ÖTVENHATODIK FEJEZET Pickwick úr fontos tanácskozást tart Samuel Wellerrel, akinek szülőatyja
is jelen van. Váratlanul betoppan egy dohányszín ruhás öregúr
Pickwick úr egymagában ült a szobájában, és sok mindenfélén töprengett, de különösen azon, hogyan gondoskodhatnék a legjobban a fiatal párról, melynek jelenlegi bizonytalan helyzete állandóan nyugtalanította, amikor Mary halkan benyitott hozzá, s az asztalhoz lépve nagy sebbel-lobbal így szólt:
- Ó, kérem szépen, uram, Samuel lent várakozik, és kérdezteti, hogy feljöhet-e az apjával?
- Hát hogyne - felelte Pickwick úr.
- Köszönöm szépen, uram - mondta Mary, és sietve megindult kifelé.
- Sam már régóta itt van? - kérdezte Pickwick úr.
- Ó, nem, uram - felelte Mary gyorsan. - Éppen most jött meg. Azt mondja, hogy ezentúl már nem fog többet szabadságot kérni.
Mary maga is érezhette, hogy az utóbbi szavakat nagyobb lelkesedéssel mondta, mint okvetlenül szükséges lett volna, vagy talán észrevette, hogy Pickwick úr milyen jólelkű mosollyal néz rá, mikor befejezte a mondókáját. Annyi bizonyos, hogy lesütötte a szemét, és sokkal nagyobb figyelemmel vizsgálgatta csinos kis köténye csücskét, mint amennyire az alkalom megkívánta.
- Mondja meg nekik, hogy jöjjenek fel azonnal - mondta Pickwick úr. Mary, aki láthatólag megkönnyebbült, kisietett az üzenettel. Pickwick úr kétszer-háromszor fel-alá járt a szobában s láthatólag nagyon el volt merülve a gondolataiba, mert a bal kezével az állát dörzsölgette.
- Igen, igen - morfondírozott magában Pickwick úr barátságos, de kissé bánatos hangon -, ez lesz a legjobb, így tudom a legjobban megjutalmazni ragaszkodásáért és hűségéért. Isten neki, nem bánom. Hiába, a magányos öregembernek már csak az a sorsa, hogy akik körülötte vannak, új ismeretségeket kötnek, és faképnél hagyják. Nem kívánhatom, hogy velem másképp bánjanak. Nem, nem - tette hozzá Pickwick úr vidámabban -, hálátlanság és önzés volna tőlem. Örülnöm kell, hogy alkalmam nyílik ilyen szépen gondoskodni róla, és örülök is. Hát hogyne örülnék.
Pickwick úr annyira elmerült ezekbe a gondolataiba, hogy háromszor-négyszer is kopogtak az ajtaján, amíg végre meghallotta. Gyorsan leült, arca felöltötte barátságos kifejezését, s kikiáltott, hogy szabad; mire belépett Samuel Weller az apja kíséretében.
- Isten hozta, Sam, örülök, hogy megint látom - mondta Pickwick úr. - Hogy van, Weller úr?
- Köszönöm, uram, nagyon jól - felelte az özvegy kocsis. - Remélem, ön is jól érzi magát, uram?
- Köszönöm, elég jól - felelte Pickwick úr.
- Volna egy kis beszélnivalóm önnel, uram - mondta Weller úr -, ha nem sajnálna tőlem öt percet.
- Parancsoljon - felelte Pickwick úr. - Sam, adjon egy széket az édesapjának.
- Köszönöm, Sammy, már találtam magamnak - mondta idősb Weller úr, s egy széket húzott oda. - Gyönyörű idő van ma, uram - tette hozzá az öreg, miközben a kalapját letette maga mellé a földre.
- Igen, nagyon szép az idő - felelte Pickwick úr. - Igazán jókor jött ez a szép idő.
- Jobbkor nem is jöhetett volna, uram - mondta idősb Weller úr.
Az öreget heves köhögési roham fogta el, s amikor elmúlt, biccentett néhányat, és más különböző könyörgő és fenyegető jelekkel kezdte ostromolni a fiát, aki azonban makacsul úgy tett, mintha nem venne észre semmit.
