Charles dickens a pickwick klub

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

melyben Pickwick úr legokosabbnak véli,
ha elutaznak Bathba, minélfogva el is utaznak

- De igazán, édes jó uram - mondta a kis Perker, aki a tárgyalás után való nap reggelén meglátogatta Pickwick urat a fogadóban -, talán csak nem komoly szándéka... beszéljünk higgadtan és minden izgatottság nélkül... talán csak nem komoly szándéka, hogy nem fizeti meg a perköltséget és a kártérítést?

- Egy félpennyt sem fizetek - mondta Pickwick úr határozott hangon -, egy félpennyt sem.

- Ne engedjünk az elveinkből, ahogy az uzsorás is mondta, amikor nem akarta a váltót meg­hosszabbítani - jegyezte meg Sam, aki éppen leszedte az asztalt, mert reggeli után voltak.

- Sam - mondta Pickwick úr -, legyen olyan jó és menjen le.

- Igenis, uram - felelte Weller úr, s engedelmeskedve Pickwick úr barátságos felszólításának, visszavonult.

- Nem, Perker - mondta Pickwick úr nagyon komoly hangon. - A barátaim már igyekeztek lebeszélni elhatározásomról, de hiába. Folytatom szokott, rendes életmódomat, amíg az ellenfélnek módjában lesz a törvény segítségével végrehajtást eszközölni ki ellenem; és ha elég aljasak lesznek, hogy foganatosítsák is, s elrendelik a letartóztatásomat, hát azt is elége­detten és vidám lélekkel fogom elviselni. Mikorra eszközölhetik ki?

- A végrehajtást, édes jó uram, a kártérítésre és a megállapított perköltségekre nézve a leg­közelebbi ülésszakon rendelhetik el, vagyis mától számított két hónap múlva - felelte Perker.

- Nagyon jól van - mondta Pickwick úr. - Addig tehát, kedves barátom, szót se többet erről a dologról. És most - folytatta Pickwick úr, és körülnézett barátain vidám mosollyal és csillogó szemmel, mert a szeme ragyogását semmiféle pápaszem nem tudta elhomályosítani - most csak az a kérdés, hova menjünk legközelebb?

Tupman úr, és Snodgrass úr annyira meghatódott barátjuk hősiességén, hogy képtelenek voltak válaszolni, Winkle úr pedig még nem tért egészen magához a tegnapi tanúvallomás izgalmaiból és egyáltalában semmihez sem tudott volna hozzászólni: így hát Pickwick úr hiába várt feleletre.

- No jó - mondta Pickwick úr -, ha megnyugosznak a választásomban, én Bathot ajánlom. Azt hiszem, még egyikünk sem járt ott.

Csakugyan egyikük sem járt még ott, s minthogy a tervet Perker úr is hevesen támogatta, mert fölöttébb valószínűnek tartotta, hogy Pickwick úr más környezetben és szórakozások közepette be fogja látni, mennyivel rosszabb az adósok börtöne, s ennélfogva előveszi majd a jobbik eszét - az ajánlatot egyhangúlag elfogadták, és Samet rögtön elszalasztották a Fehér Lóba, hogy váltson öt helyet a másnap reggel fél nyolckor induló postakocsira.

Éppen két hely volt még kapható belül és három hely kívül; így hát Sam valamennyit megváltotta, s miután néhány barátságos szót is váltott a pénztárossal egy hamis félkoronással kapcsolatban, amelyet a visszaadásnál nyakába akartak sózni, visszaballagott a György és Keselyűbe, ahol lefekvésig még éppen eleget bajlódott, hogy a ruhát és fehérneműt minél szűkebb helyre szorítsa össze és egész technikai leleményességét beleölte különféle fortélyos szerkezetek kifundálásába, hogy ki ne nyíljon a ládák födele, amelyeken nem volt se zár, se pánt.

Másnap reggel éppenséggel nem volt utazásra való idő, szemelt az eső, ködös, nedves nap volt. A postakocsiba fogott lovak, amelyek már végigjöttek a városon, olyan sűrű párát lehel­tek, hogy a külső utasokat látni sem lehetett. A rikkancsok ázottak voltak és pállott szagúak. A narancsárusok kalapjáról lecsurgott az eső, amikor bedugták fejüket a kocsi ablakán, s friss zuhanyt bocsátottak a bent ülőkre. A bicskaárusok elkeseredetten csukták össze ötvenágú toll­késeik valamennyi ágát; a zsebkönyvárusok zsebre vágták portékájukat, ahová való is volt. Óraláncokat és fakanalakat leszállított áron kínálgattak, s nem volt keletje a plajbásztoknak és a szivacsnak sem.

Sam Wellerre rábízták, hogy szabadítsa ki a hét-nyolc hordár karmai közül a poggyászt, akik alighogy a kocsi megállt, fenevadak módjára estek neki, s miután kiderült, hogy húsz perccel korábban jöttek a kelleténél, Pickwick úr és barátai az eső elől behúzódtak a váróterembe - a kétségbeesett emberiség utolsó menedékébe.

A Fehér Ló váróterme persze elég kényelmetlen helyiség, nem is lehetne váróterem, ha nem volna kényelmetlen. Jobb kéz felől esik, s kályha helyett egy valóságos nagyralátó konyhai kemence telepedett meg benne, csípővassal, lapáttal, piszkavassal egyetemben. Fülkékre van osztva, hogy az utasok magánzárkákban ülhessenek, s az egész felszerelése egy óra, egy tükör és egy eleven pincér, mely utóbbi házibútor a szoba sarkában egy keskeny medence fölé hajolva öblítgeti a poharakat.

