HUSZONNEGYEDIK FEJEZET amelyben Peter Magnus urat gyötörni kezdi a féltékenység, a javakorabeli hölgyet
pedig a félelem, s ez a pickwickistákat a törvény karmai közé juttatja
Mire Pickwick úr leért a szobába, ahol Peter Magnus úrral töltötte az előtte való estét, ez utóbbi úriember a két bőrönd, a bőr kalapdoboz és a szürke papírcsomag tartalmának java részét már felhasználta arra, hogy minél nyalkább gavallért csináljon magából s a legnagyobb izgalomban és nyugtalanságban száguldott föl és alá a szobában.
- Jó reggelt, uram - mondta Peter Magnus úr. - No, mit szól ehhez?
- Nagyon jól fest, igazán - felelte Pickwick úr jóindulatú mosollyal, ahogy végignézett Peter Magnus öltözékén.
- Magam is azt hiszem - felelte Magnus úr. - Pickwick uram, már fel is küldtem neki a névjegyemet.
- Felküldte? - szólt Pickwick úr.
- Fel én, és a pincér azzal az üzenettel jött vissza, hogy tizenegy órakor fogad... tizenegy órakor, uram. Már csak egy negyedóra van hátra.
- Az nagyon hamar elmúlik.
- Bizony, nagyon hamar - felelte Magnus úr -, sokkal hamarább, semmint szeretné az ember, igaz-e, édes jó Pickwick uram?
- Ilyenkor legfontosabb az önbizalom - jegyezte meg Pickwick úr.
- Igen, én is azt hiszem, kérem - felelte Peter Magnus úr. - S én nagyon bízom is magamban. Igazán, Pickwick úr, nem látom át, hogy egyáltalában mi oka volna egy férfiúnak ebben a helyzetben félni. Hiszen nincs mit szégyellni rajta; kölcsönös egyetértés dolga az egész, semmi más. Egyik részről a férfi, másik részről az asszony. Ez az én felfogásom a dologról, Pickwick uram.
- Nagyon józan felfogás - felelte Pickwick úr. - No de vár a reggelink, Magnus úr. Gyerünk.
Leültek a reggelihez, de nyilvánvaló volt, hogy Magnus úr minden hetvenkedése mellett is nagy izgalomban volt, mely egyebek közt kivált abban nyilvánult meg, hogy semmi étvágya nem volt, hogy föl akarta borítani a teáskancsót, hogy erőnek erejével jókedvűnek akart látszani és hogy nem állta meg, minden pillanatban kihúzta zsebéből az óráját.
- Hehehe - vihogott Magnus úr, erőltetett jókedvvel, mialatt csak úgy remegett az izgatottságtól. - Már csak két perc, Pickwick uram. Nem nagyon sápadt az arcom?
- Nem túlságosan - felelte Pickwick úr.
Rövid szünet támadt.
- Bocsánatot kérek, Pickwick uram... de mondja csak, volt-e már ön valaha életében ilyen helyzetben? - kérdezte Peter Magnus úr.
- Úgy érti, hogy megkértem-e már valakit? - kérdezte Pickwick úr.
- Igen.
- Még soha - felelte Pickwick úr, nagy nyomatékkal -, még soha.
- Akkor hát fogalma sincs róla, hogy kell az ilyesmihez hozzáfogni? - kérdezte Magnus úr.
- Hát - felelte Pickwick úr -, azért van némi elképzelésem erről a dologról is, minthogy azonban a gyakorlatban még sohasem próbáltam ki elméletemet, a világért sem ajánlanám önnek, hogy az én tanácsaimhoz szabja magát.
- Bármi kis útbaigazítást hálás köszönettel fogadnék - mondta Peter Magnus úr, s megint az órájára nézett, melynek a mutatója már öt perccel túlhaladt a tizenegyen.
- No, jó - mondta Pickwick úr, azon a komoly és ünnepélyes hangon, amellyel, ha akarta, nagy súlyt és nyomatékot tudott kölcsönözni szavainak -, én azzal kezdeném, uram, hogy hódolattal adóznám a hölgy szépségének és kiváló tulajdonságainak; aztán áttérnék arra, uram, hogy én magam nem sokat érek.
- Igen - mondta Magnus úr -, értem.
- Tudniillik, őhozzá képest - folytatta Pickwick úr. - Mármint hogy csak őhozzá vagyok méltatlan; de aztán hozzátenném, hogy én is csak érek valamit és rövid visszapillantást vetnék a múltamra s röviden vázolnám jelenlegi helyzetemet. Úgy érvelnék, hogy a többiekkel összehasonlítva, bárki más nő számára nagyon kívánatos férj lennék. Azután kiterjeszkedném forró szerelmemre és mély hódolatomra. És ekkor talán kísértésbe jönnék, hogy megfogjam a kezét.
- Igen, értem - mondta Magnus úr. - Ez nagyon fontos momentum.
- Azután - folytatta Pickwick úr, s egyre jobban belemelegedett, ahogy egyre tüzesebb színekkel képzelte maga elé a jelenetet -, azután egész egyszerűen és nyíltan föltenném a kérdést: akar-e a feleségem lenni? Azt hiszem, teljes joggal feltételezhetem, hogy erre a kérdésre a hölgy el fogja fordítani a fejét.
- De vajon biztos, hogy el fogja fordítani a fejét? Számíthatok erre, mit gondol, Pickwick uram? - kérdezte Peter Magnus úr. - Mert ha ekkor nem fordítja el a fejét, én igen nagy zavarba jönnék.
