ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET Solomon Pell úr egy kocsisokból összeválogatott bizottság
segédletével eligazítja idősb Weller úr ügyeit
- Sammy - mondta idősb Weller úr a fiának, a temetés után való reggel -, megtaláltam, Sammy. Mindjárt gondoltam, hogy ott lesz.
- Mit gondoltál, hogy mi lesz ott? - kérdezte Sam.
- Mostohaanyád végrendelete, Sammy - felelte Weller úr. - Melynek értelmében végre kell hajtani azokat a rendelkezéseket, amikről tegnap este beszéltem neked, az állampapírokat illetőleg.
- Hát nem mondta meg neked, hogy hová tette a végrendeletet? - kérdezte Sam.
- Egy szóval se, Sammy - felelte Weller úr. - Éppen eligazítottuk a mi kis nézeteltérésünket, és én vigasztalgattam és buzdítottam egy kicsit, úgyhogy el is felejtettem megkérdezni, hova tette, de nem tudom, hogy megkérdeztem volna-e tőle, még ha eszembe jutott volna is - tette hozzá Weller úr -, mert mégiscsak furcsa dolog az, Sammy, hogy az ember valakinek a vagyonát szimatolgassa, amikor betegségében ápolja. Éppen olyan lenne ez, mint amikor egy külső utast, aki lepottyant a postakocsiról, megint felsegítünk a helyére, és kilopunk a zsebéből valamit, közben pedig sóhajtozva kérdezzük tőle, hogyan érzi magát, tudod, Sammy.
Miután a felfogását ilyen szemléltető módon megmagyarázta, az öregúr kinyitotta bankótárcáját, s egy piszkos ív levélpapirost húzott elő, amelyen nagy összevisszaságban egy csomó ákombákom állt.
- Ez az az okmány, ni, Sammy - mondta idősb Weller úr. - A söntés faliszekrényének legfelső polcán találtam, egy kis fekete teáskannában. Bankókat szokott tartogatni benne, mielőtt hozzám jött feleségül, Sammy. Százszor is láttam, amint a födelét leemelte, amikor egy-egy számlát kifizetett. Szegény asszony, minden teáskannájába dughatott volna egy végrendeletet anélkül, hogy a maga szájától elvont volna valamit, mert az utolsó időben nagyon kevés teát ivott, kivéve a mértékletességi estéken, ahol teával kezdődött meg a sor, s csak azután jött a sör meg a többi!
- S hogy szól a végrendelet? - kérdezte Sam.
- Csak az áll benne, amit már mondtam neked, fiam - felelte jó atyja. - Kétszáz font sterlinget hagyok a mostohafiamra, Samuelre, minden egyéb vagyonomat, ingóságaimat és ingatlanaimat pedig az uramra hagyom, Tony Weller úrra, aki egyben jelen végrendelet egyedüli végrehajtója legyen.
- Ennyi az egész, mi? - kérdezte Sam.
- Ennyi - felelte Weller úr. - S mivelhogy ez világos, s mind a ketten, te is meg én is meg lehetünk vele elégedve, más érdekelt fél meg nincs is, hát gondolom, ezt a darab papirost akár tűzbe is dobhatjuk.
- Mit csinálsz, apám, elment az eszed? - kiáltott fel Sam, s kiragadta kezéből az iratot, mikor az öregúr jámbor együgyűségében már kezdte is felszítani a tüzet, hogy a szót tett kövesse. - Szép kis végrendeleti végrehajtó vagy te.
- Hát miért nem? - kérdezte Weller úr, s szigorúan nézett szét maga körül, kezében a piszkavassal.
- Miért nem? - kiáltotta Sam. - Azért nem, mert ezt előbb hitelesíttetni kell, eskü alatt, s még egyéb formaságokra is szükség van.
- Csak nem mondod komolyan? - kérdezte Weller úr, s letette a piszkavasat.
Sam a végrendeletet gondosan berakta az oldalsó zsebébe, és közben egy pillantással értésére adta az öregúrnak, hogy komolyan beszél, mégpedig nagyon is komolyan.
- Hát akkor mondok én neked egyet - szólt Weller úr rövid kis gondolkozás után. - Ez a dolog éppen a Lordkancellár puszipajtásának való ügy. Rá kell ezt bízni Pellre, fiam. Az effajta fogós kérdésekben ember ő a talpán. Rögtön a csődtörvényszék elé visszük az ügyet, Sammykém.
