Charles dickens a pickwick klub

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

amely a Fleet-börtönben lefolyt különböző kisebbrendű eseményekről szól,
valamint Winkle úr rejtélyes viselkedéséről; továbbá elmondja,
hogy miként szabadult ki végül a Kancellária foglya

Pickwick urat sokkal jobban meghatotta Sam meleg ragaszkodása, semhogy haragjának vagy rosszallásának kifejezést tudott volna adni a miatt az elhamarkodott lépés miatt, hogy a maga jószántából becsukatta magát az adósok börtönébe, határozatlan időre. Az egyetlen dolog, amit mindenáron szeretett volna megtudni, Sam hitelezőjének a neve volt; ezt azonban Weller úr semmiképpen nem volt hajlandó elárulni.

- Úgy sem megyünk vele semmire - Sam egyre csak ezt hajtogatta. - Az egy rosszakaratú, gonosz, kapzsi, konok, bosszúvágyó, erőszakos fráter, akinek nem lehet meglágyítani a szívét... ahogy az egyszeri jámbor lelkész mondta egy öreg vízkóros úriemberről, amikor az közölte vele, hogy végeredményében mégiscsak okosabbnak tartja feleségére hagyni a vagyonát, mint kápolnát építtetni rajta.

- De gondolja csak meg, Sam - tiltakozott Pickwick úr -, ez az összeg olyan csekély, hogy könnyen ki lehetne fizetni, s ha már egyszer elszánta magát arra, hogy nálam marad, arra is gondolnia kell, hogy többet használhat nekem, ha kijárhat szabadon a börtönből.

- Hálásan köszönöm, uram - felelte Samuel Weller úr komoly hangon -, de én már inkább csak itt maradok.

- De miért, Sam?

- Mert nem alázom meg magam annyira, hogy szívességet kérjek attól a lelketlen ellenségemtől.

- De hiszen az nem szívesség tőle, ha visszafizetjük neki a pénzét, Sam - érvelt Pickwick úr.

- Már engedelmet kérek, uram - felelte Sam -, de igenis, nagy szívesség volna, ha vissza­fizetnénk neki, mert nem érdemli meg, és ez a dolog veleje.

Minthogy Pickwick úr most kissé bosszúsan kezdte vakargatni az orrát, Weller úr jónak látta másra terelni a szót.

- Én mindig tartom magam az elveimhez, uram, minden elhatározásomban - jegyezte meg Sam -, hiszen ön is csak így van vele; s erről jut eszembe az az úriember, aki elvből megölte magát, s akiről nyilván már ön is hallott, uram, gondolom.

Weller úr elhallgatott, s a szeme szögletéből huncut pillantással nézte a gazdáját.

- Rosszul gondolja, Sam - felelte Pickwick úr, akinek lassanként mosolyra derült az arca, jóllehet bántotta őt Sam csökönyössége. - Ennek a szóban forgó úriembernek soha hírét sem hallottam.

- Nem-e, uram! - kiáltott fel Sam. - Hát ezen igazán csodálkozom, kérem; az illető úriember az állam hivatalnoka volt.

- Igen? - felelte Pickwick úr.

