Charles dickens a pickwick klub



Yüklə 4,38 Mb.
səhifə23/58
tarix03.04.2018
ölçüsü4,38 Mb.
#46266
1   ...   19   20   21   22   23   24   25   26   ...   58

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Pickwick úr Ipswichbe utazik, ahol regényes kalandba keveredik egy
javakorabeli hölggyel, aki sárga papírtekercset visel a hajában


- Ez a gazdád poggyásza, Sammy? - kérdezte idősb Weller úr szeretett magzatától, amikor az utóbbi egy utazóbőrönddel és egy kis kézitáskával befordult a whitechapeli Ökör fogadó udvarára.

- Fején találtad a szöget, öreg - felelte ifjabb Samuel Weller úr, lerakta terhét az udvaron; aztán kényelmesen letelepedett rá. - A gazdám is itt lesz mindjárt.

- Persze bérkocsin jön, mi? - kérdezte az apja.

- Hát persze, nyolc pennyért két mérföldnyi úton játszik az életével - felelte a fia. - Hát a mostohám mit csinál, hogy van?

- Furcsán, Sammy, nagyon furcsán - felelte idősb Weller úr fölöttébb komoly hangon. - Úgy látszik, belépett a metodista rendbe a minap, Sammy, no és annyit mondhatok, hogy iszonyatosan ájtatos asszony lett belőle. Olyan kiváló asszony az, Sammy, hogy nem is hozzám való. Érzem, hogy nem érdemlem meg az ilyen feleséget.

- Ejnye már, apám - mondta Samuel -, nagy önmegtagadás volna, ha lemondanál róla.

- Bizony - felelte az apja, felsóhajtva. - Valami új találmányt vett a fejébe, olyasmit, hogy felnőtt emberek újra megszülethetnek. Ha nem tévedek, újjászületésnek hívják. Nagyon szeretném látni, hogyan ütik nyélbe a dolgot, Sammy. Nagyon szeretném látni, hogy a mostohád hogyan születik még egyszer a világra. Biz isten, mindjárt kiadnám dajkaságba.

- Mit gondolsz, mit műveltek az asszonyok a minap - folytatta idősb Weller úr, rövid szünet után, mialatt az orra hegyét jó néhányszor megvakargatta a mutatóujjával. - Mit gondolsz, mit műveltek az asszonyok a minap, Sammy?



- Tudom is én - felelte Samuel. - Ugyan mit?

