ÖTVENHARMADIK FEJEZET Jingle úr és Job Trotter búcsúlátogatása; továbbá egy dolgos nap
a Gray’s Inn Square-en; végül pedig kopogtatnak Perkerék ajtaján
Pickwick úr Arabellát a leggyöngédebb módon előkészítette a rossz hírre, többszörösen megnyugtatta, hogy semmi oka nincs a csüggedésre, s végül aztán elmondta neki, hogy a birminghami látogatása semmi eredménnyel nem járt. A szegény asszonyka könnyekben tört ki, keservesen zokogni kezdett, s megható szavakkal panaszolta el, hogy az apósa most őmiatta haragudott meg a fiára.
- Édes gyermekem - mondta Pickwick úr kedvesen -, nem maga az oka. Ki tudhatta volna előre, hogy az öregúr ilyen határozottan ellenezni fogja a fia házasságát? Bizonyos vagyok benne - tette hozzá Pickwick úr, ahogy Arabella csinos arcocskáját nézte -, hogy sejtelme sincs arról, milyen örömtől fosztja meg magát.
- Ó, édes jó Pickwick úr - mondta Arabella -, de hát mitévők legyünk, ha nem fog kibékülni velünk?
- Hát várunk majd szép türelmesen, kislányom, amíg az öreg meggondolja magát - felelte Pickwick úr jókedvűen.
- De drága Pickwick úr, hát mi lesz Nathanielből, ha az apja leveszi róla a kezét? - kérdezte Arabella nyugtalanul.
- Ebben az esetben, édes kicsikém - jegyezte meg Pickwick úr -, előre meg merném jósolni, hogy akad majd olyan barátja, aki támogatni fogja őt, hogy zöld ágra vergődhessen.
Ennek a feleletnek a rejtett értelmét Pickwick úr nem leplezte el annyira, hogy Arabella föl ne foghatta volna. Így hát a nyakába borult, szeretettel megcsókolta, s még hangosabban kezdett zokogni, mint az előbb.
- Ejnye, ejnye - mondta Pickwick úr, s megfogta Arabella kezét. - Ne sírjon már, no. Várunk még néhány napig, s majd meglátjuk, hogy ír-e az öregúr, vagy felel-e valami más módon az ura levelére. Ha nem válaszol, hát már kigondoltam egy csomó tervet, és bármelyiknek a segítségével maguk ketten rögtön boldogulhatnak. No, kislányom, no!
S azzal Pickwick úr gyöngéden megszorította Arabella kezét, s arra kérte, hogy szárítsa fel könnyeit, és ne szomorítsa el az urát. Arabella, aki a legjobb szívű teremtés volt a világon, visszadugta a zsebkendőjét a kézitáskájába, s mire Winkle úr is odajött, ugyanazt a sugárzó mosolyt, azokat a ragyogó szemeket láthatta, amelyek annak idején megigézték.
- Ezeknek a fiataloknak a helyzete mégiscsak kellemetlen - gondolta magában Pickwick úr, ahogy másnap reggel öltözködni kezdett. - Elmegyek Perkerhez, és megbeszélem vele a dolgot.
Pickwick úr egyébként is nagyon készült már a Gray’s Inn Square-re, mert nagyon szerette volna már rendbe hozni számláját a jólelkű kis ügyvéddel, gyorsan megreggelizett hát, és olyan sietve látott neki a dolognak, hogy még el sem verte a tíz órát, amikor már a Gray’s Innbe ért.
Még tíz perc híja volt az időnek, amikor felment a lépcsőn, amely Perker úr irodájához vezetett. Az írnokok még nem érkeztek meg. Pickwick úr azzal ütötte el az időt, hogy kinézett a lépcsőház ablakán, s nézte a nagy teret odalent.
A szép októberi reggel tiszta verőfényében még a szomorú vén házak is felélénkültek kissé; néhány porlepett ablak derűs fényben csillogott, amint a nap rájuk sütött. Egyik írnok a másik után fordult be sietve a térre, a különböző utcatorkolatok felől, fölnéztek a Hall órájára, s gyorsítani vagy lassítani kezdték lépteiket aszerint, hogy mikor kezdődött a hivatalos órájuk; akiknek fél tízkor kezdődött az irodájuk, egyszerre nagyon nekiiramodtak, akiknek pedig tízkor, azok főúri módon meglassították lépteiket. Az óra tízet ütött, s az írnokok még gyorsabban özönlöttek be, mint eddig, s mindegyikük még jobban verejtékezett, mint az előtte való; mindenfelé nagy zajjal kulcsolták és nyitották ki az ajtókat, hogy csak úgy visszhangzott; mintegy varázsütésre minden ablakban emberi fejek bukkantak fel; a portások elfoglalták szokott helyeiket; lompos mosónők siettek elfelé; a postás házról házra szaladgált; s az egész nagy jogászi méhkas élénk sürgés-forgásban volt.