Aznap reggel az egyik fülkében egy körülbelül negyvenöt éves, marcona tekintetű úriember ült, akinek kopasz és fényes homloka, a halántéka körül meg a tarkóján sűrű fekete haja volt, azonkívül nagy, fekete pofaszakálla. Barna kabátját állig begombolta, és nagy, vidraprémes útisapkát viselt, nagykabátja és a köpönyege pedig mellette hevert egy széken. Fölnézett a tányérjából, amikor Pickwick úr benyitott, dacos és elszánt arccal, de egyúttal nagyon méltó­ságteljesen; s miután Pickwick urat és a barátait tetőtől talpig végigmérte és alaposan meg­nézte őket, egy dalt kezdett dudorászni olyan arckifejezéssel, amely azt jelentette, hogy ha valakinek eszébe találna jutni, hogy vele kikössön, hát abból nem eszik.

- Pincér! - szólt a pofaszakállas úr.

- Tessék parancsolni - felelt a már említett medence mellől, a sarokból előbújva a pincér, akinek éppen olyan maszatos volt az arca, mint a törlőruhája.

- Hozzon még pirítóst.

- Igenis, kérem.

- Vajas pirítóst, érti? - mondta a pofaszakállas úr nyersen.

- Azonnal hozom, uram - felelte a pincér.

A pofaszakállas úr megint dúdolgatni kezdett magában, ugyanúgy, mint az előbb, s a pirítós megérkezésére várakozva közelebb húzódott a kandalló nyílásához, kabátja szárnyát a hóna alá vette, a csizmáit bámulta és eltűnődött.

- Vajon hol áll meg Bathban a postakocsink? - fordult Pickwick úr csöndesen Winkle úrhoz.

- He... mi... mi az? - kérdezte az idegen.

- Csak a barátomhoz szóltam, uram - felelte Pickwick úr, aki bárkivel mindig szívesen szóba ereszkedett. - Szeretném tudni, hogy melyik ház előtt áll meg Bathban a postakocsi. Talán ön meg tudná mondani.

- Ön Bathba megy? - kérdezte az idegen.

- Oda, uram - felelte Pickwick úr.

- S a többi úr is?

- Szintén oda iparkodnak - felelte Pickwick úr.

- De nem bent a kocsiban... a rézangyalát - mondta az idegen. - De nem bent!

- Nem mindnyájan ülünk bent - mondta Pickwick úr.

- Nem mindnyájan - mondta az idegen erélyes hangon -, de nem ám. Én két helyet váltottam. És ha megpróbálnak hat embert belegyömöszölni abba az istenverte kalitkába, amibe legfeljebb négyen férnek, hát gyorskocsira ülök és bepörölöm őket. Én megfizettem a menet­díjat és megmondtam az irodában, amikor a jegyet váltottam, hogy nem megyek bele. Nem me­gyek bele. Tudom, hogy így szokták csinálni. Tudom, hogy ezt csinálják mindig; de én nem tűröm és nem egyezem bele. Aki engem ismer, nem is mer velem kukoricázni. Teringettét!

A dühös úr vadul megrázta a csöngőt és rámordult a pincérre, hogy ha öt másodperc múlva meg nem kapja a pirítósát, majd ő maga néz utána, hogy hol akadt meg.

- Kedves jó uram - szólt Pickwick úr -, engedje megjegyeznem, hogy teljesen fölösleges így tűzbe jönnie. Csak két ülésünk van bent a kocsiban.

- No, ennek örülök - mondta a dühös ember. - Visszavonom, amit mondtam. Megkövetem az urakat. Itt a névjegyem. Szívesen megösmerkedem önökkel.

- Ezer örömmel, uram - mondta Pickwick úr. - Úgyis útitársak leszünk, remélem hát, hogy kölcsönösen jól fogjuk magunkat érezni egymás társaságában.

- Magam is azt remélem - mondta a haragos úr. - Bizonyos vagyok benne. Nagyon jóképű urak; tetszik nekem az arcuk. Uraim, a kezüket. Ismerkedjünk össze.

Erre a barátságos fölhívásra természetesen nyájas üdvözlések következtek, és a dühös úriember a maga kurta, szaggatott mondataiban rögtön sietett közölni új ismerőseivel, hogy őt Dowlernek hívják, hogy szórakozni megy Bathba, hogy azelőtt a hadseregben szolgált, most mint magánember egy vállalkozásba fogott, annak jövedelméből él és az illető, akinek a második helyet váltotta a kocsiban, nem csekélyebb személyiség, mint maga Dowlerné, azaz a neje őnagysága.

- Szép asszony - mondta Dowler úr. - Büszke vagyok rá. Teljes joggal.

- Remélem, lesz szerencsénk meggyőződhetni róla - mondta Pickwick úr mosolyogva.

- Lesz - felelte Dowler. - Meg fog ismerkedni önökkel. Értékelni fogja önöket. Nagyon furcsa körülmények között udvaroltam neki. Egy elhamarkodott fogadalmamnak köszönhetem a kezét. Így történt. Megláttam; beleszerettem; megkértem; kikosarazott... - “Mást szeret?” - “Ne faggasson.” - “Ismerem őt?” - “Ismeri.” - “Jól van, ha el nem kotródik az illető, hát elevenen megnyúzom.”

- Uramisten! - kiáltott fel Pickwick úr önkéntelenül.

- S csakugyan megnyúzta azt az urat, kérem? - kérdezte Winkle úr, nagyon elsápadva.

- Írtam neki levelet. Megírtam, hogy nagyon kínos a dolog. Az is volt.

- Meghiszem azt - szólt közbe Winkle úr.

- Megírtam, hogy most már az úri szavam köt, meg kell őt nyúznom. Becsületem forog kockán. Nincs más választásom. Mint őfelsége hadseregének tisztje, kénytelen vagyok meg­nyúzni őt, ha egyszer szavamat adtam rá. Sajnálom, hogy így áll a dolog, de meg kell lenni. Hajlott az okos szóra. Belátta, hogy a szolgálati szabályzattal nem lehet kukoricázni. Megszö­kött. Én megnősültem. No, itt a kocsi. Az ott a feleségem.