- Én azt hiszem, hogy el fogja fordítani - felelte Pickwick úr. - Akkor aztán megragadnám a kezét, uram, s úgy gondolom... úgy gondolom, Magnus úr... hogy miután ezt megtettem, föltéve, hogy vissza nem húzta a kezét, gyöngéden félretolnám a zsebkendőt, amellyel ebben a pillanatban... mint némi kis emberismeretem sejteni engedi... eltakarta a szemét, s kellő tisztelettel egy csókot lopnék tőle. Igen, azt hiszem, megcsókolnám őt, Magnus úr; s határozottan az a véleményem, hogy a hölgy, ha egyáltalán elszánta magát, hogy hozzám jön, ebben a rendkívüli pillanatban élne az alkalommal és egy szemérmes “igent” susogna a fülembe.
Magnus úr felugrott, egy darabig szó nélkül bámult Pickwick úr értelmes arcába, aztán (az óramutató tíz percet jelzett tizenegy után) megrázta a kezét és kétségbeesett elszántsággal kirohant a szobából.
Pickwick úr egy darabig föl-alá járt, s az óramutató, legalább részben, az ő példáját követve, éppen ahhoz a számjegyhez ért, mely a felet mutatja az órán, amikor hirtelen kinyílt az ajtó. Pickwick úr megfordult, hogy üdvözölje Peter Magnus urat, helyette azonban Tupman úr vidám arcát, Winkle úr derült ábrázatát és Snodgrass úr értelmes vonásait pillantotta meg. Mialatt Pickwick úr üdvözölte a barátait, betáncolt a szobába Peter Magnus úr.
- Ő az az úr, akiről beszéltem... Peter Magnus úr - mutatta be Pickwick úr új ismerősét a barátainak.
- Jó napot, uraim - szólt Magnus úr, aki szemmel láthatólag nagy izgalomban volt. - Kedves jó Pickwick uram, szabad kérnem egy pillanatra?
S azzal Magnus úr beakasztotta mutatóujját Pickwick úr gomblyukába - és miután egy ablakmélyedésbe vezette, így szólt hozzá:
- Gratulálhat, Pickwick uram; szóról szóra az ön tanácsa szerint jártam el.
- És bevált a módszer? - kérdezte Pickwick úr.
- Bevált, uram. Nem is sikerülhetett volna jobban - felelte Magnus úr. - Pickwick uram, ő az enyém.
- Tiszta szívből gratulálok önnek - felelte Pickwick úr, s melegen megrázta új barátja kezét.
- Beszélnie kell vele, Pickwick uram - mondta Magnus úr. - Jöjjön most rögtön... Erre, erre. Bocsássanak meg, uraim, egy pillanatra. - S azzal Peter Magnus úr nagy sietve kicipelte Pickwick urat a szobából. Megálltak a folyosón a legközelebbi ajtó előtt és Magnus úr csöndesen bekopogtatott.
- Szabad - szólt egy női hang. A két férfi belépett.
- Witherfield kisasszony - mondta Peter Magnus úr -, engedje meg, hogy bemutassam önnek Pickwick urat, aki nekem nagyon jó barátom.
A hölgy a szoba hátsó felében volt. Pickwick úr, ahogy meghajtotta magát, kivette a zsebéből a pápaszemét, orrára illesztette, de alig készült el ezzel a művelettel, amikor meglepetésében hirtelen elkiáltotta magát s hátrálni kezdett, a hölgy pedig félig elfojtott sikollyal kezébe rejtette arcát és egy székre hanyatlott, Magnus úrnak viszont földbe gyökerezett a lába ettől a látványtól, és hol Pickwick úrra nézett, hol Witherfield kisasszonyra, arcán a legmélyebb megdöbbenés és rémület kifejezésével.
Viselkedésük teljesen érthetetlennek látszik; a tényállás azonban röviden az, hogy mihelyt Pickwick úr föltette a szemüvegét, a jövendőbeli Magnusnéban rögtön ráismert arra a hölgyre, akinek a szobájába tegnap este olyan megbocsáthatatlan módon betévedt; és mihelyt a pápaszem Pickwick úr orrán volt, a hölgy is rögtön észrevette, hogy ez ugyanaz az arc, amelyet ő ama borzalmas hálósipka alatt látott. Ezért sikoltott fel a hölgy, és ezért tántorodott hátra Pickwick úr.
- Pickwick uram! - kiáltott fel Peter Magnus úr, kővé meredve a meglepetéstől. - Mit jelentsen ez? Mit jelentsen ez, uram? - ismételte Magnus úr, egyre hangosabban, fenyegető hangon.
- Uram - mondta Pickwick úr, akit bántott kissé, hogy Peter Magnus úr egyszerre ilyen parancsoló hangot üt meg, és ilyen modorban kezdi őt kérdezgetni -, uram, erre a kérdésre nem válaszolok.
- Nem válaszol, kérem? - kérdezte Magnus úr.
- Nem, uram - felelte Pickwick úr. - A kisasszony engedelme és beleegyezése nélkül semmit sem fogok mondani, ami őt kellemetlen helyzetbe hozhatná, vagy kellemetlen emlékeket idézhetne föl benne.
- Witherfield kisasszony - szólt Peter Magnus úr -, ismeri ön ezt az embert?
- Hogy ismerem-e? - ismételte a javakorabeli hölgy habozva.
- Igenis, azt kérdem, kisasszony, hogy ismeri-e? - kiáltotta Magnus úr szilaj hangon.
