Charles dickens a pickwick klub

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Samuel Weller elzarándokol Dorkingba és találkozik a mostohaanyjával

Még két teljes nap volt hátra addig a napig, amelyen megbeszélésük értelmében a pickwickis­táknak indulniuk kellett Dingley Dellbe, minélfogva Weller úr, korán megebédelvén, behúzódott a György és Keselyű egyik udvari szobájába s tűnődni kezdett, hogy miképpen tölthetné el legcélszerűbben a hátralevő időt. Gyönyörű szép nap volt, s tíz percig sem forgatta fejében a kérdést, amikor egyszerre megszállta őt a fiúi szeretet és gyöngédség; s annyira erőt vett rajta a kívánság, hogy láthassa apját és tiszteleghessen mostohaanyjánál, hogy csodál­koz­va kérdezgette magától, miért is nem jutott már előbb eszébe eleget tenni ennek a gyermeki kötelességnek. Sietett hát minél előbb helyrehozni a mulasztását; s egyenesen felment Pickwick úrhoz és szabadságot kért tőle, hogy dicséretes tervét megvalósíthassa.

- Természetesen, Sam, természetesen - mondta Pickwick úr, és csillogni kezdett a szeme az örömtől, hogy az ő inasa ilyen kötelességtudó fiú. - Természetesen, Sam.

Weller úr hálásan meghajtotta magát.

- Örömmel látom, Sam, hogy milyen lelkiismeretesen fogja fel fiúi kötelességeit - mondta Pickwick úr.

- Már én csak ilyen vagyok, uram - felelte Weller úr.

- Látja, ezt már örömmel hallom, Sam - mondta Pickwick úr helyeslőleg.

- Igen, uram - felelte Weller úr. - Valahányszor kellett valami az apámtól, mindig nagy tisztelettel és alázattal kértem tőle. Ha aztán saját jószántából nem adta ide, elvettem magam, mert attól féltem, hogy ha meg nem kapom, még valami helytelenségre találok vetemedni. Így aztán tenger sok bosszúságtól kíméltem meg az apámat, uram.

- No hát, én nem egészen így értettem, Sam - mondta Pickwick úr, és elmosolyodva csóválgatta a fejét.

- Csupa szeretetből tettem, uram... mert csak a javát kívántam, ahogy az egyszeri ember mondta, amikor megszökött a feleségétől, mert úgy vette észre, hogy az asszony boldogta­lannak érzi magát mellette - felelte Weller úr.

- Elmehet, Sam - mondta Pickwick úr.

- Köszönöm, uram - felelte Weller úr; s miután szépen meghajtotta magát, felvette az ünneplő ruháját, fölkapaszkodott az arundeli gyorskocsi tetejére és elutazott Dorkingba.

A Granby márkihoz címzett fogadó Weller úr idejében valóságos mintaképe volt a jobbfajta országúti vendéglőknek - elég nagy ahhoz, hogy kényelmes legyen és elég kicsi, hogy barát­ságos legyen. Az országút másik oldalán hatalmas póznán egy nagy cégér himbálózott, melyen egy szélhűdéses úriember feje és válla volt látható, kék hajtókás, piros kabátban s három­szögletű kalapja fölött ugyanolyan kék színű folttal, ami az eget ábrázolta. Efölött volt egy pár zászló, és a piros kabát legalsó gombja alatt két ágyú; az egész alak félreismerhetetlenül tökéletes és hű képmása volt a dicső emlékezetű Granby márkinak.

Az ivószoba ablakában cserépbe ültetett muskátlik díszelegtek meg egy sor szépen eltörölgetett pálinkáspohár. A nyitott spalétákon különféle aranybetűs felírások magasztalták a fogadó jó ágyait és tiszta borát; s az a tény, hogy parasztok meg lovászok csoportostul ácsorogtak az istállók ajtajában meg a jászolok körül, nyilván szintén arra vallott, hogy kitűnő jó sört és egyéb szeszes italt mérnek a házban. Samuel Weller leszállt a gyorskocsiról és megállt, hogy mint afféle tapasztalt utazó szemügyre vegye az élénk üzleti forgalom e meg­annyi apró ismertetőjelét; s miután szemügyre vett mindent, vizsgálódásának eredményével fölöttébb megelégedve, besietett a házba.