- Nagyon korán jött, Pickwick úr - szólalt meg egy hang a háta mögött.
- Ó, jó reggelt, Lowten úr - felelte Pickwick úr, amint hátranézett, s megpillantotta régi ismerősét.
- Kimelegszik az ember a járásban, ugyebár? - mondta Lowten úr, miközben előszedett a zsebéből egy szabadalmazott kulcsot, melyben egy kis dugasz volt, hogy a por be ne hatolhasson.
- Magának mindenesetre melege lehet, úgy látom - jegyezte meg Pickwick úr, s rámosolygott az írnokra, aki olyan piros volt, mint a főtt rák.
- De siettem is eléggé, mondhatom, uram - felelte Lowten. - Már a felet ütötte, amikor keresztüljöttem a Polygonon, de hát mégis megelőztem a főnökömet, úgyhogy megérte.
Miután ezzel a gondolattal megvigasztalta magát, kihúzta a dugaszt a kulcsból, kinyitotta az ajtót, a kulcsot ismét bedugaszolta, és zsebre vágta, aztán kiszedte a leveleket, amiket a levélhordó a szekrénybe dobott. Azután bevezette Pickwick urat az irodába. Itt egy szempillantás alatt kihámozta magát a kabátjából, belebújt egy elnyűtt zubbonyba, melyet az íróasztalából vett ki, felakasztotta kalapját egy kampóra, előszedett néhány ív író- és itatóspapírt, melyek már össze voltak rakva, aztán egy tollat tűzött a füle mögé, s elégedetten kezdte dörzsölni a tenyerét.
- Látja, Pickwick úr - mondta -, most már készen vagyok. Fölvettem a hivatalos kabátomat, kitettem a papírokat, úgyhogy most már jöhet, amikor neki tetszik. Nem kínálhatna meg egy csipet burnóttal?
- Nem, sajnos, nincs nálam - felelte Pickwick úr.
- Kár- mondta Lowten úr. - No de sebaj. Majd mindjárt elszaladok egy palack szódavízért. Nem lát valami furcsát a szemem körül, Pickwick úr?
A kérdezett úriember bizonyos távolságból vizsgálgatni kezdte Lowten úr szemeit, aztán annak a nézetének adott kifejezést, hogy semmi furcsát vagy szokatlant nem vett észre rajta.
- No ennek örülök - mondta Lowten úr. - Az éjjel meglehetősen sokáig voltunk a Szarkában, s ma reggel mintha nem egészen érezném jól magamat. Mellesleg szólva, Perker úr elintézte az ön ügyét.
- Micsoda ügyemet? - kérdezte Pickwick úr. - A Bardellné perköltségeiről beszél?
- Nem, nem arról beszélek - felelte Lowten úr -, hanem annak az adósnak az ügyéről, aki helyett kényszeregyezséget kötöttünk, s az adóssága felét kifizettük az ön számlájára, hogy kiszabadítsuk a Fleet-börtönből, s hogy elindítsuk őt Demerarába, hiszen tudja, uram.
- Ó, Jingle úr - mondta Pickwick úr hirtelen. - Persze. No és?
- No és, mindent elintéztünk - felelte Lowten úr, a tollát farigcsálva. - A liverpooli ügynök azt írta, hogy ön annyiszor lekötelezte őt, amikor még ön is az üzlettel foglalkozott, hogy az ön ajánlatára szívesen fogadja őt magához.
- Helyes - mondta Pickwick úr. - Ezt igazán örömmel hallom.
- De mondhatom - jegyezte meg Lowten úr, mialatt levakarta tolla végét, hogy azután újra behasíthassa -, mondhatom, hogy az a másik bárgyú egy alak.
- Melyik másik?
- Hát az inasa vagy a barátja, vagy tudom is én, hogy mije... hiszen tudja, uram: az a Trotter.
- Vagy úgy - mondta Pickwick úr mosolyogva. - No, én mindig éppen az ellenkezőjét hittem róla.
- Eleinte magam is, abból a kevésből ítélve, amit láttam belőle - felelte Lowten úr. - De ez csak azt bizonyítja, hogy az ember milyen könnyen tévedhet. Mit szól ahhoz, uram, hogy ő is el akar menni Demerarába?
