HARMINCEGYEDIK FEJEZET melyben nem esik szó egyébről, mint a törvényről
és különböző kiváló jogtudósokról
A Temple öreg épületei tele vannak szanaszét szórt sok-sok sötét és piszkos irodával, ahol minden délelőtt, ha az ülésszakok szünetelnek, s legtöbbször alkonyattájban is, az ülésszakok idején, szüntelenül ki és be rohangásznak, lótnak-futnak az ügyvédi írnokok, segédek, ügyvédbojtárok, nagy csomó aktával a hónuk alatt, s iratkötegek kandikálnak ki még a zsebükből is. A patvaristáknak többféle fokozatuk van. Először is a rendes ügyvédjelölt, aki nagy pénzt fizet, és akiből valóságos ügyvéd lesz - neki folyószámlája van a szabónál, meghívják mindenfelé a társaságba, van egy ismerős famíliája a Gower utcában, egy másik ismerős famíliája a Tavistock téren - vakációra mindig hazautazik az apjához, valódi hátaslovakat tart szép számmal: egyszóval ő az ügyvédi iroda arisztokratája. Ott van aztán a fizetéses írnok - aki az irodában dolgozik vagy odahaza, már ahogy elszegődött -, aki heti harminc shilling jövedelmének java részét a saját szórakozására és ruházkodására költi, hetenként legalább háromszor elmegy az Adelphi-színházba, megnézni egy félárú előadást, színház után szórja a pénzt a kocsmákban, ahol almabort mérnek, és kissé szurtos karikatúrája a fél év előtt kimúlt divatnak. Ott van továbbá az öregedő másoló írnok, sok gyermek apja, aki mindig kopott és többnyire részeg. Azután ott vannak az iroda kölykei, első felnőtt ruhájukban, akik a kellő megvetéssel tekintenek az iskolás fiúkra; este hazamenet csoportostul térnek be egy pár virslire meg sörre; s azt tartják, hogy “ez ám az élet!”. - S van még rajtuk kívül is sokféle fajta, nem is lehet őket mind elsorolni; de bármilyen számosan vannak is, a meghatározott hivatalos órákban valamennyit ott lehet látni, ahogy a már említett helyeken ki és be futkosnak.
Ezek az irodák, ezek a sötét, félreeső zugok a jogászi hivatás közhivatalai, ahol kiállítják az idézéseket, aláírják az ítéleteket, fölveszik a panaszokat és mozgásba hoznak egy csomó egyéb fortélyos kis csavart Őfelsége hű alattvalóinak kárára és gyötrelmére, s a jogtudós urak hasznára és örömére. Jobbára alacsony bolthajtásos, dohos helyiségek ezek, ahol a tömérdek pergamentekercs már száz esztendő óta csöndesen árasztja magából a kellemes illatot - azt az illatot, amely napközben a korhadó fa dohos szagával keveredik össze, éjjelente pedig a nedves felsőkabátok, az ázott esernyők és a legolcsóbb faggyúgyertyák különböző kigőzölgéseivel.
Egy este, tíz nappal vagy két héttel azután, hogy Pickwick úr és barátai visszatértek Londonba, úgy fél nyolc óra tájban az egyik irodából egy barna kabátos, nagy rézgombos, hosszú hajú alak rohant ki, akinek durva és mocskos nadrágja annyira megfeszült a Blücher-csizmákon, hogy a két térde minden pillanatban ki akarta repeszteni szűk börtönét, hosszú haja pedig a kopott kalap széle alatt gondosan ketté volt választva. Kabátja zsebéből egy hosszú, keskeny pergamentekercset húzott ki, amelyre az irodavezető olvashatatlan fekete bélyegzőt nyomott. Azután még négy ugyanolyan nagyságú papírszeletet húzott ki a zsebéből - nyomtatott másolatai voltak ezek a pergamentekercsnek, csak a nevek helye volt üresen hagyva -, s miután ezeket az okmányokat is kitöltötte, zsebre vágta mind az ötöt, és elszáguldott.
A barna kabátos ember, rejtélyes okmányaival a zsebében, nem volt más, mint régi ismerősünk, Jackson úr, a Dodson és Fogg ügyvédi iroda segédje, Freeman’s Court-ból, Cornhill. Ahelyett azonban, hogy visszatért volna az irodába, ahonnét jött, nyomban a Sun Court felé vette útját és ment egyenesen a György és Keselyű fogadóba, megtudakolni, hogy lakik-e ott egy bizonyos Pickwick nevű úr.
- Tom - mondta a fogadóbeli pincérlány - hívja le Pickwick úr inasát.
- Sose fárassza magát - mondta Jackson úr. - Hivatalos ügyben járok. Csak mutassa meg Pickwick úr szobáját, majd fölmegyek magam.
- Kit jelentsek be, kérem? - kérdezte a pincér.
- Jackson a nevem - felelte az írnok.
A pincér fölsietett az emeletre, hogy bejelentse Jackson urat; Jackson úr azonban megkímélte őt ettől a fáradságtól, mert szorosan ment a nyomában és belépett a szobába, mielőtt még a pincér a száját kinyithatta volna.
Pickwick úrnak aznap három vendége volt ebédre; valamennyien a kandalló körül üldögéltek, bor mellett, amikor Jackson úr a fönt leírt módon betoppant a szobába.
- Jó napot kívánok - mondta Jackson úr, és biccentett Pickwick úr felé.
Pickwick úr is bólintott, de kissé meglepetve nézett a látogatóra, mert Jackson úr arcára már nem emlékezett.
- Dodson és Foggtól jövök - mondta Jackson úr magyarázatképpen.
Pickwick urat ez a név egyszerre kihozta a sodrából.