- Már találkoztam vele - felelte a javakorabeli hölgy.
- Hol? - kérdezte Peter Magnus úr. - Hol?
- Azt nem árulom el - felelte a javakorabeli hölgy, mialatt felkelt a helyéről és elfordította az arcát -, azt nem árulhatom el a világ minden kincséért sem.
- Értem, kisasszony - mondta Pickwick úr -, és méltányolom az ön gyöngéd érzelmeit. Bízzék bennem, hogy én nem fogom elárulni soha.
- Mondhatom, kedves kisasszony - mondta Magnus úr -, ha meggondoljuk, hogy csak az imént váltott jegyet velem, hát azt hiszem, ön ezt a dolgot meglehetősen hidegvérűen fogja fel... Meglehetősen hidegvérűen, kedves kisasszony.
- Milyen kegyetlen ön, Magnus úr - mondta a javakorabeli hölgy, és keserves sírásra fakadt.
- Engem vonjon felelősségre, uram - szólt közbe Pickwick úr. - Ha valaki, hát csakis én vagyok a hibás.
- Ó, szóval csakis ön a hibás, uram, csakis ön, igazán? - mondta Magnus úr. - Csak... csak... csakhogy én átlátok a szitán, uram. Szóval már megbánta az elhatározását?
- Az elhatározásomat? - csodálkozott Pickwick úr.
- Igen, az elhatározását, uram. Ó, sose nézzen rám olyan csodálkozva, kérem - mondta Peter Magnus úr. - Jól emlékszem még, hogy mit mondott nekem tegnap este, uram. Ön azért jött ide, hogy leleplezzen egy gaz és csalfa teremtést, akinek a hűségében és becsületességében feltétlenül megbízott, mi? - E szóknál Magnus úr gúnyosan kezdett vigyorogni; azután lekapta zöld pápaszemét, amelyet a féltékenységi rohamhoz valószínűleg nem tartott szükségesnek, és apró szemeit olyan vadul forgatta, hogy igazán ijesztő volt ránézni. - Ugyebár? - mondta Magnus úr, és a gúnyos vigyorgást fokozottabb mértékben megismételte. - De ön ezért felelni fog nekem, uram.
- Aztán mért feleljek? - kérdezte Pickwick úr.
- Jó, jó, uram - felelte Magnus úr, föl-alá szaladgálva a szobában -, jó, jó.
Ez a “jó-jó” nyilván fölöttébb tág értelmű kifejezés lehet, mert a mi emlékezetünk szerint egyetlen egy olyan utcai, színházi vagy kocsmai civódásnak sem voltunk tanúi, ahol mindennemű provokáló kérdésre nem ez lett volna a gépies válasz. - “És ön úriembernek tartja magát, uram?” - “Jó, jó, uram.” - “Azt akarja tán, hogy falhoz lapítsam, uram?” - “Jó, jó, uram.” - Úgy látszik, hogy a közszájon forgó “jó-jó” mögött valami rejtett gúny lappang, amelytől az illető, akit megtisztelnek vele, sokkal nagyobb dühbe jön, mint hogyha szemenszedett gorombaságokat vagdosnak a fejéhez.
Nem akarjuk ezzel azt állítani, hogy e tömör kifejezés használata Pickwick úrral szemben az ő lelkét is ugyanolyan haragra gerjesztette, aminőt okvetlenül előidézett volna egy közönséges kebelben. Mi csak utalunk arra, hogy Pickwick úr kinyitotta az ajtót, s hevesen kiszólt:
- Tupman, jöjjön ide.
Tupman nyomban megjelent, fölöttébb elámult arccal.
- Tupman - mondta Pickwick úr -, egy kényes természetű dolog miatt, amely kizárólag erre a hölgyre tartozik, ez az úr meg én itt az imént összekülönböztünk. Én tehát az ön jelenlétében kijelentem előtte, hogy a dolognak semmi köze az ő személyéhez, s a legcsekélyebb összefüggésben sincs az ő ügyeivel s azt hiszem, hogy ezek után ön minden további nélkül tudomásul fogja venni, hogy amennyiben ez az úr továbbra is megmarad gyanúsításai mellett, ezzel igazmondásomat vonja kétségbe, amit én a legnagyobb személyes sértésnek fogok tekinteni. - Pickwick úr ezzel Peter Magnusra tekintett s annyi minden volt a pillantásában, hogy el sem lehet mondani.
Pickwick úr egyenes, becsületes viselkedése, párosulva az ékesszólás erejével és súlyával, amely őt annyira jellemezte, meggyőzött volna minden józan eszű embert; fájdalom azonban, a kérdéses pillanatban Peter Magnus úr esze minden inkább volt, mint józan. Minélfogva ahelyett, hogy amint illik, beérte volna Pickwick úr magyarázatával, egyre jobban belelovalta magát, úgyhogy végül egészen nekivadult és nekitüzesedett, emlegetni kezdte, hogy ő tudja, mivel tartozik saját érzelmeinek, s több efféle dolgot; és szavalásának azzal igyekezett súlyt adni, hogy föl-alá szaladgált a szobában, felborzolta a haját s a változatosság kedvéért megpótolta e mulatságot azzal, hogy időnként öklével Pickwick úr jóságos arca előtt hadonászott.