- Fogták magukat és egy nagy uzsonnázást rendeztek egy fickó tiszteletére, akit a pászto­ruknak neveznek - mondta Weller úr. - A képkereskedés előtt álldogáltam, a mi bérkocsi-állomásunkon, amikor megakad a szemem egy kifüggesztett kis cédulán és azt olvasom rajta: Egy jegy ára két és fél shilling. Bővebb felvilágosításokkal a bizottság szolgál. Titkár: Wellerné. S mire hazaértem, az udvari szobában már együtt is ült a bizottság. Tizennégy asszony. Nagy kár, hogy nem hallottad őket, Sammy. Határozatokat hoztak, megszavaztak könyöradományokat és egyéb ilyen szamárságokat műveltek. Egyrészt, mert a mostohád nagyon zaklatott, hogy menjek el, másrészt pedig, mert azt reméltem, hogy egy jó kis kutyakomédiát fogok látni, ha elmegyek, hát én is feliratkoztam, hogy veszek egy jegyet. Pénteken este hat órakor aztán szépen kicsíptem magam, fölkerekedtem az anyjukkal együtt, s ahogy felmegyünk egy dohos terembe, ahol már vagy harminc embernek terítve volt teára, a sok asszony mind súgni-búgni kezd és úgy néz rám, mintha soha életében nem láthatott volna még egy ilyen jó erőben levő, ötvennyolcas úriembert. Egyszerre csak nagy zajt hallok a lépcsőházból, hát egy vörös orrú, fehér nyakkendős, cingár legény rohan fel a lépcsőn és elkiáltja magát: “Itt jön a pásztor, aki meglátogatja az ő hű nyáját”... és belép ám az ajtón egy széles képű, sápadt, kövér alak és úgy mosolyog, mint a nyúl a vadalmára. Így folyt ott a vásár, Sammy... A “békecsókot” - mondja a pásztor; s azzal sorra csókolja mind az asszo­nyokat, s ahogy elvégzi, a vörös orrú fog hozzá. Én is épp azon tűnődtem magamban, hogy nem volna-e jó már nekem is hozzálátnom, annyival is inkább, mert egy nagyon helyes asszonyka ült mellettem... de akkor már ott volt a tea, meg ott volt a mostohád is, aki odalent vigyázott, míg a vizet felforralták. De csak ezután következett a java. Aztán milyen hangosan fújták a zsoltárt, Sammy, amíg a tea elkészült! Micsoda zsoltározás volt ott, micsoda evés-ivás! Jaj, ha láttad volna, hogy a pásztor hogy nekiesett a meleg sonkás hasénak! Soha életemben nem láttam még olyan falatozást meg olyan ivást... nem én, soha. A vörös orrú legényt se igen vállalná az ember havi kosztosnak, de a pásztor mellett csak kismiska volt. Mikor aztán meguzsonnáztak, megint elénekeltek egy zsoltárt, és a pásztor elkezdett prédikálni; s meg kell adni, hogy jól csinálta a dolgát, kivált ha meggondoljuk, hogy a sok meleg hasé mennyire megfeküdhette a gyomrát. Aztán egyszerre csak elhallgat, és elordítja magát: “Hol van a bűnös... hol van a nyomorult bűnös?” Mire az asszonyok mind rám néztek és olyan sóhajtozást csaptak, mintha a halálukon volnának. Ezt már egy kicsit furcsának találtam, de azért egy kukkot sem szóltam. Aztán hirtelen megint csak kihúzza magát, rám néz nagy szigorúan és megint azt mondja: “Hol van a bűnös... hol van a nyomorult bűnös?”, és az asszonyok újra sóhajtoznak, de még százszorta keservesebben, mint az előbb. Erre már egy kicsit fejembe szállt a vér, egyet-kettőt léptem feléje és azt mondom neki: “Mondja csak, barátom, rám értette ezt a dolgot?”... A pásztor meg ahelyett, hogy megkövetett volna, ahogy tisztességes emberhez illik, csak még gorombább lett: edénynek nevezett, Sammy... a harag edényének... meg más efféle gyalázkodó szóval illetett. No, nekem is felforrt az epém és először lekentem neki kettőt-hármat, amit neki szántam, aztán lekentem neki még kettőt-hármat, amit a vörös orrúnak szántam, azzal, hogy adja át a barátjának, s faképnél hagytam őket. Bárcsak hallottad volna, Sammy, hogy visítoztak az asszonyok, amikor a pásztorukat kihúzták az asztal alól... Ohó! Itt a gazdád, teljes életnagyságban.

Weller úr elhallgatott, Pickwick úr pedig közben kiszállt a kocsiból és belépett az udvarra.

- Szép reggelünk van, uram - mondta idősb Weller úr.

- Gyönyörű, csakugyan - felelte Pickwick úr.

- Gyönyörű, csakugyan - ismételte egy hosszú orrú, vörös hajú ember, kék szemüveggel, aki ugyanakkor szállt ki egy másik bérkocsiból, mint Pickwick úr -, Ipswichbe megy, uram?

- Oda - felelte Pickwick úr.

- Csodálatos véletlen. Én is oda igyekszem.

Pickwick úr bólintott egyet.

- Külső helyet váltott, uram? - kérdezte a vörös hajú ember.

Pickwick úr ismét bólintott.

- No, ez már igazán bámulatos... én is külső helyet váltottam - mondta a vörös hajú ember. - Így hát csakugyan együtt utazunk. - S a vörös hajú ember, aki egy hegyes orrú, fontoskodó képű, titokzatos hangon beszélő egyén volt, s a madarak módjára billegtette a fejét, vala­hányszor mondott valamit, most olyan sokatmondóan mosolygott, mintha a világtörténelem legcsudálatosabb fölfedezésére jött volna rá.

- Nagyon örvendek, hogy az ön társaságában utazhatom, uram - mondta Pickwick úr.

- Ó - felelte a jövevény -, ez egyaránt kellemes mindkettőnknek, no nem igaz? Mert tetszik tudni, társaságban utazni... izé, társaságban utazni... az... az... egészen más, mint egyedül utazni... no nem igaz?

- Már azt senki sem tagadhatja - mondta Weller úr, és nyájas mosollyal kapcsolódott be a társalgásba. - Ez magától értetődik, ahogy a kutyaeledeles mondta, amikor a szolgálólány a szemére hányta, hogy nem viselkedik úriember módjára.