- Forduljon az ügyvédemhez, kérem, Perker úrhoz, Gray’s Innben. Pincér, kísérje ki ezt az urat.
- Bocsánatot kérek, Pickwick úr - vágott közbe Jackson, miközben a kalapját nagy lelki nyugalommal letette maga mellé a padlóra, s kihúzta zsebéből a pergamentekercseket. - Hiszen méltóztatik tudni, hogy ilyen esetekben az ügyvéd vagy a megbízottja köteles személyesen kézbesíteni a félnek... peres ügyekben sosem lehet elég óvatos az ember, Pickwick uram.
Jackson úr egy pillantást vetett az okmányokra; aztán rátámaszkodott az asztalra, nyájas és rábeszélő mosollyal körülnézett és így szólt:
- No de hát hagyjuk ezt; ne vesztegessünk szót ilyen csekélységekre. Melyik az urak közül Snodgrass úr?
Erre a kérdésre Snodgrass úr olyan hirtelen és félre nem érthető mozdulatot tett, hogy egyéb feleletre nem is volt szükség.
- Ó! Gondoltam - mondta Jackson úr még barátságosabban, mint az imént. - Önt is fárasztanom kell egy kis csekélységgel.
- Engem? - kiáltott fel Snodgrass úr.
- Csupán egy kis idézés a Bardell kontra Pickwick pörben, mint a felperes tanúja - felelte Jackson, miközben kikereste a többi közül a megfelelő papírszeletet, s kivett egy shillinget a mellényzsebéből. - A kitűzött napon meglesz a tárgyalás; azt hisszük, február tizennegyedikén. Külön bíróságot kértünk, s még csak tízen vannak beidézve. Ez az ön idézése, Snodgrass úr. Jackson úr meglobogtatta az iratot Snodgrass úr szeme előtt, s aztán a papírszeletet és a shillinget a kezébe nyomta.
Tupman úr néma csodálkozással figyelte a jelenetet, amikor Jackson úr hirtelen feléje fordult és így szólt:
- Azt hiszem, nem tévedek, de úgy sejtem, hogy Tupman úrhoz van szerencsém, nemdebár?
Tupman úr Pickwick úrra nézett; minthogy azonban az elnök tágra nyílt szeméből semmi olyan buzdítást nem olvasott ki, hogy tagadja le a nevét, kisvártatva így felelt:
- Igen, Tupman a nevem.
- És a másik úr alkalmasint Winkle úr? - kérdezte Jackson.
Winkle úr olyanformán mosolygott, hogy igen, ő az - mire az ügyes Jackson rögtön ellátta mind a kettejüket egy-egy papírszelvénnyel, és fejenként egy-egy shillinggel.
- Attól félek, hogy tolakodónak tartanak majd - folytatta Jackson úr -, de ha nem veszik tőlem rossznéven, még valakit keresek, Samuel Weller neve is itt áll még az idézésen, tetszik tudni, Pickwick uram.
- Pincér, küldje be az inasomat - mondta Pickwick úr. A pincér nagy csodálkozva kiment, Pickwick úr pedig székkel kínálta meg Jacksont.
Kínos szünet állt be, amelynek végül is az ártatlan alperes vetett véget.
- Úgy veszem észre, uram - szólt Pickwick úr s egyre haragosabb lett a hangja -, úgy veszem észre, hogy az ön főnökei saját barátaim tanúvallomása alapján akarnak elmarasztaltatni.
Jackson úr a mutatóujja hegyével néhányszor megvakarta bal felől az orrát, ami azt jelentette, hogy nem azért jött, hogy a börtön titkait kifecsegje, és kedélyesen így válaszolt:
- Nem tudom, nem mondhatok semmit.
- Hát akkor miért kaptak volna idézést a barátaim - kérdezte Pickwick úr -, ha nem ezért?
- Jó fogós kérdés, Pickwick uram - felelte Jackson, csóválgatva a fejét. - De nem megy vele semmire. Faggathat, ha kedve tartja, de belőlem ugyan egy szót sem fog kiszedni.
Jackson úr ismét rámosolygott a társaságra, s bal hüvelykujját az orra hegyére nyomta, jobb kezével pedig úgy tett, mintha egy kávédarálót forgatott volna, s ilyen módon rendkívül kedves némajátékot adott elő (amely akkoriban közkedvelt szokás volt, de ma már, fájdalom, divatját múlta), s amit népies nyelven csak úgy neveztek volna, hogy: “fintorgatja a pofáját”.
- Nem, nem, Pickwick uram - jegyezte meg végül Jackson úr. - Az már Perkerék dolga, hogy kitalálják, mire valók ezek a subpoenák. Ha nem tudják kitalálni, várják be szépen a tárgyalást, és akkor biztosan rájönnek.
Pickwick úr határtalan undorral nézte hívatlan vendégét, s valószínűleg valami szörnyű átkot mondott volna Dodson és Fogg urak fejére, ha ebben a pillanatban Sam belépése meg nem akadályozza.
- Samuel Weller? - kérdezte Jackson úr.
- Ennél igazabbat sem mondott az úr már esztendők óta - felelte Sam a legnagyobb nyugalommal.
- Itt a subpoena az ön számára, Weller úr - mondta Jackson.
- Hát az meg micsoda madár? - kérdezte Sam.
- Itt az eredetije - felelte Jackson úr anélkül, hogy a kívánt felvilágosítást megadta volna.
- Melyik az? - kérdezte Sam.
- Ez itt ni - felelte Jackson, s megrázta a pergament.
- Nini, hát csakugyan ez az eredetije? - mondta Sam. - Igazán örvendek, hogy szerencsém van az eredetijéhez, mert roppant kedves izé ám ez az eredeti. Jólesik az ember lelkének látni.