Pickwick úr látta, hogy az öregúr kissé zavarban van, úgy csinált hát, mintha egy könyv felvágásával volna elfoglalva, ami ott feküdt előtte az asztalon, s türelmesen várta, hogy Weller úr rátérjen látogatása céljára.
- Soha életemben nem láttam ilyen csökönyös fiút, mint te, Samuel - mondta Weller úr, s haragosan nézett a fiára. - Soha életemben.
- Hát mit vétett, Weller úr? - kérdezte Pickwick úr.
- Nem akar belekezdeni, uram - felelte Weller úr -, pedig tudja, hogy én nem tudok beszélni, ha valami fontos dologról van szó; s mégiscsak itt áll, s bámul rám, és pocsékolja az ön drága idejét, és csúffá tesz itt engem ahelyett, hogy kisegítene egy szóval. Nem való így viselkedni az apáddal szemben, Sammykém - mondta Weller úr, a homlokát törülgetve -, ez már igazán nem való.
- Hiszen azt mondtad, hogy te akarsz beszélni, apám - felelte Sam. - Honnét tudhattam volna, hogy máris befejezted, mielőtt még belekezdtél volna?
- Nagyon jól láthattad, hogy nem indul el a szekerem - mondta az apja. - Rossz oldalára kerültem az országútnak, befordultam az árokba, mindenféle baj ért, s te még a kezedet sem nyújtod, hogy talpra segíts. Szégyellem magam miattad, Sammy.
- A dolog úgy áll, uram - mondta Sam, kissé meghajtva magát -, hogy az apám felvette a tőkéjét.
- Jól van, Sammy, nagyon jól van - mondta Weller úr, s elégedetten bólintott -, ne vedd rossznéven, amit az előbb mondtam, Sammy. Nem akartalak megbántani. Nagyon jól van. Így kell ezt elkezdeni. Csak mindjárt ki a farbával. Nagyon jól van, Sammykém.
Az öreg Weller úr annyira meg volt elégedve, hogy nem győzött eleget bólogatni, s kíváncsian leste, hogy Sam folytassa a mondókáját.
- Üljön le, Sam - mondta Pickwick úr, aki észrevette, hogy ez a beszélgetés tovább fog tartani, mint eleinte gondolta.
Sam ismét meghajtotta magát, és leült; az apja ránézett, s így folytatta:
- Ötszázharminc fontot vett fel az apám, uram.
- Leszállított kamatlábú kötvényekből - vágott közbe idősb Weller úr suttogva.
- Az már mindegy, hogy leszállított kamatlábú kötvényekből, vagy sem - mondta Sam. - Ötszázharminc font volt, igaz-e?
- Annyi, Sammykém - felelte Weller úr.
- Ehhez még hozzájött az, hogy eladta a házat, a vendéglőt...
- A bérletet, a kocsmát s minden felszerelését és ingóságait - vágott közbe Weller úr.
- Ami összesen - folytatta Sam - ezeregyszáznyolcvan fontot tett ki.
- Mi a csuda? - mondta Pickwick úr. - No, ennek már igazán örülök. Gratulálok, Weller úr, hogy ilyen jól gazdálkodott.
- Várjon csak egy kicsit, uram - mondta Weller úr, és felemelte a kezét. - Folytasd, Samuel.
- Ezt a pénzt - mondta Sam, kissé habozva - nagyon szeretné elhelyezni úgy, hogy biztonságban tudja, s én is nagyon szeretném, mert ha nála marad, akkor vagy kölcsönadja valakinek, vagy lovakat vesz rajta, vagy elhagyja valahol a pénztárcáját, vagy valamiképpen elherdálja végül.
- Helyes, Samuel, nagyon jól mondod - jegyezte meg az apja olyan nyájasan, mintha Sam a legnagyobb magasztalással szólt volna az ő okosságáról és előrelátásáról. - Nagyon jól van.
- Ennélfogva tehát - folytatta Sam, s idegesen babrált a kalapja karimájával -, ennélfogva tehát fölvette ma a pénzt, s eljött velem, hogy megmondja, vagy legalábbis felajánlja, azaz... szóval...