S azzal Dowler úr a postakocsira mutatott, amely ebben a pillanatban állt meg a Fehér Ló előtt, s a nyitott ablakból egy világoskék kalapos, meglehetősen csinos arcocska nézett ki a gyalogjáróra, s az emberek tömkelegében nyilván marcona urát kereste. Dowler úr fizetett és kirohant a váróteremből útisapkástul, köpenyestül, nagykabátostul; Pickwick úr és barátai pedig igyekeztek utána, hogy biztosítsák helyüket a kocsin.

Tupman úr és Snodgrass úr fölkapaszkodtak a postakocsi hátuljára; Winkle úr beült a kocsiba; Pickwick úr pedig szintén éppen be akart szállni, amikor Sam odalépett hozzá és roppant rejtélyes arccal fülébe súgta, hogy beszélni szeretne vele.

- No, Sam - kérdezte Pickwick úr -, mi baj van már megint?

- Mondhatom, nagyon furcsa kis eset, uram - felelte Sam.

- De micsoda? - kérdezte Pickwick úr.

- Ami itt esett, kérem - felelte Sam. - Attól tartok, hogy ennek a kocsinak a gazdája arcátlanul csúffá akar tenni bennünket.

- Hogyhogy, Sam? - kérdezte Pickwick úr. - Talán nincs rajta a nevünk az utasok jegyzékén?

- Sőt, uram - mondta Sam -, éppen az a baj, hogy nemcsak az utasok jegyzékén van rajta, hanem az egyik nevet még a kocsi ajtajára is rápingálták.

Sam a kocsiajtónak arra a felére mutatott, ahol rendesen a tulajdonos neve szokott állani és ahol most csakugyan, jókora aranybetűkkel ez a bűvös név volt olvasható: PICKWICK!

- No de ilyet! - kiáltott fel Pickwick úr, egészen megdöbbenve a furcsa véletlenen. - Igazán roppant különös dolog!

- Igen ám, de ez még nem minden - mondta Sam, gazdája figyelmét ismét a kocsi ajtajára terelve. - Nem érik be azzal, hogy odapingálják: Pickwick, hanem még azt is elébeteszik, hogy Mózes, s az erőszakosságukat csúfsággal tetézik, ahogy a papagáj is mondta, amikor nemcsak a szülőhazájától szakították el, hanem ráadásul még angol beszédre is fogták.

- Mindenesetre nagyon furcsa véletlen - mondta Pickwick úr -, de ha még sokáig itt ácsorgunk és fecsegünk, elfoglalják odabent a helyünket.

- Micsoda! Hát csak eltűrjük szó nélkül, uram? Nem csinálunk semmit? - kiáltott fel Sam, akit egyenesen megdöbbentett az a hidegvérűség, amellyel Pickwick úr éppen beszállni készült a kocsiba.

- De hát mit csinálhatnánk? - mondta Pickwick úr.

- Hát nincs itt senki, akit ezért az arcátlan pimaszságért elnáspángolhatnék, uram? - kérdezte Sam, aki legalábbis arra a megbízásra számított, hogy nyomban hívja ki ökölpárbajra a kocsist vagy a kalauzt.

- Nincs - felelte Pickwick úr sietve. - Szó sem lehet ilyesmiről. Kapaszkodjon fel rögtön a helyére, Sam.

“Szinte attól félek - dünnyögte Sam magában, ahogy megfordult -, hogy a gazdámmal nincs minden rendben, mert máskor le nem nyelt volna ilyesmit szó nélkül. Remélem, hogy csak ez a pör vette el a kedvét; de rosszul állnak a dolgok, nagyon rosszul.” Weller úr aggodalmasan csóválgatta fejét és hogy mennyire szívére vette a dolgot, igazolja az a följegyzésre méltó körülmény is, hogy meg sem szólalt megint, míg a kocsi el nem érte a kensingtoni sorompót, márpedig, hogy ennyi ideig meg tudta állni szó nélkül, ez olyan nagy dolog volt, hogy egész életében kétségtelenül először esett meg vele.

Útközben semmi említésre méltó esemény nem történt. Dowler úr elmesélt egy csomó apró kis történetet, amelyek mind az ő vitézségéről és vakmerőségéről szóltak, s mindig a felesé­gére hivatkozott, mint tanúbizonyságra, és ilyenkor Dowlerné utószó vagy függelék formájá­ban mindig kipótolta az elbeszélést valami nevezetes ténnyel vagy körülménnyel, amit Dowler úr kifelejtett, vagy alkalmasint szerénységből elhallgatott; mert ezek a pótlások minden egyes esetben oda lyukadtak ki, hogy Dowler úr még sokkal csodálatosabb ember, mint amilyennek ő maga feltüntette magát. Pickwick úr és Winkle úr nagy álmélkodással hallgatták, s közben-közben szóba elegyedtek Dowlernéval is, aki nagyon kellemes és elragadó asszonyka volt. Így hát, hála Dowler úr történeteinek, Dowlerné bájainak, Pickwick úr jókedvének és Winkle úr jó modorának, a bent ülők kellemesen töltötték idejüket végig az egész úton.