- És itt van a shilling - szólt Jackson úr. - Dodson és Fogg urak küldik.
- No, ez már nagyon szép dolog Dodson és Fogg uraktól, hogy ajándékot küldenek nekem, holott alig ismernek - mondta Sam. - Ez aztán a kitüntető figyelem, uram; igazán becsületükre válik az uraknak, hogy így méltányolják az ember érdemeit. Mondhatom, hogy egészen meg vagyok hatva.
S azzal Weller úr megdörzsölte kissé jobb szempilláját a kabátja ujjával, ami kipróbált fogása a színészeknek a polgári drámákban.
Jackson urat Sam viselkedése, úgy látszik, kizökkentette kissé a kerékvágásból; de miután az idézéseket átadta, s egyéb mondanivalója nem volt, olyan mozdulatot tett, mintha azt a fél kesztyűt, amelyet a látszat kedvéért örökösen a kezében hordott, fel akarta volna húzni, aztán visszatért az irodájába, hogy jelentést tegyen a főnökeinek.
Pickwick úr aznap éjjel keveset aludt; eszébe juttatták megint a Bardell-féle pört s ez nagyon nyugtalanító gondolat volt. Másnap jó korán megreggelizett, és miután maga mellé vette Samet, elindult a Gray’s Inn Square felé.
- Sam! - szólt Pickwick úr körülnézve, ahogy a Cheapside végére értek.
- Tessék parancsolni? - mondta Sam, s odalépett a gazdájához.
- Merre menjünk?
- A Newgate utcán át, uram.
Pickwick úr nem fordult meg mindjárt, hanem pár pillanatig szórakozottan nézett inasának a szemébe, s aztán egy nagyot sóhajtott.
- Mi baj van, uram? - kérdezte Sam.
- Ezt a pört, Sam - felelte Pickwick úr -, a jövő hónap tizennegyedikén kezdik tárgyalni.
- Csudálatos véletlen, kérem - felelte Sam.
- Miért csudálatos véletlen, Sam? - kérdezte Pickwick úr.
- Mert éppen Szent Bálint napjára esik, uram - felelte Sam. - Szent Bálint pedig a házasulandók védőszentje; s illő dolog, hogy a neve napján törvényt üljenek házassági ígéret megszegése miatt.
Weller úr hiába mosolygott, gazdáját sehogyan sem tudta felvidítani. Pickwick úr sarkon fordult és szótlanul folytatta az útját.
Így ballagtak egy darabig; Pickwick úr elöl lépkedett, gondolataiba mélyedve, az inasa pedig mögötte, irigylésre méltóan nyugodt arccal, amelyről lerítt, hogy a világon semmivel és senkivel nem törődik. Aztán Sam, akinek mindig különös gondja volt rá, hogy az ő saját külön ismereteit a gazdájával is közölje, egyszer csak meggyorsította lépteit, utolérte Pickwick urat s egy épületre mutatva, amely mellett elhaladtak, így szólt:
- Tessék már nézni, milyen jóképű hentesbolt.
- Igen, látom - mondta Pickwick úr.
- Híres kolbászgyár ám ez - mondta Sam.
- Igen? - mondta Pickwick úr.
- Bizony! - ismételte Sam, némi kis méltatlankodással a hangjában. - Meghiszem azt, hogy híres. Ej, hát hova teszi a szemét, uram, hogy ezt nem látja! Hiszen ez az a hely, ahol négy esztendővel ezelőtt olyan rejtélyesen eltűnt egy jóravaló hentesmester.
- Csak nem tették el láb alól, Sam? - szólt Pickwick úr, hirtelen hátrafordulva.
- Ó, dehogy, uram - felelte Weller úr -, de bár inkább meggyilkolták volna; sokkal rosszabbul járt annál. Övé volt ez az üzlet, s ő találta fel azt a szabadalmazott, szakadatlanul működő kolbász-gőzgépet, amely a kockakövet is bekapta és kolbásszá aprította volna, ha túl közel viszik hozzá, olyan könnyedén, akár egy újszülött csecsemőt. Persze, nagyon büszke volt a masinájára, mindig ott nézte a pincében, amikor a gép még teljes erővel járt, s addig nézte, amíg egészen mélabús lett nagy örömében. Igazán boldog ember lehetett volna, tetszik tudni, mert ott volt a masinája, meg azonkívül két szép kisgyereke, ha ott nincs a felesége, aki igazán gonosz boszorkány volt. Le nem ment soha az ura nyakáról, egyre a fülébe duruzsolt, úgyhogy szegény ember állapota már tűrhetetlen lett. “Mondok én neked valamit, szívem - szólt egy napon a hentes -, ha abba nem hagyod ezt a komédiát, akármi legyek, ha ki nem szököm Amerikába; több szavam nincs”... - “Naplopó gazember vagy te - mondja erre az asszony -, képzelem, hogy megköszönik majd az amerikaiak, ha bevásárolnak veled”... Aztán még egy félóra hosszat szidta az urát, mint a bokrot, utána pedig fogja magát, beszalad a kis szobába a bolt mögé s elkezd jajveszékelni, hogy őt az ura még a sírba viszi és olyan görcsöt kap, hogy három óra hosszat szüntelenül csak jajgat és kapálózik. Másnap reggel az ember nincs sehol. Pénzt nem vett ki a kasszából... még a nagykabátját sem vitte el... amiből világos volt, hogy nem ment ki Amerikába. Elmúlik egy nap, nem jön vissza; elmúlik egy hét, csak nem jön vissza; az asszony plakátokat nyomat, hogy jöjjön haza, minden meg van bocsátva... (ami igazán nagylelkűség volt tőle, mert hiszen a