ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET amely néhány adattal szolgál a szörnyű dörömbölésre és egyebekre vonatkozólag;
továbbá bizonyos érdekes felvilágosításokkal Snodgrass úrról és egy fiatal hölgyről;
amely felvilágosítások éppenséggel nem közömbösek történetünk szempontjából
A különös tünemény, akivel az elámult írnok szembetalálta magát, egy fiú volt - egy bámulatosan kövér fiú, inaslibériában - s ámbár egyenesen állt a lábtörlőn, a két szeme csukva volt, mintha aludna. Lowten még soha életében nem látott ilyen hájas gyereket, sem vándorcirkuszban, sem vándorcirkuszon kívül; s a terjedelme, nemkülönben higgadt és álmatag megjelenése után ítélve, józan ésszel föl sem lehetett tételezni róla, hogy ő volt az, aki az imént olyan erélyesen dörömbölt; az írnok nem tudott hová lenni csudálkozásában.
- Mi tetszik? - kérdezte Lowten úr.
A kövér fiú egy szóval sem felelt, hanem csak bólintott, s az írnoknak úgy rémlett, mintha hortyogott volna.
- Honnan jön? - kérdezte az írnok.
A kövér fiú füle botját sem mozdította. Nagyokat szuszogott, de máskülönben meg sem moccant.
Az írnok háromszor megismételte a kérdést, s minthogy nem kapott feleletet, már éppen be akarta tenni az ajtót, amikor a fiú hirtelen kinyitotta a szemét, hunyorított egyet-kettőt, trüsszentett, aztán felemelte a kezét, mintha megint kopogni akarna. De amikor látta, hogy nyitva az ajtó, álmélkodva nézett szét maga körül, s végül Lowten úr arcán akadt meg a pillantása.
- Mi az ördögnek dörömböl itt így? - kérdezte az írnok mérgesen.
- Miért? Hát hogyan dörömböltem? - kérdezte a fiú lassú és álmos hangon.
- Hát úgy, mint negyven bérkocsis - mondta az írnok.
- Gazdám meghagyta, hogy addig kopogtassak, amíg ajtót nem nyitnak, nehogy elaludjak közben - mondta a fiú.
- Jó - mondta az írnok -, de hát miféle üzenetet hozott?
- Odalent van - felelte a fiú.
- Kicsoda?
- A gazdám. Kérdezteti, hogy itthon vannak-e?
Lowten úr hirtelen meggondolta magát, s kinézett az ablakon. Egy nyitott hintót pillantott meg odalent, melyben egy vidám öregúr ült, aki nyugtalanul nézegetett fölfelé. Az írnok leintett neki, mire az öregúr rögtön megindult fölfelé.
- Ugye, a maga gazdája ül abban a kocsiban? - kérdezte Lowten.
A fiú biccentett.
Minden további kérdezősködést fölöslegessé tett az öreg Wardle úr belépése, aki közben felrohant a lépcsőn, s miután odabiccentett Lowtennek, rögtön besietett Perker szobájába.
- Nini, Pickwick! - kiáltott fel az öregúr. - Hadd szorítsam meg a kezét, komám! Hát miért nem értesített róla, hogy becsukatta magát az adósok börtönébe? Csak tegnapelőtt tudtam meg a dolgot. És miért engedte meg neki, Perker?
- Nem tudtam megakadályozni, édes jó uram - felelte Perker mosolyogva, és egyet csippentett a burnótjából. - Hiszen tudja, hogy milyen önfejű.
- Hát persze hogy tudom... persze hogy tudom - felelte az öregúr. - De azért igazán örülök, hogy ismét láthatom. S nem fog egyhamar megszabadulni tőlem.
Wardle úr ismét megrázta Pickwick úr kezét, s miután kezet szorított Perker úrral is, belevetette magát egy karosszékbe; szép piros arca csak úgy sugárzott a derűtől és a vidámságtól.
- No - mondta Wardle úr -, szép kis dolgok történnek itt. Egy csipet burnótot, Perker, öregem. No, ilyet sem értem még meg soha.
- Hogyhogy? - kérdezte Pickwick úr.
- Hogyhogy? - felelte Wardle. - Hát úgy, hogy szerintem a lányok mind megbolondultak. Erre azt mondhatja, hogy ez nem újság, és igaza is lehet, hogy csakugyan nem újság, de azért mégis így van.
- Talán csak nem azért jött fel egyenesen Londonba, hogy ezt nekünk elmondja, édes jó uram? - kérdezte Perker álmélkodva.
- Nem éppen csak ezért - felelte Wardle úr -, de főképpen mégiscsak ezért jöttem. Hogy van Arabella?
- Nagyon jól - felelte Pickwick úr. - Biztosan nagyon fog örülni, ha meglátja önt.
- Fekete szemű kis boszorkány. Nekem is nagy kedvem lett volna feleségül venni, ha el nem kel közben. De hát igazán nagyon örülök, nagyon.
- Hogy tudta meg a dolgot? - kérdezte Pickwick úr.
- Természetesen a lányoktól - felelte Wardle. - Arabella tegnapelőtt írt, s tudatta velünk, hogy apósának beleegyezése nélkül titokban megesküdött Winkle úrral, és hogy ön elment az öreg Winkle-hez, hogy megkérlelje, miután a dolgon most már úgysem lehet változtatni, és így tovább, és így tovább. Nekem éppen kapóra jött a dolog, hogy megleckéztessem a lányaimat; elmagyaráztam hát nekik, hogy milyen szörnyű az, ha a gyermekek szülői beleegyezés nélkül kötnek házasságot, és így tovább; de hát, teringettét, a lányaim egy csöppet sem rendültek meg. Ők sokkal szörnyűbbnek találták, hogy koszorúslányok nélkül kellett megtartani az esküvőt; úgyhogy akárcsak Joe-nak prédikáltam volna.