- Igen, az volt, uram - folytatta Weller úr -, s azonfelül nagyon kedves ember volt... nagyon rendes, pontos, pedáns ember, aki esős időben mindig finom kis gumi sárcipőt húzott a lábára, s akinek sohasem volt más kebelbarátja, mint a nyúlprém; elvből takarékoskodott, elvből váltott mindennap inget, elvből nem állt szóba soha a rokonaival, nehogy kölcsönkérjenek tőle; egyszóval mindent egybevetve, igazán nagyon kellemes úriember volt. Elvből nyirat­kozott meg kéthetenként, átalányt fizetett a szabójának, annak a gazdaságos elvnek az alapján, hogy évenként három új ruhát kap és a viselt ruhákat a szabó visszaveszi tőle. Minthogy nagyon rendszerető ember volt, mindennap ugyanazon a helyen ebédelt, ahol egy terítéknek az ára egy shilling és kilenc penny volt, s ezt becsületesen el is költötte, amint a vendéglős könnyező szemmel panaszolta, nem is beszélve arról, hogy ez az úr télen mindig mennyi szenet tett a tűzre; olyan sokat, hogy naponként legalább négy és fél penny veszteséget jelentett a vendéglősnek, s ráadásul azt a bosszúságot, hogy ezt mindig végig kellett néznie. S amellett hogy adta a nagyurat! - “Kérem a Morning Post-ot, mihelyt szabad lesz” - ezzel lépett be mindennap. - “Keresse meg nekem a Times-t, pincér; adja ide a Herald-ot, ha nincs kézben; ne felejtse el félretenni nekem a Chronicle-t; s hozza csak az Advertiser-t, legyen szíves.” - Aztán csak ült és le nem vette a szemét az óráról, hogy abban a másodpercben el­csípje a gyereket, amikor az meghozza az esti lapokat; lecsapott az újságokra, és olyan mohón, olyan kitartással olvasta őket órákon át, hogy a többi vendéget valósággal kétségbeejtette és felbőszítette vele, kivált egy ingerlékeny öregurat, akit végül a pincér kénytelen volt állandóan szemmel tartani, mert attól kellett félniük, hogy a szeletelőkéssel egyszer még nekimegy az újságfalónak. No hát, így ült ott mindig a legjobb helyen három óra hosszat, pedig ebéd után már soha nem rendelt semmit; aztán átsétált a kávéházába, néhány utcával odább, s egy kis csésze kávét rendelt, négy meleg brióssal, elfogyasztotta, aztán hazament szépen kensingtoni lakására és lefeküdt aludni. Egy este nagyon rosszul érezte magát, s elküldött az orvosért; a doktor meg is jött egy zöld csézában, amelyen egy Robinson-féle hágcsó volt, melyet leereszthetett, ha kiszállt a kocsiból, s felhúzhatott, amikor újra beszállt úgy, hogy a kocsisnak nem kellett leszállnia miatta, és az emberek nem láthatták meg, hogy csak libériás kabátja van, de a hozzávaló nadrágja nincs meg. - “Mi baj van?” - kérdezte a doktor. - “Nagyon beteg vagyok” - felelte a páciens. - “Mit evett ma?” - kérdezte az orvos. - “Borjúsültet” - felelte a beteg. - “De mit evett legutoljára?” - kérdezte az orvos. - “Meleg brióst” - felelte a páciens. - “Hát ez volt a baj! - mondta a doktor. - Majd mindjárt elküldök magának pirulákat, de soha többé ne egyen ilyet” - mondta a doktor. - “Mit ne egyek többé? - kérdezte a beteg - piru­lákat?” - ... - “Nem, meleg brióst” - mondta a doktor. - “Miért? - kérdezte a beteg, felülve az ágyán. - Én tizenöt esztendeje minden délután megettem négy darab meleg brióst, elvből” - ... - “No hát, akkor akassza szögre ezt az elvét” - mondta a doktor. - “A meleg briós egészséges, uram” - mondta a beteg. - “A meleg briós ártalmas, uram” - mondta az orvos mérgesen. - “De mikor olyan olcsó - mondta a beteg -, s úgy jóllakik tőle az ember” - ... - “Maga nagyon drágán fizeti meg, akármilyen olcsón is adják; még akkor is drága volna, ha magának fizet­nének érte, hogy egyék belőle” - mondta a doktor. - “Ha így folytatja, naponként négy meleg brióssal, hát akkor hat hónap alatt el lesz intézve a dolga” - tette hozzá a doktor. A beteg merőn nézte az orvost, sokáig törte a fejét, s végül így szólt: - “Egészen biztos benne, uram, hogy ártalmas?” - ... - “Felelek érte az orvosi tekintélyemmel” - mondta a doktor. - “Hány darab meleg brióst kellene megennem, hogy rögtön meghaljak tőle?” - kérdezte a páciens. - “Nem tudom” - felelte a doktor. - “Egy fél korona ára vajon elég volna?” - kérdezte a beteg. - “Talán elég” - mondta az orvos. - “Három shilling ára biztosan megtenné, mit gondol?” - kérdezte a páciens. - “Feltétlenül” - felelte az orvos. - “Jól van - mondta a beteg - jó éjszakát!” - ...Másnap reggel felkelt, befűttetett, hozatott három shilling ára meleg brióst, megette mind, aztán főbe lőtte magát.

- De hát miért tette ezt? - kérdezte hirtelen Pickwick úr, akit az elbeszélésnek ez a tragikus befejezése nagyon meglepett.

- Hogy miért, uram? - ismételte Sam. - Hát, mert ragaszkodott az elvéhez, hogy a meleg briós egészséges, s egyszersmind azt is megmutatta, hogy őt bizony senki nem tántoríthatja el a meggyőződésétől.

Ilyesféle fordulatokkal és kitérésekkel ütötte el Sam a gazdája kérdéseit ezen az első estén, hogy beköltözött a Fleet-börtönbe. Pickwick úr belátta, hogy itt nem használ a szép szó, s kedvetlenül ugyan, de végül beleegyezett, hogy Sam beszállásolja magát egy hétre egy kopasz foltozóvargához, aki egy felső emeleti szűk kis kamrában lakott. Sam behordott ebbe a szerény szobácskába ágyneműt, matracot, amit Roker úrtól bérelt, aztán lefeküdt és máris olyan otthonosan érezte magát, mintha csak a börtönben született volna, és az egész családja már három nemzedéken át ott tengődött volna.