férfi a világon semmit nem vétett)... Feltúrtak minden csatornát, s álló két hónapon keresztül, ahány hullát csak leltek, azt egyenesen vitték mind a hentesboltba, rendszeresen. De mivelhogy egyik sem volt az igazi, hírét keltették, hogy megszökött, s az asszony vezette tovább az üzletet. Valamelyik szombat este aztán beállít a boltba egy sovány kis öregúr, szörnyen felindulva: “Maga itt a hentesné?” - kérdi. - “Igenis, én vagyok” - feleli az asszony. - “Hát akkor csak annyit mondok, tisztelt asszonyság, hogy se nekem, se a családomnak egy csöpp kedvünk sincs, hogy egy haszontalanság miatt megfulladjunk: sőt, mi több - mondja az öregúr -, engedje megjegyeznem, hogy mivel maguk úgysem töltik a kolbászt a legfinomabb minőségű hússal, hát azt hiszem, ez a hús sem kerülne sokkal többe, mint a gombok”... - “Gombok!” - csodálkozik az asszony. - “Igenis, gombok, tisztelt asszonyság” - feleli a sovány kis öregúr, s azzal kibont egy papirost és lerak elébe húsz vagy harminc félgombot. - “Éppen kolbászba való fűszer a nadrággomb”... - “Hisz ezek az én uram gombjai!” - kiáltja az özvegy, akit az ájulás környékezett. - “Micsoda! - kiált fel a sovány kis öregúr, elsápadva. - Most már tisztán látom, hogy őrültségi rohamában elvesztette a fejét és kolbásszá apríttatta föl magát.” És úgy is volt - fejezte be Weller úr, nagy nyugalommal nézve Pickwick úr halálra vált arcába - vagy pedig véletlenül esett bele a gépbe; de akárhogy állt is a dolog, a kis öregúr, aki egész életében bolondja volt a kolbásznak, esze nélkül rohant ki a boltból, és soha többé hírét sem hallották!
Mire ennek a megható családi tragédiának a végére jutottak, Pickwick úr és az inasa már oda is értek Perker úr ügyvédi irodájához. A félig nyitott ajtóban Lowten egy toprongyos, nyomorúságos külsejű emberrel tárgyalt, akinek lyukas volt a csizmája orra s a kesztyűjén nem voltak ujjak. Sovány, barázdás arcáról lerítt a nélkülözés és a szenvedés - már-már a kétségbeesés. Maga is röstellte szegénységét, mert Pickwick úr közeledtére a lépcsőház árnyékába húzódott vissza.
- Ez nagy baj - mondta az idegen, felsóhajtva.
- Nagy - mondta Lowten, miközben a tolla hegyével az ajtófélfára firkálta a nevét s a lúdtoll másik végével újra letörülte. Üzen neki valamit?
- Mit gondol, mikor jön vissza? - kérdezte az idegen.
- Az nagyon bizonytalan - felelte Lowten, rákacsintva Pickwick úrra, amikor az idegen lenézett a földre.
- Mit gondol, nem volna jó, ha megvárnám? - kérdezte az idegen, és vágyakozó pillantással nézett az iroda felé.
- Ó, dehogy, úgyis hiába várná - felelte az írnok, s előrébb lépett kissé, hogy még jobban elállja a bejárást. - Ezen a héten már semmi esetre sem jön vissza, s kérdés, hogy a jövő héten megjön-e; mert ha Perker úr egyszer elutazik, nem nagyon iparkodik megint haza.
- Elutazott! - mondta Pickwick úr. - Ó, Istenem, ez nagy baj.
- Ne menjen el, Pickwick úr - mondta Lowten. - Van nálam egy levél az ön számára. - Az idegen még mindig habozni látszott, megint lenézett a földre, s az írnok újra Pickwick úrra sandított ravaszul, mintha azt akarta volna megértetni vele, hogy milyen remek tréfát űz ő ezzel az emberrel; de hogy mi volt ez a tréfa, azt Pickwick úr sehogyan sem bírta kitalálni.
- Parancsoljon befáradni, Pickwick úr - mondta Lowten. - Üzen valamit a főnökömnek, Watty úr, vagy beszól majd újra személyesen?
- Kérje meg a nevemben, hogy üzenje meg, mi történt már az ügyemben - mondta az idegen. - Az Isten szerelmére kérem, Lowten úr, ne feledkezzék meg róla.
- Nem, nem; lesz rá gondom - felelte az írnok. - Tessék besétálni, Pickwick úr. Isten áldja, Watty úr; gyönyörű idő van ma a sétáláshoz; ugyebár? - Látván, hogy az idegen még mindig habozik, intett Samuel Wellernek, hogy lépjen be a gazdája után, aztán becsapta az ajtót Watty úr orra előtt.
- Hát ilyen tolakodó, tönkrement ember se járt még a föld hátán, azt hiszem, mióta világ a világ - mondta Lowten, s lecsapta a tollat az asztalra, olyan arckifejezéssel, mint akit mélységesen megbántottak. - Még négy esztendeje sincs egészen, hogy az ügye a törvényszéknél van, és akármi legyek, ha legalább kétszer hetenként nem jön a nyakunkra. Erre tessék, Pickwick úr. Perker úr odabent van, és tudom, hogy a rendelkezésére fog állni. Átkozott hideg van - tette hozzá bosszúsan -, ha az ember kénytelen kint állni az ajtóban és ilyen rongyos csavargókkal elfecsérelni az idejét! - S miután a rendkívül nagy tüzet egy rendkívül kicsi piszkavassal indulatosan megkotorta, bement főnökének dolgozószobájába és bejelentette Pickwick urat.