A kint ülők úgy viselkedtek, ahogy a kint ülők általában viselkedni szoktak. Nagyon vidámak és beszédesek voltak, amikor elhagytak egy-egy állomást; nagyon levertek és álmosak két állomás között a félúton; s megint nagyon éberek és hangosak, ha újabb állomásokhoz közeledtek. Volt ott egy gumiköpenyes fiatalember, aki egész áldott nap szivarozott, s volt ott egy másik fiatalember, olyan kabátban, hogy az csak csúfképe volt egy nagykabátnak, s ez a második számú fiatalember rengeteg szivarra gyújtott rá, de mert már a második szippantás után nyilvánvalóan bizonytalanul kezdte magát érezni, mindig eldobta, amikor azt hitte, hogy senki sem veszi észre. Volt ott egy harmadik fiatalember is, a bakon, aki a marhatenyésztés­ben akart nagyon jártasnak mutatkozni és egy öregember, hátul, aki roppantul értett a gazdálkodáshoz. Aztán találkoztak az úton egy egész sor vászonzubbonyos, fehér sipkás honfitársukkal, akiknek a kalauz leszólt, hogy csak ugorjanak föl melléje, s akik ismertek az országút mentén, de még azon túl is, minden lovat és minden háziszolgát; aztán ebéd is volt, amely nagyon megért volna fejenként félkoronát, ha akadtak volna olyanok, akik annyi idő alatt be is tudták volna kapni. Este hét órakor pedig Pickwick úr és a barátai, Dowler úr és neje, valamennyien már a bathi Fehér Szarvas szálloda lakosztályaiba vonulhattak vissza, mely szemben volt a nagy Ivócsarnokkal, s ahol a pincéreket öltözetük alapján westminsteri diákoknak lehetett volna nézni, ha le nem rombolták volna az ember illúzióját azzal, hogy sokkal illedelmesebben viselkedtek, mint a diákok.

Másnap reggel alig szedték le az asztalt, amikor egy pincér behozta Dowler úr névjegyét, aki engedelmet kért, hogy bemutathassa Pickwick úréknak az egyik barátját. A névjegyet nyomban követte maga Dowler úr, barátjával együtt.

Dowler úr barátja egy szeretetre méltó fiatalember volt, aki nem sokkal lehetett több ötvenévesnél, feltűnően világoskék kabátot viselt, csillogó gombokkal, fekete nadrágot és egy pár vakítóan fényes csizmát, amely nem is lehetett volna finomabb. Aranyos lornyon lógott a nyakában, kurta, széles, fekete zsinóron; bal kezében könnyedén és hanyagul egy arany burnótszelencét tartott; ujjain tömérdek aranygyűrű ragyogott és a mellfodrába tűzve egy aranyba foglalt nagy gyémántos melltű szikrázott. Aranyórát hordott és vastag aranyláncot, nagy arany pecsétnyomóval, s a könnyű ébenfa sétapálcájának is nehéz aranygombja volt. A legfehérebb, legfinomabb és legkeményebb fajta fehérneműje volt, s a legfényesebb, leg­feketébb, legfürtösebb parókája. Burnótja császárkeverék volt, illatszere pedig bouquet du roi. Arcán örökös mosoly ült és fogsora olyan tökéletes volt, hogy közvetlen közelből is nehéz lett volna megmondani, hogy melyik foga valódi és melyik hamis.

- Pickwick úr - mondta Dowler úr -, a barátom, Angelo Cyrus Bantam úr, Magister Ceremoniarum Bantam, azaz ceremóniamester... Pickwick úr. Ismerkedjenek össze.

- Isten hozta itt minááálunk, Bathban, uram. Ez már igazán nagy szerencse ránk nézve. Még egyszer, Isten hozta minááálunk, uram. Nagy ideje... igen nagy ideje, Pickwick uram, hogy utoljára itta a vizünket. Egész örökkévalóság, Pickwick úr, olyan régen járt minááálunk, Bathban. Cso-ó-dálatos!

Angelo Cyrus Bantam úr, M. C., ilyen ömlengések között ragadta meg Pickwick úr kezét, sokáig szorongatta, szakadatlanul hajlongva és vonogatva a két vállát, mintha csakugyan nem tudta volna rászánni magát arra a szomorú cselekedetre, hogy elbocsássa Pickwick úr kezét.

- Bizony, nagy ideje, hogy utoljára ittam a vizüket - felelte Pickwick úr -, mert tudomásom szerint még soha életemben nem jártam Bathban...

- Még soha nem jááárt Bathban, Pickwick uram! - kiáltott fel a nagy ceremóniamester, s ámulatában hirtelen elengedte a jeles férfiú kezét. - Még sohasem járt Bathban! Hehehe! Pickwick úr, maga nagy kópé. Nem rossz, nem rossz. Jó, nagyon jó. Hihihi! Cso-ódálatos!

- Szégyenszemre be kell vallanom, hogy egészen komolyan beszélek - mondta Pickwick úr. - Még csakugyan nem jártam itt soha.

- Ó, értem, értem - kiáltott fel a ceremóniamester, nagyon elégedett képpel. - Igen, igen... jó, nagyon jó... egyre jobb. Ön hát, az az úr, kinek már hallottuk hírét. Igen, mi ismerjük önt, Pickwick úr... mi ismerjük önt.

“Biztosan olvasták a pörömet azokban az átkozott újságokban - gondolta magában Pickwick úr. - Már ezek is tudnak rólam mindent.”

- Ön az az úr, aki Clapham Greenben lakik - folytatta Bantam -, s akinek mind a két lába megbénult, mert borozás után vigyázatlanul meghűtötte magát; ön az, akinek olyan heves fájdalmai voltak, hogy nem lehetett elszállítani, s ennélfogva a Királyforrásból palackokba fejtették a százhárom fokos vizet, és elküldték önnek szekéren Londonba, a hálószobájába, ahol aztán megfürdött benne, tüsszentett egyet, és még aznap meggyógyult. Cso-ódálatos, igazán cso-ódálatos!

Pickwick úr ugyan nagyon hízelgőnek találta magára nézve azt, ami ebben a föltevésben rejlett, de mégis volt annyi lelkiereje, hogy visszautasítsa, s minthogy a M. C. egy pillanatra elhallgatott, sietve fölhasználta az alkalmat, hogy bemutassa barátait, Tupman, Winkle és Snodgrass urakat, ami természetesen azzal járt, hogy a M. C. nem tudott hová lenni a nagy örömtől és megtiszteltetéstől.