- No, mi az! - kiáltotta egy harsány női hang, alighogy Sam bedugta a fejét az ajtón. - Mi kell, fiatalember?

Sam megfordult és arrafelé nézett, ahonnét a hang jött. A hang gazdája egy termetes, meglehetősen kövér hölgy volt, aki a söntésben ült a tűzhely mellett s szította a tüzet, hogy felforralja a teavizet. A hölgy nem volt egyedül; a tűzhely másik oldalán egy magas hátú székben nagy feszesen ült egy kopott fekete ruhás férfi, akinek majdnem olyan hosszú és olyan merev volt a dereka, mint a széknek, amelyen ült, s aki rögtön nagy érdeklődést és figyelmet keltett Samben.

Finomkodó, ájtatos képű, vörös orrú ember volt, keskeny, megnyúlt ábrázattal, a szeme pedig a csörgőkígyóéra emlékeztetett - olyan szúrós volt és kétségtelenül csúnya nézésű. Nagyon kurta nadrágot viselt, fekete harisnyát, amely éppen olyan elnyűtt volt, mint ruházatának többi része. Az egész ember ki volt keményítve egy kicsit, csak a nyakravalója nem, melynek hosszú, keskeny csücske nagyon hanyagul és nem nagyon festőien fityegett szorosan begom­bolt mellénye fölött. Ócska, viseltes hódkesztyűje, széles karimájú kalapja és kifakult, zöld esernyője (alul egy csomó kiálló halcsonttal, melyek talán a fölül hiányzó nyelét akarták pótolni) mellette hevert egy széken, gondosan és rendesen elhelyezve, mintha csak azt akarták volna jelezni, hogy a vörös orrú ember, akárki fia legyen is, nem szándékszik egyhamar elmozdulni innét.

Hogy azonban igazságot szolgáltassunk a vörös orrú embernek, bolond is lett volna, ha távozásra gondol; mert a körülötte látható dolgokról ítélve, nagyon előkelő ismeretséggel kellett volna rendelkeznie, ha józan ésszel innét elkívánkozott volna. A tűz fényesen lobogott a fújtató hatására, a teavíz meg vígan zümmögött mind a kettőére. Az asztalon egy kis teáskészlet állt, és a tűz előtt egy tepsiben néhány szelet vajas kenyér sercegett, a vörös orrú ember pedig maga is nagyon buzgólkodott, hogy egy rézvilla segítségével egy nagy kenyérszeletet jóízű pirítóssá forgasson a tepsiben. Mellette állt egy pohár gőzölgő, illatos ananászgrog, amelyben egy citromszelet is úszkált; s valahányszor a vörös orrú ember felemelt egy pirítóst a szeme elé, hogy megnézze, elég ropogós-e már, hörpintett egy kortyot a forró ananászgrogból és rámosolygott a meglehetősen kövér hölgyre, aki a tüzet szította.

Samuel Wellert annyira lekötötte ez a kellemes látvány, hogy a meglehetősen kövér hölgy első kérdését csak eleresztette a füle mellett s csupán akkor vette észre, hogy milyen illetlenül viselte magát, amikor a hölgy másodszor és harmadszor is megismételte a kérdést, s mindannyiszor harsányabb hangon.

- Itthon van a gazda? - kérdezte Sam, felelet helyett.

- Nincs itthon - felelte Wellerné; mert a meglehetősen kövér asszonyság nem volt más, mint az istenben boldogult Clarke úr özvegye és örököse. - Nincs itthon és nem is jön haza.

- Biztosan fuvarja van ma, nem? - kérdezte Sam.

