ÖTVENEDIK FEJEZET Hogyan járt el Pickwick úr a küldetésében, s miként
kapott mindjárt az elején egy váratlan segítőtársat
Másnap reggel pontosan háromnegyed kilenc órakor előállt a kocsi. Pickwick úr és Sam Weller elfoglalták helyüket, az egyik belül, a másik kívül, s meghagyták a postakocsisnak, hogy mindenekelőtt hajtson Bob Sawyer úr háza elé, hogy felvehessék Benjamin Allen urat is a kocsira.
Mikor a kocsi a vörös lámpás kapu előtt megállt, ahol nagy betűkkel volt olvasható: “Sawyer, azelőtt Nockemorf”, s Pickwick úr kidugta a fejét az ablakon, nagy meglepetésére azt látta, hogy a szürke libériás fiú nagy buzgalommal rakja fel az ablaktáblákat, hogy bezárja a boltot; minthogy ez, a reggeli órára való tekintettel, éppen olyan szokatlan, mint amilyen üzletellenes eljárás volt, Pickwick úrnak mindjárt két dolog jutott eszébe; vagy Bob Sawyernek halt meg valamelyik jó barátja vagy páciense; vagy pedig maga Bob Sawyer úr jutott csődbe.
- Mi baj van? - kérdezte Pickwick úr a fiútól.
- Nincs semmi baj, uram - mondta a fiú, s olyan szélesen elvigyorodott, hogy a szája a két füléig nyúlt.
- Minden rendben van! - kiáltotta Bob Sawyer úr, aki ebben a pillanatban jelent meg a küszöbön, egyik kezében az ócska, piszkos kis bőr hátizsákjával, másik karján pedig bolyhos felöltőjével és sálkendőjével. - Én is megyek, öregem.
- Maga? - kiáltott fel Pickwick úr.
- Én hát - felelte Bob Sawyer úr. - Rendezünk egy igazi jó kis kirándulást. Hé, Sam! Kapja el!
Miután Weller urat ilyen rövid úton figyelmeztette, odahajította neki a külső ülésre a bőr hátizsákot; Sam pedig, aki nagy tetszéssel figyelte az eseményeket, elkapta, és rögtön az ülés alá dugta. Ezek után Bob Sawyer úr a fiú segítségével nagy nehezen belebújt bolyhos felöltőjébe, amely nagyon szűk volt neki, aztán odalépett a kocsi ablakához, bedugta a fejét, és harsányan hahotázni kezdett.
- Jó ötlet, igaz-e? - kiáltotta Bob, s bolyhos felöltője ujjával törülgetni kezdte szeméből a könnyeket.
- Édes barátom - felelte Pickwick úr kissé zavartan -, fogalmam sem volt róla, hogy maga is velünk jön.
- Hát persze hogy nem, hiszen éppen ez a jó benne - mondta Bob, s megfogta Pickwick úr kabátja szárnyát. - Éppen ez a veleje az egész tréfának.
- Ó, a tréfának? - mondta Pickwick úr.
- Hát persze - felelte Bob. - Ez a dolog csattanója, tudja: faképnél hagyom a patikát meg a rendelőt, hadd boldoguljanak nélkülem, ahogy tudnak; mert úgy látom, hogy én sehogyan sem boldogulok velük.
Bob Sawyer úr, miután így megmagyarázta az ablaktáblák felrakásának rejtélyét, rámutatott a patikára, és megint fékevesztett kacagásban tört ki.
- Az Isten áldja meg magát, csak nem ment el egészen az esze, hogy magukra hagyja itt a betegeit, minden orvosi segítség nélkül? - kérdezte Pickwick úr nagyon komoly és feddő hangon.
- Miért ne hagynám? - kérdezte Bob Sawyer úr felelet helyett. - Én csak nyerek a dolgon, tetszik tudni. Egyetlenegy fizető betegem sincs. S azonfelül - tette hozzá bizalmasan, suttogásra halkítva a hangját -, ők is csak nyernek vele: mert az orvosságom már jóformán mind elfogyott, s minthogy pillanatnyilag nem tudnám felfrissíteni a készleteimet, kénytelen lennék mindnyájuknak egytől egyig csak keserűsót adni, ami valamennyiüknek okvetlenül megártana. Így hát mindnyájunkra nézve így lesz a legjobban.
Ebben a feleletben annyi filozófia és annyi szigorú logika volt, hogy Pickwick úr nem lehetett rá felkészülve. Néhány pillanatig hallgatott, s azután kevésbé határozott hangon tette hozzá:
- Igen ám, fiatal barátom, de a kocsiban csak kettőnknek van hely, s én már meghívtam Allen urat.
- Miattam ne aggódjék - felelte Bob. - Erre is gondoltam; Sam meg én majd elférünk egymás mellett a külső ülésen. Ide nézzen, uram, ezt a kis cédulát kiragasztom a patika ajtajára: “Sawyer, azelőtt Nockemorf. Felvilágosítás Crippsnénél átellenben”... Crippsné az inasom anyja. - “Sawyer doktor úr nagyon sajnálja - így szól majd Crippsné -, de nem tehet róla, ma reggel vidékre hívták konzíliumra, ahol a környék első sebészei lesznek jelen, nem boldogulhattak nála nélkül, mindenáron őt kívánták, egy veszedelmes operációról van szó”... - A dolog úgy áll - fejezte be szavait Bob -, hogy remélhetőleg jobban járok, mint ha itthon maradtam volna, több hasznom lesz belőle. Ha belekerül a hír az egyik helyi lapba, akkor megcsináltam a szerencsémet. Itt jön Ben... no, szaporán, Ben, ugorj fel!