Az öregúr elnevette a többit, s miután jól kikacagta magát, így folytatta:
- De hátra van még a java; még csak a felét mondtam el a szerelmeskedéseknek és cselszövényeknek. Hat hónap óta puskaporos aknák fölött járunk, s végül aztán felrobbantak.
- Mit akar ezzel mondani? - kiáltott fel Pickwick úr elsápadva. - Csak nem egy újabb titkos házasság?
- Nem, nem - felelte az öreg Wardle. - Annyira még nem vagyunk; nem.
- De hát micsoda? - kérdezte Pickwick úr. - Nekem is van közöm a dologhoz?
- Feleljek erre a kérdésre, Perker? - mondta Wardle úr.
- Ha a feleletével nem keveri magát bajba, édes jó uram, akkor miért ne?
- Akkor hát megmondom - felelte Wardle úr -, igenis, van köze hozzá.
- Hogyhogy? - kérdezte Pickwick úr nyugtalanul. - Mennyiben?
- Hát tudja - felelte Wardle úr -, maga olyan hevesvérű fiatalember, hogy alig merem elmondani; de ha Perker hajlandó közénk ülni, hogy elejét vegye az esetleges bajoknak, akkor megkockáztatom.
Miután becsukta a szoba ajtaját, s szíverősítőül szippantott egyet Perker burnótszelencéjéből, az öreg Wardle hozzáfogott, hogy elmesélje a nagy titkot:
- A dolog úgy áll, hogy Bella lányom... Bella, tudja, aki a fiatal Trundle-hoz ment feleségül.
- Igen, igen, tudjuk - vágott közbe Pickwick úr türelmetlenül.
- Ne szakítson félbe, és ne ijesztgessen mindjárt az elején. Szóval, minap este Emily lányom, miután felolvasta nekem Arabella levelét, azt mondta, hogy fáj a feje, és lefeküdt aludni. Bella pedig mellém telepedett, és beszélgetni kezdett velem erről a házasságról. “No, papa, hát mit szólsz hozzá?” - kérdezte.
- “Szívecském - feleltem én -, szerintem minden rendben van, és a dolog jól fog végződni.” - Azért feleltem így, mert a kandalló mellett ültem, s eltűnődve szürcsölgettem a grogomat, és tudtam jól, hogy ha itt-ott egy-egy semmitmondó szócskát felelek, Bella tovább fog csevegni. Mind a két lányom szakasztott hasonmása szegény jó édesanyjának, s mennél inkább öregszem, annál jobban szeretek velük üldögélni hármasban; mert a hangjuk és a pillantásuk visszaröpít életem legboldogabb időszakába, s egy-egy percre olyan fiatalnak érzem magam, mint akkor voltam; ha nem is egészen olyan jókedvűnek. “Szerelmi házasság” - mondta Bella egy kis szünet után. - “Igen, drága gyerekem - feleltem én -, csakhogy a szerelmi házasságok nem mindig a legboldogabbak.”
- No, ezt már nem hiszem - vágott közbe Pickwick úr hevesen.
- Jól van, jól - felelte Wardle úr -, ne higgye, ha nem akarja, csak várjon a sorára, és ne szakítson félbe folyton.
- Bocsánatot kérek - mondta Pickwick úr.
- Megadom! - felelte Wardle. - “Sajnálom, hogy a szerelmi házasságok ellen nyilatkozol, papa” - mondta Bella kissé elpirulva. - “Nem volt igazam, nem kellett volna ezt mondanom, kislányom - feleltem erre, s megveregettem az arcocskáját, olyan gyengéden, amilyen gyengéden egy ilyen faragatlan öreg tuskótól kitelik -, a te anyád is szerelemből ment férjhez, és te szintén.” - “Nem, nem erre gondolok én, papa - mondta Bella. - A dolog úgy áll, hogy Emilyről szeretnék veled beszélni.”
Pickwick úr összerezzent.
- Mi lelte? - kérdezte Wardle úr, s elhallgatott.
- Semmi - felelte Pickwick úr -, kérem, folytassa.
- Sohasem tudtam egy történetet szép sorjában előadni - mondta Wardle úr hirtelen. - Előbb-utóbb úgyis kisül a dolog, s mennél hamarább pattan ki, annál több időt takarít meg az ember. Hát szóval a dolognak az a veleje, hogy Bella végül is nekidurálta magát, s elmesélte nekem, hogy Emily nagyon boldogtalan; hogy Emily és a maga fiatal barátja, Snodgrass, tavaly karácsony óta állandóan leveleztek és érintkeztek egymással; hogy Emily, mint kötelességtudó lány föltette magában, hogy követni fogja régi barátnője és iskolatársnője dicséretre méltó példáját, s ő is megszökik Snodgrass úrral. De mégis némi lelkifurdalásai támadtak, mert hogy én mindig nagyon jól bántam mindkettejükkel, úgyhogy jobbnak látják elsősorban megtisztelni engem azzal a kérdéssel, hogy vajon nem volna-e kifogásom az ellen, hogy ők annak rendje és módja szerint egybekeljenek. Hát így áll a dolog, Pickwick barátom, s nagy hálára kötelezne, ha a két szemét ismét visszaszorítaná a medrükbe, és tanácsot adna nekem, hogy mitévő legyek.