Viszont Pickwick úr, egyrészt mert tudatában volt ártatlanságának és korrektségének, másrészt meg, mert nagyon bántotta, hogy egy javakorabeli hölgyet belekevert egy ilyen kellemetlen ügybe, nem tudott uralkodni magán, mint más alkalommal. Ennek aztán az lett a következménye, hogy egyik szó a másikat érte, egyik hang a másikat kiabálta túl, míg végre Peter Magnus úr kijelentette Pickwick úrnak, hogy majd hallani fog róla, amire Pickwick úr dicséretre méltó udvariassággal azt felelte, hogy mentől előbb, annál jobb, amitől a javakorabeli hölgy ijedten kirohant a szobából, ahonnan Tupman úr kituszkolta Pickwick urat, s átengedték Peter Magnus urat önmagának és gondolatainak.
Ha a javakorabeli hölgy sokat forgott volna a nagyvilágban és ha csak némiképp is kitanulja azoknak a módszereit és szokásait, akik törvényt hoznak és divatot szabnak, akkor azt is tudta volna, hogy az ilyen viharos jeleneteknél ártalmatlanabb dolog nincs a világon. De mivelhogy életének java részét falun töltötte, parlamenti tudósításokat sohasem olvasott, nagyon kevéssé volt járatos a művelt társadalom e válogatott fogásaiban. Ennélfogva, mihelyt a szobájába ért, bezárta maga után az ajtót s gondolkozni kezdett azon a jeleneten, amelynek az imént tanúja volt és vérengző, rettentő öldöklő képek jelentek meg lelki szemei előtt s ezek között még a legjámborabb látomása az volt, hogy Peter Magnus urat, aki egy tucat golyót kapott a bal oldalába, négy ember viszi lakására, teljes életnagyságban. Mennél tovább töprengett a javakorabeli hölgy, annál jobban nőtt a rémülete; utoljára is arra határozta magát, hogy elmegy a városi hatóság fejéhez és megkéri, hogy rendelje el haladéktalanul Pickwick úr és Tupman úr letartóztatását.
A javakorabeli hölgyet nagyon különböző okok indították ebbeli elhatározására, amelyek között a legnyomósabb az volt, hogy kétségtelen bizonyságot szolgáltasson arról, hogy mennyire szereti Peter Magnus urat és mennyire félti az életét. Sokkal jobban ismerte Magnus úr féltékeny természetét, semhogy a legcsekélyebb célzással is el merte volna árulni, mi volt ijedelmének valódi oka, amikor Pickwick urat megpillantotta; bízott magában és rábeszélő tehetségében, hogy le fogja fegyverezni a kis ember veszett féltékenységét, mihelyt Pickwick úr nem lesz többé útban, s így újabb összetűzésre nem lesz alkalom. Ilyen gondolatokkal eltelve, a javakorabeli hölgy föltette kalapját, sálját, s ment egyenesen a polgármesteri hivatalba.
George Nupkins úr, a fönt említett elöljáró, olyan nagytekintélyű férfiú volt, hogy a leggyorsabb kengyelfutó még június huszonegyedikén is alig lelte volna párját napkelte és napnyugta között, pedig ez a nap a kalendárium szerint leghosszabb nap az egész esztendőben és ezek szerint legtágabb teret ad a keresésre. Aznap reggel Nupkins úr éppen roppant nyugtalan és izgatott volt, mert a városban lázadás ütött ki: a város legnépesebb iskolájának valamennyi tanulója összeesküvést szőtt, hogy beverik egy gyűlölt gyümölcsárus ablakait, kicsúfolták a pedellust és sárral dobálták a konstáblert, egy tisztességes, magas szárú csizmás öreg bácsit, akit kiküldött a hatóság, hogy oszlassa szét a tömeget s aki mint suhanc és meglett ember, legalábbis félszázad óta a rend őreként működött a városban. Nupkins úr méltóságteljesen ült karosszékében, összeráncolt homlokkal és tajtékozva a dühtől, amikor egy hölgyet jelentettek be neki, aki fontos és sürgős magánügyben kíván vele szólani. Nupkins úr félelmetes nyugalmat erőltetett magára s meghagyta, hogy bocsássák be a hölgyet, amely parancs, mint minden uralkodó hatósági személy és egyéb nagy földi potentát parancsa, nyomban teljesült; ennélfogva a szerelmetesen nyugtalan Witherfield kisasszonyt az elöljáró úr elé vezették.
- Muzzle! - szólt az elöljáró úr.
Muzzle névre az alacsony termetű szolga hallgatott, akinek hosszú dereka, de kurta lábszára volt.
- Muzzle!
- Igenis, elöljáró úr.
- Adjon széket és menjen ki.
- Igenis, elöljáró úr.
- És most, asszonyom, adja elő az ügyet.
- Nagyon fájdalmas ügy, uram - mondta Witherfield kisasszony.
- Bizonyára, asszonyom. De vegyen erőt érzelmein - és Nupkins úr nagyon kegyesen tekintett rá. - És aztán mondja el, minő hivatalos dologban jött ide, asszonyom. - A hivatalnok ismét felülkerekedett a magánemberen és megint szigorú lett a tekintete.
- Rám nézve nagyon kínos, hogy följelentést kell tennem - mondotta Witherfield kisasszony -, de attól tartok, hogy párbajozni fognak.
- Itt? - kérdezte az elöljáró. - Hol, asszonyom?
- Ipswichben.