- Ó, kedves jó uram - szólt a kis Perker úr, felpattanva a helyéről. - Nos, hát mi újság az ön ügyében, kedves jó uram? Semmi hír a mi Freeman’s Court-beli barátainkról? Pedig tudom, hogy nem ülnek ölbe tett kézzel. Nagyon agyafúrt fickók; igazán nagyon agyafúrtak.
S azzal a kis ügyvéd nyomatékosan szippantott egyet a burnótjából, mintha elismerése adóját akarta volna leróni Dodsonnak és Foggnak agyafúrtságukért.
- Nagy gazemberek - mondta Pickwick úr.
- No igen, no igen - mondta a kis ügyvéd -, de hát, tetszik tudni, ez felfogás dolga; ne vitatkozzunk a kifejezéseken; mert hiszen az csak természetes, hogy ön ezeket a dolgokat nem tekintheti a szakember szemével. Nos, uram, megtettünk mindent, amit csak szükségesnek láttunk. Megnyertem Snubbin jogtanácsos urat.
- S ő ügyes ember? - kérdezte Pickwick úr.
- Ügyes ember! - felelte Perker. - Az Isten szent szerelmére, édes jó uram, hiszen Snubbin jogtanácsos úr a legelső ügyvédek közé tartozik. Háromszor annyi megbízása van, mint más védőügyvédnek... benne van minden pörben. Nem kell, hogy továbbadja, de mi... mi céhbeliek, azt tartjuk, hogy Snubbin jogtanácsos úr orránál fogva vezeti az egész törvényszéket.
A kis ember ezek után ismét szippantott egyet a burnótból, és rejtélyesen biccentett Pickwick úr felé.
- Megidézték három barátomat - mondta Pickwick úr.
- Ó! Hát persze hogy megidézték - felelte Perker. - Fontos tanúk; nagyon kényes helyzetben látták önt.
- De hiszen én nem tehetek róla, hogy Bardellné elájult - mondta Pickwick úr. - Valósággal a karjaimba dőlt.
- Valószínűleg így volt, kedves jó uram - felelte Perker. - Valószínűleg így volt, magától értetődő dolog. Mi sem természetesebb ennél, édes jó uram. De mivel bizonyítja ezt be?
- Megidéztették az inasomat is - mondta Pickwick úr, elejtve az előbbi témát, mert Perker úr kérdése kissé fejbe kólintotta.
- Samet? - kérdezte Perker.
Pickwick úr igennel felelt.
- Hát persze, édes jó uram, hát persze hogy beidézték. Tudtam előre. Egy hónappal ezelőtt megmondhattam volna. Látja, kedves uram, ha ön a maga feje szerint intézi az ügyeit, miután már átadta az ügyvédnek, akkor viselnie kell a következményeket is. - S azzal Perker úr méltóságának tudatában kiegyenesedett, és néhány odatévedt burnótszemcsét fricskázott le az ingfodráról.
- És mit akarnak Sammel bizonyítani? - kérdezte Pickwick úr két-három percnyi hallgatás után.
- Valószínűleg azt, hogy ön elküldte őt a felpereshez valamilyen egyezkedési ajánlattal - felelte Perker. - De azt hiszem, hogy ezzel nem sokat lendítenek az ügyükön, mert belőle ugyan nem szednek ki semmit, akármilyen furfangosan faggatják is.
- Magam is azt hiszem - mondta Pickwick úr, és minden nyugtalansága mellett is elmosolyodott arra a gondolatra, hogy Sam tanúként fog szerepelni. - De hát mégis, mihez tartsuk magunkat?
- Édes jó uram, csak egy út áll előttünk nyitva - felelte Perker. - Sarokba szorítjuk a tanúkat keresztkérdésekkel, bízunk Snubbin úr ékesszólásában, port hintünk a bíró szemébe, aztán döntsenek az esküdtek.
- És ha el találnak marasztalni? - kérdezte Pickwick úr.
Perker úr elmosolyodott, szippantott egy nagyot a burnótszelencéjéből, megpiszkálta a tüzet, vállat vont, és sokatmondóan hallgatott.
- Azt akarja mondani, ügyvéd úr, hogy ebben az esetben meg kell fizetnem a kártérítési összeget? - kérdezte Pickwick úr, aki nagyon sötét arckifejezéssel figyelte Perker úr válasznak szánt néma jelbeszédét.
A kis ügyvéd újra megkotorta a tüzet, ami teljesen fölösleges volt, aztán így szólt:
- Attól félek, hogy meg.
- Akkor engedje meg, hogy közöljem önnel megmásíthatatlan elhatározásomat, hogy én semmiféle kártérítést nem fogok fizetni - mondta Pickwick úr nagyon erélyes hangon -, semmiféle kártérítést, Perker. Egy pennym sem fog Dodson és Fogg urak zsebébe vándorolni. Ez visszavonhatatlan és megmásíthatatlan elhatározásom. - S annak bizonyságául, hogy mennyire visszavonhatatlan, Pickwick úr nagyot ütött az asztalra az öklével.
- Helyes, kedves jó uram, nagyon helyes - mondta Perker. - Ön tudja, hogy mit csinál, természetesen ön tudja a legjobban.
- Természetesen! - ismételte Pickwick úr hevesen. - Hol lakik ez a Snubbin jogtanácsos úr?
- A Lincoln’s Innben, Old Square - felelte Perker.
- Szeretnék beszélni vele - mondta Pickwick úr.