A vidám öregúr nem minden ok nélkül emelte fel úgy a hangját az utolsó mondatnál; ugyanis Pickwick úr arcán olyan meglepetés és olyan megdöbbenés tükröződött, hogy az nem volt mindennapi látvány.
- Snodgrass! Tavaly karácsony óta! - ezek voltak az első töredezett szavak, amelyek a megzavarodott Pickwick úr ajkát elhagyták.
- Tavaly karácsony óta - felelte Wardle úr. - Ez elég világos, s bizony nagyon rossz pápaszemünk lehet, hogy már előbb észre nem vettük.
- Nem értem - mondta Pickwick úr maga elé meredve. - Igazán nem értem.
- Pedig a dolog nagyon is érthető - felelte a vérmes öregúr. - Ha fiatalabb ember volna, már rég beavatták volna ebbe a titokba. Amellett - tette hozzá Wardle úr pillanatnyi habozás után -, megvallom, hogy mivel a dologról nem tudtam semmit, már vagy négy-öt hónapja folyton unszoltam Emilyt, hogy fogadja jó szívvel egy szomszédbeli fiatal úriember udvarlását, ha nehezére nem esik, mert a világért sem akartam volna erőltetni a lányt. Bizonyos vagyok benne, hogy ő, már amint a lányok szokták, részint hogy saját becsét emelje, részint pedig hogy Snodgrass szerelmét még jobban fokozza, ezt a dolgot szörnyű rikító színekkel festette le előtte, mire mind a ketten arra lyukadtak ki, hogy ők boldogtalan szerelmesek, akiket üldöz a balsors, s nincs más menedékük, mint a titkos házasság vagy a halál. Hát most az a kérdés, hogy mitévők legyünk?
- Hát mit tett ön? - kérdezte Pickwick úr.
- Én?
- Igen, azt kérdem, hogy mit tett akkor, amikor asszonylánya beavatta a titokba?
- Hát persze hogy nagy ostobaságot követtem el - felelte Wardle.
- Hát persze - szólt közbe Perker úr, aki a párbeszéd közben folyton az óraláncát rázta, az orrát vakarta, s más hasonló jelekkel is elárulta a türelmetlenségét. - Ez természetes; de hát mit csinált pontosan?
- Dühbe jöttem, és úgy megijesztettem az anyámat, hogy elájult - mondta Wardle úr.
- Ez aztán bölcs dolog volt - jegyezte meg Perker úr. - Hát még mit csinált?
- Másnap egész nap háborogtam és dühöngtem, s felforgattam az egész házat - folytatta az öregúr. - Aztán végül ráuntam, hogy tovább emésszem magamat, és halálra gyötörjem a többieket; kocsit béreltem hát Muggletonban, eléje fogattam a lovaimat, s feljöttem a városba, azzal az ürüggyel, hogy Emilyt elhozom Arabellához látogatóba.
- Hát Wardle kisasszony is itt van? - kérdezte Pickwick úr.
- Hát hogyne volna itt - felelte Wardle. - Éspedig ebben a pillanatban az Osborn szállodában van, az Adelphin, hacsak az ön vállalkozó szellemű barátja meg nem szöktette azóta, amíg én idejöttem.
- Hiszen akkor szent a béke? - kérdezte Perker úr.
- Szó sincs róla - felelte Wardle úr. - Emily azóta egyre csak búsul, sír, kivéve tegnap este uzsonna után és vacsora előtt, amikor tüntetőleg levelet írt, de én csak tettem magamat, mintha észre se venném.
- Ön tehát a tanácsomat akarja kikérni ebben az ügyben, ugye? - kérdezte Perker úr, Pickwick úr méla arcáról Wardle úr nyugtalan arcára pillantva, s többször egymás után szippantott kedvenc burnótjából.
- Persze - mondta Wardle úr, Pickwick úrra nézve.
- Természetesen - felelte az utóbbi is.
- Hát akkor - mondta Perker úr, s felállt, és a székét hátratolta -, azt tanácsolom mind a kettejüknek, hogy fogják magukat, és menjenek el gyalog vagy lóháton, vagy akármiféle alkalmatossággal, de menjenek már innét, mert meguntam magukat, s beszéljék meg a dolgot egymással. S ha nem tudnának megegyezni addig, amíg újra találkozunk, akkor majd legközelebb megmondom, hogy mitévők legyenek.
- Hát ez igazán jó tanács! - mondta Wardle úr, aki nem tudta, hogy nevessen-e vagy bosszankodjék.
- Ej, mit, édes jó uram - felelte Perker. - Jobban ismerem én magukat, mind a kettejüket, mint ahogyan önmaguk ismerik. Hiszen már úgyis eldöntötték, hogy mitévők legyenek.
A kis ügyvéd burnótszelencéjével először Pickwick úr, azután Wardle úr mellére ütött, mire mind a hárman elnevették magukat, különösen pedig a két utóbbi úriember, akik minden nyilvánvaló ok nélkül megint egymás kezét kezdték rázogatni.
- Ma velünk ebédel - mondta Wardle úr Perkernek, amikor az ügyvéd kikísérte őket.
- Nem ígérhetem meg, édes jó uram, nem ígérhetem meg - felelte Perker -, de estefelé okvetlenül beszólok.