- Akár van, akár nincs - felelte Wellerné, s megkente vajjal a pirított kenyereket, amiket a vörös orrú ember éppen elkészített -, én nem tudom, de nem is érdekel. Mondja el az áldást, Stiggins úr.

A vörös orrú ember megtette, amire kérték, aztán nyomban nekiesett mohó falánksággal a vajas pirítósnak.

A vörös orrú ember külsejéből Sam már az első pillanatban félig-meddig kitalálta, hogy alighanem a lelkész segédje, akiről érdemes szülőatyja mesélt neki. S mikor aztán látta, hogy milyen mohón kezd falni, nyomban el is oszlott minden kétsége efelől; s rögtön megértette, hogy ha valamennyi ideig itt akar maradni ebben a házban, hát sürgősen meg kell alapoznia itt a barátságát. Ennélfogva azzal kezdte a dolgot, hogy benyúlt a söntésajtón, a legnagyobb lelki nyugalommal félrehúzta a reteszt és szépen ráérősen besétált.

- Adjon Isten, mostohaanyám - mondta Sam. - Hogy van, hogy van?

- Ej, hisz ez csakugyan a Weller fia! - mondta Wellerné, s felnézett ifjabb Samuel Weller úrra, de nem nagyon barátságos pillantással.

- Magam is azt hiszem - mondta a rendíthetetlen Sam -, s remélem, tisztelendő atyám nem veszi tőlem rossz néven, ha azt mondom a mostohámnak, hogy bár én volnék az apám helyében.

Sam két legyet akart csapni ezzel a bókkal. Egyrészt azt lehetett érteni belőle, hogy Wellerné nagyon kívánatos asszony, másrészt azt is, hogy Stiggins úrnak mennyire papos a külseje. Meg is lett rögtön a hatása; és Sam kihasználta a kedvező helyzetét s mindjárt meg is csókolta mostohaanyját.

- Ej, menjen innét! - mondta Wellerné, s ellökte magától a mostohafiát.

- Nem szégyelli magát, fiatalember - mondta a vörös orrú ember.

- Engedelmet, uram, engedelmet - felelte Sam -, ámbár, nem mondom, igaza van; de hát mit csináljon az ember, ha a mostohája ilyen csinos és fiatal, nem igaz, uram?

- Minden csak hiúság - mondta Stiggins úr.

- Ó, már az igaz - mondta Wellerné, megigazítva a főkötőjét.

Sam is ezen a véleményen volt, de nem szólt egy szót sem.

A segédpásztornak láthatólag nem nagyon volt ínyére Sam megjelenése; és amikor a sikerült bók hatása elmúlt, még Wellernén is meglátszott, hogy egy csöppet sem bánkódnék, ha nem látná Samet. De hát hiába, Sam ott volt, s minthogy becsülettel nem lehetett kiadni az útját, leültek mind a hárman, uzsonnázni.

- Hogy van az apám? - kérdezte Sam.

Erre a kérdésre Wellerné felemelte a két kezét és égnek fordította a két szemét, mintha Sam nagyon is fájdalmas húrt pendített volna meg.

Stiggins úr nyögött egyet.

- Mi lelte a tisztelendő urat? - kérdezte Sam.

- Meg van botránkozva azon, hogy a maga apja mindig a rossz úton jár - felelte Wellerné.

- Ugyan, ugyan? Meg van botránkozva? - mondta Sam.

- Meg, és van is rá oka bőven - tette hozzá Wellerné komoran.

Stiggins úr egy friss szelet pirítós után nyúlt s megint nyögött egy nagyot.

- Elvetemült bűnös! - mondta Wellerné.

- Harag lakozik a szívében! - kiáltott fel Stiggins úr. A pirítós kenyérből kiharapott egy nagy patkót és megint nyögött.

Samnek nagy kedve lett volna olyasmit adni Stiggins tisztelendő úrnak, amitől igazán nyöghetett volna, de erőt vett magán és csak azt kérdezte:

- Hát mit vétett az öregem?