- Hogy megmondjam - vágott közbe türelmetlenül idősb Weller úr -, hogy én semmi hasznát nem vehetem ennek a pénznek. Én megint felülök a bakra s nem tudom, hová tegyem a pénzt, hacsak a kalauznak nem fizetek, hogy vigyázzon rá, vagy be nem dugom valamelyik kocsizsákba, ami könnyen kísértésbe vihetné az utasokat. Nagyon megköszönném, uram, ha ön megőrizné számomra. Talán - tette hozzá az öreg, s odalépett Pickwick úrhoz, hogy a fülébe súgja -, talán hasznát vehetné egy kicsit a perköltségek irányában. De hát csak arra kérem, hogy tartsa meg addig, amíg megint vissza nem kérem.
S azzal Weller úr Pickwick úr kezébe nyomta a pénztárcáját, felkapta a kalapját, s kirohant a szobából olyan sebesen, hogy egy ilyen testes emberről senki fel sem tételezte volna.
- Hívja vissza, Sam! - kiáltott fel Pickwick úr határozott hangon. - Szaladjon utána, és hozza vissza azonnal! Weller úr! Hé! Jöjjön vissza!
Sam látta, hogy a gazdája parancsának engedelmeskednie kell; karon ragadta hát az apját, aki éppen lefelé szaladt a lépcsőn, s erőszakkal visszacipelte.
- Kedves barátom - mondta Pickwick úr, s megragadta az öreg Weller kezét. - Az ön őszinte bizalma meghat.
- Nem tudnám, miért, uram - felelte Weller úr csökönyösen.
- Higgye el, édes barátom, hogy több pénzem van, mint amennyit valaha el tudok költeni - mondta Pickwick úr -, sokkal több, mint amennyit egy magamkorabeli ember egész életében kiadhat.
- Senki sem tudhatja, hogy mennyit adhat ki, amíg meg nem próbálta - jegyezte meg Weller úr.
- Meglehet - felelte Pickwick úr. - De mivel semmi kedvem sincs az ilyen próbálgatásokhoz, nem valószínű, hogy valamikor is rászorulnék. Kérem tehát, Weller úr, vegye vissza a pénzét.
- Jól van - mondta Weller úr, nagyon elszontyolodva. - Jegyezd meg, Sam, amit mondok: még valami nagy bolondot teszek ezzel a pénzzel, valami szörnyű bolondságot.
- Nagy kár volna - felelte Sam.
Weller úr egy darabig tűnődött, aztán elszántan begombolta a kabátját, és így szólt:
- Sorompót fogok bérelni.
- Micsoda! - kiáltott fel Sam.
- Vámsorompót - ismételte Weller úr a fogai között. - Sorompóőr lesz belőlem. Örökre búcsút vehetsz apádtól, fiam. A hátralevő életemet a sorompó mögött fogom eltölteni.
Ez olyan borzasztó fenyegetés volt, s az öregen annyira meglátszott, hogy el van rá szánva, amiért Pickwick úr olyan mélyen megbántotta visszautasításával, hogy ez az utóbbi férfiú egy kis gondolkozás után így szólt:
- No jó, Weller úr, elfogadom ezt a pénzt. Talán több jót tehetek vele, mint maga.
- Hát persze, ez már beszéd, uram - felelte Weller úr felvidulva. - Már hogyne tehetne többet, mint én!
- Rendben van, ne is beszéljünk többet róla - mondta Pickwick úr, s a pénztárcát íróasztalába zárta. - Nagyon köszönöm önnek, kedves barátom. Most pedig üljön le még egyszer. Tanácsot akarok kérni magától.
Idősb Weller urat néma nevetés fogta el diadalmas örömében, hogy látogatása ilyen fényesen sikerült, s ettől a szótlan nevetéstől nemcsak az arca rázkódott, hanem a karja, lába és az egész teste is remegni kezdett, mialatt Pickwick úr elzárta a pénztárcát. Most azonban e szavak hallatára az öregúr egyszerre visszanyerte méltóságteljes komolyságát.
- Sam, várjon odakint néhány percig, legyen szíves - mondta Pickwick úr.
Sam nyomban kivonult.