- Várom öt órára - mondta Wardle úr. - Hé, Joe!
Miután Joe-t végre felrázták álmából, a két jó barát elhajtatott Wardle úr kocsiján, melynek hátulsó ülése is volt, a tulajdonos emberszeretetéből a hájas fiú számára, mert ha csak a hágcsója lett volna, álmában biztosan legurul, és agyonveri magát.
Először a György és Keselyűbe hajtattak, s itt megtudták, hogy mihelyt megjött Emily levele, amelyben érkezéséről értesítette barátnőjét, Arabella és a szobalánya rögtön bérkocsiba ültek, s mentek egyenesen az Adelphibe. Minthogy Wardle úrnak elintézni való ügyei voltak a Cityben, a kocsit és a hájas fiút elküldték a fogadóba azzal az üzenettel, hogy Wardle és Pickwick urak öt órakor együtt fognak megérkezni az ebédre.
Ezzel az üzenettel a hájas fiú visszahajtatott a fogadóba, s olyan békésen elszendergett a rázós kocsi hátulsó ülésén, mintha egy ruganyos ágy pelyhes párnái közt feküdt volna. Valami nagy csoda történhetett vele, mert magától felébredt, amikor a kocsi megállt, s miután egy nagyot rándított a vállán, hogy visszanyerje öntudatát, felment a lépcsőn, hogy átadja az üzenetet.
Meglehet, hogy ez a rándítás megzavarta a hájas fiú eszét ahelyett, hogy a helyére igazította volna; vagy pedig annyi új gondolatot ébresztett fel benne, hogy emiatt teljesen megfeledkezett az illedelem és az udvariasság szabályairól; vagy pedig (ami szintén nem lehetetlen) a rándításnak ugyan nem lett semmi következménye, csak a fiú a lépcsőn felmenet megint elaludt; mert annyi bizonyos, hogy minden kopogtatás nélkül egyszerűen csak benyitott a vendégszobába; itt egy urat pillantott meg, aki karját fiatal úrnője dereka köré fonta, és nagyon szerelmesen ült mellette a pamlagon, míg Arabella és csinos szobalánya úgy tettek, mintha a szoba túlsó végében az ablakon keresztül nagyon néznének valamit. Ennek láttára a hájas fiú csodálkozva felkiáltott, a hölgyek elsikoltották magukat, az úr pedig elkáromkodta magát - majdnem egyszerre.
- Mit keresel itt, te nyomorult csirkefogó? - kiáltotta az úr, akiről fölösleges is mondanunk, hogy Snodgrass úr volt.
Mire a hájas fiú eléggé megrémülve, röviden csak ennyit felelt:
- A kisasszonyt.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte Emily, elfordítva a fejét. - Mit akarsz, te kis ostoba?
- A gazda és Pickwick úr öt órára idejönnek ebédelni - felelte a hájas fiú.
- Takarodj innét! - förmedt rá dühösen Snodgrass úr a meghökkent gyerkőcre.
- Nem, nem - vágott közbe Emily. - Édes Bellám, mit tegyünk?
Erre aztán Emily, Snodgrass úr, Arabella és Mary összebújtak a szoba sarkában, s néhány percig nagyon élénken pusmogtak egymással, a hájas fiú pedig közben elszenderült.
- Joe - mondta végül Arabella, s a legbájosabb mosolyával nézett körül -, hogy vagy, Joe?
- Joe - mondta Emily -, jó gyerek vagy; nem fogok megfeledkezni rólad, Joe.
- Joe - mondta Snodgrass úr, odalépve az elképedt gyerkőchöz, s megragadta a kezét. - Nem ismertelek meg az imént. Nesze öt shilling, ez a tiéd, Joe!
- Tőlem is kapsz majd öt shillinget - mondta Arabella -, hiszen tudod, milyen régi ismerősök vagyunk, Joe.
S azzal igézően rámosolygott a hívatlan dagadt vendégre. Minthogy a hájas fiú fölfogása kissé lomha volt, eleinte zavarba jött, hogy ilyen hirtelen mindnyájan a kedvét kezdik keresni, s nagyon nyugtalan szemmel nézelődött maga körül. Végül is széles ábrázata megfelelő arányokban még jobban kezdett szélesedni, ugyanis vigyorgás ült ki rá; a két félkoronást nadrágja két zsebébe csúsztatta, aztán a kezét is zsebre vágta, és rekedt nevetésben tört ki - ez volt az első és egyetlen eset életében, hogy nevetni hallották.
- Látom már, hogy megértett bennünket - mondta Arabella.
- Jó volna, ha mindjárt adnának neki valami ennivalót - jegyezte meg Emily.
Erre a szóra a hájas fiú kis híján megint elnevette magát. Egy kis sugdolózás után Mary elvált a többiektől, és így szólt:
- Magával fogok ebédelni, ifiúr, ha nincs kifogása ellene.
- Gyerünk! - mondta a hájas fiú mohón. - Olyan gyönyörű húspástétomot láttam odalent!
S azzal a hájas fiú elindult lefelé a lépcsőn; csinos társnője megigézett minden pincért, és felbosszantott minden szobalányt, ahogy ment utána az étterembe.
Ott állt a húspástétom, amiről a dagadt fiú olyan lelkesen beszélt; de volt azonfelül marhasült, egy tál burgonya és egy korsó sör is.