- Hogy mit vétett? - mondta Wellerné. - Ó, olyan kőszívű, megátalkodott ember. Minden áldott este megtisztel minket a mi kiváló lelkipásztorunk... sose ráncolja a homlokát, Stiggins úr, én bizony megmondom a szemébe is, hogy kiváló ember... órák hosszat itt ül minálunk, és semmit sem fog Welleren.

- No, ez már különös - mondta Sam -, mert annyit mondhatok, hogy rajtam nagyon fogna, ha az apámnak lennék.

- A dolog úgy áll, ifjú barátom - mondta Stiggins úr ünnepélyes hangon -, hogy neki meg van keményedve a szíve. Ó, ifjú barátom, hogy is állhatott ellent tizenhat legbájosabb nővérünk könyörgésének, s hogy is térhetett ki ama kérés elől, hogy belépjen a mi nemes társaságunkba, mely flanell zubbonyokat és erkölcsi célzatú zsebkendőket küld a nyugat-indiai néger gyerekeknek?

- Mi az az erkölcsi célzatú zsebkendő? - kérdezte Sam. - Még soha életemben nem láttam ilyen portékát.

- Olyan zsebkendők, ifjú barátom, melyek a hasznosat a kellemessel párosítják - felelte Stiggins úr -, válogatott történetkék vannak rajtuk, fametszetű képecskékkel.

- Ó, tudom már - mondta Sam -, amilyeneket a vászonkereskedések kirakataiban látni, afféle kéregető versikék vannak rányomtatva meg hasonlók.

Stiggins úr hozzálátott a harmadik darab pirítóshoz, és helyeslőleg bólintott.

- Szóval, a hölgyek hiába könyörögtek neki? - kérdezte Sam.

- Csak ült a helyén és pöfékelt - mondta Wellerné -, és azt mondta, hogy a néger gyerekek... mit is mondott csak, mik a néger gyerekek?

- Pimasz kölykök - felelte Stiggins úr, mélységesen megbotránkozva.

- Azt mondta, hogy a néger gyerekek pimasz kölykök - ismételte Wellerné. S mind a ketten nagyot nyögtek az öreg Weller botrányos viselkedése miatt.

Bizonyára még egy csomó effajta gonoszsága került volna napvilágra, de minthogy a pirítós egy szálig elfogyott, a tea utolsó forrázása nagyon gyöngére sikerült, és Sam semmi szándékot sem mutatott az elmenetelre, Stiggins úrnak hirtelen eszébe jutott, hogy egy roppant sürgős ügyben beszélnie kell a lelkipásztorral, minélfogva elpárolgott.

Alig szedték le az uzsonnaasztalt s alig takarították el a tűzhelyet, amikor az ajtó előtt megállt a londoni postakocsi és leszállt róla idősb Weller úr; leszállt, benyitott az ivóba és máris megpillantotta a fiát.

- Nini, Sammy! - kiáltott fel az öreg.

- Nini, öreg csont! - kiáltott fel a fia.

Melegen kezet szorítottak.

- Igazán örülök neked, Sammy - szólt idősb Weller úr -, ámbár nem bírom megfejteni, hogy tudtál boldogulni a mostoháddal. Leírhatnád nekem a receptjét, hallod-e.

- Csitt - mondta Sam -, idehaza van, öregem!

- Nem hallhat az most bennünket - felelte Weller úr. - Uzsonna után mindig lemegy a konyhába és órák hosszat porol odalent. Addig bátran meglocsolhatjuk egy kicsit a gégénket, Sammy.

Azzal Weller úr két pohár grogot kevert s előhozott két pipát. Apa és fiú leültek egymással szemben: Sam a tűzhely egyik oldalán, a magas hátú székben, idősb Weller úr pedig a másik oldalon, éppen olyan kényelmes székben: s így kettesben, a kellő komolysággal átadták magukat egy kis csöndes vigadozásnak.