- Maga mindig pipázik, ha lefeküdt, vén gúnár? - kérdezte Sam a házigazdájától, mikor már mind a ketten ágyban voltak.

- Persze hogy pipázom, pelyhes libám - felelte a foltozóvarga.

- Ha meg nem sértem kérdésemmel - kérdezte Sam -, miért vet ágyat az asztal alatt?

- Mert mielőtt idekerültem, mindig mennyezetes ágyban aludtam - felelte a foltozóvarga -, s ez a négy asztalláb éppúgy megteszi, mint a négy oszlop.

- Már látom, hogy maga igazi jellem, uram - mondta Sam.

- Én még sohasem vettem ezt észre magamon - felelte a varga a fejét rázva. - És attól félek, hogy ha maga egy nagy jellemmel akar találkozni ebben a házban, akkor nagyon sokáig kell majd keresgélnie a listán.

Ez a rövid kis párbeszéd úgy folyt le, hogy Sam a szoba egyik végén feküdt az ágyán, a foltozó­varga pedig a szoba másik végében. Egy éjjeli mécses világított neki, meg a foltozó­varga pipája, amely olyan vörösen izzott az asztal alatt, mint a kandalló parazsa. Bármilyen rövid volt is a beszélgetés, Sam nagyon kedvező véleményt formált szobatársa felől ennek az alapján; s az ágyán felkönyökölve nézegetni kezdte a varga ábrázatát, amihez pedig se kedve, se ideje nem volt eddig.

Sápadt ember volt az öreg - mint minden foltozóvarga -, és nagy bozontos szakállt viselt - mint minden foltozóvarga. Az arca remekmű volt a maga nemében: barázdás, furcsa, viharvert, jóindulatú arc, s a két szeme valaha nagyon vidáman ragyoghatott, mert még most is csillogott kissé. Korát tekintve körülbelül hatvan esztendős lehetett az öreg, s az Isten tudja, hogy a börtön hány esztendővel vénítette meg - úgyhogy elég különös, hogy maradt még a képén némi kis vidámság és megelégedettség. Kis emberke volt s mert az ágyában összehúzta magát, csak olyan hosszúnak látszott, amilyen a lábszárai nélkül lehetett. Nagy vörös pipa égett a szájában, nagyokat szippantott belőle, s irigylésre méltó lelki nyugalommal nézett bele a mécses lángjába.

- Már régóta itt van maga? - kérdezte Sam, megtörvén a hosszú csendet.

- Tizenkét esztendeje - felelte a foltozóvarga, a pipa szopókáját harapdálva.

- A bíróság megsértése miatt? - kérdezte Sam.

A varga rábólintott.

- Hát akkor - mondta Sam, már-már szigorú hangon -, miért olyan megátalkodott, hogy ebben a nagy kalodában pocsékolja el a drága életét? Miért nem enged, s miért nem jelenti ki a Lordkancellár úrnak, hogy nagyon sajnálja a dolgot és bocsánatot kér a sértésért, többé nem teszi?

A foltozóvarga a szája egyik csücskébe csapta a pipáját, hogy mosolyogjon egyet, aztán újra visszaigazította; de nem szólt egy szót sem.

- Hát miért nem teszi meg? - kérdezte Sam, most már türelmetlenül.

- Ó - felelte a varga -, maga nem egészen érti még a dolgot. Mit gondol, mi tett engem tönkre?

- Hát - mondta Sam, megkoppantva a mécsest -, gondolom, úgy kezdődött a dolog, hogy adósságba verte magát, igaz-e?

- Soha életemben nem tartoztam senkinek egy fityinggel sem - felelte a foltozóvarga. - Találgasson csak tovább.

- Hát akkor talán - mondta Sam -, akkor talán házakat vásárolt, ami más szóval annyit jelent, hogy elment az esze; vagy építkezni kezdett, ami orvosi műszóval azt jelenti, hogy gyógyít­hatatlan őrült.

A foltozóvarga a fejét rázta és így szólt:

- Találgasson csak tovább.

- Talán csak nem kezdett el pörösködni? - kérdezte Sam gyanakodva.

- Soha életemben - felelte a varga. - Megmondom: azon mentem tönkre, hogy pénzt örököl­tem.

- Ugyan, menjen már - mondta Sam -, az nem lehet. Bárcsak nekem volna olyan gazdag ellenségem, aki így akar tönkretenni. Elfogadnám.

- Ó, mindjárt gondoltam, hogy nem fogja elhinni - mondta a varga, s nyugodtan pöfékelt tovább. - A maga helyében én se hinném el, de azért mégiscsak így történt.

- Hát hogyan történt? - kérdezte Sam, akit félig-meddig már meggyőzött a varga pillantása.