- Mi a csuda? S visszautasítja azt az állást, amit itt felajánlottak neki? - kiáltott fel Pickwick úr.
- Egyszerűen fittyet hányt Perker úr ajánlatának, aki tizennyolc shillinget ígért neki hetenként és később fizetésemelést, ha megbecsüli magát - felelte Lowten. - Azt mondta, hogy nem válhat el a barátjától, úgyhogy rábeszélték Perkert, hogy írjon még egyszer, s kérjen ugyanott neki is valami helyet; Perker azt mondja, hogy az új helyével rosszabbul fog járni, mint az az új-dél-walesi vádlott, aki vadonatúj ruhában jelenik meg a főtárgyalásán.
- De nagy szamár - mondta Pickwick úr, csillogó szemmel. - Ej, de nagy szamár!
- Nemcsak szamár, rosszabb: ez már igazán szolgalelkűség, tetszik tudni - felelte Lowten, s megvető arccal faragta tovább a tollat. - Azt mondja, hogy ő az egyetlen barátja, hogy nem hagyhatja cserben, meg minden. Hát a barátság nagyon szép dolog a maga nemében: mi például nagyon jó pajtások és jó barátok vagyunk a Szarkában a grog mellett, ahol mindenki magáért fizet, de bolond ember az olyan, aki más kedvéért megkárosítja magát. Az embernek voltaképpen csak két dologgal szabad törődnie: az első az egyes szám első személy, a második pedig a nők; ez az én véleményem... hahaha! - Lowten úr hangos kacagással fejezte be félig jókedvű, félig gúnyos szavait, melyeket időnek előtte félbeszakított Perker úr lépteinek zaja a lépcsőházban; mihelyt Lowten ezt meghallotta, csodálatos fürgeséggel a székén termett, és buzgón írni kezdett.
Pickwick úr és a jogi tanácsadója melegen és szívből üdvözölték egymást. De alig helyezkedett el az ügyfél az ügyvéd karosszékében, amikor egyszerre kopogtak az ajtón, és egy hang azt kérdezte, hogy bent van-e Perker úr?
- Hallja? - mondta Perker. - Az egyik csavargó barátunk... Maga Jingle, úgy hallom, édes jó uram. Akar vele találkozni?
- Mit tanácsol? - kérdezte Pickwick úr habozva.
- Én azt hiszem, hogy jó volna, ha beszélne vele. Hé, hogy is hívják csak, maga, jöjjön be, legyen szíves!
Erre a kurta-furcsa invitálásra Jingle és Job Trotter belépett a szobába, de ahogy megpillantották Pickwick urat, kissé zavartan megtorpantak.
- No - mondta Perker úr -, nem ismeri ezt az urat?
- Már hogyne ismerném - felelte Jingle úr előrelépve. - Pickwick uram... örök hála... életem megmentője... embert faragott belőlem... nem fogja megbánni soha... mondhatom.
- Örülök, hogy ezt hallom öntől - mondta Pickwick úr. - Sokkal jobb színben van.
- Önnek köszönhetem, uram... nagy fordulat volt az életemben... őfelsége börtöne... egészségtelen hely... mondhatom - felelte Jingle úr a fejét csóválgatva. Csinosan és tisztán volt öltözve, valamint Job Trotter is, aki feszesen állt mögötte, s olyan mereven nézett Pickwick úrra, mint egy ércszobor.
- Mikor indulnak Liverpoolba? - kérdezte Pickwick úr Perkertől halkan.
- Ma este hét órakor, uram - felelte Job, s egyet lépett előre. - A Cityből induló éjszakai postakocsin, kérem.
- Megváltották már a helyüket?
- Igenis meg, uram - felelte Job.
- Tehát csakugyan rászánta magát, hogy vele megy?
- Igenis, uram - felelte Job.
- Minthogy Jingle-nek szüksége volt egy kis fölszerelésre - szólt Perker úr hangosan, Pickwick úrhoz fordulva -, a magam szakállára úgy intézkedtem, hogy minden negyedévben levonjanak a fizetéséből egy kis összeget, s ezekből egy év alatt letörlesztheti ezt az előleget. A leghatározottabban ellenzem, édes jó uram, hogy bármit is tegyen érte, amit ő a saját iparkodásával és jó magaviseletével meg tud szerezni.
- Természetesen - vágott közbe Jingle szilárd hangon. - Tökéletesen igaza van... tiszta fej... ismeri a világot... jól mondja.