- Ó - mondta a vörös hajú ember, és gyanakvó pillantással mérte végig Weller urat, tetőtől talpig. - Az ön barátja, uram?

- No, nem éppen barátom - felelte Pickwick úr halkan. - A dolog úgy áll, hogy tulajdonképpen az inasom, de megengedem neki ezt a bizalmaskodást; mert, köztünk szólva, hízelgek magamnak azzal, hogy érdekes, eredeti ember, s meglehetősen büszke vagyok rá.

- Ó - mondta a vörös hajú ember -, hát ez már ízlés dolga, tetszik tudni. Én nem szeretek semmit, ami eredeti; ki nem állhatom az effélét; nem látom be, hogy mi szükség van rá. Kihez van szerencsém, uram?

- Itt a névjegyem, kérem - felelte Pickwick úr, akit nagyon mulattatott ez a hirtelen kérdés meg az idegen furcsa modora.

- Ó - mondta a vörös hajú ember, s eltette Pickwick úr névjegyét a tárcájába. - Pickwick... nagyon szép. Én mindig szeretem tudni, hogy kivel beszélek, így sok fölösleges fáradságtól megkíméli magát az ember. Tessék, itt a névjegyem, uram... Magnus... amint látja, uram... Magnus a nevem. Elég jó név, azt hiszem, ugyebár?

- Igazán nagyon jó név - felelte Pickwick úr, de most már nem állta meg mosolygás nélkül.

- Igen, magam is azt hiszem - folytatta Magnus úr. - A keresztnevem is nagyon szép, amint láthatja. Megengedi, kérem... ha egy kicsit ferdén tartja a névjegyet, akkor éppen a nyomtatásra esik a világosság, így ni. Itt van... Peter Magnus... jól hangzik, azt hiszem.

- Nagyon jól hangzik - felelte Pickwick úr.

- Roppant érdekesek ám ezek a kezdőbetűk, uram - mondta Magnus úr. - Talán már észre is vette, kérem... P. M. annyi mint: post meridiem, azaz délután. Úgyhogy ha sietősen írok a jó barátaimnak, sokszor csak így írom alá magamat: “Délután.” A barátaim ezen nagyon jót mulatnak, Pickwick uram.

- El tudom képzelni, hogy milyen szórakoztató lehet számukra - mondta Pickwick úr, és titokban kissé irigykedett, hogy milyen könnyűszerrel lehet mulattatni Magnus úr barátait.

- Uraim - szólalt meg most a lovász -, parancsoljanak, a kocsi előállt.

- Felrakták minden poggyászomat? - kérdezte Magnus úr.

- Mindent felraktunk, uram.

- A vörös bőröndömet is?

- Azt is, kérem.

- A csíkos táskámat is?

- Fent van, uram, az elülső csomagtartóban.

- Hát a szürke papírcsomagomat?

- Az az ülés alatt van, uram.

- És a bőr kalapskatulyámat?

- Minden fent van a kocsin, uram.

- No, akkor talán tessék felszállni - mondta Pickwick úr.

- Bocsánatot kérek - felelte Magnus úr, s állva maradt a kocsikeréken. - Bocsánatot kérek, Pickwick uram, de nem szállhatok fel addig, amíg ilyen bizonytalanságban vagyok. Ennek az embernek a viselkedéséből azt olvasom ki, hogy a bőr kalapdobozom nincs a kocsin.

A lovász hiába fogadkozott ünnepélyesen, Magnus úr megnyugtatására elő kellett halászniuk a kalapskatulyát a kocsi fenekéről; és amikor Magnus úr a kalapskatulya felől végre meg­nyugodott, egyszerre másféle balsejtelmei támadtak, először is aziránt, hogy a vörös bőröndjét elhagyták, másodszor, hogy a csíkos táskát ellopta valaki és végül, hogy a szürke papírcsomag spárgája leoldódott. Végül nagy nehezen, miután saját szemével győződött meg arról, hogy sejtelmei egytől egyig alaptalanok voltak, hajlandónak mutatkozott felmászni a kocsi tetejére, nem mulasztván el megjegyezni, hogy most minden gondjától megszabadult s ennélfogva tökéletesen jól érzi magát és nagyon meg van elégedve a helyzettel.

- Ön egy kissé ideges, uram, nemde? - kérdezte idősb Weller úr, rásandítva az idegenre, amikor az felszállt a kocsira.