- Ej, ilyen konok vén szamarat sem láttam még soha életemben - kiáltott fel Sam haragosan. - Örökké csak az Old Bailey, a csődtörvényszék, az alibi, meg más hasonló butaság motoszkál a fejében. Okosabban tennéd, ha felvennéd az ünneplő ruhádat, s bemennél a városba, elintézni ezt az ügyet, ahelyett, hogy itt prédikálsz olyasmiről, amihez nem értesz.
- Jól van, Sammy, nagyon jól van - felelte idősb Weller úr. - Ráállok mindenre, hogy a dolog gyorsabban menjen, Sammy. De jól jegyezd meg, fiam, csakis Pell... csakis Pell... lehet az ügyvédünk.
- Nekem sem kell más - felelte Sam. - No, készen vagy-e már?
- Várj csak egy kicsit, Sam - felelte Weller úr, s miután az ablakban lógó kis tükör előtt nyakára csavarta a sálkendőjét, a legfurcsább csavarodások segítségével igyekezett belebújni a kabátjába.
- Mindjárt, Sammy. Várj egy kicsit. Ha majd te is olyan öreg leszel, mint az apád, te sem fogod olyan könnyen felhúzni a kabátodat, mint mostanság, fiam.
- No, ha csak ilyen könnyen tudnék belebújni, fel se öltözködnék inkább, soha életemben - jegyezte meg a fia.
- Most így gondolkozol - mondta Weller úr korához illő komolysággal -, de majd egyszer te is belátod, hogy mennél szélesebb az ember, annál eszélyesebb. A szélesség meg az eszélyesség mindig együtt járnak, Sammy.
Miután idősb Weller úr kimondta ezt a csalhatatlan elvet, amit sok évi tapasztalásból és megfigyelésből szűrt le, egy ügyes mozdulattal sikerült kabátja legalsó gombját begombolnia. Pihent egy kicsit, hogy ismét lélegzethez jusson, könyökével leporolta a kalapját, aztán kijelentette, hogy indulhatnak.
- Minthogy nyolc szem többet lát, mint négy, Sammy - mondta Weller úr, ahogy a kocsi végigrobogott a londoni országúton -, s minthogy ez a vagyon itt nagyon könnyen kísértésbe viheti az ügyvédet, majd magunk mellé veszünk két jó barátot, hogy résen legyenek, ha az ügyvéd valami hamisságon törné a fejét; kettőt azok közül, akik téged a múltkor a Fleet-börtönbe kísértek. Senki sem ismeri úgy a lovakat, mint ők ketten - tette hozzá Weller úr félig suttogva -, senki sem ismeri úgy a lovakat.
- De ismerik-e az ügyvédeket is? - kérdezte Sam.
- Aki jól meg tudja ítélni a lovat, az minden egyebet is jól meg tud ítélni - felelte az apja, olyan dogmatikusan, hogy Sam nem is merte kétségbevonni az állítását.
E figyelemre méltó elhatározás folytán Weller úr felkérte a himlőhelyes arcú úriembert és a két nagyon kövér kocsist - a két utóbbit valószínűleg a szélességükre való tekintettel szemelte ki, mert hiszen ebből következett az eszélyességük is -, s miután megnyerték maguknak az urakat, a társaság a Portugál utcai kocsmába ment, ahonnét azonnal átszalasztottak egy küldöncöt a csődtörvényszékre, azzal az üzenettel, hogy Solomon Pell úr tüstént szíveskedjék átfáradni.
Szerencsére a küldönc éppen ott találta Solomon Pell urat, aki egy kis hideg reggeli mellett ült - tekintettel arra, hogy az üzlet kissé lanyhán ment -, s a reggeli mindössze egy rövid kolbászból és kétszersültből állt. Mihelyt fülébe súgták az üzenetet, reggelije maradékát a zsebébe gyűrte a különböző hivatalos iratok közé, s olyan sebesen futott át az utca másik oldalára, hogy már a söntés elé ért, mikor a küldönc még jóformán ki sem jött a törvényszék előcsarnokából.
- Uraim - mondta Pell úr, megemelve a kalapját -, üdvözlöm mindnyájukat. Nem hízelgésből mondom, de nem tudok még öt embert a világon, akinek a kedvéért ma eljöttem volna a törvényszékről.
- Annyi a dolga? - kérdezte Sam.