- Ön kielégítette a hitelezőit, kiváltotta ruháit a zálogházból, élelmezte a börtönben, kifizette az útiköltségeit - folytatta Perker anélkül, hogy ügyet vetett volna Jingle megjegyzéseire -, s máris elpazarolt rá több mint ötven fontot.
- Nem kidobott pénz - vágott közbe Jingle gyorsan. - Mindent megtérítek... a munkának fogok élni... takarékoskodom... élére rakom a garast... megtérítek minden fillért... hacsak a váltóláz... arról nem felelhetek... hacsak az...
Jingle úr elhallgatott, heves indulattal rácsapott a kalapjára, aztán a keze fejével megdörzsölte a szemét, és leült.
- Azt akarja mondani - szólt Job, néhány lépéssel közelebb lépve -, hogy ha a váltóláz el nem viszi, a pénzt vissza fogja fizetni. Vissza is fizeti, Pickwick úr, ha életben marad. Magam is rajta leszek. Tudom, hogy megfizeti, uram - mondta Job nagyon határozott hangon. - Esküdni mernék rá.
- Jól van, jól - mondta Pickwick úr, aki már nagyon haragos pillantásokat vetett Perkerre, hogy hagyja végre abba jótéteményeinek felsorolását, a kis ügyvéd azonban sehogyan sem akarta észrevenni ezeket a szemrehányó pillantásokat. - Csak arra vigyázzon, Jingle úr, hogy többé ne játsszanak olyan megerőltető krikettmérkőzéseket, és hogy ne újítsa fel ismeretségét Thomas Blazo úrral, s akkor egy csöppet sem féltem az egészségét.
Jingle úr elmosolyodott, de azért látszott rajta, hogy kissé zavarban van; Pickwick úr tehát másra terelte a szót:
- Nem tudja véletlenül - kérdezte -, hogy mi lett egy másik barátjával, azzal a szegény ördöggel, akit Rochesterben láttam?
- A bánatos Jemmyvel? - kérdezte Jingle.
- Igen.
Jingle a fejét rázta.
- Agyafúrt gazfickó - mondta. - Fura alak... nagyszerű csirkefogó... Job testvérbátyja.
- Job testvérbátyja? - kiáltott fel Pickwick úr. - Csakugyan, ha így közelebbről nézem, hasonlítanak egymásra.
- Mindig mondták, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, uram - mondta Job, s a szeme szögletében megvillant egy kis ravasz pillantás -, csakhogy én mindig komoly természetű voltam alapjában véve, ő meg soha. Kivándorolt Amerikába, uram, mivelhogy itt nagyon keresték, ami nem volt ínyére, s azóta hírét sem hallottuk.
- Most már értem, hogy miért nem kaptam meg azt a fejezetet a való élet regényéből, amit megígért nekem egy reggel, amikor a rochesteri hídon állt, s alighanem öngyilkosságon törte a fejét - mondta Pickwick úr mosolyogva. - Fölösleges is megkérdeznem, vajon az a búskomor viselkedése természetes volt-e, vagy tettetett.
- Mindenféle szerepet el tudott ő játszani, uram - mondta Job. - Áldhatja a szerencséjét, kérem, hogy olyan könnyűszerrel megszabadult tőle. Ha közelebbről ismeri meg, talán még rosszabbul járhatott volna, mint... - Job Jingle-re nézett, habozott, s végül hozzátette: - mint... mint velem.
- Finom kis család az ön családja, Trotter úr - mondta Perker, s közben lepecsételt egy levelet, melyet éppen akkor fejezett be.
- Nagyon igaz, uram - felelte Job.
- No jó - folytatta mosolyogva a kis ügyvéd -, remélem, hogy ön ki fog ütni a családból. Adja át ezt a levelet az ügynöknek, mihelyt Liverpoolba érkeznek, s fogadják meg a tanácsomat, uraim, ne akarjanak Nyugat-Indiában is túljárni mindenkinek az eszén. Mert ha ezt a szerencséjüket is elszalasztják, akkor mind a ketten bőven rászolgáltak az akasztófára, és aligha fogják elkerülni. Most pedig, hagyjanak magunkra Pickwick úrral, mert még egyéb megbeszélnivalónk is van, s az idő drága, kérem. - S azzal Perker úr az ajtó felé mutatott, s látszott rajta, hogy a búcsúzást minél rövidebbre akarja szabni.
Jingle úr részéről elég rövid is volt. Néhány sietős szóval megköszönte a kis ügyvédnek a jóságát és a fáradozásait, amellyel őt támogatta, azután azonnal a jótevőjéhez fordult, s néhány percig tétován állt előtte, mint aki nem tudja, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen. Job Trotter véget vetett a zavarának - alázatosan meghajolt Pickwick úr előtt, szépen karon fogta a barátját, és kivezette.