Weller úr rendkívül bölcs és roppant álmélkodó képet vágott, amikor Pickwick úr így kezdett beszélni:
- Azt hiszem, ön nem nagyon rajong a házasság gondolatáért, ugye, Weller úr?
Az öreg Weller a fejét rázta. A szava is elállt; teljesen megbénította nyelvét az a homályos gyanú, hogy valami átkozott özvegyasszonynak sikerült Pickwick urat lépre csalnia.
- Nem látta véletlenül odalent azt a fiatal lányt, amikor az előbb feljött a fiával? - kérdezte Pickwick úr.
- De igen, láttam egy fiatal lányt - felelte Weller úr kurtán.
- No, mit szól hozzá, mi? Mondja meg őszintén, Weller úr, mi a véleménye róla?
- Úgy láttam, hogy nagyon gömbölyű és formás - felelte Weller úr műértő arccal.
- Az bizony - mondta Pickwick úr -, az bizony. És mit tart a viselkedéséről meg a modoráról, már amennyit látott belőle?
- Nagyon kellemes - felelte Weller úr. - Nagyon kellemes és filigrános.
Hogy miféle jelentést fűzött Weller úr ehhez az utóbbi jelzőhöz, az nem volt világos; minthogy azonban a hangjából kiérződött, hogy az ítélete kedvező, Pickwick úr éppúgy meg volt vele elégedve, mintha tökéletesen értette volna, amit Weller úr mondani akart.
- Nagyon érdekel engem ez a lány, Weller úr - mondta Pickwick úr.
Weller úr zavartan köhécselt.
- Úgy értem, hogy érdekel a sorsa - folytatta Pickwick úr. - Szeretném, hogy boldog és szerencsés legyen. Ért engem?
- Tökéletesen - felelte Weller úr, aki egy árva szót sem értett az egészből.
- Ez a fiatal lány - mondta Pickwick úr -, nagyon szerelmes a maga fiába.
- Samuel Wellerbe? - kiáltott fel az apa.
- Igen - felelte Pickwick úr.
- No igen, magától értetődő - mondta Weller úr némi gondolkodás után. - Magától értetődő, de annál aggasztóbb, Sammy vigyázzon magára.
- Hogyhogy? - kérdezte Pickwick úr.
- Sammy nagyon vigyázzon magára, hogy ne mondjon neki semmit - felelte idősb Weller úr. - Nagyon vigyáznia kell, nehogy egy őrizetlen pillanatban valami olyant mondjon neki, amiért pörbe lehetne fogni, házassági ígéret megszegése miatt. A nőktől sohasem lehet biztonságban az ember, Pickwick úr, ha egyszer kivetették ránk a hálójukat. Az ember észre sem veszi, s egyszerre csak arra eszmél fel, hogy meg van fogva. Így jártam én is, uram, amikor először házasodtam, és ennek a cselszövénynek Sammy lett a következménye.
- Hát ez nem nagyon biztató arra nézve, amit mondani akarok - jegyezte meg Pickwick úr -, de legjobb, ha minél előbb átesünk rajta. A dolog úgy állt, hogy nemcsak a leány szerelmes a maga fiába, hanem a fia is szerelmes a lányba.
- No, mondhatom, egy apának jólesik ilyesmit hallani - mondta Weller úr keserű hangon.
- Több ízben megfigyeltem őket - folytatta Pickwick úr, ügyet sem vetve Weller úr megjegyzésére -, s mondhatom, hogy egészen biztos vagyok a dologban. Ha tehát valami kis üzletről vagy állásról gondoskodnám, hogy tisztességesen megélhessenek belőle kettesben, mint férj és feleség, mit szólna ehhez, Weller úr?
Weller úr eleinte savanyú ábrázattal fogadta azt az ajánlatot, hogy meg akarnak házasítani egy fiatalembert, aki nem közömbös előtte; de mikor Pickwick úr részletesebben megmagyarázta neki a dolgot, különösen kiemelve azt a körülményt, hogy Mary nem özvegyasszony, lassacskán puhulni kezdett. Pickwick úr nagyon tudott hatni rá, Mary külseje is nagyon elbájolta, hiszen, az igazat megvallva, már a lépcsőn fölfelé jövet is, nem éppen apai módon kacsingatott a lányra. Végül aztán kijelentette, hogy ő a világért sem akar ellenszegülni Pickwick úr kívánságának, s a legnagyobb örömmel fogadja meg a tanácsát; mire Pickwick úr nagy boldogan rögtön szavánál fogta, és Samet ismét behívta.