- Annyi - felelte Pell. - Nyakig vagyok a munkában, ahogyan boldogult barátom, a Lordkancellár mondta, mikor a felsőházból jött, ahol folyton interpellálták. Szegény ember! A sok munka nagyon megviselte, az interpellációk rettenetesen kifárasztották. Nemegyszer már igazán azt gondoltam, hogy összeroskad a kimerültségtől; bizistók azt gondoltam.
Pell úr elhallgatott, és a fejét csóválgatta; mire idősb Weller úr könyökével meglökte a szomszédját, mintha figyelmeztetni akarta volna az ügyvéd magas összeköttetéseire, aztán megkérdezte tőle, hogy a szóban forgó hivatalos fáradalmak aláásták-e az ügyvéd úr kiváló barátjának az egészségét?
- Annyira aláásták, hogy azt hiszem, sohasem szedte össze magát egészen - felelte Pell. - Sőt pontosan tudom, hogy nem. “Pell - mondta nekem sokszor -, Pell, hogy a nyavalyába bírja maga azt a sok szellemi munkát? Kutya legyek, ha értem, Pell.” “Lelkemre mondom - feleltem én -, magam sem tudom.” “Pell - tette hozzá aztán sóhajtva, s némi irigységgel nézett rám... tudják, uraim, olyan baráti irigységgel, csakis baráti irigységgel... én sohase róttam fel neki... hiszen nem volt ebben semmi rosszakarat... - Pell - tette hozzá -, maga csuda ember, maga valóságos két lábon járó csoda”... Ó, uraim, maguk is nagyon megszerették volna őt, ha ismerhették volna... Hozzon nekem egy tripla rumot, lelkem.
Pell úr ezt az utóbbi megjegyzését az elfojtott fájdalom hangján a pincérlányhoz intézte, aztán felsóhajtott, lenézett a cipőjére, majd fel a mennyezetre, s minthogy közben meghozták a rumot, rögtön fel is hajtotta.
- De hát hiába - mondta Pell, egy széket tolva az asztalhoz -, egy hivatásos ügyvédnek nincs joga a magánismeretségeit figyelembe venni, amikor jogi tanácsért fordulnak hozzá. Egyébként, uraim, mióta utoljára találkoztunk itt, egy nagyon szomorú esemény történt; el kellett siratnom valakit.
Pell úr kihúzta a zsebkendőjét, amikor ehhez a szóhoz ért, hogy: “siratnom”, de csak arra kellett neki a zsebkendő, hogy letörüljön vele egy csöpp rumot a szája széléről.
- Olvastam a gyászjelentését az Advertiser-ben, Weller úr - folytatta Pell. - Édes Istenem, még csak ötvenkét éves volt! Ha meggondolja az ember!
Ezeket a méla megjegyzéseket a himlőhelyes arcú úrhoz intézte, aki véletlenül éppen ránézett. Pell úr szavaira a himlőhelyes ember, akinek a felfogása elég ködösen működött, fészkelődni kezdett a székén, és kijelentette, hogy ami azt illeti, igazán sohasem lehet tudni, hogyan történnek a dolgok; s minthogy ebben a kijelentésében olyasfajta finoman burkolt állítás rejlett, amit érvekkel nagyon nehéz megcáfolni, nem is akadt senki, aki kétségbevonja.
- Hallottam a hírét, hogy nagyon szép asszony volt, Weller úr - mondta Pell részvevő hangon.
- Igen, uram, az volt - felelte idősb Weller úr, akinek nem nagyon volt ínyére az a mód, ahogyan ezt a témát szóba hozták; de aztán azt gondolta, hogy az ügyvéd, aki olyan sokáig volt bizalmas barátságban a Lordkancellárral, mégiscsak jobban tudja, mi illik és mi nem. - Nagyon szép asszony volt, uram, amikor megismerkedtem vele. Akkoriban özvegyasszony volt.
- No, ez érdekes - mondta Pell úr, s bánatos mosollyal nézett körül -, az én feleségem is özvegyasszony volt.
- Hát ez igazán érdekes - mondta a himlőhelyes arcú ember.
- Igen, csodálatos véletlen - mondta Pell.
- Szó sincs róla - jegyezte meg mogorván idősb Weller úr. - Mindig több özvegyasszony megy férjhez, mint hajadon.
- Nagyon jó, nagyon jó - mondta Pell -, tökéletesen igaza van, Weller úr. Szegény feleségem nagyon előkelő és művelt asszony volt; finom modorát mindenki bámulta a környéken. Büszke voltam rá, mikor azt az asszonyt táncolni láttam; olyan határozott és méltóságos, s mégis olyan természetes volt minden mozdulata. S milyen egyszerű asszony volt, ó, Istenem, Istenem! Bocsánat a kérdésért, Samuel úr - folytatta az ügyvéd halkabb hangon -, az ön mostohaanyja magas termetű volt?