- Üljön le - mondta a hájas fiú. - Ó, a mindenit! Csudajó lesz! Már olyan éhes vagyok.
Elragadtatásának hevében még vagy ötször-hatszor elemlegette a mindenit, aztán helyet foglalt az asztalfőn, Mary pedig az asztal másik végéhez ült le.
- Kér maga is egy kicsit? - kérdezte a hájas fiú, s a kését és villáját markolatig döfte bele a húspástétomba.
- Kérek szépen, egy keveset - felelte Mary.
A hájas fiú kitett Mary tányérjára egy kis szeletet, magának pedig egy jókora adagot, s már éppen hozzá akart fogni a falatozáshoz, amikor hirtelen leeresztette a kését és villáját, előrehajolt a székén, két kezét késsel és villával együtt a két térdére támasztotta, és nagyon lassan így szólt:
- Ejha! Milyen szép maga!
A bámulat hangján jelentette ki ezt, s ennyiben hízelgő is volt, amit mondott; a szemében azonban olyan kannibáli tekintet ült, amely kétértelművé tette a bókot.
- Jézus Máriám, Joseph - mondta Mary, s tette magát, mintha elpirulna -, mi jut eszébe?
A hájas fiú lassanként visszaereszkedett előbbi helyzetébe, s csak egy nehéz sóhajtással felelt; néhány pillanatig maga elé meredt, aztán nagyot húzott a sörből. Miután ezt a műveletet is végrehajtotta, megint sóhajtott, aztán nagy buzgalommal nekiesett a pástétomnak.
- De szép lány ez az Emily kisasszony! - szólalt meg Mary hosszú hallgatás után.
A hájas fiú közben már bekebelezte az egész pástétomot. Most Maryre szegezte a szemét, és így szólt:
- Tudok én annál szebbet is.
- Igazán? - mondta Mary.
- Bizony - felelte a hájas fiú szokatlan élénkséggel.
- S ki az? Hogy hívják? - kérdezte Mary.
- Magát hogy hívják?
- Marynek.
- Őt is úgy hívják - mondta a hájas fiú. - Hiszen magáról beszélek.
A hájas fiú elvigyorodott, hogy a bók annál jobban hasson, aztán forgatni próbálta a szemeit, ide-oda nézett, bandzsított, hunyorgatott, úgyhogy föltehető, hogy kacsintani akart.
- Ne mondjon nekem ilyet - felelte Mary. - Hiszen maga sem gondolja komolyan.
- Már miért ne gondolnám - felelte a hájas fiú. - Úgy van, ha mondom.
- No jó.
- Máskor is szokott itt lenni?
- Nem - felelte Mary a fejét rázva. - Ma este megint elmegyek. Miért kérdi?
- Ó! - mondta a hájas fiú mély érzéssel. - Milyen jól elmulatnánk mi kettesben az asztalnál, ha nem menne el!
- Néha-néha talán eljövök majd, hogy meglátogassam magát - mondta Mary, és zavart színlelve babrált az abrosszal -, ha megtesz nekem egy szívességet.
A hájas fiú előbb a pástétomos tálra, majd a marhasültre nézett, abban a hiszemben, hogy ez a szívesség nyilván összefügg az ennivalóval; azután kivette az egyik félkoronást, és nyugtalanul kezdte nézegetni.
- Hát nem érti? - mondta Mary, s huncut pillantással nézett a fiú dagadt képébe.
Joe megint a félkoronásra nézett, és gyenge hangon ezt felelte:
- Nem.
- A hölgyek arra szeretnék kérni, hogy ne szóljon semmit az öregúrnak arról, hogy a fiatalurat odafönt látta; és én is erre kérem.
- Ennyi az egész? - kérdezte a hájas fiú, s nagy kő esett le a szívéről, ahogy a félkoronást visszadugta a zsebébe. - Hát persze hogy nem szólok róla semmit.
- Mert látja - folytatta Mary -, Snodgrass úr nagyon szerelmes Emily kisasszonyba, Emily kisasszony pedig nagyon szerelmes őbeléje, s ha maga ezt kifecsegné, az öregúr valamennyiüket elvinné messze falura, ahol még embert se látna soha.
- Nem, nem, nem mondom el - ismételte a hájas fiú határozott hangon.
- Ez szép magától - mondta Mary. - No de most már föl kell mennem, felöltöztetni a kisasszonyomat az ebédhez.
- Ne menjen még - kérlelte a hájas fiú.
- Mennem kell - felelte Mary. - Isten vele. A viszontlátásra!
A hájas Joe egy elefánt kecsességével nyújtotta ki a két karját Mary felé, hogy csókot raboljon tőle; mivel azonban nem nagy fürgeség kellett hozzá, hogy kitérjenek előle, mire a karjait ismét összezárta, szívének bájos elrablója már eltűnt; minélfogva az egykedvű ifjú bánatában bekebelezett vagy egy font marhasültet, meghatott ábrázattal, aztán mély álomba merült.