- Ipswichben, asszonyom! Párbaj Ipswichben! - kiáltotta az elöljáró, aki a puszta hírre is egészen kikelt magából. - Asszonyom, az lehetetlen! Meg vagyok róla győződve, hogy a mi városunkban senkinek eszébe sem jut ilyesmi. Asszonyom, hát ön semmit sem tud a helybeli hatóságok működéséről? Nem hallotta hírét, asszonyom, hogy folyó évi május negyedikén mindössze hatvan konstábler kíséretében behatoltam egy díjbirkózás színhelyére, s kitéve magamat annak a veszedelemnek, hogy a felbőszült sokaság dühös haragjának áldozatul esem, megakadályoztam egy ökölvívást a middlessexi Dumbling és a suffolki Bantam között? Párbaj, Ipswichben, asszonyom! Nem hiszem... nem hihetem - mondta az elöljáró, önmagával vitatkozva -, hogy akadjon a városban két olyan vakmerő ember, aki nem átallaná elkövetni ezt a közcsendháborítást.
- Fájdalom, az értesülésem nagyon is hiteles - mondta a javakorabeli hölgy. - Jelen voltam, mikor összetűztek.
- Hát ez hallatlan - mondta az elöljáró csodálkozva. - Muzzle!
- Parancsára, elöljáró úr.
- Küldje be hozzám azonnal Jinks urat! De rögtön.
- Igenis, elöljáró úr.
Muzzle úr visszavonult és egy sápadt, hegyes orrú, rosszul táplált, elnyűtt ruhájú, idős írnok lépett be a szobába.
- Jinks úr - mondta az elöljáró. - Jinks úr.
- Tessék parancsolni - mondta Jinks úr.
- Jinks úr, ez a hölgy arról értesült, hogy városunkban párbajozni szándékoznak.
Jinks úr nem tudván pontosan, hogy mit tegyen, egy hivatali alárendelthez illő szerénységgel elmosolyodott.
- Mit nevet ezen, Jinks úr? - kérdezte az elöljáró.
Jinks úr ábrázata azon nyomban elkomolyodott.
- Jinks úr - szólt az elöljáró -, maga egy hülye.
Jinks úr alázatos pillantást vetett a nagy férfiúra, és a tollat kezdte rágni.
- Úgy látszik, maga nagyon mulatságosnak tartja ezt az értesülést; de annyit mondhatok, Jinks úr, hogy aligha van miért nevetnie - mondta az elöljáró.
A kiéhezett ábrázatú Jinks felsóhajtott, mint aki teljesen tisztában van azzal, hogy csakugyan nincs miért nevetnie; s miután parancsot kapott, hogy vegyen fel jegyzőkönyvet a hölgy bejelentéséről, odabotorkált egy székhez, s nekiült az írásnak.
- Tehát ez a Pickwick, ha jól értettem, ez az egyik párbajozó fél - mondta az elöljáró, amikor a kihallgatás véget ért.
- Igen, ő - mondta a javakorabeli hölgy.
- És a másik békebontó... mi is a neve, Jinks?
- Tupman, kérem.
- Tupman a párbajsegéd?
- Igen.
- És a másik párbajozó fél, amint mondja, asszonyom, kereket oldott, ugye?
- Igen - felelte Witherfield kisasszony, egyet köhintve.
- Jól van - mondta az elöljáró. - Ez két londoni orgyilkos, akik lejöttek ide, irtani őfelsége hű népét, abban a hiszemben, hogy a fővárostól ilyen távol a törvény karja béna és tehetetlen. De majd példásan meglakolnak ezért, írja meg a letartóztatási parancsokat, Jinks úr. Muzzle!
- Parancsára, elöljáró úr.
- Grummer odalent van?
- Igenis, elöljáró úr.
- Küldje fel.
A szolgálatkész Muzzle kiment és nyomban visszatért egy magas szárú csizmás, éltes úriemberrel, akinek különös ismertetőjelei a következők: rezes orr, rekedt hang, tubákszínű felsőkabát és réveteg szemek.
- Grummer - szólt az elöljáró.
- Parancsoljon, elöljáró úr.
- Nyugalom van már a városban?
- Igenis, elöljáró úr, most már elég nyugalom van - felelte Grummer. - A közhangulat már bizonyos mértékben lecsillapodott, mivelhogy a diákok elmentek krikettezni.
- Ilyen időkben csak a legerélyesebb rendszabályokkal lehet eredményt elérni, Grummer - szólt az elöljáró határozott hangon. - És ha a királyi tisztviselők hatalma nem elegendő, akkor ki fogjuk hirdetni a lázadásról szóló törvénycikkelyt. Ha a polgári hatóság nem tudja megvédeni azokat az ablakokat, Grummer, akkor a katonaság védi majd meg a polgári hatóságot is meg az ablakokat is. Azt hiszem, Jinks úr, hogy ez az alkotmányunk egyik alapelve.
- Kétségtelenül, uram - mondta Jinks.
- Helyes - szólt az elöljáró, miközben aláírta a letartóztatási parancsot. - Grummer, ezt a két embert ma délután elő fogja állítani. A Nagy Fehér Lóban megtalálja őket. Emlékszik még a middlessexi Dumpling és a suffolki Bantam esetére, Grummer?
Grummer úr egy sokatmondó fejbólintással jelezte, hogy sohasem fogja elfelejteni ezt az esetet - ami különben nagyon nehéz is lett volna, tekintve hogy minden áldott nap elemlegették előtte.
- De ez az eset még sokkal alkotmányellenesebb - mondta az elöljáró. - Ez még nagyobb mérvű csendháborítás és még durvább megsértése Őfelsége kiváltságainak. Úgy hiszem, a párbajozás Őfelsége legkétségtelenebb előjogai közé tartozik, nemde, Jinks úr?