- Nem éppen - felelte Sam.
- Az én feleségem magas termetű volt - mondta Pell -, ragyogó asszony, gyönyörű alakja volt, s az orra olyan, uraim, hogy igazán uralkodásra és parancsolásra termett. Nagyon szeretett engem... nagyon... és igen jó családból való volt, uraim. Anyjának a testvérbátyja, aki bélyeg- és papírkereskedő volt a jogásznegyedben, nyolcszáz fonttal ment csődbe.
- No - mondta Weller úr, aki már kezdett kissé nyugtalanul fészkelődni -, hát talán térjünk rá a mi ügyünkre.
Ez a szó muzsika volt Pell úr fülének. Már úgyis azon törte a fejét, hogy vajon hivatalos ügyben hívatták-e, vagy csak egy pohár pálinkára vagy puncsra invitálták meg, vagy pedig csak merő udvariasságból; most hát eloszlott ez a kételye anélkül, hogy egy szikrát is elárulta volna a kíváncsiságát. Ragyogott a szeme, letette a kalapját az asztalra, és így szólt:
- Miféle ügyről van szó? Hm? Talán az urak közül valaki csődöt akar kérni maga ellen? Majd kieszközöljük a letartóztatását; afféle baráti letartóztatást, remélem, itt csupa jó barát között vagyunk?
- Add ide azt az írást, Sammy - mondta Weller úr, s átvette a végrendeletet a fiától, akit ez az egész beszélgetés meglepő módon nagyon mulattatott. - Amit mi ki akarunk eszközölni, uram, az ennek az írásnak a hitele.
- Hitelesítése, édes jó uram, talán hitelesítése - szólt közbe Pell úr.
- No hát, kérem - felelte Weller úr éles hangon -, az már igazán egészen mindegy, hogy hitele vagy hitelesítése. Ha nem érti, amit mondok, uram, majd találunk olyant, aki megérti.
- Csak nem bántottam meg, Weller úr? - mondta Pell szelíden. - Amint látom, ön a végrendeleti végrehajtó - tette hozzá az okmányra sandítva.
- Igen - felelte Weller úr.
- S a többi urak bizonyára a hagyományozottak? - kérdezte Pell úr, s a mosolya szinte szerencsét kívánt nekik az örökséghez.
- Sammy a hozományozott - felelte idősb Weller úr -, a többi urak a barátaim, s csak azért jöttek, hogy ügyeljenek. Ők az én választott bíráim.
- Ó, helyes, nagyon helyes - mondta Pell úr. - Semmi kifogásom sincs ellene, kérem. De mielőtt hozzáfoghatnék, szükségem van öt fontra. Hahaha!
Miután a bizottság megszavazta az öt font előleget, Weller úr kitette a pénzt; azután, bár semmi különös megbeszélnivalójuk nem volt, hosszú tanácskozást tartottak, melynek folyamán Pell úr a választott bírák teljes megelégedésére kimutatta, hogy ha nem őrá bízták volna ezt az ügyet, az egész nagyon balul ütött volna ki. Hogy miért? Azt nem fejthette ki világosan, de azért kétség sem férhetett hozzá. Miután ezt a fontos részletet is tisztázták, Pell úr az örökség terhére elfogyasztott három kotlettet, különböző, árpaléből és egyébből készült szeszes italokat, aztán elindultak valamennyien a Doctor’s Commons felé.
Másnap ismét megjelentek a Doctor’s Commonsban, ahol meggyűlt a bajuk egy tanúnak megidézett lovász miatt, aki egy kissé pityókos volt, s a prokurátor és az egyik delegált nagy megbotránkozására eskü helyett folyton káromkodni akart. A következő héten megint több ízben be kellett nézniük a Doctor’s Commonsba, azonkívül egyszer az örökösödésilleték-hivatalba, aztán szerződést kellett kötni a vendéglő és a bérlet átadásáról; aztán hitelesíttetni, aztán leltárt felvenni; aztán villásreggelit elfogyasztani, ebédet bekebelezni, és még más hasonló hasznos dolgokat elintézni; s annyi okmányt halmoztak rakásra, hogy Solomon Pell úr, meg a fiú és ráadásul a kék aktatáska annyira megdagadtak, hogy senki sem hitte volna róluk, hogy ez ugyanaz az ember, ugyanaz a fiú és ugyanaz a táska, akik néhány nappal azelőtt ott lézengtek a Portugál utcában.