- Volt itt valaki, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr kurtán, hosszú hallgatás után.

Sam sokatmondó igent bólintott a fejével.

- A vörös orrú? - kérdezte Weller úr.

Sam újra bólintott.

- Szeretetre méltó egy ember, azt meg kell adni, Sammy - mondta Weller úr, eregetve a füstöt.

- Annak látszik - jegyezte meg Sam.

- Jól ért a számvetéshez - mondta idősb Weller úr.

- Csakugyan? - kérdezte Sam.

- Hétfőn kölcsönkér tizennyolc pennyt, kedden kér hozzá még egy shillinget, hogy kerek félkorona legyen a tartozás, szerdán még egy félkoronát kíván, hogy ki legyen az öt shilling, s így duplázza folyton, míg egyszerre azon veszed magad észre, hogy fölvitte öt kerek fontra, ahogy a számtankönyvben olyan istentelenül felszaporodnak a patkószögek, Sammy.

Sam csak egy fejbólintással jelezte, hogy emlékszik a számtanpéldára, amelyre apja célzott.

- Hát szóval nem akartál adakozni a flanell zubbonyokra? - szólalt meg Sam, miután egy darabig ismét szótlanul pipázgattak.

- Persze hogy nem - felelte idősb Weller úr. - Mire mennének a flanell zubbonnyal azok a néger fattyúk ott a világ végén? Hanem mondok én neked egyebet, Sammy - tette hozzá idősb Weller úr, lehalkítva a hangját és áthajolva a tűzhely előtt. - Az ellen nem volna semmi kifogásom, ha idehaza kényszerzubbonyt adnának néhány emberre.

Aztán idősb Weller úr lassan visszaült a helyére és sokatmondóan rákacsintott elsőszülött gyermekére.

- Hát annyi bizonyos, hogy azt is furcsállom kissé - jegyezte meg Sam -, hogy olyasmibe fognak, hogy zsebkendőket osztogassanak olyan embereknek, akik azt sem tudják, mire való a zsebkendő.

- Mindig ilyen bolondságokat művelnek, Sammy - felelte az apja. - Múlt vasárnap, ahogy megyek végig a főutcán, hát egyszerre csak kit látok a templomajtóban állni egy kék levesestállal a kezében, mint a mostohádat. Volt benne biz’ isten vagy két fontra való aprópénz, Sammy, persze csupa félpennys; s ahogy a nép kitódult a templomból, úgy hullott a sok pénz, mint a jégeső, hogy azt hihetted volna, közönséges földi tál, amit agyagból égettek, ki sem bírja, hogy meg ne repedjen, vagy meg ne hasadjon tőle. És mit gondolsz, mire kellett a pénz?

- Talán megint valami közös teázásra? - mondta Sam.

- Szó sincs róla - felelte az apja. - A lelkipásztor vízdíjára, Sammy.

- A lelkipásztor vízdíjára! - mondta Sam.

- Arra hát - felelte idősb Weller úr. - Háromnegyed évi díjjal tartozott a pásztor úr és még egy fityinget sem fizetett, nem ám... talán azt gondolta, hogy ő a víznek nem sok hasznát veszi, mert inni csak nagyon keveset iszik ebből a folyadékból, Sammy, nagyon keveset; tud ő olyan italt, amelyiknek sokkal jobb a zamatja, tud bizony. Elég az hozzá, hogy nem fizetett, a vezetéket meg elzárták. Erre aztán elmegy a lelkipásztor a templomba, kiadja magát üldözött mártírnak, s kinyilatkoztatja, hogy reméli, a vízfelügyelő, aki a vezetéket elzáratta, magába fog szállni és visszatér a helyes útra; de magában persze inkább azt gondolta, hogy akasszák föl a neve napján. Az asszonyok erre gyűlést hívtak össze, elfújtak egy zsoltárt, megtették elnöküknek a mostohádat, a következő vasárnapra gyűjtést hirdettek, és ami begyűlt, mind odaadták a lelkésznek. És kutya legyek, meg velem együtt te is, ha nem kapott annyit, hogy egész életére kifizetheti a vízvezetéki társaságot... egyebet nem mondok - így fejezte be mondókáját idősb Weller úr.