Bob Sawyer úr elhadarta ezeket az utolsó szavakat, aztán félretolta a postakocsist, betuszkolta barátját a kocsiba, rácsapta az ajtót, lekapcsolta a hágcsót, a cédulát a kapura ragasztotta, a kaput bezárta, a kulcsot zsebre vágta, felkapaszkodott a külső ülésre, jelt adott az indulásra, s mindezt olyan hihetetlen gyorsasággal végezte el, hogy mielőtt még Pickwick úr meggondolhatta volna, hogy Bob Sawyer velük menjen-e, vagy sem, a kocsi már útnak is indult Bob Sawyerrel együtt, aki úgy beszállásolta magát közéjük, mint akinek joga és helye van a kocsin.
Amíg Bristol utcáin robogtak végig, a jókedvű Bob nem vette le orráról a zöld orvosi szemüvegét, s általában illő méltósággal és komolysággal viselte magát, s csak Weller úr kizárólagos használatára és mulatságára mondott el különböző tréfákat; de mihelyt kiértek a nyílt országútra, letette zöld szemüvegét, s azzal együtt komolyságát is, s olyan bolondságokat kezdett művelni, melyeknek az volt a céljuk, hogy fölkeltsék az arrajárók figyelmét és kíváncsiságát a kocsira, valamint a benne ülőkre; tréfás mutatványai közül még az volt a legkevésbé feltűnő, hogy a lehető leghangosabban utánozta egy vadászkürt hangját, s tüntetően lobogtatott egy rózsaszínű selyem zsebkendőt, melyet előbb egy sétapálcára tűzött, s a sétapálcát időnként fölényes és kihívó mozdulattal meglóbálta, mint valami zászlót.
- Vajon mit néznek úgy bennünket a járókelők - kérdezte Pickwick úr, félbeszakítva komoly beszélgetését Ben Allen úrral, akivel eddig Winkle úr és Arabella kisasszony számos jótulajdonságát vitatta meg -, vajon mit néznek rajtunk annyira ezek a járókelők?
- Hát a csinos fogatot - felelte Ben Allen némi büszkeséggel. - Biztos, hogy nem mindennap látnak errefelé ilyen jószágot.
- Lehet - mondta Pickwick úr. - Meglehet. Talán csakugyan azt nézik.
Pickwick úr valószínűleg apránként el is hitette volna önmagával, hogy csakugyan így van, ha véletlenül ki nem néz a kocsi ablakán s észre nem veszi, hogy a járókelők arca nem éppen tiszteletteljes álmélkodást árul el, és hogy a bámészkodók mindenféle távirati jeleket váltanak a kocsi külső utasaival; amiről rögtön arra következtetett, hogy ez a közfeltűnés esetleg kapcsolatban állhat Bob Sawyer úr humoros viselkedésével.
- Remélem - mondta Pickwick úr -, remélem, hogy ez a mi jókedvű barátunk nem művel bolondságokat ott a külső ülésen.
- Ó, dehogy - felelte Ben Allen. - Sohasem szokott, kivéve amikor egy kicsit felöntött a garatra. Bob a legcsöndesebb fiú a világon.
Ebben a pillanatban ismét felhangzott a vadászkürt szava, amelyre nagy üdvrivalgás volt a válasz, s mindez nyilván a legcsöndesebb fiú, vagyis világosabban szólva, Bob Sawyer úr torkából és tüdejéből származott. Pickwick úr és Ben Allen úr jelentősen egymásra néztek; az előbbi úr levette a kalapját, majdnem egész testével kihajolt a kocsi ablakán, s végül sikerült szemügyre vennie a tréfás kedvű fiatal barátját.
Bob Sawyer úr ülő helyzetben volt, de nem az inasülésen, hanem a kocsi tetején, szétvetette a két lábát, amennyire csak lehetett, fején félrecsapva Samuel Weller úr kalapja ékeskedett, az egyik kezében óriási sonkás zsemlét tartott, a másikban pedig egy jókora palackot, s nagy élvezettel szolgálta ki magát, hol az egyikkel, hol a másikkal; s ezt az egyhangú foglalkozását úgy tette változatossá, hogy időnként elordította magát, vagy pedig kellemes kis beszélgetésbe elegyedett valamelyik járókelővel. A piros lobogó a hátsó ülés korlátjára volt kitűzve. Samuel Weller úr pedig Bob Sawyer úr kalapjával a fején ott ült az ülés közepén, s szintén egy sonkás zsemlét falatozott, mégpedig olyan vidám ábrázattal, amely elárulta, hogy teljesen és tökéletesen meg van elégedve a dolgok menetével.