Végre mind elintézték ezt a sok fontos ügyet, s kitűztek egy napot az eladásra és az állampapírok beszerzésére. Közvetítőül felkérték Wilkins Flasher tőzsdebizományos urat, aki a bank közelében lakott, s akit Solomon Pell úr ajánlott erre a célra.
Afféle ünnepélyes alkalom volt ez, s a felek ennélfogva ki is csípték magukat. Idősb Weller úr csizmája frissen volt subickolva, s a ruházata is különös gondot árult el; a himlőhelyes arcú úr egy óriási dáliát tűzött a gomblyukába, egy csomó zöld levéllel együtt; két barátjának kabátját pedig csokrocskák, babérlevelek és egyéb örökzöld lombocskák díszítették. Mind a hárman felvették a legszebbik ünneplőjüket; vagyis állig be voltak gombolkozva, s annyi ruha volt rajtuk, hogy még - mert amióta föltalálták a bérkocsikat, a kocsisok mindig ebben látták, s ezután is csak ebben látják az előkelő öltözködést.
Pell úr a kitűzött órában megjelent a szokott helyen; s még ő is felhúzott egy pár kesztyűt, sőt tiszta inget is vett, amely a gallér és a csukló körül ugyan elég rojtos volt már a sok mosástól.
- Három fertály kettő - mondta Pell úr a szobában álló órára nézve. - Ha fertály háromkor ott leszünk Flasher úrnál, éppen legjobbkor érkezünk.
- Mit szólnának egy korty sörhöz, uraim? - indítványozta a himlőhelyes ember.
- És egy darabka hideg marhasülthöz? - mondta a második kocsis.
- Vagy néhány osztrigához? - tette hozzá a harmadik, aki mindig rekedt volt, s szépen ívelt karika lábszárai voltak.
- Úgy van! Úgy van! - mondta Pell úr. - Hadd köszöntsük fel Weller urat, mint az új birtokost: igaz-e? Hahaha!
- Szíves örömest, uraim, állok elébe - felelte Weller úr. - Sammy, csöngess!
Sam csöngetett; a sört, a hideg pecsenyét és az osztrigát hamarosan elibük tálalták, s a társaság alaposan nekilátott a villásreggelinek. Ahol mindenki olyan tevékenyen működik, szinte nem is járja, hogy különbséget tegyünk; de ha volt köztük valaki, aki mégis túltett a többieken, akkor ez a rekedt hangú postakocsis volt, aki az osztrigái mellé elfogyasztott egy teljes pint borecetet, s még csak meg sem látszott rajta.
- Pell úr - mondta idősb Weller úr, fölemelve konyakkal megtöltött poharát, mely italból mindnyájuknak hoztak egy-egy pohárral, miután az osztrigahéjakat eltakarították az asztalról -, Pell úr, az volt a szándékom, hogy ez alkalommal az állampapírokra koccintok, de Samuel fiam azt súgta a fülembe...
Samuel Weller úr, aki szótlanul és mosolygó arccal ette az osztrigát, most hirtelen hangosan közbekiáltott:
- Halljuk!
- Azt súgta a fülembe - folytatta az apja -, hogy illendőbb, ha a poharamat az ön szerencséjére és boldogulására ürítem, és egyúttal megköszönöm, hogy ilyen szépen nyélbe ütötte a mi dolgunkat. Tehát, az ön egészségére, Pell úr!
- Megálljunk egy pillanatra, uraim! - vágott közbe a himlőhelyes arcú úr hirtelen, erélyes hangon. - Forduljanak felém, uraim!
Azzal a himlőhelyes arcú úr felállt, és a többiek is felálltak. A himlőhelyes arcú úr végignézett a társaságon, s lassan fölemelte a kezét, mire mindegyik úr (a himlőhelyest is beleértve) hosszú lélegzetet vett, s a poharát ajkához emelte. A következő pillanatban a himlőhelyes úr lebocsátotta a kezét, s mindegyik pohár üresen csapódott le az asztalra. Nem lehet leírni, hogy ennek a hatalmas szertartásnak milyen megrendítő volt a hatása; nagyszerű volt, ünnepélyes és megkapó, szóval megvolt benne a nagyság minden eleme.