- Így történt - felelte a varga. - Egy öregúr, akinél dolgoztam valaha, faluhelyen, s akinek egy szegény rokonát feleségül vettem... azóta már meghalt, Isten nyugosztalja, és hála neki... szóval ez az öregúr egyszerre csak gutaütést kapott és elköltözött.

- Hová? - kérdezte Sam, aki az aznapi sok élménye után már kezdett elálmosodni.

- Mit tudom én, hogy hová - felelte a foltozóvarga, s közben olyan nagy élvezettel szívta a pipáját, hogy az orrán keresztül beszélt. - A másvilágra.

- Ó, persze, persze - jegyezte meg Sam. - No és?

- No és - mondta a varga -, ötezer fontot hagyott hátra.

- Ez nagyon szép volt tőle - vágott közbe Sam.

- Amiből ezer fontot rám testált - folytatta a varga -, mert a rokonát vettem feleségül. Érti, ugye?

- Tökéletesen - dünnyögte Sam.

- S minthogy egész sereg unokaöccse és unokahúga lebzselt mindig körülötte, akik folyton acsarkodtak és civakodtak egymással a vagyona miatt, hát engem tett meg a végrendelete végrehajtójának, s rám bízta, hogy a végrendelet értelmében osszam fel közöttük az örökséget, mint meghatalmazott.

- Hogy érti azt, hogy meghatalmazott? - kérdezte Sam, fölneszelve. - Hát nem kapott készpénzt, csak meghatalmazást?

- Ej, ez csak amolyan jogi műszó, egyéb semmi - felelte a varga. - Mindegy.

- Dehogy mindegy - mondta Sam csóválgatva a fejét. - Az ügyvédekkel nagyon vigyázni kell. A készpénz az készpénz. No de folytassa.

- Szóval - mondta a varga -, amikor éppen ki akartam váltani a végrendelet hiteles másolatát, az unokahúgai és az unokaöccsei, akik keserűen csalódtak, amiért nem nekik jutott az egész örökség, óvást jelentettek be.

- Hát az meg mi? - kérdezte Sam.

- Az egy törvényes eljárás, amely annyit jelent, hogy “megálljunk az egésszel”.

- Értem - mondta Sam -, ez amolyan mostohatestvére a habeas corpusnak.

- Aztán - folytatta a varga -, amikor látták, hogy nem tudnak megegyezni, s ennélfogva nem támadhatják meg pörrel a végrendeletet, az óvást megint visszavonták és én kifizettem mindenkinek, ami járt nekik. Alighogy ez megtörtént, az egyik unokaöcs megtámadta a végrendeletet. Néhány hónap múlva az ügy egy vén, süket úriember elé került egy kis udvari szobában, valahol a Szent Pál-székesegyház környékén; s miután négy napon át négy ügyvéd külön-külön gyötörte vele, egy-két hétig még törte rajta a fejét, böngészett a hat kötetre való peranyagban, aztán az ítélet azt sütötte ki, hogy az örökhagyónak az esze nem volt egészen a helyén és hogy nekem ki kell fizetnem az egész hagyatékot, az összes költségekkel együtt. Fellebbeztem. Az ügy három-négy álmos úriember elé került, akik az első törvényszéki tárgyaláson már végighallgatták egyszer, ahol ők még csak foglalkozás nélküli ügyvédek voltak (az egész különbség csupán abban állt, hogy itt doktoroknak hívták őket, amott pedig delegátusoknak... ha ugyan érti ezt), s ők kötelességszerűen helybenhagyták az öregúr ítéletét. Aztán a kancellária elé kerültünk, ahol most is vagyunk, és én valószínűleg már itt is maradok. Az ügyvédeim már régen megkapták az ezer fontomat, s a tőkét, amint ők nevezik, meg a költségeket; együttesen számítva, körülbelül tízezer font tartozás miatt vagyok itt és leszek is itt a holtom napjáig, cipőket foltozgatva. Egy-két úriember ugyan emlegette, hogy az ügyet a parlament elé viszi, s azt hiszem, hogy meg is tették volna; de hát nem értek rá eljönni énhozzám, én meg nem mehettem el hozzájuk; ráuntak a hosszú leveleimre, s végül elejtették a dolgot. S ez olyan igaz, mint a szentírás, se hozzá nem tettem, se el nem vettem belőle egy szót sem; vannak vagy ötvenen, idebent meg odakint is, akik megmondhatják.

A foltozóvarga elhallgatott, hogy megfigyelje, milyen hatást tett az elbeszélése Samre; de miután látta, hogy elaludt, kiverte pipájából a hamut, sóhajtott egyet, letette a pipát, fejére húzta a takaróját, és ő is elaludt.