- Sam - mondta Pickwick úr, a torkát köszörülve -, éppen magáról beszéltünk az édesapjával.
- Igen, rólad, Sammykém - mondta Weller úr pártfogoló hangon és nagy nyomatékkal.
- Nem vagyok olyan vak, Sam - folytatta Pickwick úr -, hogy már régen észre ne vettem volna, hogy a rendesnél jóval melegebben érdeklődik Winkle-né szobalánya iránt.
- Hallod ezt, Sammykém? - mondta Weller úr éppen olyan hangon, mint az előbb.
- Remélem, uram - felelte Sam, a gazdájához fordulva -, remélem, uram, hogy nincs abban semmi rossz, ha egy fiatalember érdeklődik egy nagyon csinos és nagyon illedelmes lány iránt.
- Már hogy volna? - mondta Pickwick úr.
- A világért se - tette hozzá Weller úr, nyájas, de azért fölényes hangon.
- Eszem ágában sincs, hogy az ilyen természetes dologban valami rosszat lássak - folytatta Pickwick úr -, s éppen ezért ebben az irányban pártolni és támogatni óhajtom a terveit, Sam. Az édesapjával is megbeszéltem ezt a dolgot, s mivel úgy látom, hogy ő is az én nézetemen van...
- Merthogy a fiatal nő nem özvegyasszony - vetette közbe Weller úr magyarázatképpen.
- Mivelhogy nem özvegyasszony - folytatta Pickwick úr mosolyogva. - Azt akarom, hogy mostani függő helyzetéből kiszabaduljon, Sam; s hogy kimutassam hálámat a hűségéért és a sok jó tulajdonságáért, gondoskodni fogok róla, hogy azonnal feleségül vehesse ezt a lányt, és függetlenül élhessen önmagának és a családjának. Büszkévé fog tenni, Sam - tette hozzá Pickwick úr, akinek eddig egy kissé remegett a hangja, most azonban ismét visszanyerte biztonságát -, büszkévé és boldoggá fog tenni, Sam, ha hálám jeléül gondoskodhatom a jövőjükről.
Egy darabig mélyen hallgattak, s aztán Sam halkan és elfogódott, de azért szilárd hangon így szólt:
- Nagyon köszönöm a jóságát, uram, mely teljesen magára vall; de hát nem lehet a dologból semmi.
- Nem lehet belőle semmi? - kiáltott fel Pickwick úr meglepetve.
- Samuel! - mondta Weller úr méltóságteljesen.
- Nem, uram, nem lehet belőle semmi, azt mondom - ismételte Sam, kissé felemelve a hangját. - Mert mi lesz akkor önnel, uram?
- Édes fiam - felelte Pickwick úr. - Barátaimnak megváltozott életkörülményei nekem is egészen más életmódot írnak elő; azonkívül öregszem is, és békességre s nyugalomra vágyom. Az én bolyongásaimnak vége, Sam.
- Azt nem tudhatjuk előre, uram - okoskodott Sam. - Most persze ezt tartja, de könnyen lehet, hogy egyszer meggondolja magát, ami nem valószínűtlen, mert még mindig olyan eleven és lelkes a szíve mélyén, mint egy huszonöt éves fiatalember; s mihez fogna akkor nálam nélkül? Nem, uram, nem lehet a dologból semmi, hiába, nem lehet abból semmi.
- Jól beszélsz, Samuel, sok igaz van abban, amit mondasz - szólt Weller úr bátorítva a fiát.
- Én jól megfontoltam a dolgot, Sam, s ki is tartok elhatározásom mellett - mondta Pickwick úr, a fejét rázogatva. - Számomra nem nyílnak már új terek; a bolyongásaimnak vége.