- Díszes, jóravaló egy pár - mondta Perker úr, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük.
- Remélem, hogy azzá válnak - felelte Pickwick úr. - Mi a véleménye? Van-e kilátás, hogy tartósan megjavulnak?
Perker úr hitetlenül vonogatta a vállát; de ahogy meglátta Pickwick úr aggódó és csalódott arcát, így szólt:
- Hát hogyne volna rá kilátás, sőt, azt hiszem, hogy elég biztatóak is a kilátásaink. Annyi bizonyos, hogy pillanatnyilag szánják-bánják a múltat, de ön is jól tudja, hogy most még nagyon frissen él bennük a kiállott szenvedések emléke. Hogy mi lesz belőlük, ha ezen túlestek, azt sem ön, sem én nem tudjuk előre megmondani. Mindamellett - tette hozzá Perker, kezét Pickwick vállára téve -, bármi lesz is az eredmény, az ön szándéka mindenképpen tiszteletre méltó. Vajon a jótékonyságnak az a fajtája, mely annyira óvatos és körültekintő, hogy egyáltalában csak ritkán gyakorolható, mert a jótevő attól fél, hogy rászedik, ami a hiúságát bántaná... hogy ez-e az igazi könyörületesség, vagy pedig csak a könyörületesség kifelé való mímelése: ezt hadd döntsék el nálamnál okosabb emberek. Én az ön eljárását akkor is éppen olyan nagyra tartanám, ha ez a két fickó már holnap éjszaka betörne valahová.
Miután Perker úr így kibeszélte magát, sokkal nagyobb hévvel és meggyőződéssel, mint általában szokták a fiskális urak, odatolta székét az íróasztalhoz, s végighallgatta Pickwick úr beszámolóját az öreg Winkle nyakasságáról.
- Adjon neki egy hetet - mondta Perker, s jövőbe látó bölcsességgel bólintott hozzá.
- Azt hiszi, hogy addigra megpuhul? - kérdezte Pickwick úr.
- Azt hiszem, hogy meg - felelte Perker. - Ha nem, akkor meg kell próbálnunk, hogy mit tud tenni a fiatalasszony; más az ön helyében ezzel kezdte volna.
Perker úr szippantott egyet, s nagyon furcsa torzképet vágott, amivel a fiatal hölgyek rábeszélő tehetségét akarta dicsérni, mikor a külső irodából beszélgetés zaja hallatszott be, s Lowten kopogott az ajtón.
- Szabad! - kiáltott a kis ügyvéd.
Az írnok belépett, és titokzatos arccal húzta be maga után az ajtót.
- Mi tetszik? - kérdezte Perker.
- Önt keresik, uram.
- Kicsoda?
Lowten Pickwick úrra nézett, és a torkát kezdte köszörülni.
- Ki keres? Nem tud beszélni, Lowten úr?
- De igen, uram - felelte Lowten. - Dodson keresi önt, és vele van Fogg is.
- Teringettét - mondta a kis ügyvéd, órájára pillantva -, iderendeltem őket fél tizenkettőre, hogy rendezzem velük az ön ügyét, Pickwick úr. Adtam nekik egy utalványt, melynek ellenében ők ideküldték az elbocsátó levelet. Nagyon kellemetlen, hogy éppen most jöttek, édes jó uram, de hát mit tegyünk? Nem fáradna át a szomszéd szobába?
Minthogy azonban Dodson és Fogg urak is a szomszéd szobában voltak, Pickwick úr azt felelte, hogy inkább itt marad, ahol van; annyival is inkább, mert Dodson és Fogg uraknak van miért szégyenkezniük, ha a szeme elé kerülnek, neki viszont egyáltalán nincs mit szégyellnie; erre az utóbbi körülményre Pickwick úr kipirult arccal és haragos hangon hívta fel Perker figyelmét.
- Helyes, édes jó uram, nagyon helyes - felelte Perker -, de én csak annyit mondok; ha ön azt képzeli, hogy akár Dodson, akár Fogg egy csöppet is szégyenkeznek majd, vagy zavarba jönnek, ha szembetalálják magukat önnel, vagy bárki mással, akkor ön a legnagyobb optimista, akit világéletemben láttam. Vezesse be őket, Lowten úr.
Lowten vigyorogva eltűnt, s nyomban visszatért, betessékelve az ügyvédi irodába az illő sorrendben, először Dodsont, azután Foggot.