Néhány percig szótlanul pöfékelt, aztán újra megszólalt.

- Az a legnagyobb baj ezekkel a lelkipásztorokkal, fiam, hogy valamennyi fiatal nősze­mélynek elcsavarják a fejét. A Jóisten legyen irgalmas szegény kis szívüknek, ők azt képzelik, hogy nagyon istenes dolog, amit tesznek, mert nem ér tovább az eszük; pedig felültetett bolondok, Samuel, felültetett bolondok.

- Magam is azt hiszem - mondta Sam.

- Semmi egyebek - mondta Weller úr, komolyan csóválgatva a fejét -, és az bosszant a legjobban, Samuel, hogy mennyi időt és munkát pocsékolnak arra, hogy ruhákat varrjanak rézbőrű fickóknak, akiknek nem kell ruha, a fehérbőrű keresztényekkel pedig nem is törődnek, akikre bizony ráférne. Ha énrajtam múlna, fiam, Samuel, hát ezek közül a tunya lelki­pásztorok közül néhányat odaállítanék egy megrakott talicska elé, hogy tologassák fel meg le egy két arasz széles deszkán reggeltől estig. Ha valami, hát ez talán kiverné a fejükből ezt a sok szamárságot.

Miután idősb Weller úr nagy nyomatékkal kifejtette ezt a szelíd gyógymódot, többrendbeli fejmozdulatokkal és szemhunyorításokkal kísérve előadását - kiürítette a poharát egy hajtásra, s a vele született méltósággal kiverte pipájából a hamut.

Éppen ezzel a művelettel volt elfoglalva, amikor egy harsány hang szólalt meg a folyosón.

- Közeleg a drágalátos mostohaanyád, Sammy - mondta Weller úr; aztán Wellerné berobogott a szobába.

- Ó, hát megjöttél! - mondta Wellerné.

- Meg, szívem - mondta Weller úr, s újra megtömte a pipáját.

- Stiggins úr még nem jött vissza? - kérdezte Wellerné.

- Nem, szívem, még nem jött vissza - felelte idősb Weller úr, s közben azzal a leleményes módszerrel gyújtott rá a pipájára, hogy kivett a tűzből a csíptetővel egy izzó parazsat és odanyomta a pipa szájához. - Sőt mi több, szívem, azt hiszem, kibírnám élve, ha soha többé nem jönne vissza.

- Ej, te nyomorult gazember! - mondta Wellerné.

- Köszönöm, angyalom - mondta Weller úr.

- Ejnye már, apám - mondta Sam -, ne szerelmeskedjenek az idegenek előtt. Itt jön a tisztelendő úr, ni.

Erre a bejelentésre Wellerné gyorsan letörölte a könnyeket, amelyeket éppen kezdett kipré­selni a szeméből; idősb Weller úr pedig mogorván betolta székét a tűzhely mögé a sarokba.

Stiggins urat nem kellett nagyon kínálgatni, hogy igyék még egy pohárral az ananászgrogból, aztán egy második pohárral meg egy harmadikkal, majd egy kis vacsorával is, hogy felfrissítse magát, mielőtt újra hozzáfogna az iváshoz. Idősb Weller úr Stiggins úr mellett ült, és amikor a felesége nem vehette észre, szívének titkos érzelmeivel olyképp tüntetett a fia előtt, hogy Stiggins urat a háta mögött megfenyegette az öklével: mely művelet hamisítatlan örömet és gyönyörűséget szerzett a fiának, annyival is inkább, mert Stiggins úr nyugodtan iszogatta tovább az ananászgrogját és sejtelme sem volt róla, hogy mi történik a háta mögött.