- Bantam - szólt Dowler úr -, Pickwick úr és a barátai idegenek. Be kell írni a nevüket. Hol a vendégkönyv?

- Az előkelő fürdővendégek lajstroma ma délben két órakor kint lesz az Ivócsarnokban - felelte a M. C. - Lesz olyan szíves és elvezeti majd barátainkat ebbe a pompás épületbe, hogy megszerezhessem a névaláírásukat?

- Jó - felelte Dowler. - De most már elég. Ne lábatlankodjunk itt tovább. Ideje indulnunk. Egy óra múlva itt leszek értük. Gyerünk.

- Ma este bál lesz - mondta a M. C., s ismét megragadta Pickwick úr kezét, ahogy fölállt és indulni készült. - A bathi báli éjszakák a paradicsomból elragadott pillanatok, melyeknek káprázatos bűbájt ad a zene, szépség, előkelőség, úri modor, s az igazi nagyvilág illem­szabá­lyai... és... és... mindenekfölött a kereskedő- és iparosnépség távolmaradása, akik sehogyan sem illenének bele a paradicsomba, s akik minden két hétben maguk között rendeznek mulatságot a Guildhallban, ami, mondhatom, kérem, roppant érdekes, roppant érdekes. Viszont­látásra, uraim, viszontlátásra! - s azzal Angelo Cyrus Bantam úr, M. C., lerohant a lépcsőn, útközben váltig erősködve, hogy mennyire örül, mennyire meg van tisztelve, mennyire el van ragadtatva, milyen jólesik neki a dolog, milyen hízelgő ránézve, majd pedig beszállt egy nagyon elegáns hintóba, amely a kapu előtt várakozott, s elrobogott.

A kitűzött órában Pickwick úr és a barátai, Dowler úr vezetésével megjelentek a vigadóban és beírták nevüket egy könyvbe; ettől a kitüntető szívességüktől Angelo Bantam úr még jobban meg volt hatva, mint délelőtt. Az esti mulatságra belépőjegyeket szánt az egész társaságnak, a meghívók azonban még nem voltak kiállítva. Angelo Bantam minden ellenkezése és tiltakozása dacára Pickwick úr magára vállalta, hogy délután négy órakor elküldi Samet a jegyekért a M. C. lakására, a Queen Square-re. Miután rövid sétát tettek a városban és egyhangúlag arra a megállapodásra jutottak, hogy a Park Street nagyon hasonlít azokhoz a függőleges utcákhoz, melyeket álmában lát az ember, s amelyeken sehogyan sem bír fölka­paszkodni, visszatértek a Fehér Szarvasba és elküldték Samet a megbízással, amit gazdája vállalt az ő részére.

Sam Weller úr könnyedén és kecsesen fejébe csapta a kalapját, kezét mellényzsebébe dugta, s megfontolt léptekkel sétált a Queen Square felé, útközben néhány akkoriban divatos és népszerű dalt fütyörészve, ahogy azokat egészen új tételekkel bővítve néhány nemes hangszerre átírták, jelesen a sípra és a sípládára. A Queen Square-re érve megállt a ház előtt, amelynek számát emlékezetébe véste, abbahagyta a fütyörészést, és jókedvűen bekopogtatott, mire azonnal ajtót nyitott neki egy hajporos, díszes libériás és arányos termetű lakáj.

- Itt lakik Bantam úr, öreg komám? - kérdezte Sam Weller, akit egy szikrát sem hozott zavarba az a vakító fény, amely a hajporos fejű, díszes libériájú lakáj alakjáról feléje sugárzott.

- Miért, fiatalember? - kérdezte fölényesen a hajporos fejű lakáj.

- Mert, ha itt lakik, akkor beviszi majd neki ezt a névjegyet és megmondja, hogy Weller úr vár idekint, igen? - mondta Sam. S azzal hidegvérűen besétált az előcsarnokba és leült.

A hajporos fejű lakáj hevesen becsapta a kaput, és rendkívül megvető, komor képet vágott; de sem a kapuval, sem a képével nem tudott hatni Samre, aki a szakértő elragadtatásának szemmel látható jeleivel nézegetett egy mahagóni esernyőtartót.

A névjegy fogadtatása odabent láthatólag megváltoztatta a lakáj véleményét Samről, mert amikor újra kijött a gazdájától, nyájasan mosolygott rá és azt mondta, hogy rögtön meglesz a válasz.

- Jó, jó - mondta Sam. - Megmondhatja az öregúrnak, hogy kár volna, ha nagy sietségében megizzasztaná magát. Nem sietős a dolog, Góliát uram; én már megebédeltem.

- Korán szokott ebédelni, uram - mondta a hajporos fejű inas.

- Úgy tapasztaltam, hogy jobban ízlik a vacsora, ha korábban ebédelek - felelte Sam.

- Régóta van már Bathban, uram? - kérdezte a hajporos fejű lakáj. - Még nem volt szerencsém a nevét hallani.

- Még idáig nem keltettem itt valami nagy feltűnést - felelte Sam -, mert én meg a többi urak csak tegnap este érkeztünk meg.

- Szép hely ez, kérem - mondta a hajporos fejű lakáj.

- Annak látszik - jegyezte meg Sam.

- Nagyon jó társaság van itt, uram, nagyon kellemes szolgaszemélyzet, kérem.

- Magam is azt mondom - felelte Sam. - Közvetlen, szeretetre méltó, afféle ne-szólj-szám-nem-fáj-fejem fickók.