- Helyes - felelte Sam. - Akkor is, ez csak eggyel több ok arra, hogy mindig legyen valaki mellette, aki megérti önt, ápolja és gondját viseli. Ha valami finomabb és pallérozottabb inast akar helyettem, uram, jó, fogadjon fel olyat; de Sam Weller, fizetéssel vagy fizetés nélkül, koszttal vagy koszt nélkül, felmondással vagy felmondás nélkül, lakással vagy lakás nélkül, Sam Weller, akit a boroughi öreg fogadóból vett ki, akármi történjék is, önnel marad, uram; s ezt nem tudja megakadályozni senki és semmi, még ha az egész világ a feje tetejére áll is!
Sam mindezt nagy indulattal adta elő, s ahogy befejezte szavait, az öreg Weller úr felpattant a helyéről, s megfeledkezve az időről, a helyről, az illendőségről, mindenről, lengetni kezdte kalapját a feje fölött, és háromszoros harsány éljent kiáltott.
- Édes fiam - mondta Pickwick úr, ahogy Weller úr ismét leült, kissé elrestellve magát a nagy lelkesedése miatt -, édes fiam, magának arra a kislányra is kell gondolnia.
- Gondolok is rá, uram - mondta Sam. - Gondoltam én rá, beszéltem vele, s elmondtam neki, hogy milyen helyzetben vagyok; ő pedig azt felelte, hogy várni fog rám, amíg elvehetem, s én bízom is benne. Ha pedig nem várna, akkor nem az a lány, akinek én tartottam, s akkor úgysem sokat veszítek vele. Elég régóta ismer már engem, uram. Föltettem, hogy ez így lesz, s ezen már nem lehet változtatni.
Ki szállhatott volna szembe ezzel az elhatározással? Pickwick úr semmi esetre sem. Ebben a pillanatban több büszkesége és öröme telt egyszerű barátainak önzetlen ragaszkodásában, mint amennyit a világ legelőkelőbb embereinek legmelegebb baráti nyilatkozatai szereztek volna neki.
Mialatt Pickwick úr szobájában ez a beszélgetés folyt, odalent egy kis öregúr jelent meg, dohányszínű ruhában, egy hordárral a nyomában, aki kis útitáskáját hozta; s miután szobát rendelt éjszakára, megkérdezte a pincértől, lakik-e a fogadóban egy bizonyos Winkle-né; amire a pincér természetesen igennel válaszolt.
- Egyedül van a hölgy? - kérdezte a kis öregúr.
- Azt hiszem, igen, uram - felelte a pincér. - Idehívhatom a komornáját, kérem, ha ön...
- Nem, nincs rá szükségem - szakította félbe az öregúr. - Vezessen a szobájába bejelentés nélkül.
- Tessék, kérem? - kérdezte a pincér.
- Maga süket? - kérdezte a kis öregúr.
- Nem, uram.
- Akkor nyissa ki a fülét. Hallja, amit mondok?
- Igenis, hallom, uram.
- Helyes. Vezessen Winkle-né szobájába, bejelentés nélkül.
A kis öregúr, miközben így ráparancsolt a pincérre, öt shillinget csúsztatott a kezébe, s szigorúan nézett vele farkasszemet.
- Igazán, uram - mondta a pincér -, nem tudom, hogy vajon...
- Jó, jó! Tudom, hogy úgyis megteszi - mondta a kis öregúr. - Okosabb hát, ha nem lopjuk itt az időt. Gyerünk!
A kis öregúr viselkedése olyan nyugodt és határozott volt, hogy a pincér az öt shillinget zsebre vágta, és minden további feleselés nélkül fölvezette a lépcsőn.
- Ez az a szoba? - kérdezte az öreg. - Jól van. Elmehet.
A pincér el is ment, s azon tűnődött magában, hogy vajon ki lehet ez az úr, s mit akarhat; a kis öregúr pedig várt, amíg a pincér eltűnt, aztán bekopogott az ajtón.
- Szabad! - mondta Arabella.
- Hm! A hangja mindenesetre kedves - dünnyögte magában az öregúr -, de ez még nem jelent semmit.
S azzal lenyomta a kilincset, és belépett a szobába. Arabella, aki éppen kézimunkázott, felállt, ahogy megpillantotta az idegent - kissé zavarba jött -, de csak annál bájosabbnak látszott.