- Nos, uraim - szólalt meg Pell úr -, én csak annyit mondhatok, hogy a bizalom e jelei nagyon jólesnek egy hivatásos ügyvédnek. Nem szeretnék olyat mondani, ami önzésnek látszanék, uraim, de a saját érdekükben nagyon örvendek, hogy énhozzám fordultak, ennyi az egész. Ha valami silány ügyvédhez mentek volna, szentül meg vagyok győződve róla, s maguk is bizonyosra vehetik, hogy már réges-rég csávába kerültek volna. Bárcsak életben volna még az én nemes barátom, a Lordkancellár, hogy láthatta volna, miként bonyolítottam le ezt az ügyet; nem hiúságból mondom, de azt hiszem... de nem, uraim, nem akarom önöket ezzel untatni. Engem rendszerint itt találnak, de ha nem itt vagyok, akkor vagy odaát a törvényszéken, vagy pedig itt van a lakásom címe. Meg fogják látni, hogy az áraim nagyon olcsók és méltányosak, s hogy senki sem szolgálja ki jobban az ügyfeleit, mint én, s azt hiszem, hogy értek egy kissé a mesterségemhez. Ha adandó alkalommal egyik-másik barátjuknak ajánlhatnak, nagy hálára köteleznek, uraim, és őket is hálára kötelezik, ha énhozzám küldik. Egészségükre, uraim!
Solomon Pell úr, miután ekként kiöntötte a szívét, letett három kis névjegyet Weller úr barátai elé, aztán megint az órára nézett, s kijelentette, hogy jó lesz sietni, mert elkésnek. Erre a célzásra idősb Weller úr kifizette a számlát, aztán az örökségi végrehajtó, az örökös, az ügyvéd s a választott bírák fölkerekedtek, és elindultak a City felé.
Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr irodája az első emeleten volt az Angol Nemzeti Bank mögötti háztömbben; Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr háza Brixtonban volt, Surreyben; Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr lova és hintaja egy közeli istállóban állt; Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr lovásza útban volt a West End felé, ahová éppen vadat vitt; Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr írnoka ebédelni ment; úgyhogy Wilkins Flasher tőzsdebizományos úr személyesen kiáltott ki, hogy: “Szabad!”, amikor Pell úr kísérőivel együtt bekopogott az iroda ajtaján.
- Jó reggelt, uram - mondta Pell úr, alázatos meghajlással. - Egy kis átírást szeretnénk elintéztetni, kérem.
- Ó, tessék besétálni - mondta Flasher úr. - Foglaljanak helyet egy pillanatra. Azonnal a rendelkezésükre állok.
- Köszönöm, uram - mondta Pell úr. - Nem sietős a dolgunk. Üljön le, Weller úr.
Idősb Weller úr leült egy székre, Sam egy ládára, a választott bírák pedig leültek ott, ahol helyet találtak, s nézegetni kezdtek a falon egy naptárt és néhány felragasztott írást, olyan kerekre nyílt szemmel, mintha régi mestereknek a leggyönyörűbb remekművei lettek volna.
- Hát szóval, fogad velem hat üveg vörös borba? - mondta Wilkins Flasher úr, folytatva a beszélgetést, amelyet Wellerék belépése egy pillanatra félbeszakított. - No?
Ezeket a szavakat egy roppant elegáns fiatalúrhoz intézte, aki a kalapját félrecsapva viselte, s aki az íróasztalra könyökölve egy vonalzóval a legyeket csapdosta agyon. Wilkins Flasher úr irodai székének két hátsó lábán himbálta magát, és egy levélragasztó papírpecsétes dobozzal meg a zsebkésével játszott úgy, hogy a kést mindig ráejtette a dobozra, olyan ügyesen, hogy a hegye éppen közepén fúrta át a kis vörös pecsétet, mely a doboz födelére volt ragasztva. Mind a két úr nagyon mély kivágású mellényt hordott, nagyon kihajtott gallért, nagyon piciny csizmát s nagyon nagy gyűrűket, nagyon kis zsebórát, nagyon vastag óraláncot, testhezálló nadrágot és illatos zsebkendőt.
- Nem szoktam fogadni féltucatban - mondta a másik úriember. - Fogadjunk tizenkét üvegbe.
- Tartom, Simmery, tartom! - jelentette ki Wilkins Flasher úr.
- Házhoz szállítva, persze - jegyezte meg a másik.
- Természetesen - felelte Wilkins Flasher úr.