- Azt hiszem, már ismerik Pickwick urat - fordult Perker úr Dodsonhoz, s a tollával Pickwick úr felé bökött.
- Hogy van, Pickwick úr? - mondta Dodson hangosan.
- Ó, Pickwick úr, hogy van, hogy van? - kiáltotta Fogg. - Remélem, hogy nagyon jól, kedves uram? Persze hogy ismerem az urat - tette hozzá Fogg, miközben egy széket húzott magának, és mosolyogva körülnézett.
Pickwick úr azzal viszonozta az üdvözlést, hogy alig észrevehetően biccentett egyet, s amikor látta, hogy Fogg egy egész csomó iratot húz ki a zsebéből, felkelt a helyéről, és az ablakhoz lépett.
- Ó, bátran itt maradhat, Pickwick úr - mondta Fogg, leoldva a vörös szalagot, mellyel az iratcsomó át volt kötve, s még nyájasabban mosolygott, mint az imént. - Pickwick úr alaposan ismeri ezt az ügyet, s azt hiszem, hogy nincs közöttünk semmi titok. Hehehe!
- Aligha van - mondta Dodson. - Hihihi!
A két társ összenevetett, jóízűen és elégedetten, mint az olyan emberek sokszor, akik tudják, hogy pénz üti a markukat.
- Hiszen úgyis megfizettetjük Pickwick úrral a kíváncsiságát - mondta Fogg, sok természetes humorral, ahogy kibontotta az iratait. - A költségek százharminchárom fontot, hat shillinget és négy pennyt tesznek ki, Perker úr.
A nyereség és a veszteség ilyetén pontos megállapítása után Fogg és Perker hosszadalmasan és nagy gonddal összehasonlították az iratokat, s ugyancsak forgatták a lapokat, mialatt Dodson nyájas hangon így szólt Pickwick úrhoz:
- Mintha már nem volna olyan kövér, Pickwick úr, mint amikor utoljára volt szerencsém találkozni önnel.
- Az meglehet, uram - felelte Pickwick úr, aki szikrázó és felháborodott pillantásokat lövellt a két furfangos ügyvédre, de ez a legcsekélyebb hatással sem volt rájuk. - Nem is csoda, ha lefogytam, uram, mert az utóbbi időben gazemberek üldöztek és kellemetlenkedtek nekem, kérem.
Perker úr erősen köhögött, és azt kérdezte Pickwick úrtól, hogy nem volna-e kedve átlapozni a reggeli újságot. Erre a kérdésre Pickwick úr a leghatározottabb nemmel felelt.
- Igaz - mondta Dodson -, biztosan sok bosszúságban lehetett része a Fleet-börtönben; mindenféle csőcselék van ott. Merre volt az ön lakosztálya, Pickwick úr?
- Az én egyetlen szobám - felelte a súlyosan megbántott férfiú - az éttermi folyosón volt.
- Ó, csakugyan? - mondta Dodson. - Azt hiszem, hogy az nagyon kellemes része az épületnek.
- Nagyon kellemes - felelte Pickwick úr szárazon.
Az ügyvéd olyan hidegvérűen viselkedett, hogy egy ingerlékeny természetű ember ilyen körülmények között könnyen kijött volna a sodrából. Pickwick úr azonban óriási önuralommal tartotta féken az indulatát; mikor azonban Perker úr kiállította az egész összegről szóló utalványt, amit Fogg elrakott kis tárcájába, s közben himlőhelyes arcán diadalmas mosoly játszadozott, amely átragadt Dodson szigorú ábrázatára is, Pickwick úr úgy érezte, hogy a harag arcába kergeti a vért.
- Nos, Dodson úr - mondta Fogg, zsebre dugva a tárcáját, és felhúzva a kesztyűjét -, mehetünk.
- Helyes - mondta Dodson felállva -, rendelkezésére állok, Fogg úr.
- Nagyon örülök - mondta Fogg, aki a csekktől egészen megszelídült -, hogy szerencsém volt megismerkedni Pickwick úrral. Remélem, hogy nincs már olyan rossz véleménnyel rólunk, Pickwick úr, mint amikor először volt szerencsénk találkozni.
- Azt én is remélem - mondta Dodson, a megrágalmazott becsület szilárd hangján. - Pickwick úr most már kétségtelenül jobban ismer bennünket. De bárminő véleménye legyen is az ügyvédekről, higgye el, uram, hogy sem haragot, sem bosszúvágyat nem táplálok ön iránt azokért a szavakért, melyeket a Freeman’s Courtban, az irodánkban jónak látott elmondani azon a bizonyos napon, melyre a kollégám célzott.