Odafönt a fiataloknak annyi mondanivalójuk volt, a szökésnek és a titkos egybekelésnek annyiféle módját kellett megbeszélniük arra az esetre, ha Wardle úr meg nem puhulna, hogy Snodgrass úr csak egy félórával az ebéd előtt tudott elbúcsúzni tőlük. A hölgyek Emily hálószobájába rohantak, hogy felöltözködjenek, az imádó pedig fogta a kalapját, és kiment a szobából. Alig ért azonban az ajtó elé, amikor Wardle úr hangos beszéde ütötte meg a fülét, s amint a korláton át letekintett, megpillantotta őt néhány másik úr társaságában; fölfelé jöttek a lépcsőn. Snodgrass úr nem ismerte a járást a házban, nagy zavarában gyorsan visszaosont hát a vendégszobába, ahonnét csak az imént lépett ki, aztán berontott egy belső szobába - Wardle úr hálószobájába -, óvatosan betette az ajtót, épp abban a pillanatban, amikor az urak beléptek a szobába. Pickwick úr, Nathaniel Winkle úr és Benjamin Allen úr volt Wardle úr társaságában; könnyen fölismerhette őket a hangjukról.
- Szerencse, hogy volt annyi lélekjelenlétem, és nem szaladtam beléjük - gondolta magában Snodgrass úr mosolyogva, s megindult lábujjhegyen az ágy mellett levő ajtó felé. - Ez az ajtó ugyanarra a folyosóra nyílik, és én szép nyugodtan és csendesen odábbállhatok.
Ennek a csöndes és nyugodt odábbállásnak csak egyetlenegy akadálya volt: hogy tudniillik az ajtó be volt zárva, és a kulcs nem volt a zárban.
- A legjobb borukból adjon nekünk ma, pincér - mondta az öreg Wardle úr, a tenyerét dörzsölgetve.
- Igenis, uram, a legeslegjobbat hozom majd - felelte a pincér.
- Mondja meg a hölgyeknek, hogy itt vagyunk.
- Igenis, kérem.
Snodgrass úr is forrón és epedve óhajtotta, bárcsak megtudnák a hölgyek, hogy ő is itt van. Egyszer meg is kockáztatta, hogy a kulcslyukon keresztül suttogva odaszóljon a pincérnek, de aztán arra gondolt, hogy hátha egy idegen pincér jön oda hívására, s minthogy egyébként is az az érzése támadt, hogy a helyzete fölöttébb hasonlít egy másik úriember helyzetéhez, akit a minap egy szomszédos fogadóban találtak meg idegen ember szobájában, s akinek viszontagságait a reggeli lapok bűnügyi rovatának élén lehetett olvasni, letelepedett egy útitáskára, és egész testében remegni kezdett a félelemtől.
- Nem várunk Perkerre - mondta Wardle úr, az órájára pillantva. - Egy pillanatig sem várunk rá. Ő mindig pontos. Ha jönni akar, megjön idejében, ha pedig nem jön, akkor úgyis hiába várjuk. Nini, nini! Arabella!
- Ó, húgocskám - kiáltott fel Benjamin Allen úr, s színpadias mozdulattal zárta karjaiba Arabellát.
- Ó, kedves Ben, milyen dohányszagú vagy! - mondta Arabella, akit meglepetésszerűen ért a testvéri szeretetnek ez a heves megnyilatkozása.
- Igazán? - mondta Benjamin Allen úr. - Csakugyan dohányszagú vagyok, Bella? No hát, nem lehetetlen.
Nem is volt lehetetlen, mert csak nemrég vált el a tizenkét orvosnövendékből álló vidám kis társaságtól, akikkel együtt pipázgatott egy kis udvari szobában, lobogó tűz mellett.
- De hát úgy örülök neked, Bella - mondta Benjamin Allen úr. - Isten éltessen, szívem.
- Ó! - mondta Arabella, előrehajolva, hogy megcsókolja a bátyját. - De most már többet ne nyúlj hozzám, Ben, drágám, mert egészen összegyűröd a ruhámat.
Miután idáig jutottak a kibékülésben, Benjamin Allen úr átadta magát meghatottságának, továbbá a szivarnak és a sörnek, s a könnyektől párás szemüvegén keresztül nézte a társaságot.
- Hát énhozzám nincs egy szava se? - kiáltott fel Wardle úr, s kitárta a karját Arabella felé.
- Sőt nagyon is sok - suttogta Arabella, amikor az öregúr melegen megölelte, és gratulált neki. - Maga egy kőszívű, lelketlen, kegyetlen szörnyeteg!
- Maga pedig egy kis lázadó - felelte Wardle úr, ugyanolyan suttogó hangon -, s attól félek, hogy kénytelen leszek kitiltani a házamból. Az olyanokat, mint maga, akik az egész világgal szembeszállnak, s mégis férjhez mennek, hiába ellenzi mindenki, voltaképpen ki kellene zárni a társadalomból. No de gyerünk! - tette hozzá az öregúr fennhangon. - Az ebéd tálalva van; maga mellettem fog ülni. Joe, ej ebadta kölyke, milyen éber ma!
Gazdája nagy megrökönyödésére a hájas fiú csakugyan szokatlanul éber volt; a szemét tágra nyitotta, s mintha többé le sem akarta volna csukni. Egész viselkedése olyan élénkséget árult el, ami teljességgel megmagyarázhatatlan volt; s valahányszor megakadt a szeme Arabellán vagy Emilyn, somolygott és vigyorgott; egyszer pedig Wardle úr úgy látta, hogy rájuk is kacsintott. A hájas fiú viselkedésében beállott változás abból is eredt, hogy fontosságának tudata és büszkesége nagyon megnőtt, amióta a fiatal hölgyek beavatták őt titkukba; ez a somolygás, vigyorgás és hunyorgatás megannyi jóakaratú biztatás volt, hogy bátran számíthatnak hűségére. Minthogy azonban ezek a jelek inkább arra voltak alkalmasak, hogy gyanút keltsenek, semmint hogy elaltassák a gyanút; s mert ráadásul nagyon aggasztóak is voltak; Arabella időnként a homlokát kezdte ráncolgatni, vagy a fejét csóválta, amit a hájas fiú úgy értett, hogy csak legyen résen, s annak jeléül, hogy ő ezt megértette, még jobban somolygott, vigyorgott és kacsingatott rájuk.