Mindez bőven elegendő volt ahhoz, hogy kihozzon a sodrából egy olyan illemtudó, jól nevelt embert, mint Pickwick úr; de ez még nem volt minden, mert ebben a pillanatban találkoztak egy szembejövő, kívül-belül zsúfolásig megtelt postakocsival, s a rajta ülők nagyon is észrevehetően adtak kifejezést csodálkozásuknak. Meglehetősen zajosan viselkedett az az ír család is, amelyik nagy rivalgással futott versenyt a kocsival; kiváltképpen pedig a családfő, aki, úgy látszik, azt hitte, hogy a fogat valami politikai vagy egyéb diadalmenethez tartozik.
- Sawyer úr! - kiáltotta Pickwick úr ingerült hangon. - Sawyer úr! Kérem, uram!
- Itt vagyok! - felelte Sawyer úr, s a legnagyobb lelki nyugalommal nézett le a kocsi oldalánál.
- Megbolondult, kérem? - kérdezte Pickwick úr.
- A világért sem - felelte Bob. - Csak jókedvem van.
- Jókedve van? - kiáltott fel Pickwick úr. - Vegye le onnét azonnal azt a botrányos piros kendőt, kérem. Követelem, uram, követelem, Sam, vegye le tüstént!
Mielőtt még Sam közbeléphetett volna, Bob Sawyer úr kegyesen bevonta zászlaját, zsebre vágta, barátságosan intett Pickwick úrnak, megtörölte a palack száját, és a saját szájához emelte, s ilyenformán minden fölösleges szószaporítás nélkül udvariasan értésére adta Pickwick úrnak, hogy ezúttal az ő egészségére s szerencséjére iszik. Miután ez megtörtént, Bob gondosan bedugaszolta a palackot, jóindulatúan tekintett le Pickwick úrra, egy nagyot harapott a sonkás zsemléből, és mosolygott.
- Jól van, jól - mondta Pickwick úr, akinek pillanatnyi haragja nem tudott ellenállni Bob rendíthetetlen lelki nyugalmának -, de kérem, most már igazán hagyja abba ezeket a bolondságokat, uram.
- Persze, persze - felelte Bob, s visszacserélte a kalapját Samuel Weller úrral. - Nem készakarva tettem, csak a kocsikázástól olyan jó kedvem kerekedett, hogy nem tudtam megállni.
- Gondolja meg, hogy mit szólnak majd az emberek - magyarázta Pickwick úr -, legyen egy kis tekintettel a látszatra is.
- Ó, természetesen - mondta Bob. - Igazán nagy illetlenség volt, no de már elmúlt, öregem.
Pickwick úr megnyugodva visszahúzta a fejét, és becsukta az ablakot; azonban alighogy ismét belemerült a beszélgetésbe, amelyet Bob Sawyer úr miatt megszakított, máris újra felrezzent, mert a kocsi ablaka előtt egy hosszúkás formájú, fekete jószág jelent meg, és többször az ablakhoz ütődött, mintha bebocsátást kérne.
- Mi ez? - kiáltott fel Pickwick úr.
- Olyasformán fest, mint egy pálinkásflaska - jegyezte meg Ben Allen, s a szemüvegén keresztül némi érdeklődéssel vizsgálta a szóban forgó tárgyat. - Alighanem Bobé.
Allen úr feltevése teljesen helytálló volt; Bob Sawyer úr ugyanis a palackot botja végére kötötte, s az ablakot verdeste vele, azzal a szándékkal, hogy bent ülő barátai jó egyetértéssel és testvériesen osztozzanak meg a palack tartalmán.
- Mitévők legyünk? - kérdezte Pickwick úr a flaskát nézegetve. - Ez még illetlenebb bolondság, mint az előbbiek.
- Azt hiszem, legokosabb volna bevenni - felelte Ben Allen úr. - Megérdemelné, hogy bevegyük és kiigyuk, nem igaz?
- Igaz, megérdemelné - mondta Pickwick úr. - Bevegyem?
- Azt hiszem, hogy ennél okosabbat nemigen tehetünk - felelte Ben.
Minthogy ez az indítvány tökéletesen egybevágott Pickwick úr saját véleményével, szép lassan lebocsátotta az ablakot, leoldozta a palackot a sétabotról, mire Bob Sawyer úr visszahúzta a botot, és jóízűen felnevetett.
- Micsoda jókedvű egy bolond ez! - mondta Pickwick úr, kezében a palackkal, útitársára nézve.
- Az - felelte Allen úr.
- Nem lehet rá haragudni - jegyezte meg Pickwick úr.
- Nem, arról szó sem lehet - felelte Benjamin Allen úr.
Ez alatt a rövid eszmecsere alatt Pickwick úr szórakozottan, gépiesen kidugaszolta a palackot.
- Mi van benne? - kérdezte Ben Allen úr egykedvűen.
- Nem tudom - felelte Pickwick úr hasonló egykedvűséggel. - A szagáról ítélve tejpuncs lehet.
- Ó, igazán? - kérdezte Ben.
- Én legalábbis azt hiszem - felelte Pickwick úr, aki mindig nagyon vigyázott, hogy még véletlenül se mondjon valótlanságot -, biztosat nem mondhatok persze, amíg meg nem kóstoltam.
- Hát akkor kóstolja meg - mondta Ben -, legalább megtudjuk, hogy micsoda.
- Gondolja? - felelte Pickwick úr. - No jó, ha maga kíváncsi rá, hát szívesen megkóstolom.