A társalgást jórészt Wellerné és Stiggins tisztelendő úr vitték, s a beszélgetés többnyire akörül forgott, hogy a lelkipásztornak milyen kiváló erényei vannak, milyen derék a nyája, s hogy a többi halandó kivétel nélkül tele van bűnnel és vétekkel; s ezeket a fejtegetéseket idősb Weller úr olykor-olykor azzal szakította félbe, hogy burkolt célzásokat tett bizonyos Walker nevű úrra, vagy hasonló természetű megjegyzésekkel.

Végre aztán Stiggins úr, miután bizonyos kétségbevonhatatlan tünetek arról tanúskodtak, hogy több ananászgrog már nem is férne bele és nem is esnék jól neki: vette a kalapját és elbú­csúzott, Samet pedig az apja rögtön bevezette a szobájába. A tiszteletre méltó öregúr melegen megrázta fia kezét és látszott rajta, hogy mondani is akar valamit, de amikor észrevette, hogy sarkában van az asszony, fölhagyott ezzel a szándékával és röviden jó éjszakát kívánt Samnek.

Másnap reggel Sam már korán talpon volt, sietve megreggelizett és készült vissza Londonba. Alig tette ki a lábát az ajtón, amikor előtte termett az apja.

- Mégy már, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr.

- Megyek - felelte Sam.

- Bárcsak ezt a Stigginst is bepakolhatnád és magaddal vihetnéd - mondta Weller úr.

- Szégyellem magam miattad, öregem! - mondta Sam szemrehányó hangon. - Minek tűröd, hogy örökké idetolja azt a vörös orrát a Granby márkiba?

Idősb Weller úr komoly arccal nézte a fiát egy darabig, aztán így felelt:

- Azért, mert házasember vagyok, édes fiam, Samuel, azért, mert házasember vagyok. Ha majd te is megházasodtál, édes fiam, Samuel, sok olyant meg fogsz érteni, amit most még sehogyan sem tudsz megérteni. De hát az már ízlés dolga, hogy érdemes-e annyi tömérdeket kínlódni, hogy ilyen keveset megtanulhassunk, mint az egyszeri árvagyerek mondta, amikor végére jutott az ábécének, ízlés dolga... szerintem nem érdemes.

- No - mondta Sam -, isten veled, apám.

- Isten veled, Sammy - felelte az apja.

- Még csak azt akarom mondani - szólt Sam, hirtelen megállva -, hogy ha én volnék a Granby márki gazdája és ez a Stiggins az én söntésembe járna uzsonnázgatni, hát én...

- No, mit tennél? - vágott közbe idősb Weller úr izgatottan. - Mit tennél?

- Mérget kevernék a grogjába - felelte Sam.

- Csak tán nem? - mondta Weller úr, és hevesen kezet szorított a fiával. - Igazán megtennéd, Sammy? Megtennéd?

- Meg én - felelte Sam. - De nem kezdeném mindjárt ilyen erőszakosan. Először csak bele­nyomnám egy hordó vízbe és ráborítanám a födelet; és csak akkor próbálnám észre téríteni a másik módszerrel, ha látnám, hogy nem használ neki a szép bánásmód.

Idősb Weller úr kimondhatatlan ámulattal és nagyrabecsüléssel nézett fel a fiára, s miután még egyszer kezet szorított vele, lassan visszasétált és sokáig forgatta fejében azt a sok gondolatot, melyet a fia tanácsa ébresztett föl benne.

Sam nézett az apja után, amíg az út sarkán be nem kellett fordulnia: aztán folytatta útját London felé. Eleinte azon tépelődött, hogy az apjának adott jó tanács vajon milyen következ­ményekkel jár majd; föltehető-e vajon, hogy az öreg követni fogja. De aztán felhagyott a töprengéssel s azzal vigasztalta magát, hogy erre csak az idő tud majd választ adni; mi pedig azt ajánljuk, hogy az olvasó is ezzel vigasztalja magát.