- Joe - szólt Wardle úr, miután a zsebeiben hasztalanul keresgélt -, nincs ott a pamlagon a burnótszelencém?
- Nincs, uram - felelte a hájas fiú.
- Ó, persze, emlékszem; ma reggel az öltözőasztalon hagytam - mondta Wardle úr. - Szaladj csak be érte a szomszéd szobába.
A hájas Joe bement a szomszéd szobába; s egy perc múlva behozta a burnótszelencét, de soha még kövér gyereknek nem volt olyan sápadt az arca.
- Mi lelte ezt a fiút? - kiáltott fel Wardle úr.
- Semmi - mondta Joe idegesen.
- Talán kísértetet láttál? - kérdezte az öregúr.
- Vagy talán a korsó vitt téged kísértetbe? - tette hozzá Ben Allen.
- Azt hiszem, hogy eltalálta - súgta oda neki Wardle úr az asztal fölött. - Berúgott, egészen biztos, hogy berúgott ez a kölyök.
Ben Allen úr azt felelte, hogy neki is ez a véleménye; s minthogy Ben ezt a betegséget számtalan eset alapján már jól ismerte, Wardle úr csak megerősödött gyanújában, ami már egy jó félórája motoszkált benne, úgyhogy most már bizonyosra vette, hogy a hájas fiú részeg.
- Figyeljük csak néhány percig - dünnyögte Wardle úr. - Majd mindjárt megtudjuk, hogy berúgott-e vagy sem?
A szerencsétlen Joe mindössze vagy tíz szót váltott Snodgrass úrral, aki könyörögve kérte, hogy szóljon titokban valamelyik barátjának, aki őt kiszabadíthatná, aztán a burnótszelencével együtt kituszkolta a szobából, hogy hosszú távolmaradása nyomra ne vezesse a házigazdát. Joe egy darabig zavarodott képpel maga elé meredt, aztán kiment a szobából, hogy megkeresse Maryt.
Mary azonban, miután felöltöztette a kisasszonyát, hazament, s a hájas fiú még zavartabb képpel jött vissza, mint ahogy kiment.
Wardle úr és Ben Allen úr összenéztek.
- Joe! - mondta Wardle úr.
- Tessék, uram?
- Mit kerestél odakint?
A hájas Joe kétségbeesve nézett egyikükről a másikra, s végül dadogva azt felelte, hogy ő maga sem tudja.
- Úgy? - mondta Wardle úr. - Te magad sem tudod, hogy mit kerestél odakint, mi? No, vidd oda Pickwick úrnak a sajtot.
Pickwick úrnak nagyon jó kedve volt; jól szolgált az egészsége; s az egész ebéd alatt pompásan mulatott; ebben a pillanatban pedig éppen egy érdekes beszélgetésbe volt elmerülve Emilyvel és Winkle úrral; a társalgás hevében udvariasan előrehajolt, bal kezével néhány mozdulatot tett, hogy nyomatékot adjon szavainak, s az arca csak úgy ragyogott a derűs mosolytól. Kivett egy darab sajtot a tálból, s éppen vissza akart fordulni, hogy folytassa a beszélgetést, amikor a hájas fiú, aki úgy állt ott mellette, hogy a feje egyenlő magasságban volt Pickwick úr fejével, hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött, s olyan iszonyatos és visszataszító torzpofát vágott, amilyent még a karácsonyi némajátékokban sem látni mindig.
- Szent Isten! - mondta Pickwick úr meghökkenve. - Hát ez meg... mi a csuda?...
Elhallgatott, mert a hájas Joe ismét fölegyenesedett, s vagy igazán elaludt, vagy csak tettette magát.
- Mi baj van? - kérdezte Wardle úr.
- Ej, de furcsa gyerek ez a maga inasa! - felelte Pickwick úr, s nyugtalanul nézegette a fiút. - Talán furcsa, hogy ezt mondom, de bizistók attól tartok néha, hogy nincs egészen helyén az esze.
- Ó! Édes Pickwick úr, ne mondjon ilyet - kiáltotta Emily és Arabella egyszerre.
- Hát hiszen nem állítom határozottan - jelentette ki Pickwick úr, miközben mindenki néma megütközéssel tekintett rá. - De annyit mondhatok, hogy a viselkedése az imént komolyan megijesztett. Ó! Jaj! - kiáltott fel Pickwick úr, s egy rövid sikoltással hirtelen felpattant a helyéről. - Bocsánatot kérek, hölgyeim, de ez a gyerek valami hegyes jószágot szúrt a combomba. Igazán veszedelmes bolond.
- Részeg - ordította dühösen az öreg Wardle. - Húzzák meg a csengőt! Hívják be a pincéreket! Részeg.
- Nem vagyok részeg - mondta a hájas Joe térdre esve a gazdája előtt, amikor Wardle úr galléron ragadta. - Nem vagyok részeg.
- Hát akkor bolond vagy, ami még rosszabb. Hívják be a pincéreket - mondta az öregúr.
- Nem vagyok bolond, eszemen vagyok - mondta a hájas fiú, és sírni kezdett.