- Úgy van, az ilyen apró kellemetlenségek egy kissé mindig idegessé tesznek - felelte az idegen. - De most már megint jól érzem magam... minden rendben van.

- Még ez a szerencse - mondta Weller úr. - Sammy, segítsd fel a gazdádat a bakra... a másik lábával, uram... ez az... adja ide a kezét, kérem. No, most fel. Gyerekkorában ön is könnyebb lehetett, uram.

- Ebben igaza van, Weller úr - felelte jókedvűen Pickwick úr, ámbár a lélegzete is elállt, mire sikerült feljutnia a bakra Weller úr mellé.

- No, kapaszkodj fel itt elöl, Sammy - mondta Weller úr. - No, William, ereszd meg a gyeplőt... Uraim, tessék vigyázni a kapubolt alatt. Le a fejjel, ahogy a hentes mondja. Jól van, William, csak ereszd meg bátran a gyeplőt! - S azzal a kocsi végigrobogott Whitechapelen, a sűrűn lakott városrész lakóinak nagy bámulatára.

- Nem nagyon vonzó környék, uram - mondta Sam, megérintve kalapja szélét, amit mindig meg szokott tenni, amikor társalgásba óhajtott bocsátkozni a gazdájával.

- Bizony, nem nagyon vonzó, Sam - felelte Pickwick úr, s nézte a piszkos, népes utcát, ahol a gyorskocsijuk végighaladt.

- Érdekes véletlen, uram - folytatta Sam -, de úgy látszik, hogy az osztriga meg a szegénység mindig együtt járnak.

- Nem értem, mit akar ezzel mondani, Sam - mondta Pickwick úr.

- Úgy értem, uram - felelte Sam - hogy mentől szegényebb egy hely, úgy látszik, annál keresettebb portéka ott az osztriga. Tessék csak nézni, kérem; itt minden hatodik házra jut egy osztrigás bolt. Véges-végig az egész utcán. Biz’isten, már azt kell hinnem, hogy mikor az ember nagyon szegény, hát kiszalad a házából és nagy kétségbeesésében osztrigát eszik.

- Hát persze - jegyezte meg idősb Weller úr. - Sőt, szakasztott így áll a dolog a besózott lazaccal is.

- Nagyon érdekes dolog mind a kettő - mondta Pickwick úr -, s nekem eddig még soha nem jutott eszembe. Mihelyt az első állomáshoz érünk, rögtön feljegyzem a zsebkönyvembe.

Ezalatt odaértek a Mile End-i vámsorompóhoz; két-három mérföldet hagytak már maguk mögött, s egyikük sem szólt egy kukkot sem, amikor idősb Weller úr hirtelen hátrafordult Pickwick úrhoz és azt mondta:

- Nagyon furcsa élete van ám a szedőnek, uram.

- Kinek? - kérdezte Pickwick úr.

- A szedőnek.

- Kit nevez maga szedőnek? - kérdezte Peter Magnus úr.

- Úgy tessék érteni, hogy az öregem a vámszedőkről beszél - jegyezte meg ifjabb Samuel Weller úr magyarázatképpen.

- Ó, most már értem - mondta Pickwick úr. - Igen, annak furcsa élete van. Nagyon kényelmetlen élete.

- Mert csakis olyan emberekből lesznek vámszedők, akik nem tudnak boldogulni az életben - mondta idősb Weller úr.

- Hogyhogy? - kérdezte Pickwick úr.

- Úgy bizony. Csalódtak a világban, ennélfogva visszavonulnak, elrekesztik magukat a sorompó mögé: egyfelől azért, hogy magányban lehessenek, másfelől pedig azért, hogy azzal is bosszút állhassanak az emberiségen, hogy vámot szednek tőlük.

- Mi a csuda - mondta Pickwick úr. - Ezt sem tudtam eddig.

- Pedig tény és való, uram - mondta Weller úr. - Ha urak lennének, akkor mizantrópoknak neveznék őket, de minthogy nem azok, hát csak közönséges finánc a nevük.