- Kérem, asszonyom, ne keljen fel - mondta az ismeretlen öregúr, ahogy belépett, s betette maga mögött az ajtót. - Winkle-néhez van szerencsém, ha nem csalódom?
Arabella biccentett egyet.
- Nathaniel Winkle feleségéhez, ugyebár, aki a birminghami öreg Winkle fiához ment hozzá? - kérdezte az idegen, s szemmel láthatóan kíváncsian nézte Arabellát.
Arabella ismét biccentett, s nyugtalanul nézett körül, mintha azt latolgatná magában, hogy kiáltson-e segítségért.
- A látogatásom meglepi önt, asszonyom, amint látom - mondta a kis öregúr.
- Bevallom, meglepett egy kissé - felelte Arabella, aki egyre jobban csodálkozott.
- Ha megengedi, asszonyom, leülök - mondta az idegen.
Leült; egy tokot húzott ki a zsebéből, ráérősen kivette belőle a pápaszemét, és az orrára illesztette.
- Ön nem ismer engem, asszonyom? - kérdezte az öregúr, s olyan szúrós szemmel nézett Arabellára, hogy a fiatalasszony félni kezdett.
- Nem, uram - felelte bátortalan hangon.
- Nem? - mondta az öregúr, s átkarolta a bal térdét. - Nem is tudnám, hogy honnan ismerhetne. De a nevemet azért mégis tudja, asszonyom.
- Tudom? - kérdezte Arabella reszketve, bár fogalma sem volt róla, hogy mitől remeg így. - S ha szabad megkérdenem, mi a neve, uram?
- Rögtön, asszonyom, rögtön - mondta az idegen, s még mindig nem vette le szemét a fiatalasszonyról. - Csak nemrégiben ment férjhez, ugye, asszonyom?
- Igen - felelte Arabella alig hallható hangon, s letette a kézimunkáját. Nagyon izgatott lett, mert egy gondolat, ami már előbb megvillant az agyában, egyre erősebben kezdte hatalmába keríteni.
- S anélkül, hogy a férjét figyelmeztette volna arra, hogy talán illenék előbb megkérdezni az apját, aki őt eltartja, ugyebár? - kérdezte az idegen.
Arabella szeméhez emelte a zsebkendőjét.
- S anélkül, hogy fáradságot vett volna magának megtudakolni, ha közvetett úton is, hogyan vélekedik az öregúr erről a dologról, ami őt természetesen nagyon közelről érinthette? - folytatta az idegen.
- Nem tagadhatom, uram - mondta Arabella.
- És anélkül, hogy önnek elegendő saját vagyona lett volna, hogy kárpótolja vele a férjét azokért az anyagi javakért, melyektől elesett, minthogy nem az apja kívánsága szerint nősült - mondta az öregúr. - Éretlen fiúk és lányok ezt önzetlen szerelemnek nevezik, amíg nekik maguknak is nincsenek fiaik meg lányaik, mert akkor aztán egészen más, kevésbé rózsás színben látják a dolgot.
Arabella könnyei szakadatlan peregtek; azzal mentegette magát, hogy fiatal és tapasztalatlan volt; hogy csak a szerelem bírta rá erre a lépésre; s hogy már gyermekkorában elvesztette a szüleit, akik irányíthatták és gyámolíthatták volna.
- Helytelen dolog volt - mondta az öregúr, szelídebb hangon -, nagyon helytelen. Hóbortos, regényes, célszerűtlen dolog volt.
- Az én hibám, csakis az én hibám, uram - felelte a szegény Arabella, sírva.
- Csacsi beszéd - mondta az öregúr -, nem a maga hibája, hogy ő beleszeretett magába; az tán csak nem a maga hibája? Ámbár - tette hozzá a kis öreg, s egy ravasz pillantást vetett Arabellára -, mégiscsak azt hiszem, hogy a maga hibája volt. Ő nem tehetett ellene semmit.
Ez a kis bók, vagy pedig a bók furcsa módja, vagy a kis öregúr megváltozott viselkedése - mert sokkal barátságosabb volt már, mint eleinte -, vagy mind a három együttvéve: egy kis mosolyt csalt Arabella könnyes arcára.
- Hol van az ura? - kérdezte az öregúr hirtelen, s elfojtott egy mosolyt, mely már-már kiült az ábrázatára.