Wilkins Flasher úr bejegyezte a fogadást egy kis könyvbe, aranytokos ceruzával, s a másik úr szintén bejegyezte egy másik könyvecskébe, egy másik aranytokos ceruzával.
- Ma reggel olvastam az újságban egy kis hírt Bofferről - jegyezte meg Simmery úr. - Szegény szerencsétlent kizárták a tőzsdéről.
- Fogadni mernék, hogy elvágja a torkát - mondta Wilkins Flasher úr -, tíz guineát teszek öt ellen.
- Tartom - felelte Simmery úr.
- Ohó! Várjunk csak - mondta Wilkins Flasher úr elgondolkozva. - Az is lehet, hogy fölakasztja magát.
- Rendben van - felelte Simmery úr, s máris előszedte megint az aranytokos ceruzáját. - Azt is elfogadom, ha fölakasztja magát. Mondjuk úgy, hogyha véget vet az életének.
- Jó, ha öngyilkos lesz, és meg is hal - mondta Wilkins Flasher úr.
- Helyes - felelte Simmery úr, és bejegyezte a könyvecskéjébe.
- Flasher, tíz guinea öt ellen, hogy Boffer öngyilkos lesz... És mennyi időn belül dől el a fogadás?
- Legyen két hét? - kérdezte Wilkins Flasher úr.
- Nyavalyát - felelte Simmery úr, s egy pillanatra elhallgatott, amíg leütött a vonalzóval egy legyet. - Szó sincs róla. Legfeljebb egy hét.
- Felezzük meg a különbséget - mondta Wilkins Flasher úr. - Legyen tíz nap.
- Jó, nem bánom, legyen tíz nap - mondta Simmery úr.
Így hát beírták a kis könyvekbe, hogy Boffer tíz napon belül öngyilkos lesz, s ha nem, akkor Wilkins Flasher úr köteles lefizetni Frank Simmery úr kezéhez tíz guineát; ha pedig Boffer ennyi idő alatt megöli magát, akkor Frank Simmery úr fog Wilkins Flasher úrnak öt guineát fizetni.
- Sajnálom szegényt, hogy csődbe került - jegyezte meg Wilkins Flasher úr. - Felséges vacsorákat adott.
- Remek portói bora is volt - jegyezte meg Simmery úr. - Elküldöm holnap a komornyikomat az árverésre, hogy szerezzen meg néhány palackot abból a hatvannégyes évjáratból.
- A csudát! - vágott közbe Wilkins Flasher úr. - Már én is elküldtem az emberemet. Fogadjunk öt guineába, hogy az én emberem túllicitálja az önét.
- Tartom.
Ezt megint bejegyezték a kis könyvekbe az aranytokos ceruzájukkal, s miután Simmery úr az összes legyeket agyoncsapta, és az összes fogadásokat bejegyezte, átment a tőzsdére, hogy megtudja, mi az újság.
Most már Wilkins Flasher úr is volt olyan kegyes meghallgatni Solomon Pell úr előterjesztéseit, s miután néhány nyomtatott űrlapot kitöltött, felszólította a társaságot, hogy menjenek el vele a bankba, ami meg is történt. Weller úr és három jó barátja mérhetetlenül megbámultak és megcsodáltak mindent, amit csak láttak, Sam azonban azzal a hidegvérűséggel vette szemügyre a dolgokat, amelyből semmi nem tudta őt kizökkenteni.
Átmentek egy nagyon lármás és forgalmas udvaron, aztán elhaladtak néhány portás mellett, akiknek az öltözete a sarokban látható vörös tűzifecskendőhöz hasonlított, majd beléptek egy irodába, ahol az ő ügyük elintézésre került, s ahol Pell és Flasher úr egy-két percre magukra hagyták őket, amíg felmentek a hagyatéki hivatalba.
- Miféle hely ez itt? - kérdezte suttogva a himlőhelyes arcú kocsis idősb Weller úrtól.
- A kötvényiroda - felelte a végrendeleti végrehajtó.
- S kik azok az urak, akik az asztaloknál ülnek? - kérdezte a rekedt kocsis.
- Azt hiszem, hogy ők a leszállított kamatlábú kötvények - felelte Weller úr. - Nézd csak meg a lábukat, Sammy.
- Miért nézném? - kérdezte Sam.
- Hát, hogy le van-e szállítva nekik - felelte idősb Weller úr.
- Micsoda? Csak nem hiszed, hogy a kötvények eleven emberek? - kérdezte Sam némi lenézéssel a hangjában.