- Ó, nagyon jól mondja, uram, igazán - mondta a hajporos fejű lakáj, aki Sam megjegyzését hízelgő bóknak vette. - Úgy is van, nagyon jól mondja. Nem parancsol, uram? - kérdezte a nagy lakáj, és elővette kis burnótszelencéjét, melynek rókafej volt a fedelén.

- Nagyon trüsszögök tőle - felelte Sam.

- Hát bizony, az igazat megvallva, a burnótozás nem könnyű mesterség - mondta a nagy lakáj. - Apránként azonban megtanulhatja az ember. Legjobb gyakorlat darált kávén kezdeni. Magam is jó darabig kávét tartottam a szelencémben. Nagyon hasonlít a tubákhoz, uram.

Ebben a pillanatban heves csengettyűszó hallatszott, ami a hajporos fejű lakájt abba a méltatlan helyzetbe hozta, hogy kénytelen volt zsebre vágni rókafejes szelencéjét és alázatos arccal besietni Bantam úr “dolgozószobájába”. Mellesleg szólva, ismert-e már valaki olyan embert, akinek - még ha soha semmi írnivalója vagy olvasnivalója nem is volt - ne lett volna meg az a bizonyos kis udvari szobája, amelyet dolgozószobának nevez?

- Itt a válasz, uram - mondta a hajporos fejű lakáj. - De nem okozunk vele nagy alkalmat­lanságot önnek?

- Ó, nem tesz semmit - felelte Sam, s átvette a kis borítékba zárt levelet. - Remélem, megbirkózik majd vele elcsigázott szervezetem, és baj nélkül haza tudom vinni.

- Remélem, hogy még találkozunk, uram - mondta a hajporos fejű lakáj, a tenyerét dörzsölve, s lekísérte Samet egészen a kapuig.

- Igazán nagyon lekötelez vele, uram - mondta Sam -, de kérem, a világért se fárassza magát, a világért se erőltesse túl a szervezetét; tegye meg a kedvemért. Gondoljon csak arra, hogy mivel tartozik a társadalomnak és ne ártson a drága egészségének azzal, hogy többet dolgozik a kelleténél. Maradjon nyugton, amennyire csak nyugton tud maradni, már csak az embertársai kedvéért is; gondolja meg, hogy mit veszítene önnel a világ! - s ezzel a néhány megrendült búcsúszóval Sam Weller eltávozott.

- Nagyon különös egy fiatalember - mondta a hajporos fejű lakáj Weller úr után nézve, olyan arccal, amely világosan elárulta, hogy nem tud eligazodni rajta.

Sam egy kukkot sem szólt. Hunyorított a szemével, rázogatta a fejét, mosolygott, megint hunyorított egyet s mindezt olyan arckifejezéssel csinálta, amely arra vallott, hogy valami nagyon mulattatja, így ballagott haza jókedvűen.

Aznap este, pontosan húsz perccel nyolc óra előtt Angelo Cyrus Bantam úr, ceremóniamester, kiszállt a hintójából a vigadó kapujánál, ugyanazzal a parókával, ugyanazzal a fogsorral, ugyanazzal a szemüveggel, ugyanazzal az órával és pecsétnyomóval, ugyanazzal a melltűvel és ugyanazzal a sétapálcával, mint délelőtt. Egész külsején mindössze annyi változás volt észrevehető, hogy még világosabb kék kabátot hordott, fehér selyem béléssel, testhez álló fekete térdnadrágot, fekete selyemharisnyát és báli cipőt, fehér mellényt, és ha lehetséges, még illatosabb volt, mint reggel. A ceremóniamester tehát ebben az öltözetben bevonult a vigadó termeibe, nagy fontosságú hivatala kötelességeinek szigorú teljesítése végett, hogy fogadja a társaságot.

Minthogy Bath tele volt fürdővendéggel, a társaság és a teára való hatpennyk is tömegestül tódultak befelé. A táncteremben, a hosszú játékteremben, a nyolcszögletű kártyaszobában, a lépcsőkön és a folyosókon szinte belekábult az ember feje a zajba, ahogy a vendégsereg lába és szája szakadatlanul járt. Suhogtak a ruhák, lobogtak a tollak, fénylett a sok gyertya és ragyogtak az ékszerek. Szólt a muzsika, nem a francia négyes muzsikája, mert hiszen a tánc még el sem kezdődött, hanem a kicsi, gyönge lábak dallamos tipegése, olykor-olykor egy csengő, vidám kacaj - halkan és finoman, de azért nagyon jóleső volt hallani, ha női ajkon csendült meg, akár Bathban, akár másutt. Mindenfelől csillogó szemek ragyogtak rád, melyekben boldog várakozás tüzelt; és bármerre tekintettél, éppen valami tündéri alak suhant át kecsesen a sokaságon, s alig tűnt el, máris egy másik, ugyanolyan elbűvölő és könnyed teremtés lépett a helyére.

A teázóteremben és a játékasztalok körül rengeteg furcsa öreg hölgy és roskatag aggastyán tolongott s a legfrissebb napi pletykákat tárgyalták szemmel látható érdeklődéssel és mohó­sággal, mely eléggé elárulta, hogy milyen nagy gyönyörűségük telik ebben a foglalkozásban. Volt közöttük három-négy lányos mama is, akik lányaiknak szerettek volna férjet fogni s úgy tettek, mintha egészen belemerültek volna a társalgásba, de azért nem mulasztottak el időnként egy-egy nyugtalan oldalpillantást vetni leányaikra. Ezek az engedelmes gyermekek nem feledkeztek meg az anyai tanácsokról, hogy okosan használják fel fiatalságukat s már javában kacérkodtak, azaz minduntalan elvesztették a kendőjüket, húzogatták le-fel a kesztyű­jüket, hordozgatták a teáscsészéket, és így tovább; ami látszólag mind csupa jelentéktelen apróság, de amit ügyes szakértelemmel bámulatosan ki lehet aknázni.