Pickwick úr, aki mindig örömmel hozott áldozatot a barátjaiért, rögtön egy jó nagyot húzott a palackból.
- Hát micsoda? - kérdezte Ben Allen úr, s kissé türelmetlenül szakította őt félbe.
- Érdekes - felelte Pickwick úr, nyalogatva a szája szélét -, érdekes, de még most sem vagyok bizonyos benne. De igen - tette hozzá egy második kóstolópróba után. - Igen! Csakugyan puncs. - Ben Allen úr Pickwick úrra nézett; Pickwick úr pedig Ben Allen úrra nézett. Ben Allen úr mosolygott; Pickwick úr azonban megőrizte a komolyságát.
- Megérdemelné - mondta Pickwick úr kissé szigorú hangon -, megérdemelné, hogy egy cseppet se hagyjunk neki.
- Nekem is éppen ez jutott eszembe - mondta Ben Allen úr.
- Igazán? - mondta Pickwick úr. - Akkor hát, az ő egészségére!
S azzal a jeles férfiú egy nagyot húzott a palackból, s azután odaadta Ben Allen úrnak, aki nem sokat kérette magát, hanem követte a jó példát. A mosolygás most már kölcsönös lett, s a puncs a jó hangulatban lassacskán elfogyott az utolsó csöppig.
- Ha jobban meggondoljuk - jelentette ki Pickwick úr, ahogy az utolsó csöppet is kiitta -, végeredményben nagyon mulatságos ötletei vannak; igazán nagyon szórakoztató gyerek.
- Jól mondja - felelte Ben Allen.
S hogy bebizonyítsa, milyen páratlanul tréfás fickó Bob Sawyer, Allen úr roppant hosszasan és körülményesen kezdte mesélni Pickwick úrnak, hogy Bob a sok ivástól egyszer lázba esett, és leborotváltatta a haját; s ennek a mulatságos és izgalmas történetnek csak az vetett véget, hogy a kocsi megállt Berkeley Heathben, a Harang fogadónál, hogy lovakat váltsanak.
- Ugye, itt fogunk ebédelni? - szólt be az ablakon Bob.
- Ebédelni? - felelte Pickwick úr. - Hiszen még csak tizenkilenc mérföldet tettünk meg, s hátra van még nyolcvanhét és fél.
- Éppen azért ennünk kell valamit, hogy aztán könnyebben viselhessük el az utazás fáradalmait - okoskodott Bob Sawyer úr.
- Ó, de hiszen lehetetlenség fél tizenkettőkor ebédelni - felelte Pickwick úr az órájára nézve.
- Az már igaz - mondta Bob. - Tehát akkor villásreggelizünk! Hé, pincér! Kérünk villásreggelit három személyre, de rögtön; s a lovakat csak egy negyedóra múlva fogják be. Hordjanak fel az asztalra minden hideg ételt, néhány üveg sört is és a legjobb madeira bort, ami van a pincéjükben. - Miután Bob Sawyer nagy lármával és fontoskodva kiadta ezeket a parancsokat, berontott a vendéglőbe, hogy ellenőrizze a pincéreket; alig telt bele öt perc, amikor visszatért, és jelentette, hogy minden kitűnő lesz.
A villásreggeli minősége teljesen igazolta Bob dicséreteit; s alaposan hozzá is láttak, nemcsak Bob Sawyer úr, hanem Ben Allen úr és Pickwick úr is. A három útitárs egyesült erővel csakhamar elfogyasztotta a sört és a madeirát, s amikor (a lovakat közben újra befogták) ismét kocsira ültek - Bob a palackját puncs helyett a fogadóban kapható legjobb itallal töltötte meg, újra felhangzott a vadászkürt szava, s újra lengeni kezdett a piros zászló anélkül, hogy Pickwick úr a legcsekélyebb kifogást is emelte volna ellene.
Tewkesburyben a Komló vendéglőben megebédeltek; s ez alkalommal még több sört ittak, még több madeirát és ráadásul még oportóit is, a puncsos palackot pedig immár negyedszer töltötték meg. E különféle italok hatása alatt Pickwick úr és Ben Allen úr a következő harminc mérföldet átaludta, mialatt Bob és Sam a hátsó ülésen duettet énekeltek.
Már egészen besötétedett, mikor Pickwick úr annyira magához tért, hogy képes volt kinézni a kocsi ablakán. Szétszórt házikók az út mentén, a sötét árnyékba burkolózó tárgyak, a komor légkör, a szénnel és téglaporral behintett utak, az olvasztókemencék sötétvörös tüze a távolban, a sűrű füstfellegek, melyek lomhán szálltak fölfelé a magasra meredő kéményekből, s körös-körül mindent befeketítettek és bekormoztak, a távoli lámpák hunyorgása, a teherkocsik, amelyek végigdöcögtek az országúton, megrakva zörgő vasrudakkal vagy egyéb nehéz portékával: mindez arra vallott, hogy gyorsan közelednek Birminghamhez, a nagy gyárvároshoz.