Másnap reggel Pickwick úr egyedül ült az asztalnál (Sam a foltozóvarga szobájában nagy buzgalommal tisztogatta gazdája cipőit és kefélgette a bokavédőit), amikor valaki kopogtatott az ajtaján s mielőtt még Pickwick úr azt mondhatta volna, hogy - “szabad” - megjelent az ajtóban egy dús hajzat és egy bársonysipka. Pickwick úr mindkét holmiban könnyűszerrel ráismert Smangle úr tulajdonára.

- Jó reggelt, uram - mondta a jeles férfiú, kérdését a meghajlások egész sorozatával kísérve -, hogy van? Csak azt akarom mondani... vár-e ma reggel valakit, uram? Mert hárman kérde­zősködtek odalent ön után, három pokolian előkelő úriember... s a folyosón minden ajtón bekopognak, s a bennlakók, akiknek ajtót kell nyitniuk, cudarul rájuk förmednek.

- Ó, Istenem! Miért csinálnak ilyen szamárságot - mondta Pickwick úr, felállva a helyéről. - Igen, biztosan a barátaim, akiket már tegnap vártam.

- Barátai! - kiáltott fel Smangle, s megragadta Pickwick úr kezét. - Egy szót se többet. A kutyafáját, hát ettől a pillanattól fogva az én barátaim és Mivins barátai is. Pokolian kedves alak ez a Mivins, igazi úrigyerek, igaz-e? - mondta Smangle nagy meggyőződéssel.

- Hát, én még alig ismerem - mondta Pickwick úr habozva -, még alig ismerem ezt az urat...

- Tudom - szakította félbe Smangle, megragadva Pickwick úr vállát. - Majd megismeri őt közelebbről is. El lesz ragadtatva tőle. Ez az ember - mondta Smangle ünnepélyes hangon -, olyan nagy komikai tehetség, hogy becsületére válna a Drury Lane színháznak is.

- Igazán? - kérdezte Pickwick úr.

- Bizony isten - felelte Smangle. - Csak hallaná tőle egyszer azt, hogy “négy macska egy talicskában”... négy különböző macska hangját tudja utánozni, uram, becsületszavamra mondom. Hát ez aztán pokolian ügyes dolog. Vigyen el az ördög, de akarva, nem akarva szeretni kell az olyan embert, akinek ilyen tehetsége van. Csak egyetlenegy hibájáról tudok... arról a kis gyengéjéről, amiről beszéltem már önnek, hiszen tudja.

Minthogy Smangle úr bizalmasan és nagy megértéssel csóválgatta hozzá a fejét, Pickwick úr érezte, hogy mondania kell valamit, minélfogva annyit mondott, hogy “Ó”, és nyugtalanul nézegetett az ajtó felé.

- Ó - ismételte Smangle úr egy nagyot sóhajtva. - Kitűnő pajtás ez az ember, uram... nem ismerek jobb cimborát nála; csak az az egy hibája van: ha a nagyapjának a szelleme megjelennék most előtte, hát rögtön aláíratna azzal is egy váltót.

- No de ilyet! - kiáltott fel Pickwick úr.

- Bizony - tette hozzá Smangle úr -, és ha hatalmában állna másodszor is felidézni a nagyapja szellemét, hát a lejárat napján prolongáltatná vele a váltót.

- Ezek igazán nagyon érdekes jellemvonások - mondta Pickwick úr -, de félek, a barátaim már nagy zavarban vannak, hogy hol keressenek, amíg mi itt egymással beszélgetünk.

- Majd én idevezetem őket - mondta Smangle úr, s megindult az ajtó felé. - Jó napot. Hanem, izé, nem szeretném önt háborgatni, amíg itt vannak a barátai. Most jutott az eszembe...

S azzal Smangle úr hirtelen megállt, az ajtót újra becsukta, szép lassan visszament Pickwick úrhoz, s amikor melléje ért, lábujjhegyre állt és nagyon halkan a fülébe súgta:

- Mondja kérem, nem nélkülözhetne a jövő hét végéig egy félkoronást?

Pickwick úr alig bírta elfojtani a mosolygást, de mégis iparkodott megőrizni komolyságát, elővette a pénzt és Smangle úr tenyerébe tette, aki különféle jelek, hunyorgatások és kacsingatások között, amelyek mélységes titoktartást ígértek, eltűnt, hogy a három látogatót megkeresse. A következő pillanatban már vissza is tért velük együtt, s miután háromszor köhögött és háromszor bólintott, mintha biztosítani akarta volna Pickwick urat, hogy a kölcsönt okvetlenül vissza fogja fizetni, a jelenlevők mindegyikével nagyon nyájasan kezet szorított és végre-valahára elhordta magát.

- Kedves jó barátaim - mondta Pickwick úr, sorra kezet rázva Tupman, Winkle és Snodgrass urakkal, mert ők voltak a szóban forgó látogatók -, igazán mennyire örülök, hogy eljöttek.