- Már a Magna Chartában is kifejezetten le van fektetve - mondta Jinks úr.
- Úgy hiszem, Jinks úr, ez a brit korona legragyogóbb gyémántja, melyet Őfelségétől kicsikartak a főnemesek - mondta az elöljáró.
- Úgy van, uram - felelte Jinks úr.
- Nagyon helyes - szólt az elöljáró, büszkén fölegyenesedve. - És gondunk lesz rá, hogy Őfelsége birodalmának ebben a részében senki meg ne sértse az alkotmányt. Grummer, vegyen maga mellé embereket és minél előbb foganatosítsa a letartóztatási parancsot. Muzzle!
- Igenis, elöljáró úr.
- Kísérje ki a hölgyet.
Witherfield kisasszony elvonult, mélyen meghatva az elöljáró nagy tudásától és bölcsességétől; Nupkins úr elvonult villásreggelizni; Jinks úr elvonult, gondolataiba mélyedni - mert ez volt az egyetlen hely, ahová elvonulhatott, nem számítva a díványát abban a kis szobácskában, melyet napközben háziasszonyának a családja foglalt el -, és Grummer is elvonult, eleget tenni legfrissebb megbízatásának, hogy lemossa a gyalázatot, mely őt a délelőtt folyamán érte, Őfelsége másik képviselőjével, a törvényszolgával egyetemben.
Mialatt az ország belső rendjének és nyugalmának megóvására ilyen határozott és elszánt intézkedések tétettek folyamatba, Pickwick úr és a barátai, nem sejtvén, hogy mi készül ellenük, szép nyugodtan ebédhez ültek; s valamennyien nagyon jókedvűek és bőbeszédűek voltak. Pickwick úr javában mesélte a múlt éjszakai kalandját, nagy mulatságára a barátainak, legkivált pedig Tupman úrnak, amikor egyszerre csak kinyílt az ajtó, és egy visszataszító ábrázat kandikált be a szobába. Ebből a visszataszító ábrázatból két szem meredt Pickwick úrra, nagyon komolyan nézte őt egy darabig, s úgy látszott, hogy meg van elégedve a vizsgálat eredményével; mert utána a test is, melyhez a visszataszító ábrázat tartozott, szép lassan betolta magát az ebédlőbe, s egy hosszú szárú csizmás öreg férfi alakja vált láthatóvá. Hogy ne csigázzuk tovább az olvasó kíváncsiságát, eláruljuk, hogy ez a két szem Grummer úr réveteg szemepárja volt, és a test szintén őhozzá tartozott.
Grummer úr eljárása hivatalos volt ugyan, de azért elég furcsának tűnt. Első dolga volt az ajtót belülről elreteszelni; másodszor pedig kendőjével roppant gondosan megtörülte a fejét és az arcát; harmadszor a kalapját, a beléje dugott zsebkendővel együtt letette a legközelebbi székre; negyedszer a belső kabátja zsebéből kihúzott egy koronával ellátott kurta pálcát, amellyel fölöttébb ünnepélyesen és rejtélyesen Pickwick úr felé bökött. Snodgrass úr volt az első, akinek a nagy álmélkodásban megjött a szava. Egy darabig merőn nézte csak Grummer urat, aztán, minden szót megnyomva, így szólt:
- Ez magánlakás, kérem. Magánlakás.
Grummer úr a fejét rázta és így felelt:
- A törvény előtt megszűnik a magánlakás, ha egyszer átléptük a küszöböt. Ez a törvény. Sokan azt tartják, hogy az angol ember háza az ő vára. Mesebeszéd.
A pickwickisták csodálkozó tekintettel néztek egymásra.
- Melyik itt a Tupman úr? - kérdezte Grummer úr. Pickwick urat ösztönszerűleg felismerte; azonnal biztos volt a dolgában.
- Az én nevem Tupman - szólt a kérdéses úr.
- Az én nevem törvény - mondta Grummer úr.
- Micsoda? - kérdezte Tupman úr.
- Törvény - felelte Grummer úr. - Törvény, közigazgatás, végrehajtó hatalom; így hívnak; itt van ni, a meghatalmazásom. Tupman, keresztnév helye üres, Pickwick, keresztnév helye üres... közcsendháborítás vétsége miatt, Őfelsége a király nevében... a megfelelő törvényerejű rendelet értelmében... és így tovább, szabályszerűen kiállítva. Fent nevezett Pickwick és Tupman, ezennel letartóztatom!
- Miféle szemtelenség ez? - mondta Tupman úr felugorva. - Takarodjék ki innét!
- Hahó! - kiáltotta Grummer úr, miközben gyorsan az ajtóhoz hátrált és kinyitotta egy arasznyira. - Dubbley!
- Tessék - szólt egy basszushang a folyosóról.
- Jöjjön csak ide, Dubbley - mondta Grummer úr.
Erre a parancsszóra egy hatalmas termetű és megfelelően dagadt, mosdatlan képű alak nyomakodott be a félig nyitott ajtón (miközben a képe egészen kivörösödött erőlködésében), s belépett a szobába.
- Kint van a többi törvényszolga is, Dubbley? - kérdezte Grummer úr.
Dubbley úr, aki láthatólag szófukar ember volt, csak a fejével intett, hogy igen.
- Vezényelje be az embereit, Dubbley - mondta Grummer úr.