Ahogy végigrobogtak a szűk mellékutcákon, melyek ebbe a nagy kavarodásba vittek, egyre jobban megragadta őket a lázas munkának sürgölődése és zsivaja. Az utcákon csak úgy nyüzsögtek a munkások. Minden házból a munka zakatolása hallatszott, a legfelső emeletek széles, szárnyas ablakaiból világosság tűzött ki, s a kerekek dübörgése és a nagy gépek zakatolása megreszkettette az épületek falait. A nagy műhelyekben és gyárakban hatalmas lánggal lobogtak a tüzek, melyeknek vörös visszfénye mérföldekre ellátszott. Kimért kalapácsütések, a gőz sípolása s a gépek tompa, nehéz dohogása - ez a zajos muzsika hallatszott mindenfelől.
A postakocsis nagyon gyorsan hajtott; áthaladtak a széles utcákon, a szépen kivilágított boltok csinos kirakatai előtt, amelyek a külvárosok s az Old Royal hotel között fekszenek, mielőtt még Pickwick úrnak eszébe juthatott volna elgondolkozni azon, hogy milyen nehéz és kényes természetű megbízás hozta őt ide.
A megbízás kényes természetéből és a kielégítő elintézés nehézségeiből mit sem vont le az a körülmény, hogy Bob Sawyer úr önként csatlakozott hozzájuk. Az igazat megvallva, Pickwick úr úgy érezte, hogy Bob Sawyer jelenléte, bármennyire becsüli és kedveli is máskülönben a társaságát, ez alkalommal igazán nem olyan megtisztelő rá nézve, hogy a maga részéről okvetlenül ragaszkodott volna hozzá; sőt, nem sajnált volna egy komolyabb összeget sem, ha ennek az árán Bob Sawyer urat legalábbis ötven mérföldnyire eltávolíthatta volna innét.
Pickwick úr soha életében nem találkozott még az idősb Winkle úrral, ámbár egy-két levelet már váltottak egymással, amelyekben Pickwick úr nagy dicsérettel számolt be a fiatal Winkle jelleméről és viselkedéséről az apjának; némi nyugtalansággal gondolt tehát arra, hogy ha a pillanatnyilag egyaránt kissé kótyagos Bob Sawyer és Ben Allen társaságában teszi először tiszteletét, talán nem lesz éppenséggel a legalkalmasabb módja, hogy az idősb Winkle urat megnyerje magának.
- Hiába - gondolta Pickwick úr, igyekezvén megnyugtatni saját magát -, mégis meg kell tennem mindent, ami csak tőlem telik. Még ma föl kell keresnem Winkle urat, mert szentül megígértem a fiának; s ha ezek ketten ragaszkodnak hozzá, hogy elkísérjenek, a látogatást a lehető legrövidebbre szabom majd, s remélem a saját érdekükben, hogy ügyelnek majd a viselkedésükre.
Mialatt Pickwick úr ilyesféle gondolatokkal nyugtatta meg magát, a kocsi megállt az Old Royal szálló kapuja előtt. Samuel Weller úrnak sikerült Ben Allent félig felvernie kábult álmából, s a gallérjánál fogva kiemelnie a kocsiból; ezek után Pickwick úr is kiszállhatott. Kényelmes lakosztályba vezették őket, s Pickwick úr rögtön megkérdezte a pincértől, hogy tudja-e, merre van Winkle úr háza.
- Itt van a szomszédban, kérem - felelte a pincér -, vagy ötszáz lépésnyire. Winkle úr kikötő-felügyelő a csatornánál. A magánlakása azonban nincs messzebb... ó, dehogyis... még ötszáz lépésnyire sincs, uram.
A pincér most elfújt egy gyertyát, és nekifogott nagy körülményesen, hogy újra meggyújtsa, mintha ezzel alkalmat akart volna adni Pickwick úrnak, hogy tovább kérdezősködjék, ha kedve tartja.
- Nem parancsol semmit, uram? - kérdezte végül a pincér, s elkeseredve meggyújtotta a gyertyát, minthogy Pickwick úr nem akart megszólalni. - Teát vagy kávét, uram? Vagy talán ebédet?
- Egyelőre nem kérek semmit.
- Igenis, uram. Parancsolja talán megrendelni a vacsorát?
- Majd később.
- Igenis, uram. - A pincér lassan az ajtóhoz lépdelt, de aztán hirtelen megállt, megfordult, és roppant udvariasan így szólt:
- Küldjem be a szobalányt, uraim?
- Jó, küldje - felelte Pickwick úr -, ha akarja.
- Ha ön parancsolja, uram.
- És hozzon szódavizet is - mondta Bob Sawyer.
- Szódavizet, uram? Igenis.
A pincérnek szemmel láthatólag nagy kő esett le a szívéről, hogy végül mégiscsak rendeltek valamit, s észrevétlenül eltűnt. A pincérek sohasem járnak, és nem is szaladnak, hanem valami rejtélyes módon tudnak elpárologni, amire más halandók nem képesek.
Minthogy a szódavíz hatására Benjamin Allen úron az életnek némi jelei kezdtek mutatkozni, rá tudták venni arra, hogy megmossa a kezét és az arcát, s megengedje Samnek, hogy lekefélje a ruháját. Pickwick úr és Bob Sawyer is rendbe hozták ruházatukat, aztán mind a hárman fölkerekedtek, karonfogva, hogy meglátogassák idősb Winkle urat, miközben Bob Sawyer dohánybűzzel itatta át a levegőt, amerre csak elhaladtak.