Az ajtók körül és a távoli szögletekben nagy csoportokban mafla fiatalemberek ácsorogtak, akik a piperkőcségnek és a bambaságnak különböző válfajait képviselték; a közelükben levő értelmes embereket ostobaságaikkal és önhittségükkel mulattatták, s abban a boldog hitben ringatóztak, hogy mindenki őket bámulja. Bölcs és irgalmas rendelése ez a sorsnak, nem zúgolódhatik ellene senki jótét-lélek.

Végül pedig a terem végében levő pamlagokon helyezkedett el néhány hajadonsorban maradt aggszűz, ezek nem táncoltak, mert nem volt táncosuk, és kártyázni sem mertek, nehogy visszavonhatatlanul vénkisasszonyok maradjanak, minélfogva abban a kedvező helyzetben voltak, hogy megszólhattak mindenkit anélkül, hogy ez visszaháramlott volna rájuk. Azt mondtuk, hogy mindenkit megszólhattak, mert csakugyan ott volt mindenki. Vidám, ragyogó, pompás kép volt: csupa fényes öltözetű ember, gyönyörű tükrök, krétával fehérített parkett, csillárok és viaszgyertyák; és amerre csak hullámzott a társaság, mindenütt felbukkant Angelo Cyrus Bantam úr, ceremóniamester kivasalt nyalka alakja, amint szép nesztelenül evezett egyik helyről a másikra, alázatosan hajlongva az egyik csoportnak, bizalmasan bólogatva a másik felé és nyájasan mosolyogva mindenkire.

- Gyerünk be teázni. Hat penny egy findzsával. Forró vizet töltenek bele és teának csúfolják. Igyék - mondta Dowler úr zajosan, Pickwick úrhoz fordulva, aki egy kis társaság élén lépett be és Dowlernét vezette a karján. Pickwick úr a teázóterem felé kanyarodott; Bantam úr pedig, mihelyt megpillantotta őt, keresztülfúrta magát a sokaságon, hogy elragadtatással üdvözölje.

- Kedves jó uram, micsoda megtiszteltetés rám nézve. Bath igazán boldognak vallhatja magát. Asszonyom - fordult Dowlernéhez -, az ön megjelenése fényt és ékességet kölcsönöz termeinknek. Gratulálok a tollaihoz. Cso-ódálatosak!

- Van már itt valaki? - kérdezte Dowler bizalmatlanul.

- Hogy van-e itt valaki! Bath színe-java, uram! Pickwick úr, látja ott azt a hölgyet a fejére csavart fátyollal?

- Azt a kövér, öreg hölgyet? - kérdezte Pickwick úr ártatlanul.

- Pszt, édes jó uram... Bathban senki sem öreg és senki sem kövér. Az a hölgy Snuphanuph lord özvegye, Lady Snuphanuph.

- Csakugyan? - mondta Pickwick úr.

- Ő maga, személyesen, biztosíthatom róla, uram - mondta a ceremóniamester. - Pszt! Hajoljon csak kissé közelebb, Pickwick úr. Látja ott azt az előkelően öltözött fiatalembert, aki éppen felénk tart?

- Azt a hosszú hajút, akinek olyan feltűnően szűk a homloka? - kérdezte Pickwick úr.

- Azt. Pillanatnyilag ő a leggazdagabb fiatalember Bathban. Az ifjú lord Mutanhed.

- Ne mondja - felelte Pickwick úr.

- De bizony. Mindjárt hallani fogja a hangját, Pickwick úr. Biztosan meg fog szólítani. A másik úr, aki vele van, az a piros mellényes, fekete bajuszos, testi-lelki jó barátja, Crushton úr őnagysága. Jó estét, mylord, hogy s mint?

- Naon nagy a fovvóság, Bantam - felelte őlordsága.

- Valóban, nagyon meleg van, mylord - mondta a ceremóniamester.

- Kutyául - helyeselt Crushton úr őnagysága.

- Látta már őlordsága saját postakocsiját, Bantam? - kérdezte Crushton úr őnagysága rövid szünet után, mert néhány percig az ifjú lord Mutanhed szótlanul nézett farkasszemet Pickwick úrral, s igyekezett kihozni őt a sodrából, míg Crushton úr azon töprengett, hogy őlordsága milyen témáról tudna legjobban beszélgetni.

- Ó, még nem! - felelte a ceremóniamester. - Saját postakocsi! Milyen ragyogó ötlet. Cso-ódálatos!

- Úvisten, még nem látta! - mondta őlordsága. - Pedig azt hittem, hogy máv mindenki látta az új postakocsimat. Ilyen gyönyövű, ilyen elvagadó kis szevszám még a világon sem volt. Pivosva van festve és egy sávga kesely van elébe fogva.

- Valódi postaládával és teljes fölszereléssel - mondta Crushton úr önagysága.

- Van egy kis fvontülése, vaskovláttal a kocsis számáva - tette hozzá őlordsága. - A minap veggel áthajtattam vajta Bvistolba, veves kabátban, s a két inasomnak meghagytam, hogy nyavgaljanak mögöttem, negyedmévföldnyive; és szavamva mondom, hogy a pavasztok mind kivohantak a házaikból és föltavtóztattak, hogy nem én vagyok-e a postás. Nagyszevű volt, nagyszevű!

A kis történeten őlordsága torkaszakadtából nevetett, és magától értetődik, hogy a többiek is nevettek. Aztán az ifjú lord belekarolt az alázatos Crushton úrba és odábbsétáltak.

- Elragadó fiatalember őlordsága - mondta a ceremóniamester.

- Valóban - jegyezte meg Pickwick úr szárazon.

Megkezdődött a tánc, átestek a szükséges bemutatkozásokon és miután minden előkészület megtörtént, Angelo Bantam úr ismét megkereste Pickwick urat, hogy bevezesse őt a játékterembe.