- Beszélni Snubbin jogtanácsos úrral! Mire gondol, édes jó uram! - kiáltott fel Perker úr egészen elképedve. - Ó, ó, édes jó uram, ez lehetetlen. Beszélni Snubbin jogtanácsos úrral! De hát az Isten szerelmére, kedves uram, ki hallott még ilyet, hiszen először le kell fizetni a tanácskozási díjat, és fel kell iratkozni nála jó előre. Lehetetlen, kedves jó uram, lehetetlen.
De hát Pickwick úr konokul a fejébe vette nemcsak azt, hogy nem lehetetlen, hanem hogy meg is lesz, és ennélfogva, tíz perccel később, hogy a dologról határozottan kijelentették előtte, mennyire lehetetlen; maga az ügyvéd vezette őt be a nagy Snubbin jogtanácsos úr külső irodájába.
Meglehetősen nagy szoba volt ez, szőnyeg nélkül, a kandalló mellett hatalmas íróasztal állt, melynek eredetileg zöld posztója már rég színét hagyta, s a portól és a kortól lassanként megszürkült, kivéve ott, ahol az eredeti szín nyomait tintafoltok tüntették el. Az asztalon rengeteg apró iratcsomó hevert, vörös szalaggal átkötve; s az asztalnál egy öreg írnok ült, akinek jól ápolt külseje és nehéz aranylánca meggyőzően bizonyította Snubbin jogtanácsos úr kiterjedt és jövedelmező ügyvédi gyakorlatát.
- Mallard úr, a jogtanácsos úr bent van a szobájában? - kérdezte Perker, s a lehető legnagyobb udvariassággal megkínálta az írnokot burnótszelencéjével.
- Igen, bent van - így szólt a válasz -, de nagyon el van foglalva. Tessék idenézni: mennyi ügy, s még egyről sem adott véleményt, pedig ezek valamennyien külön díjat fizettek a sürgős elintézésért. - S az öreg írnok elmosolyodott, és olyan élvezettel szippantott egyet a burnótból, hogy nem lehetett tudni, a tubákolást kedveli-e jobban, vagy a különdíjakat.
- Ezt nevezem prakszisnak - mondta Perker.
- Igen - felelte a jogtudós segédje, s azzal előszedte a saját szelencéjét, s nagyon barátságosan megkínálta a vendégeket. - S az a legjobb a dologban, hogy rajtam kívül senki emberfia el nem tudja olvasni a jogtanácsos úr írását, és ha már ki is adta a véleményt, a feleknek várniuk kell, míg én lemásolom. Hahaha!
- Amiből még valaki hasznot húz a jogtanácsos úron kívül, s még egy kicsivel többet szorít ki a felekből, mi? - mondta Perker. - Hahaha!
Snubbin úr segédje erre megint elnevette magát; de a nevetése nem volt zajos és lármás, hanem csak olyan csöndes, csukló nevetés, amelyet Pickwick úr nem szívesen hallott. Mert ha valaki befelé vérzik, az nagy baj neki, de hogyha befelé nevet, az nem jelent jót másokra nézve.
- Összeírta már azt a kis számlát, amivel még tartozom? - kérdezte Perker.
- Még nem - felelte az írnok.
- Szeretném, ha összeírná - mondta Perker. - Kérem, küldje el nekem, s majd küldök önnek egy csekket. Ámbár úgy látom, hogy a készpénzfizetések bezsebelése annyira igénybe veszi, hogy az adósságok eszébe sem jutnak, mi? Hahaha! - Ez a tréfás kis megjegyzés nagyon kellemesen csiklandozhatta az öreg írnokot, mert megint elkezdte azt a befelé való csöndes nevetését.
- Hanem, kedves jó Mallard úr, édes barátom - szólt Perker, egyszerre megint nagyon elkomolyodva, s a nagyszerű ügyvéd nagyszerű segédjét kabátja szárnyánál fogva a sarokba vonta -, rá kell venni a jogtanácsos urat, hogy fogadjon engem meg az ügyfelemet.
- Ugyan már, kérem - mondta az írnok. - No, ez se rossz! Hogy a jogtanácsos úr fogadja önöket! Hiszen ez képtelenség.
De bármennyire képtelenség volt is ez a kívánság, az írnok azért nyugodtan tűrte, hogy az ügyvéd szép szelíden még odább vigye, ahol Pickwick úr nem hallhatja őket; s miután egy darabig suttogtak egymással, Mallard úr szép csöndesen bement egy sötét kis folyosón, s eltűnt a lánglelkű jogtudós szentélyében, ahonnét rögtön vissza is jött lábujjhegyen, és közölte Perker úrral és Pickwick úrral, hogy sikerült rábírnia a jogtanácsos urat, hogy minden hagyományos rend és szokás ellenére azonnal fogadja őket.
Snubbin jogtanácsos úr egy megnyúlt ábrázatú, fakó képű, körülbelül negyvenöt éves ember volt, vagy amint a regényírók mondanák, ötven körül járhatott. Bágyadt, fénytelen szeme volt, amilyent gyakran látni olyan embereknél, akik hosszú éveken keresztül nehéz, idegőrlő, tudományos munkának szentelték magukat, s amely rögtön elárulja az idegennek, hogy az illető nagyon rövidlátó, még ha nincs is ott ráadásul a szemüvege, mely széles, fekete zsinóron lógott a nyakában. Haja ritkás volt és gondozatlan, amit részben annak köszönhetett, hogy sohasem fordított kellő időt az ápolására, másrészt pedig annak, hogy huszonöt esztendeje viselte a hivatalos ügyvédi parókát - amely ott állt mellette egy parókatartón. A hajpor, amely belepte kabátja gallérját s a rosszul mosott és rosszul megkötött fehér nyakkendője arról tanúskodott, hogy mióta visszajött a törvényszékről, még nem volt ideje átöltözködni; de máskülönben is nagyon hanyag volt az egész ruházata, s följogosította az embert arra a föltevésre, hogy külső megjelenése az átöltözéssel sem nyert volna sokat. Jogi könyvek, aktacsomók és felbontott levelek hevertek szanaszéjjel az asztalon, a legcsekélyebb rend vagy rendszer nélkül; a szoba bútorzata ódon volt és rozoga; a könyvszekrény korhadt ajtaja majd kidőlt, a szőnyegből egész kis porfellegek szálltak fel, ha egyet lépett az ember; a függönyök megsárgultak a vénségtől meg a mocsoktól; és minden, ami csak látható volt a szobában, félreérthetetlenül arra vallott, hogy Snubbin jogtanácsos urat túlságosan is elfoglalták hivatalos dolgai, semhogy a maga személyére különösebb gondot vagy figyelmet fordíthatott volna.