Körülbelül egy negyed mérföldnyire egy csöndes, komoly utcában állt egy régi, vörös téglaépület, három lépcsőfokkal a kapuja előtt, a kapun pedig réztábla hirdette nagy latin betűkkel, hogy: “Winkle.” A lépcsők nagyon fehérek voltak, a téglák nagyon vörösek, a ház nagyon tiszta; s a kapu előtt ott állt Pickwick úr, Benjamin Allen úr és Bob Sawyer úr, amikor az óra tízet ütött. Takaros szolgáló jelent meg a kopogtatásra, s visszahőkölt, ahogy a három idegent megpillantotta.
- Itthon van Winkle úr, kedves gyermekem? - kérdezte Pickwick úr.
- Éppen vacsorázni készül, uram - felelte a lány.
- Adja át neki ezt a névjegyet, kérem - folytatta Pickwick úr -, s mondja meg neki, hogy sajnálom, hogy ilyen későn kell háborgatnom, de még ma este beszélni szeretnék vele, s csak most érkeztem meg.
A lány félénken tekintett Bob Sawyer úrra, aki mindenféle csodálatos arcfintorgatással fejezte ki tetszését és bámulatát bájai iránt; aztán egy pillantást vetett a kalapokra meg a nagykabátokra, amelyek a folyosón lógtak, s egy másik lányt hívott elő, hogy álljon a kapuban, amíg ő felmegy a házba. Az őrt hamar felváltották, mert a lány egy pillanat múlva visszatért, bocsánatot kért a három úrtól, hogy nem bocsátotta be őket, aztán egy filcpadlós udvari fogadószobába vezette őket, mely félig irodának, félig öltözőszobának látszott, s amely a következő használati tárgyakkal és díszbútorokkal volt berendezve: egy íróasztal, egy mosdóállvány, borotválkozó tállal, egy csizmahúzó, egy csizmatartó, egy magas ülőke, négy szék, egy asztal és egy nyolc napig járó öreg óra. A kandalló párkánya fölött egy falba süllyesztett pénzszekrény ajtaja látszott, s a falakon két könyvespolc, egy falinaptár és néhány sárguló, poros papírtekercs díszelgett.
- Engedelmet kérek, hogy a kapu előtt várakoztattam meg az urakat - mondta a lány, mialatt meggyújtott egy asztali lámpát és megnyerő mosollyal fordult Pickwick úr felé -, de hát nem ismertem az urakat; s annyi csavargó jár most errefelé, akik csak azt akarják kilesni, hogy mit lophatnának el, így hát igazán...
- Sose mentegesse magát, kedves gyermekem - mondta Pickwick úr jókedvűen.
- Nincs szüksége mentségre, galambom - mondta Bob Sawyer úr, s tréfásan kitárta a karját, és egy szökéssel a szoba másik végében termett, mintha el akarta volna állni a kisasszony útját.
Az ifjú kisasszonyt azonban csöppet sem hatotta meg ez a barátságos közeledés, mert nyomban kijelentette, hogy Bob Sawyer utálatos fráter, s miután Bob még tovább űzte a nyájaskodást, a kisasszony egyszerűen képen törölte, aztán kifejezést adva megvetésének és idegenkedésének, kirohant a szobából.
Bob Sawyer úr ezek után, megfosztva a fiatal hölgy társaságától, azzal szórakoztatta magát, hogy turkálni kezdett az íróasztalon, minden fiókot kihúzott, úgy tett, mintha fel akarta volna törni a pénzszekrény zárját, befelé fordította a falinaptárt, megpróbálta felhúzni az idősb Winkle úr csizmáit a magáéra, s a többi bútordarabbal is hasonló tréfás kísérleteket végzett, ami Pickwick urat kimondhatatlan aggodalommal és rémülettel töltötte el, neki magának viszont nagy gyönyörűségére szolgált.
Végre kinyílt az ajtó, és dohányszínű ruhában betipegett a szobába egy kis öregúr, akinek az arca, nagyfokú kopaszságát leszámítva, szakasztott mása volt az ifjabb Winkle úr ábrázatának. Egyik kezében Pickwick úr névjegyét szorongatta, a másikban egy ezüst gyertyatartót.
- Pickwick úr, ugyebár? Jó estét, jó estét - mondta idősb Winkle úr, s letette a gyertyatartót, és kezet nyújtott vendégének. - Hogy van, hogy van? Remélem, jól. Örvendek a szerencsének. Tessék helyet foglalni, Pickwick úr. Bocsánat - fordult Sawyer úr felé -, de kihez is van szerencsém?
- Bemutatom a barátomat, Sawyer urat - vágott közbe Pickwick úr. - Az ön fiának is jó barátja.
- Ó! - mondta idősb Winkle úr, s elég komor ábrázattal nézte Bobot. - Remélem, hogy önnek is jól szolgál a kedves egészsége, uram?
- Kutya bajom, uram - felelte Bob Sawyer.
- És ez a másik úr itt - folytatta Pickwick úr -, miként a rám bízott levélből látni fogja, nagyon közeli rokona, akarom mondani, meghitt jó barátja az ön fiának. Benjamin Allen a neve.