Idősb Weller úr az utazás unalmát majdnem egész nap efféle beszélgetésekkel igyekezett enyhíteni, s ennek megvolt az a megbecsülhetetlen előnye is, hogy a hasznosat a kellemessel párosította. Amellett sohasem fogytak ki a mondanivalóból, mert még ha az idősb Weller úr egy pillanatra abba is hagyta a fecsegést, rögtön buzgón helyettesítette őt Peter Magnus úr, aki útitársainak személyes és magánügyeit igyekezett kifaggatni és a megállóhelyeken sohasem mulasztotta el hangos kifejezést adni abbeli aggodalmának, hogy a két bőröndje, a bőr kalapskatulyája és a szürke papírcsomagja vajon biztonságban van-e.

Ipswich főutcáján, az út bal oldalán, alighogy elhagyta az ember a nagy piacot, mely a városháza előtt nyúlik el, egy fogadóhoz érünk, amelyet a Nagy Fehér Ló néven ismernek messze földön; s a híres szálloda már csak azért is szemünkbe ötlik, mert a főbejárata fölött egy kőből faragott, lobogó sörényű és lobogó farkú, szilaj mén látható, amely kissé emlékeztet egy megőrült igáslóra. A Nagy Fehér Ló arról is híres az egész környéken, amiről a díjnyertes ökrök, vagy a vidéki hírlapokban emlegetett cukorrépák, vagy hízók - azaz a rendkívüli nagyságáról. Sehol a világon nem találhat az ember olyan útvesztő folyosókat, szőnyeg nélkül, annyi és olyan dohos és sötét sor szobát, oly rengeteg számú szűk étkező- és hálófülkét, mint amennyi az ipswichi Nagy Fehér Ló fogadó födele alatt nyílik egymásba. Ez előtt a rengeteg nagy szálló előtt állt meg minden este ugyanabban az órában a londoni postakocsi; és erről a londoni kocsiról szállt le Pickwick úr, Weller úr és Peter Magnus úr azon a bizonyos estén, amelyről történetünknek ebben a fejezetében beszámolunk.

- Ön itt száll meg, uram? - kérdezte Peter Magnus úr, amikor a csíkos táska, a vörös bőrönd, a szürke papírcsomag meg a kalapdoboz mind lekerült a kocsiról. - Ön itt száll meg, uram?

- Itt - felelte Pickwick úr.

- Lelkemre mondom - mondta Magnus úr -, ilyen csodálatos véletlent még soha életemben nem tapasztaltam. Hiszen én is itt akarok megszállni. Remélem, hogy együtt vacsorázunk majd.

- Ezer örömmel - felelte Pickwick úr. - Bár nem tudom bizonyosan, nem érkezett-e már ide néhány barátom. Pincér, nem szállt meg itt egy Tupman nevű úr?

Pickwick úr megszólítására egy potrohos pincér, kéthetes szalvétával a hóna alatt, s a szalvétával egyidős harisnyával a lábán, szép lassan abbahagyta a dolgát, ami abból állt, hogy kinézett az utcára; s miután alaposan végigmérte Pickwick urat, a kalapja tetejétől a cipője sarkáig, nagy nyomatékkal így felelt:

- Nem!


- Sem egy Snodgrass nevű úr? - kérdezte Pickwick úr.

- Nem!


- Sem Winkle?

- Nem!


- Barátaim még nem érkeztek meg - mondta Pickwick úr. - Akkor hát egyedül vacsorázunk. Pincér, kérünk egy különszobát.

Erre a felszólításra a potrohos pincér volt olyan kegyes meghagyni a háziszolgának, hogy hozza be az urak poggyászát; aztán egy hosszú, sötét folyosón keresztül elvezette őket egy silányan bútorozott, tágas szobába, ahol egy piszkos kandalló állt, amelyben egy kis pislogó parázs mindenáron lángra akart lobbanni, de a környezet leverő hatása alatt maga is majdnem kialudt. Egy óra leforgása után betálalták az utasok vacsoráját, egy kis halat meg marhasültet; s miután elfogyasztották, a pincérek leszedték az asztalt, Pickwick úr és Peter Magnus úr széket húztak a tűz mellé, rendeltek egy palack portóit, melynél drágábbat és rosszabbat bajosan lehetett volna találni, aztán inkább konyakot ittak szódával, mert saját magukra is tekintettel voltak, nemcsak a szállodára.