A triumvirátus nagyon meg volt hatva. Tupman úr gyászosan rázogatta a fejét; Snodgrass úr őszinte megindultsággal szedte elő a zsebkendőjét; Winkle úr pedig az ablakhoz lépett és hangosan szipákolt.

- Jó reggelt, uraim - mondta Sam, aki ebben a pillanatban hozta be a cipőt és a bokavédőt. - Csak fel a fejjel, sose búsuljunk, mint a kisdiák mondta, amikor a tanítónője meghalt. Isten hozta önöket a kollégiumban, uraim.

- Ez a bolondos fiú - mondta Pickwick úr, s megsimogatta Sam fejét, ahogy az letérdelt, hogy a bokavédőjét begombolja - ez a bolondos fiú bezáratta magát, hogy mellettem maradhasson.

- Mi a szösz! - kiáltott fel a három jó barát.

- Igen, uraim - mondta Sam -, én bizony... tessék csak nyugton maradni, uram... én bizony fogoly vagyok, uraim.

- Fogoly! - kiáltott fel Winkle úr szokatlan hévvel.

- Ej, ej, uram! - felelte Sam föltekintve. - Mi baj van, kérem.

- Azt reméltem, Sam, hogy... mindegy, semmi, semmi - mondta hirtelen Winkle úr.

Winkle úr viselkedése olyan kapkodó és olyan nyugtalan volt, hogy Pickwick úr önkéntelenül a másik kettő felé fordult, mintha magyarázatot szeretne kérni tőlük.

- Mi sem tudjuk - mondta Tupman úr, fennhangon válaszolva a néma kérdésre. - Két napja rendkívül izgatott, és nem úgy viselkedik, mint rendesen szokott. Attól féltünk, hogy valami baj történt vele, de ő határozottan tagadja.

- Nem, nem - mondta Winkle úr, elpirulva Pickwick úr tekintetétől -, igazán nem történt semmi. Biztosítom róla, kedves uram, hogy nem történt semmi. El kell majd utaznom Londonból egy kis időre, magánügyben, s azt reméltem, hogy Sam majd velem jöhet.

Pickwick úr még jobban elcsudálkozott.

- Azt hittem - hebegte Winkle úr -, azt hittem, hogy Samnek nem lesz semmi kifogása ellene; de miután fogoly, most már persze úgy sem lehet belőle semmi. Így hát egyedül kell utaznom.

Mialatt Winkle úr beszélt, Pickwick úr kissé csodálkozva vette észre, hogy Sam keze a bokavédő begombolása közben reszket, mintha valami nagyon meglepte vagy megijesztette volna. Sam Winkle úrra fel is nézett közben, s habár csak egy futó pillantást váltottak egy­mással, úgy látszik, mégis megértették egymást.

- Maga tud valamit erről a dologról, Sam, ugye? - kérdezte Pickwick úr szigorú hangon.

- Nem, uram - felelte Weller úr, s kettőzött buzgalommal gombolgatta tovább a bokavédőt.

- Biztos, hogy nem, Sam? - kérdezte Pickwick úr.

- Hát kérem - felelte Weller úr -, annyi legalábbis bizonyos, hogy mostanáig nem hallottam semmit erről a dologról. S ha mégis gyanítok valamit - tette hozzá Sam, Winkle úrra sandítva -, nincs hozzá jogom, hogy meg is mondjam, mert hátha tévedek.

- Nekem sincs jogom tovább kérdezősködni barátaim magánügyei felől - mondta Pickwick úr rövid hallgatás után -, akármilyen bizalmas barátságban vagyunk is egymással. Egyelőre hát csak annyit mondok, hogy mindebből egy árva szót sem értek. Jól van. Hagyjuk hát, elég volt ebből.

Miután ezt kijelentette, Pickwick úr más tárgyra terelte a beszélgetést, Winkle úr zavaro­dott­sága pedig lassacskán feloldódott, ámbár nem tudta egészen visszanyerni a lelki nyugalmát. Annyi mindenféle beszélnivalójuk volt, hogy a délelőtt gyorsan elpárolgott, és amikor Sam három órakor a kis asztalra egy nagy ürücombot, egy óriási húspástétomot és néhány tál főzeléket hordott fel, s hozott néhány kancsó sört is - ezeket a kancsókat vagy a székre vagy az ágyra kellett letennie, vagy ahol éppen hely volt -, valamennyiüknek úgy meg­jött az étvágyuk, hogy alaposan nekiláttak az ebédnek, ámbár csak a szomszédból hozatták, a börtön konyhájáról, s a pástétomot is csak ott készítették és ott sütötték.

A sör után megittak egy-két palack kitűnő bort, amit Pickwick úr a Doctors’ Commons-beli Horn-étteremből hozatott. Ezt az egy-két palackot, őszintén szólva, inkább egy-két-négy-hat palacknak lehetett volna nevezni, mert mire kiitták a borukat s az uzsonnán is túlestek, megszólalt a harang, mely a látogatókat távozásra szólította fel.