- Ez az úr? - kérdezte idősb Winkle úr, s a névjeggyel Ben Allen felé bökött, aki elaludt a székén, olyan helyzetben, hogy nem lehetett látni belőle egyebet, mint a háta közepét s a kabátja gallérját.
Pickwick úr éppen felelni akart a kérdésre, el akarta sorolni Benjamin Allen úr jelességeit és kiválóságait, amikor a pajkos Bob Sawyer azzal a szándékkal, hogy a barátját magára eszméltesse, akkorát csípett a karján, hogy Ben egy nagy ordítással felpattant a helyéről. Rögtön észrevette, hogy egy idegen is jelen van, s ennélfogva odalépett Winkle úrhoz, és körülbelül öt percig nagyon melegen rázogatta a kezét, félig értelmetlen és töredezett szavakban nagy örömének adott kifejezést, hogy láthatja, s azt a barátságos kérdést intézte hozzá, hogy a sétája után nem akar-e inni egy kortyot, vagy talán inkább megvárja vele az ebédet? Aztán ismét leült, s olyan réveteg szemmel nézett szét maga körül, mint hogyha halvány sejtelme sem volna arról, hogy hol van, aminthogy nem is volt.
Mindez roppant kínos volt Pickwick úrnak, annyival is inkább, mert idősb Winkle úr nagyon is elárulta csodálkozását a két útitárs különös, hogy ne mondjuk, rendkívüli viselkedése fölött. Hogy a dolognak minél előbb véget vessen, egy levelet húzott ki a zsebéből, és ezekkel a szavakkal nyújtotta át idősb Winkle úrnak:
- Ezt a levelet a fia küldte, uram. Meg fogja érteni belőle, hogy fiának egész jövendő élete, boldogsága és szerencséje a levél tartalmának jóakaratú és atyai megfontolásától függ. Legyen olyan szíves, olvassa el, hidegvérrel, nyugodtan, s aztán beszéljük meg kellő komolysággal és illő hangon. Hogy milyen fontos fiára nézve az ön elhatározása, s hogy milyen feszült nyugtalansággal várja az ön válaszát, ezt megítélheti abból is, uram, hogy én ilyen késői órában, minden előzetes bejelentés nélkül és - tette hozzá Pickwick úr futó pillantást vetve két fiatal barátjára - ilyen kedvezőtlen körülmények között jöttem el önhöz.
E rövid bevezetés után Pickwick úr egy sűrű, négyoldalas, extra finom levélpapírra írt töredelmes levelet nyomott az ámuló idősb Winkle úr kezébe. Aztán visszaült a helyére, és figyelte a házigazda arcát és viselkedését - kissé nyugtalanul ugyan, de egy olyan ember nyílt arckifejezésével, aki érzi, hogy semmi olyat nem tett, ami miatt mentegetőznie vagy pirulnia kellene.
Az öreg hivatalnok ide-oda forgatta a levelet, megnézte elölről, megnézte hátulról, vizsla szemmel nézegette pecsétjén a kövér kisfiút, újra felnézett Pickwick úrra, de aztán az íróasztalhoz ült, közelebb húzta a lámpát, feltörte a pecsétet, felbontotta a levelet, odatartotta a világosságba, s hozzáfogott az elolvasásához.
Ebben a pillanatban Bob Sawyer úr, akinek az elméssége már néhány perc óta szünetelt, kezét a két térdére támasztotta, és olyan arcot vágott, mint egy bohóc, a boldogult Grimaldi képein. Szerencsétlenségére úgy fordult, hogy az idősb Winkle úr ahelyett, hogy mélyen belemerült volna a levél olvasásába, miként Bob Sawyer úr hitte, véletlenül éppen föltekintett, és éppen Bob Sawyer úrra nézett. Mivel joggal tehette föl, hogy ezzel az arcfintorítással őt akarják kicsúfolni és nevetségessé tenni, olyan kemény és szigorú pillantást vetett Bobra, hogy a boldogult Grimaldi torzvonásai lassanként feloldódtak és átalakultak egy nagyon zavarodott és alázatos arckifejezéssé.
- Mondott valamit, uram? - kérdezte az idősb Winkle úr, kínos szünet után.
- Nem, uram - felelte Bob, akin már nyoma sem látszott a bohócnak, kivéve, hogy mind a két orcája tulipiros volt.
- Biztos, hogy nem mondott semmit, uram? - kérdezte idősb Winkle úr.
- Ó, hát persze hogy biztos - felelte Bob -, nem szóltam egy szót sem, kérem.
- Pedig azt hittem, hogy szólt, uram - jegyezte meg az öregúr haragos nyomatékkal. - Talán rám nézett, uram, nem?
- Ó, dehogy, uram, a világért sem! - felelte Bob végtelen udvariassággal.
- Hát ennek örülök, uram - mondta idősb Winkle úr. Még egy lesújtó pillantást vetett a leforrázott Bobra, aztán megint a lámpához tartotta a levelet, és komolyan olvasni kezdte.
Pickwick úr feszült figyelemmel nézte az öregurat, ahogy az első lap utolsó soráról átfordított a második lap első sorára, a második lap utolsó soráról a harmadik lap első sorára és a harmadik lap utolsó soráról a negyedik lap első sorára; idősb Winkle úrnak azonban egy arcizma sem rándult meg, amivel elárulta volna, hogy milyen érzéssel fogadja fia házassági hírét, melyről Pickwick úr tudta, hogy már a levél legelső soraiban olvasható volt.