Dubbley úr engedelmeskedett, s egyszerre egy rakás ember rontott be a szobába, egytől egyig rézkoronás, kurta pálcával. Grummer úr zsebre dugta a pálcáját s Dubbleyre nézett; Dubbley zsebre dugta a maga pálcáját s az embereire nézett; az emberek is zsebre dugták a pálcákat és Tupman úrra meg Pickwick úrra néztek.
Pickwick úr és a barátai egy emberként álltak fel.
- Mit jelentsen az, hogy botrányos erőszakkal behatolnak a magánlakásomba? - kérdezte Pickwick úr.
- Ki merészel engem letartóztatni? - mondta Tupman úr.
- Mit kerestek itt, bitang csirkefogók? - mondta Snodgrass úr.
Winkle úr nem szólt semmit, de a szemét Grummer úrra szögezte és olyan vasvillapillantást vetett rá, hogy okvetlenül fölnyársalta volna a törvény emberét, ha annak nincs olyan vastag bőr a pofáján. Minthogy azonban vastag volt a bőre, semmit sem lehetett rajta észrevenni.
Mikor a törvény emberei látták, hogy Pickwick úr és a barátai hajlandónak mutatkoznak szembeszállni a törvény tekintélyével, sokatmondó mozdulattal feltűrték a kabátjuk ujját, mint akik magától értetődő hivatalos kötelességüknek tartják, hogy minden további nélkül leüssék az ellenszegülőket, aztán elhurcolják őket. Pickwick úr figyelmét nem kerülte el ez a tüntető némajáték. Félrevonult néhány percre Tupman úrral tanácskozni, s aztán kijelentette, hogy kész megjelenni az elöljárói hivatalban, csupán arra kérte az összes jelenlevőket, vegyék tudomásul, hogy eltökélt szándéka tiltakozni angol állampolgári jogainak ezért a botrányos megsértéséért, mihelyst ismét szabadlábra helyezik; mire az összes jelenlevők jóízűen nevetni kezdtek, az egy Grummer úr kivételével, aki láthatólag azon a véleményen volt, hogy a hatóság isteni jogát még egy lehelettel sem lehet megsérteni, mert ez olyan istenkáromlás, amit nem szabad eltűrni.
De miután Pickwick úr késznek nyilatkozott meghajolni az ország törvényei előtt, s amikor már a pincérek, lovászok, szobalányok és postakocsisok, akik pazar mulatságot reméltek Pickwick úr makacs ellenszegülésétől, csalódva és bosszankodva kezdtek kiszállingózni a szobából, egy előre nem látott új akadály merült fel.
Pickwick úr ugyanis a törvényes hatóságok iránt érzett minden tisztelete mellett is, a leghatározottabban tiltakozott az ellen, hogy mint valami közönséges gonosztevőt, rendőri fedezettel kísérjék végig az utcán az elöljárói hivatalig. Grummer úr viszont a felizgatott közhangulatra való tekintettel (mert iskolai szünet volt és a diákok még nem tértek haza), éppily kereken kijelentette, hogy ő bizony nem megy az utca túlsó oldalán, ha Pickwick úr százszor a becsületszavát adja is, hogy megy egyenest az elöljáróságra; Pickwick úr és Tupman úr pedig hasonló konoksággal kijelentették, hogy nem hajlandók a bérkocsi költségeit fedezni, pedig ez volt az egyetlen tisztességes alkalmatosság, amit kaphattak volna. A vita egyre hevesebb lett, telt az idő, s még mindig nem tudtak megegyezni; s amikor a törvény emberei már közel álltak hozzá, hogy Pickwick úr ellenállását a már említett, nem szokatlan módon törjék meg, valakinek eszébe jutott, hogy van a fogadó udvarán egy ócska gyaloghintó, mely eredetileg egy köszvényes tőkepénzesnek készült, s ennélfogva Pickwick úrnak és Tupman úrnak is megfelelhet, legalábbis annyira, mint egy újfajta bérkocsi. Előkerítették a gyaloghintót s beállították a kapu alá; Pickwick úr és Tupman úr bebújtak és lebocsátották a függönyeit; hamarosan találtak két embert is, aki cipelje őket és a menet szép rendben megindult. A törvényszolgák a gyaloghintó mellett lépdeltek; Grummer úr és Dubbley úr diadalmasan vezették a menetet; Snodgrass úr és Winkle úr pedig karonfogva mentek mögöttük; az utócsapatot viszont Ipswich mosdatlan csőcseléke alkotta.
A város boltosai, jóllehet az elkövetett vétség természetét illetőleg meglehetős homályban voltak, a látványt fölöttébb épületesnek és mulatságosnak találták. Íme, itt megmozdult a törvény karja és húsz lóerővel sújtott le két bűnösre, még ha fővárosiak voltak is; s ezt a hatalmas gépezetet saját elöljárójuk kormányozza, saját közhivatalnokaik kezelik és egyesült erővel sikerült is nekik a két bűnöst belegyömöszölni egy szűk gyaloghintóba. Általános helyesléssel, nagy tetszéssel, lelkesen üdvözölték Grummer urat, aki pálcájával a kezében a karaván élén haladt; a mosdatlan utóhad harsányan és hosszasan éljenezte, s a menet a közvélemény ilyen hangos megnyilatkozása közt lassan és méltóságosan lépegetett tovább.