Snubbin úr éppen írt, amikor védencei beléptek; szórakozottan biccentett egyet, amikor a kis ügyvéd bemutatta neki Pickwick urat; aztán megkínálta őket székkel, tollát gondosan a kalamárisba dugta, ölébe vette a bal lábát, és várta, hogy megszólaljanak.
- Pickwick úr, az alperes a Bardell kontra Pickwick ügyben, Snubbin uram - mondta Perker.
- Védő vagyok én ebben az ügyben? - kérdezte a jogtanácsos.
- Igenis, uram - felelte Perker.
Snubbin úr biccentett, és várta a továbbiakat.
- Pickwick úr azért szeretett volna nagyon beszélni önnel, jogtanácsos uram - mondta Perker -, mielőtt ön még foglalkozott volna az ügyével, mert ki akarja jelenteni ön előtt, hogy nem ismeri el, hogy csak a legcsekélyebb alapot vagy okot is szolgáltatta volna az ellene indított pörre; és hogyha tiszta lelkiismerettel nem léphetne a bírák elé, s azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy teljes joggal utasítja vissza a felperes követelését, akkor inkább meg sem jelenne a törvényszék előtt. Azt hiszem, híven tolmácsoltam nézeteit, ugyebár, kedves jó uram? - mondta a kis ügyvéd Pickwick úr felé fordulva.
- A lehető leghívebben - felelte Pickwick úr.
Snubbin jogtanácsos úr két kézre fogta a szemüvegét, orrára illesztette, s miután pár percig kíváncsian nézte Pickwick urat, csöndes mosollyal és csöndes hangon így szólt:
- Pickwick úr ügye jól áll?
Az ügyvéd vállat vont.
- Szándékszik tanúkat megidéztetni?
- Nem.
Snubbin úr arcán egyre határozottabbá vált a mosoly; bal lábát egyre élénkebben hintáztatta a térdén s hátradőlve karosszékében, kétkedve köhécselt.
Snubbin jogtanácsos úr balsejtelmeinek ezek a jelei, bármily csekélyek voltak is, nem kerülték ki Pickwick úr figyelmét. Jobban az orrára nyomta a szemüvegét, s azon keresztül nagy figyelemmel fürkészte Snubbin úr érzelmi megnyilatkozásait, és ügyet sem vetve Perker úrra, aki a homlokát ráncolta s hunyorgatott, kacsingatott feléje, hogy elhallgattassa, nagy nyomatékkal így szólt:
- Nyilván rendkívül különösnek találja, uram, ön, akinek szükségképpen tömérdek efféle üggyel van dolga, nyilván rendkívül furcsának találja, uram, hogy csak ezért akartam beszélni önnel.
Snubbin jogtanácsos úr igyekezett komoly arccal bámulni a tűzbe, de kénytelen-kelletlen megint csak elmosolyodott.
- Önök, védőügyvédek - folytatta Pickwick úr -, a legrosszabb oldaláról látják az emberi természetet. Minden gonoszsága, minden civakodó hajlama, minden rosszakarata és gyűlölködése föltárul önök előtt. Saját esküdtszéki tapasztalataikból tudják (s ezzel nem akarom kisebbíteni sem önöket, sem az esküdteket), hogy mennyi fordul meg a színpadi hatáson, s ennélfogva hajlandók föltenni másokról, hogy nem átallják önző és bűnös célokra felhasználni ugyanazokat az eszközöket, melyeknek a lényegét és az értékét önök a folytonos alkalmazás révén olyan jól ismerik, s amelyeket önök a legtisztább szándékkal, a legtisztességesebb, legbecsületesebb módon használnak föl, azzal a dicséretes törekvéssel, hogy védencük érdekében megtegyenek minden lehetőt. Valóban azt hiszem, hogy ennek a körülménynek lehet betudni azt a kicsinyes, de nagyon elterjedt felfogást, hogy önök, legalábbis mint ügyvédek, gyanakvóak, bizalmatlanok és túl óvatosak. S ámbár tisztában vagyok vele, hogy ez a kijelentés önnel szemben a jelen körülmények között csakis a káromra lehet, mégis eljöttem, mert határozottan értésére akartam adni önnek, amint már Perker barátom kifejtette, hogy ártatlan vagyok abban a szószegésben, amivel vádolnak; és ámbár meg vagyok győződve, uram, hogy az ön támogatása megbecsülhetetlen értékű reám nézve, mégis engedje meg hozzátennem, hogy kész volnék inkább lemondani arról a nagy előnyről, hogy igénybe vegyem az ön fényes tehetségét, ha őszintén és föltétlenül hitelt nem adna szavaimnak.