- Minden pillanatban megjöhet, uram - felelte Arabella. - Rávettem, hogy tegyen egy kis sétát ma reggel. Nagyon boldogtalan és szomorú, mert nem hallott hírt az apjáról.
- Szomorú, igen? - kérdezte az öregúr. - Úgy kell neki!
- Szomorú, s attól félek, hogy én vagyok az oka - mondta Arabella. - S igazán mondhatom, uram, hogy ez nagyon fáj nekem. Csakis miattam került ilyen helyzetbe.
- Sose gyötörje magát őmiatta, édesem - mondta az öregúr. - Megérdemli. Úgy kell neki. Örülök... igazán örülök, már amennyiben őróla van szó.
Alig ejtette ki az öregúr ezeket a szavakat, amikor lépések zaja hallatszott fel a folyosón, s az öregúr és Arabella egyszerre ismerték fel, hogy kinek a léptei. A kis öregúr elsápadt, de nagyon iparkodott nyugodtnak látszani, s ahogy Winkle úr belépett a szobába, felállt a helyéről.
- Apám! - kiáltott fel Winkle úr, s meglepetésében hátrahőkölt.
- Úgy van - felelte a kis öregúr. - Nos, mi mondanivalója van számomra, barátom?
Winkle úr egy kukkot sem szólt.
- Remélem, hogy szégyelli magát, barátom? - mondta az öregúr.
Winkle úr még mindig hallgatott.
- Szégyelli magát, kérem, vagy nem szégyelli magát? - kérdezte az öregúr.
- Nem - felelte Winkle úr, s karon fogta Arabellát. - Nem szégyellem magamat, sem magam, sem a feleségem miatt.
- Mi a szösz! - kiáltott fel az öregúr gúnyosan.
- Nagyon sajnálom, hogy olyasmit tettem, amiért megvonja tőlem a szeretetét, apám - mondta Winkle úr -, egyúttal azonban azt is kijelentem, hogy semmi okom nincs szégyenkezni a feleségem miatt, s maga is minden szégyenkezés nélkül fogadhatná őt lányának, apám.
- Add a kezedet, Nat - mondta az öregúr egészen megváltozott hangon. - Csókoljon meg, kislányom. Maga azért mégiscsak az én bájos kis menyem!
Néhány perc múlva ifjabb Winkle úr elment megkeresni Pickwick urat, aztán vele együtt jött vissza, s bemutatta az apjának, mire a két öregúr álló öt percig rázogatta egymás kezét.
- Pickwick úr, szívből köszönöm önnek, hogy olyan jó volt a fiamhoz - mondta idősb Winkle úr, minden teketóriázás nélkül. - Kissé hirtelen ember vagyok, s amikor a minap felkeresett, meg voltam lepve, s nagyon bosszús lettem. Most a magam szemével győződtem meg a dologról, s igazán nagyon meg vagyok elégedve. Mit hozzak még fel a mentségemre, Pickwick uram?
- Semmit a világon - felelte Pickwick úr. - Ön megajándékozott engem azzal az eggyel, ami még hiányzott a boldogságomhoz.
Erre aztán megint öt percig rázogatták egymás kezét, s számtalan bókkal halmozták el egymást, melyeknek az udvariasságon kívül megvolt az a szokatlan előnyük, hogy őszinték voltak.
Sam gyermeki kötelességtudással elkísérte az apját a Belle Sauvage-ba, ahonnét visszajövet találkozott a hájas Joe-val, aki éppen egy levélkét hozott Emily Wardle kisasszonytól.
- Ó, Sam - mondta Joe, aki szokatlanul beszédes kedvében volt -, milyen szép lány az a Mary, igaz-e? Olyan szerelmes vagyok beléje, igazán!
Samuel Weller úr erre a kijelentésre nem adott élőszóval feleletet, hanem egy pillanatig csak nézte a hájas fiút, szinte megdermedve ettől a vakmerőségtől; aztán galléron ragadta, a legközelebbi utcasarokig vitte, s ott egy ártatlan, de ünnepélyes rúgással útjára bocsátotta. Aztán megindult hazafelé fütyörészve.
Dostları ilə paylaş: | 