- Hát akkor mi az ördögnek szúrtál egy hegyes jószágot Pickwick úr lábába? - kérdezte Wardle úr dühösen.
- Mert nem akart rám nézni - felelte a gyerek. - Beszélnivalóm volt vele.
- Mi beszélnivalód volt vele? - kérdezte egyszerre egy csomó hang.
A hájas Joe hápogott, a hálószoba ajtaja felé pislogott, megint hápogott, s a két mutatóujjával két könnycseppet törölt ki a szeméből.
- Mi beszélnivalód volt vele? - kérdezte Wardle úr, és jól megrázta.
- Megálljon! - mondta Pickwick úr. - Engedelmet kérek. Mit akartál nekem mondani, szegény fiam?
- Súgni akartam valamit - felelte a hájas gyerek.
- Biztosan le akartad harapni a fülét - mondta Wardle úr. - Ne menjen közel hozzá, Pickwick; meg van veszve; csöngessenek! Hadd vigyék le.
Winkle úr már éppen meg akarta rántani a csöngő zsinórját, amikor az egész társaság felkiáltott meglepetésében; a bezárt udvarló ugyanis szégyentől kipirult arccal berontott a hálószobából, és meghajtotta magát az egész társaság előtt.
- Ohó! - kiáltott fel Wardle úr, s elengedte a hájas Joe gallérját, és egy lépéssel hátrált. - Hát ez meg mi?
- El voltam bújva a szomszéd szobában, uram, mióta önök megjöttek - magyarázta Snodgrass úr.
- Emily, fiacskám - mondta Wardle úr szemrehányó hangon -, én gyűlölöm a hazugságot és a csalást; ez az eljárás igazán nagyon illetlen és menthetetlen. Ezt nem érdemeltem meg tőled, Emily, mondhatom!
- Apus, drágám! - mondta Emily. - Arabella is tudja... mindenki tudja, Joe is tudja... hogy nekem ebben nincsen semmi részem. Augustus, az Isten szerelmére, magyarázd hát meg nekik!
Snodgrass úr, aki csak arra várt, hogy megkérdezzék, rögtön elmondta, hogy miképpen jutott ebbe a kínos helyzetbe, hogy csakis azért bújt el Wardle úr elől, mert attól tartott, hogy családi perpatvar lesz miatta, hogy ő egy másik ajtón távozni akart, de zárva találta, s így akarata ellenére kénytelen volt itt maradni. Nagyon kínos helyzetbe került; de most már egy csöppet sem bánja, mert alkalmat nyújt neki közös barátjuk jelenlétében kijelenteni, hogy őszintén és igaz szívből szereti Wardle úr leányát; s büszkén mondhatja el, hogy vonzalmuk kölcsönös, és ha százezer mérföld választaná is el őket, vagy az óceán vize hullámzana is közöttük, soha egy pillanatra sem felejthetné el azokat a boldog napokat, amikor megismerkedtek... és így tovább.
Snodgrass úr még egyszer meghajtotta magát, miután ezzel a vallomással könnyített a lelkén, aztán kalapjába nézett, és megindult az ajtó felé.
- Megálljon! - kiáltotta Wardle úr. - A kutyafáját neki, hát mi az Isten...
- Csudájának - szólt közbe szelíden Pickwick úr, mert attól félt, hogy az öreg Wardle valami csúnyát talál mondani.
- Igen; mi az Isten csudájának - mondta Wardle úr, elfogadva Pickwick úr ajánlatát - nem mondta meg ezt mindjárt?
- Vagy miért nem mondta meg legalább nekem? - tette hozzá Pickwick úr.
- Jaj - szólt közbe Arabella, s maga vette át a védelmet -, jaj, hát mire való most már ez a sok kérdés, amikor úgyis tudja jól - fordult Wardle úrhoz -, hogy a maga vén, kapzsi szíve gazdagabb vőre áhítozott, s különben is olyan felfortyanó természetű méregzsák, hogy mindenki fél magától, rajtam kívül. Fogjanak kezet, és az Isten szerelmére adasson neki valamit enni, hiszen egészen ki van éhezve a szegény; aztán hozassa fel mindjárt a bort is, mert amíg két palackkal meg nem ivott, úgysem férhet meg magával az ember.
A derék öregúr meghúzta Arabella fülét, minden lelkifurdalás nélkül megcsókolta, nagy szeretettel megcsókolta a leányát is, és melegen megrázta Snodgrass úr kezét.
- Egy dologban mindenesetre igaza van ennek a lánynak - mondta az öregúr jókedvűen. - Csöngessenek a borért!
Meghozták a bort, és ugyanabban a pillanatban Perker úr is megjelent. Snodgrass úrnak egy kis asztalra tálalták be az ebédet, s miután hamarosan bekebelezte, székét Emily mellé tolta anélkül, hogy az öregúrnak a legcsekélyebb kifogása is lett volna ellene.
Az est pompásan telt el. A kis Perker óriási sikert aratott; mindenféle tréfás történeteket mesélt el, és előadott egy komoly dalt is, mely majdnem olyan nevetségesen hatott, mint az adomái. Arabella nagyon bájos volt, Wardle úr nagyon jókedvű, Pickwick úr nagyon derűs, Ben Allen úr nagyon lármás, a szerelmesek nagyon szótlanok, Winkle úr nagyon beszédes, és valamennyien nagyon boldogok.
Dostları ilə paylaş: | 