De ha Winkle úr viselkedése reggel megmagyarázhatatlan volt, most teljesen átszellemült és ünnepélyes lett, mikor részben tulajdon érzelmeinek, részben az egy-két-négy-hat palack bornak hatása alatt, búcsúzkodni kezdett barátjától.

Visszamaradt, megvárta, hogy Tupman úr és Snodgrass úr eltűnjön, s azután szenvedélyesen szorította meg Pickwick úr kezét, olyan arckifejezéssel, amelyben a félelmetes elszántság ijesztő módon vegyült a mélységes szomorúsággal.

- Jó éjszakát, édes jó uram - dünnyögte Winkle úr fogai között.

- Isten áldja meg, kedves barátom - felelte Pickwick úr meleg hangon, s kezet szorított fiatal barátjával.

- Jöjjön már - kiáltotta Tupman úr a folyosóról.

- Jövök - felelte Winkle úr -, jövök, tüstént. Jó éjszakát kívánok.

- Jó éjszakát - mondta Pickwick úr.

Még egyszer jó éjszakát kívántak egymásnak, azután még egyszer, s azután még egy fél tucatszor, s Winkle úr még mindig szorongatta öreg barátja kezét, s még mindig ugyanolyan különös tekintettel nézett az arcába.

- Történt valami? - kérdezte Pickwick úr, mikor a folytonos rázástól már fájni kezdett a karja.

- Semmi - felelte Winkle úr.

- Akkor hát jó éjszakát - mondta Pickwick úr, s közben igyekezett kiszabadítani a kezét.

- Barátom, jótevőm, tisztelt útitársam - mormogta Winkle úr, s megragadta Pickwick úr csuklóját. - Ne ítéljen meg szigorúan; ne ítéljen majd el, ha azt hallaná, hogy a leküzdhetetlen akadályok miatt, végső kétségbeesésemben...

- Ugyan jöjjön már - mondta Tupman úr, aki újra megjelent az ajtóban. - Jön hát végre, vagy azt akarja, hogy bezárjanak bennünket?

- Igen, igen, megyek már - felelte Winkle úr. S nagy nehezen tényleg erőt vett magán és eltávozott. Ahogy Pickwick úr néma csodálkozással nézett utánuk a folyosón, egyszerre csak azt látta, hogy fent a lépcsőnél megjelenik Sam Weller, és valamit Winkle úr fülébe súg.

- Ó, hogyne, számíthat rám - mondta Winkle úr fennhangon.

- Köszönöm szépen, uram. De ugye, nem feledkezik meg róla? - jegyezte meg Sam.

- Hát persze hogy nem - felelte Winkle úr.

- Minden jót, sok szerencsét kívánok, uram - mondta Sam, s megbillentette a kalapját. - Nagyon örültem volna, ha elkísérhetem, uram; de hát persze, a gazdámé az elsőség.

- Igazán a becsületére válik, hogy mellette marad, Sam - felelte Winkle úr. Aztán mind a hárman eltűntek a lépcsőn.

- Nagyon különös - tűnődött Pickwick úr, ahogy visszatért a szobájába és elgondolkozva leült az asztalhoz. - Vajon miben sántikál ez a fiatalember?

Egy darabig ezen tanakodott magában, aztán egyszerre csak megszólalt Roker, a porkoláb hangja odakint, s azt kérdezte, hogy bejöhet-e?

- Természetesen - mondta Pickwick úr.

- Hoztam egy puhább vánkost, uram - mondta Roker -, ahelyett, amin az éjjel aludt.

- Köszönöm - felelte Pickwick úr. - Nem innék egy pohár bort?

- Hálásan köszönöm, uram - felelte Roker úr, s elfogadta a poharat, amivel megkínálták. - Egészségére, uram.

- Köszönöm - mondta Pickwick úr.

- Sajnálattal kell közölnöm, uram, hogy a házigazdája ma este nagyon rosszul van - jegyezte meg Roker úr, mialatt a poharat letette, s a kalapja bélését nézegette, mert már készült megint föltenni.

- Micsoda? A kancellária foglya? - kiáltott fel Pickwick úr.

- Nem sokáig lesz már az, uram - felelte Roker úr, s megfordította a kalapját, hogy jobboldalt a kalapos nevét elolvashassa, ha belenéz.

- Ne rémítgessen - mondta Pickwick úr. - Mit akar ezzel mondani?

- Tüdővészben szenved már régóta - felelte Roker úr -, s ma éjjel alig bírt lélegzeni. A doktor már hat hónappal ezelőtt kijelentette, hogy csak a levegőváltozás segíthetne rajta.