- Ó, nem, nem, én sem - mondta Fogg nagyon megbocsátó hangon.
- A mi tetteink, uram - mondta Dodson -, önmagukért beszélnek, s remélem, igazolják is önmagukat mindig, minden esetben. Már hosszú idő óta működünk az ügyvédi pályán, Pickwick úr, és számos kiváló ügyfelünk tisztelt meg bennünket a bizalmával. Jó napot kívánok, uram.
- Jó napot kívánok, Pickwick úr - mondta Fogg. S azzal hóna alá csapta az esernyőjét, lehúzta a jobb kesztyűjét, és a megbékélés jeléül odanyújtotta kezét a felháborodott Pickwick úrnak; mire ez hátradugta kezét kabátja szárnya alá, s dühös meglepetéssel meredt az ügyvédre.
- Lowten! - kiáltott fel Perker úr sietve. - Nyissa ki az ajtót.
- Várjon egy pillanatig - mondta Pickwick úr. - Várjon, Perker, még mondani akarok valamit.
- Édes jó uram, ne firtassuk tovább ezt a dolgot - mondta a kis ügyvéd, aki az egész beszélgetés alatt rendkívül nyugtalan és ideges volt. - Kérem, Pickwick úr, könyörgök!
- Ettől pedig el nem állok, uram - felelte Pickwick úr heves hangon. - Dodson úr, ön néhány megjegyzést intézett hozzám.
Dodson visszafordult, nyájasan bólintott egyet, és mosolygott.
- Néhány megjegyzést - ismételte Pickwick úr, szinte visszafojtott lélegzettel -, a társa pedig a kezét nyújtotta nekem, s mind a ketten valami elnéző és nagylelkű hangot ütöttek meg velem szemben, ami olyan nagyfokú arcátlanság, hogy ezt még maguktól sem vártam volna.
- Micsoda? - kiáltott fel Dodson.
- Micsoda? - ismételte Fogg.
- Talán nem tudják, kérem, hogy én az önök furfangjainak és cselszövényeinek lettem az áldozata? - folytatta Pickwick úr. - Talán nem tudják, hogy én vagyok az az ember, akit önök becsukattak és kiraboltak? Nem tudják, hogy önök voltak a Bardell kontra Pickwick perben a felperes ügyvédei?
- De igen, uram, ezt tudjuk - felelte Dodson.
- Persze hogy tudjuk - tette hozzá Fogg, miközben (nyilván véletlenül) a zsebére ütött.
- Látom, hogy szívesen emlékeznek rá - mondta Pickwick úr, s életében először megpróbált gúnyosan mosolyogni, ami azonban sehogyan sem sikerült neki. - Habár már régóta szerettem volna nyíltan és kereken megmondani a véleményemet önökről, ezúttal sem éltem volna az alkalommal, mert kímélni óhajtottam Perker barátomat, ha önök nem ütöttek volna meg ilyen megengedhetetlen és ilyen szemérmetlenül pimasz hangot velem szemben. Szemérmetlenül pimasz hangot, kérem - mondta Pickwick úr, s olyan dühös mozdulattal fordult Fogg felé, hogy az ügyvéd nagy sietséggel kezdett hátrálni az ajtó irányában.
- Vigyázzon, kérem - mondta Dodson, aki bölcs óvatossággal meghúzódott Fogg háta mögött, noha a legnagyobb ember volt az egész társaságban, s nagyon sápadt arccal beszélt társának a feje fölött: - Csak hadd üsse meg, Fogg úr; csak hagyja, de semmi szín alatt ne üsse vissza.
- Dehogy, dehogy; a világért sem ütöm vissza - mondta Fogg, s közben folytatta visszavonulását, társának szemmel látható megkönnyebbülésére, aki ilyenformán lassacskán kijuthatott a külső irodába.
- Önök ketten - folytatta Pickwick úr újra fölvéve a társalgás fonalát -, önök ketten igazán összeillő csirkefogók, hitvány, rabló, aljas zugügyvédek.
- Befejezte? - vágott közbe Perker.
- Igen, befejeztem - felelte Pickwick úr -, mindent összefoglaltam azzal, hogy hitvány, rabló, aljas zugügyvédek.
- No jó, no jó! - mondta Perker úr békítő hangon. - Édes jó uraim, most már mindent elmondott, ami mondanivalója volt. Kérem, távozzanak. Lowten, kinyitotta az ajtót?