Még jóval ennek a kis beszédnek a befejezése előtt, amelyről kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Pickwick úrhoz képest nagyon prózai volt, Snubbin védőügyvéd úr szórakozottan gondolataiba merült. Pár perc múlva azonban, miközben ismét a tolla után nyúlt, úgy látszik, mégiscsak ráeszmélt, hogy jelen vannak az ügyfelei; felnézett az olvasmányából és meglehetősen kurtán így szólt:
- Ki a segédem ebben az ügyben?
- Phunky úr, kérem - felelte a kis ügyvéd.
- Phunky, Phunky - tűnődött Snubbin úr. - Még sohasem hallottam ezt a nevet. Nagyon fiatal ember lehet.
- Igen, még nagyon fiatal ember - felelte az ügyvéd. - Csak a minap kezdte meg a prakszisát. Mennyi ideje is? Igen, még nyolc esztendeje sincs, hogy a törvényszéken dolgozik.
- Ó, mindjárt gondoltam - mondta Snubbin úr, olyan szánakozó hangon, ahogy más ember a gyámoltalan, apró gyerekekről szokott beszélni. - Mallard úr, küldjön csak el izé... izé úrért.
- Phunky úr irodájába... Holborn Court, Gray’s Inn - szólt közbe Perker. (Egyébként a mai South Square-t hívták akkor Holborn Courtnak.) - Küldjön át Phunky úrhoz valakit azzal az üzenettel, hogy nagyon örülnék, ha egy percre átfáradna ide.
Mallard úr kiment, hogy a megbízásnak eleget tegyen, és Snubbin úr megint gondolataiba merülve nézett csak maga elé, amíg Phunky úr be nem lépett a szobába.
Ámbár Phunky úr ügyvédnek még csak kölyök volt, de embernek már meglett ember. A magatartása nagyon bátortalannak látszott, beszédje kínosan akadozott, de nem azért, mintha valami természeti hibája lett volna, hanem inkább az elfogultsága miatt, annak tudatában, hogy ő a pénz vagy a befolyás, vagy a pártfogók és az élelmesség hiánya, szóval ilyesféle fogyatékosságok következtében mindenkivel szemben hátrányban van. Snubbin úrra nagy áhítattal és tisztelettel tekintett fel, és az ügyvédhez is szerfölött udvarias volt.
- Eddig még nem volt szerencsém találkozni önnel, Phunky úr - mondta Snubbin jogtanácsos úr nagyon leereszkedő hangon.
Phunky úr meghajolt. Neki már volt szerencséje találkozni Snubbin úrral, sőt volt szerencséje irigyelni is, a szegény ember sóvár irigységével, nyolc és egy negyed esztendőn keresztül.
- Amint hallom, ön lesz a segédem ebben az ügyben - mondta Snubbin úr.
Ha Phunky úr gazdag ember lett volna, most rögtön az írnokáért küldött volna, hogy eszébe juttassa, miről is van szó; ha okos ember lett volna, hát megböki mutatóujjával a homlokát és így iparkodik visszaemlékezni, vajon a tömérdek sok ügye között vállalta-e ezt is vagy sem? De mert sem gazdag nem volt, sem okos (már legalábbis ebben az értelemben), csak elpirult és hajlongott.
- Átnézte már a periratokat, Phunky úr? - kérdezte a jogtanácsos.
Phunky úrnak most megint azt kellett volna mondania, hogy jóformán már el is felejtette, miben áll ez az ügy; minthogy azonban az aktákat, melyek az eljárás folyamán kezébe kerültek, már átböngészte, sőt, az igazat megvallva, az alatt a két hónap alatt, amióta kinevezték ebben az ügyben Snubbin segédjévé, se éjjel, se nappal nem foglalkozott egyébbel - csak még jobban elpirult és újra meghajtotta magát.
- Ez Pickwick úr - szólt Snubbin jogtanácsos úr, tollával arrafelé bökve, ahol a nevezett úr állt.
Phunky úr azzal a tisztelettel hajolt meg Pickwick úr előtt, amely föltétlenül megilleti az első ügyfelet, s aztán ismét biccentett az ügyvéd felé.
- Vigye talán magával Pickwick urat - mondta a jogtanácsos - és... és... és aztán hallgassa meg talán, amit Pickwick úr közölni óhajt önnel. Mi természetesen később majd megbeszéljük az ügyet.
Miután ezzel jelezte, hogy most már elég sokáig háborgatták, Snubbin úr, aki egyre szórakozottabbá vált, egy pillanatra szeméhez emelte a lornyonját, könnyedén köszönt mindnyájuknak, s ismét mélyen belemerült az előtte fekvő iratcsomóba, mely egy végtelen hosszú per anyagához tartozott, amely per azzal kezdődött, hogy száz vagy talán még több esztendővel azelőtt valaki elzárt egy gyalogutat, mely valahonnét, amerről nem jött soha senki, vezetett valahová, amerre nem ment soha senki.
Phunky urat semmi kincsért sem lehetett rávenni, hogy kilépjen egy ajtón, amíg Pickwick úr és az ügyvéd ki nem léptek előtte, minélfogva egy kis időbe telt, míg kijutottak a térre; mikor aztán kiértek, föl-alá sétálva nagy tanácskozást tartottak, aminek az volt az eredménye, hogy nagyon nehéz dolog előre megmondani, miképpen üt majd ki az ítélet, s hogy egyáltalában senki se higgye magáról hogy meg tudja mondani előre, hogyan végződik majd egy per; s hogy milyen nagy szerencse volt Snubbin urat lefoglalni az ellenfél elől; továbbá elmondták még egymásnak az ilyen esetekben szokásos aggodalmakat és vigasztalásokat.
Aztán Weller urat felrázta a gazdája egy órai édes álmából; s miután Lowtentől elbúcsúztak, kettesben visszamentek a Citybe.
Dostları ilə paylaş: |