Samuel Weller úr, fekete vászon ujjas reggeli zubbonyában, kissé levert hangulatban éppen visszatérőben volt a rejtélyes zöld kapus háztól, mert hiába ólálkodott körülötte. Ahogy felnéz, egyszerre csak látja, hogy mekkora sokaság hömpölyög végig az utcán, mekkora tömeg kísér egy furcsa holmit, mely szerfölött hasonlít egy gyaloghintóhoz. Örült, hogy a kudarca után egy kicsit elszórakozhatik s félreállt, hogy a sokaság elhaladjon előtte s miután tapasztalta, hogy a tömeg csupa mulatságból ordítozik és éljenez, ő is ordítani és üvölteni kezdett, ahogy csak a torkán kifért - abban a reményben, hogy hátha felvidul ettől.
Grummer úr elhaladt előtte, Dubbley úr is elhaladt előtte, a gyaloghintó is elhaladt előtte, a törvényszolgák testőrsége is elhaladt előtte, és Sam még mindig együtt éljenzett a lelkes sokasággal, lengette a kalapját, s oda volt a nagy örömtől (mert hiszen halvány sejtelme sem volt róla, hogy miről van szó), amikor hirtelen megpillantotta Winkle urat és Snodgrass urat. Ettől egyszerre elnémult.
- Mi történt, uraim? - kiáltotta Sam. - Kit visznek fényes nappal ezen a Szent Mihály lován?
Mind a ketten egyszerre feleltek neki, de a szavukat elnyelte a nagy zsivaj.
- Ki ül benne? - kiáltotta Sam.
Megint egyszerre feleltek mind a ketten, s noha a szavukat most sem lehetett érteni, a szájuk mozdulatából Sam kiolvasta, hogy ezt a varázslatos nevet mondták ki: Pickwick. Samnek sem kellett több. Egy pillanat alatt keresztülfúrta magát a sokaságon; útját állta a vezetőknek s odalépett a tekintélyes Grummer elé.
- Adj Isten, öregapám! - mondta Sam. - Kit dugtak bele ebbe az ócska ládába?
- Félre az útból! - mondta Grummer úr, akinek hivatalos önérzetét, miként annyi más nagy emberrel is megesett, ez a kis népszerűség csudálatos módon megdagasztotta.
- Üssétek le, ha nem megy el az útból - szólt Dubbley úr.
- Hálásan köszönöm a jó tanácsát, öregapám - felelte Sam -, és még hálásabban köszönöm ennek a másik úriembernek a javaslatát, aki úgy fest, mintha most szökött volna meg az óriások országából; de mégis jobb szeretném, ha arra felelnének, amit kérdeztem, ha nem kerül fáradságukba... Hogy érzi magát, uram? - ezt az utóbbi kérdést Weller úr jóindulatú hangon Pickwick úrhoz intézte, aki éppen kinézett elöl a gyaloghintó ablakán.
Grummer úr, akinek fölháborodásában még a szava is elállt, kicibálta rézkoronás pálcáját a belső zsebéből és hadonászni kezdett vele Sam orra előtt.
- Ejha - mondta Sam -, csinos jószág, kivált a korona rajta, ami olyan, akárcsak az igazi.
- Félre az útból! - kiáltotta a felháborodott Grummer úr. Hogy még nagyobb nyomatékot kölcsönözzön a szavának, fél kezével nekidöfte a királyság rézből öntött jelképét Sam nyakának, a másik kezével pedig torkon ragadta: mire Samuel Weller úr ezt a figyelmességét akként viszonozta, hogy Grummer urat alaposan földhöz teremtette, miután előbb, csupa gyöngédségből és csupa óvatosságból, leütötte az egyik hordárt, hogy Grummer úr puhára essék.
Hogy Winkle urat hirtelen az az őrület szállta-e meg, mely az igazságtalanul elszenvedett bántalomból ered, vagy pedig Weller úr vitézsége ragadta magával, ezt nem tudjuk eldönteni; de annyi bizonyos, hogy mihelyt Grummer úr elestét látta, irtóztató támadást intézett egy kisfiú ellen, aki éppen mellette állt; mire Snodgrass úr, mint jó keresztényhez illik, nehogy orvul támadjon rá valakire, előbb fennszóval kihirdette, hogy most már rajta a sor, aztán a legnagyobb nyugalommal kezdte levetni a kabátját. Persze, rögtön körülfogták és letartóztatták, s tartozunk az igazságnak azzal a kijelentéssel, hogy sem ő, sem Winkle úr a legcsekélyebb kísérletet sem tette a maguk vagy Weller úr kiszabadítására, akit bátor és kemény ellenállás után legyőzött és foglyul ejtett a túlerő. Aztán a menet újra felsorakozott, a hintóvivők ismét helyükre álltak és a karaván újra megindult.
Pickwick úr az egész idő alatt magánkívül volt felháborodásában. Látta, hogy Sam földhöz vágta a törvényszolgákat s jobbra-balra osztogatta az ökölcsapásokat, de egyebet aztán már nem is láthatott, mert a gyaloghintó ajtaja nem akart kinyílni s a függönyöket sem lehetett felhúzni. Végül is Tupman úr segítségével sikerült neki a gyaloghintó fedelét kitörni; ekkor felkapaszkodott az ülésre, ahogy tudott, megfogózkodott barátja vállában és szónokolni kezdett a sokasághoz; hangoztatta, hogy milyen felháborító módon bántak vele; tanúnak hívott fel mindenkit, hogy az ő inasa volt a megtámadott fél. Így értek lassan a városháza elé; a hintóvivők kutyagoltak, a foglyok lépdeltek utánuk, Pickwick úr szónokolt és a tömeg ordítozott.
Dostları ilə paylaş: |