Lowten úr elfojtott vihogással azt felelte, hogy igen.
- No jó, no jó... Isten velük... Jó napot kívánok... Menjenek kérem, édes jó uraim... Lowten úr, nyisson ajtót! - kiáltotta a kis ügyvéd, miközben Dodson és Fogg urakat bosszúsan taszigálta ki a szobájából. - Erre tessék, édes jó uraim... Ne nyújtsuk még hosszabbra, könyörgök... Jaj Istenem... Lowten úr, nyissa már ki az ajtót... miért nincs a helyén?
- Van még bíróság Angliában, uram - mondta Dodson Pickwick úr felé fordulva, ahogy feltette a kalapját -, van még törvény ebben az országban, uram, s ezért bűnhődni fog.
- Önök ketten hitvány...
- Jusson majd eszébe, uram, hogy drágán fog ezért megfizetni - mondta Fogg.
- Aljas, rabló zugügyvédek! - folytatta Pickwick úr, ügyet sem vetve az ügyvéd fenyegetéseire.
- Rablók! - kiáltotta Pickwick úr, s utánuk rohant a lépcsőházba, amikor az ügyvédek lefelé mentek.
- Rablók! - ordította Pickwick úr, kitépve magát Lowten és Perker karjai közül, és kidugta fejét a lépcsőház ablakán.
Mire Pickwick úr megint visszahúzta a fejét, nyugalom és békés mosoly ült az arcán; szép csöndesen besétált az irodába, aztán kijelentette, hogy nagy kő esett le a szívéről s nagyon boldognak és elégedettnek érzi magát.
Perker egy szót sem szólt, míg ki nem ürítette burnótszelencéjét, s ki nem küldte Lowtent, hogy töltse meg újra; aztán olyan nevetőgörcsbe esett, hogy öt percig is eltartott, amíg lecsillapodott. Végül kijelentette, hogy neki most tulajdonképpen nagyon kellene haragudnia, de pillanatnyilag nem képes komolyan venni a dolgot - s ha tudná, sem akarná.
- Most hát intézzük el mi is a számadásunkat - mondta Pickwick úr.
- Olyanformán, mint az imént? - kérdezte Perker, s megint elnevette magát.
- No nem egészen - felelte Pickwick úr, s kihúzta a tárcáját, és melegen megrázta a kis ügyvéd kezét -, csak a pénzbeli számadásunkat értettem. Ön annyi szívességet tett nekem, amit megfizetni nem tudok, de nem is akarok, mert jobb szeretem, ha ezentúl is a lekötelezettje maradok.
Ezek után a két barát belemélyedt a bonyolult számadásokba és iratokba; Perker úr kötelességszerűen barátja elé terjesztette, s átvizsgálta a számlákat, aztán Pickwick úr, tiszteletének és barátságának ismételt biztosítása mellett, kifizette tartozásait.
Alig jutottak el idáig, mikor egyszerre csak zajos és türelmetlen kopogás hallatszott az ajtón; nem az a közönséges kettős kopogtatás, hanem szakadatlan és szünet nélkül való hangos dörömbölés, mintha a kopogtató perpetuum mobile volna, vagy pedig a kint ácsorgó elfelejtette volna abbahagyni a kopogást.
- Uramisten, mi ez? - kiáltott fel Perker úr ijedten.
- Azt hiszem, kopogtatnak - mondta Pickwick úr, mintha ehhez a tényhez csak a legcsekélyebb kétség is férhetett volna.
A kopogtató kalapácsa sokkal nagyobb zajjal felelt, mint szóval lehetett volna, mert a lehető legnagyobb zajjal és meglepő erővel folytatta a dörömbölést, egy pillanatnyi szünetet sem tartva.
- Úristen - mondta Perker, meghúzva a csengőt -, felverik az egész negyedet. Lowten úr, hát nem hallja, hogy kopognak?
- Rögtön ajtót nyitok, kérem - felelte az írnok.
A kívül ácsorgó, úgy látszik, meghallotta a feleletet, de egyúttal azt is meg akarta értetni, hogy ő annyi ideig semmi esetre sem várakozhat. Minélfogva iszonyatos lármát ütött.
- Hisz ez szörnyű - mondta Pickwick úr, a füleit bedugva.
- Siessen, Lowten úr - kiáltott ki Perker -, még betörik az ajtót.
Lowten úr, aki éppen kezet mosott egy sötét fülkében, az ajtóhoz rohant, lenyomta a kilincset, s megpillantotta azt, akit azonban csak a következő fejezetben fogunk leírni.
Dostları ilə paylaş: |