Elolvasta a levelet az utolsó szóig; egy hivatalnokhoz illő gondossággal és rendszeretettel hajtotta ismét össze; s amikor Pickwick úr már éppen azt várta, hogy most kitör majd belőle az öröme vagy a haragja, az öregúr nyugodtan bemártotta tollát a tintatartóba, és olyan higgadt hangon szólalt meg, mintha csak a legközönségesebb hivatalos ügyről lett volna szó:
- Kérem Nathaniel címét, Pickwick úr.
- Pillanatnyilag a György és Keselyű szállodában lakik - felelte Pickwick úr.
- György és Keselyű. S hol van az?
- George Yard, Lombard utca.
- A Cityben?
- Igen.
Az öregúr aprólékosan és pontosan följegyezte a címet a levél hátára; aztán betette az íróasztal egyik fiókjába, bezárta a fiókot, felállt, a kulcscsomót zsebre vágta, és így szólt:
- Azt hiszem, Pickwick úr, hogy egyéb megbeszélnivalónk nincs.
- Egyéb nincs! De hát, édes jó uram! - kiáltott fel a melegszívű férfiú haragosan és elképedve. - Nincs? Semmi egyéb? Hát semmi megjegyeznivalója nincs fiának erről az életbevágó lépéséről? Nem óhajtja, nem akarja neki megüzenni, hogy ezentúl is szeretni és támogatni fogja? Nincs semmi mondanivalója, ami jólesnék neki, és megnyugtatná őt, meg azt az aggódó kis feleségét, aki tőle vár oltalmat és vigasztalást? Gondolja meg a dolgot, édes jó uram.
- Meg fogom gondolni - felelte az öregúr. - Ebben a pillanatban azonban nincs semmi mondanivalóm. Hivatalnokember vagyok, Pickwick úr. Nem szoktam elhamarkodni semmit, s amennyire meg tudom ítélni ezt a dolgot, nekem sehogyan sem tetszik. Ezer font bizony nem sok pénz, Pickwick úr.
- Tökéletesen igaza van, uram - vágott közbe Benjamin Allen úr, aki közben már annyira magához tért, hogy eszébe jusson, hogy ő a maga ezer fontját minden nehézség nélkül el tudta költeni. - Ön okos, nagyeszű ember, uram, Bob, ez az úr nem esett a feje lágyára, úgy nézz rá.
- Nagyon örvendek, hogy ebben a kérdésben éppen ön ad nekem igazat, uram - mondta idősb Winkle úr, s megvető pillantással mérte végig Benjamin Allent, aki bölcs ábrázattal csóválgatta a fejét. - A dolog úgy áll, Pickwick úr, hogy amikor a fiamnak megengedtem, hogy egy évig utazgasson és körülnézzen a világban (az ön védőszárnyai alatt), hogy aztán ne úgy lépjen ki az életbe, mint egy tejfeles szájú kisdiák, akit akárki behálózhat, erre a dologra igazán nem számítottam. Ő ezt nagyon jól tudja, s nem csodálkozhatik, ha most leveszem róla a kezemet. Majd hallani fog még rólam. Jó éjszakát, Pickwick úr. Margaret, nyiss ajtót az uraknak.
Bob Sawyer úr közben az egész idő alatt folyton böködte Ben Allen urat, hogy mondjon már valami okosat; Ben tehát minden bevezetés nélkül rövid, de annál melegebb rögtönzött szónoklatba fogott:
- Uram - mondta Ben Allen úr, s a ködös és bágyatag tekintetét rászegezte idősb Winkle úrra, miközben jobb karjával hevesen hadonászott. - Uram... szégyellheti magát!
- Ön aztán, mint a fiatal hölgy bátyja, igazán illetékes bíráskodni ebben az ügyben, mondhatom - felelte idősb Winkle úr. - No de elég is ebből. Kérem, ne szóljon egy szót sem, Pickwick úr. Jó éjszakát, uraim!
S azzal az öregúr felkapta a gyertyatartót, ajtót nyitott nekik, s udvariasan kimutatott a folyosóra.
- Megbánja még ezt, uram - mondta Pickwick úr, és összeszorította a fogát, hogy valami gorombaságot ne mondjon; mert érezte, hogy ezzel sokat ártana fiatal barátjának.
- Nekem nem ez a véleményem - felelte higgadtan idősb Winkle úr. - Tehát, uraim, még egyszer, jó éjszakát kívánok.
Pickwick úr haragos léptekkel távozott. Bob Sawyer úr, akit az öreg Winkle határozott fellépése nagyon lecsendesített, vele együtt lépett ki az utcára. Nyomban ezután Ben Allen úr kalapja gurult le a lépcsőn, s azonnal követte Ben Allen úr személye is. Mind a hárman szótlanul mentek lefeküdni, nem is vacsoráztak; Pickwick úr arra gondolt, mielőtt elnyomta az álom, hogy talán föl sem kereste volna az idősb Winkle urat egy ilyen természetű ügyben, ha előre tudta volna róla, hogy ennyire komoly hivatalnokember.
Dostları ilə paylaş: |