- Honnan tudjam én azt - vágott vissza Weller úr. - Én olyanformáknak látom őket. Hát kicsodák, micsodák akkor?
- Írnokok - felelte Sam.
- S miért esznek mind sonkás zsemlét? - kérdezte apja.
- Biztosan a hivatali teendőik közé tartozik - felelte Sam. - Én sem értek a valutarendszerünkhöz. De annyi bizonyos, hogy egész álló nap sonkás zsemlét esznek.
Weller úr és barátai nem értek rá az ország valutarendszerének ezen a különös sajátságán eltűnődni, mert ebben a pillanatban belépett Pell úr és Wilkins Flasher úr, s a pénztárasztalnak arra az oldalára vezették őket, ahol egy kerek, fekete tábla lógott egy nagy W betűvel.
- Hát ez mire való, uram? - kérdezte Weller úr, s felhívta Pell úr figyelmét a szóban forgó céltáblára.
- Az elhunyt nevének a kezdőbetűje - felelte Pell.
- Nono - fordult idősb Weller úr a választott bírák felé -, nono! Itt valami hiba lesz. A mi betűnk V... úgyhogy ez nem lesz jó.
A választott bírák nyomban ki is jelentették a leghatározottabban, hogy W betű alatt nem lehet az ügyet törvényesen elintézni, és valószínűleg ki is tolták volna legalább egy nappal, ha Sam közbe nem lép sietve. Viselkedése az első pillantásra nem látszott éppen illedelmesnek, mert apját a kabátja szárnyánál fogva odahúzta az íróasztalhoz, s ott fogta mindaddig, amíg alá nem írta a nevét néhány okmányra; márpedig ez annyi fáradságba és időbe telt - tekintve, hogy idősb Weller úr csak nyomtatott nagybetűt tudott írni -, s olyan sokáig tartott, hogy a hivatalnok időközben három bőralmát meghámozott és fölszeletelt.
Minthogy idősb Weller úr mindenáron azonnal el akarta adni az ő örökségét, a bankból egyenesen átmentek az értéktőzsdére, s a tőzsde kapujában megvárták Wilkins Flasher urat, aki egy rövid kis kirándulás után visszatért egy Smith, Payne és Smith bankházhoz kiállított és ötszázharminc fontról szóló csekkel; mert ennyire rúgott az az összeg, amit Weller úr a rendes napi árfolyam szerint követelhetett, mint második felesége állampapírokban elhelyezett tőkéjének rá eső részét. Sam kétszáz fontját átíratták az ő nevére, Wilkins Flasher úr pedig, miután megkapta jutalékát, a pénzt hanyagul zsebre vágta, s visszaballagott az irodájába.
Idősb Weller úr először szilárdan föltette magában, hogy a csekkjéért csak aranypénzt fogad el, de amikor a választott bírák felvilágosították, hogy ebben az esetben egy kis zsákot is kellene vásárolnia, hogy legyen miben hazavinnie a pénzt, végül mégis megnyugodott abban, hogy ötfontos bankjegyekben is elfogadhatja.
- Ma délután még nagyon fontos elintéznivalónk van a fiammal együtt - mondta Weller úr, amikor kijöttek a bankból - s szeretném előbb rendezni ezt az ügyet itt; gyerünk hát el valahová, ahol elszámolhatunk.
Találtak is hamarosan egy csöndes szobácskát, ahol a számlákat előszedték és átvizsgálták. Pell úr költségszámláját Sam nézte át, s a választott bírák töröltek belőle néhány tételt; s ámbár Pell úr kijelentette, sőt égre-földre esküdözött, hogy nagyon fukarul bántak vele, ennél jobb üzletet soha életében nem csinált, mert hat hónapra futotta belőle lakásra, kosztra és mosásra.
A választott bírák még egy búcsúpoharat ürítettek, megrázták egymás kezét, aztán elváltak, mert még aznap éjjel el kellett indulniuk egy-egy fuvarral Londonból. Solomon Pell úr is melegen elbúcsúzott, miután látta, hogy az eszem-iszomnak immár vége van, úgyhogy Sam és az apja magukra maradtak.
- No hát - mondta idősb Weller úr, s bedugta pénztárcáját az oldalsó zsebébe. - No hát, a bérösszeg meg ez együttvéve kitesz ezeregyszáz és nyolcvan fontot. Most pedig, Sammy, édes fiam, fordítsuk a szekerünk rúdját a György és Keselyű felé.
Dostları ilə paylaş: |