- Irgalmas Isten! - kiáltott fel Pickwick úr. - Így hát ezt az embert az igazságszolgáltatás fél esztendőn át lassú halállal gyilkolta meg!

- Már azt nem tudom, uram - felelte Roker úr, kalapjának a karimáját két kezébe fogva. - Valószínűleg bárhol másutt is ugyanígy járt volna. Ma reggel vitték be a betegszobába. Azt mondja az orvos, hogy tartani kell benne a lelket, amíg csak lehet; s a felügyelő küldött neki bort és húslevest, méghozzá a saját konyhájáról. A felügyelő igazán nem tehet róla, tetszik tudni.

- Hát persze hogy nem - mondta Pickwick úr hirtelen.

- De attól félek - folytatta Roker, csóválgatva a fejét -, attól félek, hogy mindez már hiábavaló. Még fogadást is ajánlottam Neddynek, két pohár pálinkát egy ellen, de nem fogadott, s jól is tette. Köszönöm szépen, uram. Jó éjszakát kívánok.

- Megálljon csak - mondta Pickwick úr komoly hangon. - Merre van az a betegszoba?

- Éppen az ön szobája fölött, uram - felelte Roker úr. - Megmutatom, ha szíveskedik velem jönni.

Pickwick úr szó nélkül vette a kalapját és megindult Roker után.

A porkoláb némán ment előtte, s az ajtókilincset halkan lenyomva, hátraszólt Pickwick úrnak, hogy lépjen be. Nagy, kopár, üres szoba volt, egy csomó tábori ágy állt benne, s az egyiken egy emberi árnyék feküdt - egy sovány, halvány, kísérteties emberi alak. Nehéz és szaggatott volt a lélegzete, s minduntalan felnyögött kínjában. Az ágy mellett egy csizmadiakötényes, kis öregember ült, csontkeretes szemüveggel az orrán, s hangosan olvasott fel a bibliából. A szerencsés örökös volt.

A beteg a varga vállára tette a kezét s arra kérte, hogy hagyja abba az olvasást. Emez becsukta a könyvet s letette az ágyra.

- Nyissa ki az ablakot - kérte a beteg.

A varga kinyitotta. Odalentről a kocsik, szekerek robogása, a kerekek zörgése, férfiak, gyermekek kiabálása, a dolgos sokaság életének és nyüzsgésének zúgó lármája hallatszott fel és áradt be a szobába. A tompa zúgásból olykor kivált egy-egy harsogó kacagás vagy pedig valamilyen vidám dal strófája, amit egy jókedvű ember énekelt, majd ismét beleveszett a hangok zsivajába, a léptek dobogásába - mintha meg-megtörnének az élet zajló tengerének hullámai, amelyek odakint csapkodnak és háborognak. Bánatos hangok ezek máskor is, a békés hallgató fülének is; hát még milyen bánatosak annak, aki a halálos ágyán hallgatja!

- Nincs itt levegő - szólalt meg a beteg gyenge hangon. - Ez a hely megfertőzi még a levegőt is. Amikor évekkel ezelőtt erre jártam, még mindenütt friss volt a levegő körös-körül. De tikkasztóvá és nyomasztóvá válik, mihelyt ezek közé a falak közé hatol. Megfullaszt.

- Sokáig szívtuk együtt ezt a levegőt - mondta az öreg. - Csak türelem, türelem.

Rövid szünet támadt, s a két látogató közelebb lépett az ágyhoz. A beteg magához húzta öreg fogolytársának egyik kezét, melegen megszorította két kézzel, és sokáig nem bocsátotta el.

- Remélem - sóhajtotta kisvártatva olyan gyenge hangon, hogy az ágya fölé kellett hajolni, máskülönben nem értették volna a szavakat, amiket vértelen ajkai csak félig ejtettek ki -, remélem, hogy az én irgalmas mennyei Bírám számba veszi majd súlyos bűnhődésemet itt a földön. Húsz év, kedves barátom, húsz év ebben a szörnyű kriptában! Majd megszakadt a szívem, amikor meghalt a gyerekem, s én meg sem csókolhattam kicsiny koporsójában. S azóta is, milyen irtózatos elhagyatottságban éltem itt, ebben a vad lármában és zűrzavarban. Isten bocsássa meg bűneimet! Ő látta az én elhagyatottságomat, az én lassú halálomat.

Összekulcsolta a két kezét, még valamit dünnyögött, amit nem lehetett érteni, aztán álomba merült - eleinte csak álomba, mert látták, hogy mosolyog.

Egy darabig még suttogtak egymással; a porkoláb aztán a párnája fölé hajolt, de rögtön hátrakapta a fejét.

- Szabadlábra került, Isten bizony! - mondta.

S csakugyan úgy is volt. De már életében annyira halottnak látszott, hogy észre sem vették, mikor halt meg.