Éppen abban a pillanatban léptek be, amikor az özvegy Lady Snuphanuph és két másik lady, akiknek arcáról a vénség és a whistező kedv rítt le, egy le nem foglalt kártyaasztal körül ácsorogtak. Alig pillantották meg Pickwick urat Angelo Bantam kíséretében, rögtön jelentős pillantásokat váltottak egymással, aminek az volt az értelme, hogy éppen ő az az ember, akire szükség van negyediknek, hogy teljes legyen a parti.

- Édes Bantam - szólt az özvegy Lady Snuphanuph hízelkedő hangon -, keressen nekünk negyediknek egy kellemes partnert, legyen olyan aranyos.

Pickwick úr ebben a pillanatban véletlenül éppen másfelé nézett, minélfogva őladysége a fejével feléje intett és sokatmondóan ráncolgatta a homlokát.

- Bizonyos vagyok benne, hogy az én kedves barátom, Pickwick úr boldogan rendelkezésükre áll - mondta a ceremóniamester, elértve az intést. - Pickwick uram, bemutatom önt a hölgyeknek... Lady Snuphanuph... Wugsby ezredesné... Bolo kisasszony.

Pickwick úr mindegyik hölgy előtt meghajtotta magát és miután látta, hogy megszökni lehetetlenség, beletörődött a sorsába. Pickwick úr és Bolo kisasszony játszottak Lady Snuphanuph és Wugsby ezredesné ellen.

A második osztás elején, amikor az adut már felütötték, két fiatal kisasszony rontott be a terembe, s közrefogták két oldalról Wugsby ezredesné székét s türelmesen bevárták, amíg a játszmának vége lett.

- No, Jane - fordult Wugsby ezredesné az egyik lányhoz -, mi a baj?

- Mama, azt akartam megkérdezni tőled, hogy táncolhatok-e a legifjabb Crawley úrral? - kérdezte tőle súgva a két kisasszony közül a szebbik és a fiatalabbik.

- Jóságos Isten, hová gondolsz, Jane! - felelte a mamája felháborodott hangon. - Hányszor mondtam már neked, hogy Crawley apjának mindössze évi nyolcszáz fontja van és az is csak addig, amíg él. Szégyelld magad. Nem, semmi szín alatt.

- Mama - súgta a másik lány, aki jóval idősebb volt a húgánál, s nagyon mesterkélt és unalmas teremtésnek látszott -, mama, bemutatták nekem Mutanhed lordot. Azt mondtam neki, mama, hogy azt hiszem, még nem vagyok foglalt.

- Aranyos, édes, jó kislány vagy - felelte Wugsby ezredesné, s a legyezőjével megveregette leánya arcát. - Tebenned mindig megbízhatik az ember. Mutanhed dúsgazdag ember, szívecs­kém. Isten áldjon meg! - s azzal Wugsby ezredesné nagy szeretettel megcsókolta idősebbik leányát, szemrehányó homlokráncolgatással vetett egy pillantást a kisebbikre, aztán rendezni kezdte lapjait.

Szegény Pickwick úr! Még soha életében nem játszott három ilyen kitanult női kártyással. Olyan irgalmatlanul szemfüles játékosok voltak, hogy Pickwick urat egészen megfélem­lítették. Ahányszor csak rosszul hívott, Bolo kisasszony pillantásából éles tőrök szegeződtek rá; ha pedig gondolkozni kezdett, hogy melyik kártyát kellene ráadnia, Snuphanuph lord özvegye hátradőlt a széken s a türelmetlenség és a szánakozás vegyes érzésével mosolygott Wugsby ezredesné felé, mire Wugsby ezredesné csak a vállát vonogatta és köhécselt, mintha azt akarná mondani, hogy igazán kíváncsi rá, mikor fog már végre Pickwick úr kijátszani. Bolo kisasszony pedig azonfelül minden játszma után szomorú ábrázattal és szemrehányó sóhajtásokkal kezdte faggatni Pickwick urat, hogy miért nem hívta vissza a kárót, vagy miért nem hívott treffet, vagy miért nem lopta a pikket, vagy miért nem adott kőr impasszt, vagy miért nem hívott alá valamelyik figurának, vagy miért nem vágta le az ászt, vagy miért nem adott expasszt a királyra, és más hasonló dolgokat; s mindezen súlyos vádak ellenében Pickwick úr képtelen volt bármit is fölhozni a mentségére, mert időközben az egész játszmát elfelejtette. Ráadásul mások is leültek melléje, nézni a játékot, ami Pickwick urat idegesítette. Azonfelül nem messze az asztaluktól nagyon zajos és lármás társalgás folyt Angelo Bantam úr és a két Matinter kisasszony között, akik hajadonok voltak s petrezselymet árultak s ennélfogva hevesen udvaroltak a ceremóniamesternek, mert azt remélték tőle, hogy majd csak szerez nekik egy-egy elhagyatott táncost. Mindezek a dolgok, súlyosbítva a nagy lármával és a sok háborgatással, amelyet a folytonos járás-kelés okozott, csak azt eredményezték, hogy Pickwick úr meglehetősen rosszul játszott, azonkívül a lap sem járt neki, s amikor tíz perccel tizenegy óra után abbahagyták a játékot, Bolo kisasszony egészen feldúltan kelt fel az asztaltól s könnyek között vitette haza magát egy gyaloghintóban.

Pickwick úrhoz megint csatlakoztak a barátai s valamennyien kijelentették, hogy ennél kelle­mesebb estéjük még alig volt életükben, aztán visszatértek mindnyájan a Fehér Szarvasba. Pickwick úr egy pohár jó forró grog mellett kissé megvigasztalódott, aztán lefeküdt és nyomban el is aludt.