Peter Magnus úr roppant közlékeny természetű ember volt, s a szódás konyak olyan csodá­latos hatással volt rá, hogy szívének legrejtettebb titkai is kikívánkoztak belőle. Tücsköt-bogarat elmesélt önmagáról, a családjáról, a barátairól, a kedvteléseiről, az üzleti dolgairól és a bátyjairól (a bőbeszédű embereknek rendszerint nagyon sok mondanivalójuk van bátyjaik­ról), aztán kék szemüvegén át egy darabig csak nézte Pickwick urat, s végül szerény hangon megkérdezte tőle:

- És mit gondol ön... vajon mit gondol ön, Pickwick uram... mi dologban járok én itt?

- Szavamra mondom - felelte Pickwick úr -, hogy nem tudom kitalálni. Talán valami hivatalos ügy?

- El is találta, meg nem is - felelte Peter Magnus úr. - Hivatalos ügy, meg nem is; no, talán mégis ki tudja sütni.

- Nem én - felelte Pickwick úr. - Igazán önre kell bíznom, hogy megmondja-e vagy sem; én akár reggelig törhetném rajta a fejemet, akkor sem találnám ki.

- No hát... hehehe! - mondta Peter Magnus úr, szégyenlősen kuncogva -, mit szólna hozzá, Pickwick úr, ha azt mondanám, hogy lánykérőbe jöttem Ipswichbe... mi? Hehehe!

- Mit szólnék hozzá? Hát csak annyit, hogy aligha fog kosarat kapni - felelte Pickwick úr, szokott ragyogó mosolyával.

- Ó! - mondta Magnus úr. - De igazán ez az őszinte véleménye, Pickwick uram? Igazán?

- Hát persze - mondta Pickwick úr.

- Ó, én azt hiszem, hogy csak tréfál.

- Dehogy tréfálok.

- Hát, ha igazán ezt tartja - mondta Magnus úr -, akkor elárulok önnek egy kis titkot: én magam is reménykedem. Sőt, még azt is megmondom önnek, ámbár rettentően féltékeny a természetem... rettentően féltékeny... hogy az illető hölgy itt van a fogadóban. - S azzal Magnus úr levette a szemüvegét, hogy rákacsinthasson Pickwick úrra, aztán újra föltette.

- Hát akkor vacsora előtt ezért szaladgált ki minduntalan a szobából - jegyezte meg Pickwick úr ravaszul.

- Pszt! Úgy van, eltalálta, ezért; de azért volt annyi eszem, hogy ne mutassam magam előtte.

- Nem?

- Nem; tetszik tudni, nem akartam, hogy meglásson ilyen állapotban, porosan az utazás után. Várok holnap reggelig, uram; s akkor sokkal több kilátásom lesz. Mondhatom magának, Pickwick uram, hogy ebben a bőröndben egy olyan öltözet ruhám van, és ebben a dobozban egy olyan kalapom, amelytől, azt hiszem, döntő sikert remélhetek.



- Igazán! - mondta Pickwick úr.

- Igen; ön bizonyosan észre is vette, hogy mennyire féltettem őket útközben. Nem hiszem, hogy akármennyi pénzért is lehetne még egy ilyen öltözet ruhára s még egy ilyen kalapra szert tenni.

Pickwick úr gratulált a szerencsés tulajdonosnak, akinek sikerült beszereznie ezeket az ellenállhatatlan ruhadarabokat; és Peter Magnus úr néhány pillanatig szemmel láthatóan gondolataiba merült.

- Szép nő - mondta Magnus úr.

- Igazán? - kérdezte Pickwick úr.

- Nagyon szép - mondta Magnus úr -, nagyon szép. Vagy húsz mérföldnyire lakik innét. Megtudtam, hogy ittmarad ma éjszakára, egészen holnap délig, és eljöttem, hogy felhasz­náljam a jó alkalmat. Azt hiszem, egy fogadó elég alkalmas hely arra, hogy az ember megkérje egy magános nő kezét. Talán így utazás közben sokkal inkább érzi az elhagyottságát, mint odahaza. Mit gondol ön, Pickwick uram?

- Nagyon valószínűnek tartom.

- Már megbocsásson, Pickwick uram - mondta Peter Magnus úr -, de hát nekem roppant kíváncsi a természetem. Ön mi járatban van itten?

- Ó, én sokkal kellemetlenebb ügyben járok, uram - felelte Pickwick úr, s ahogy eszébe jutott a dolog, mérgében egészen elpirult. - Azért vagyok itt, uram, hogy leleplezzem valakinek a gaztetteit és álnokságát, akinek a hűségében és a becsületességében pedig feltétlenül megbíztam.

- Ó, hát az igazán nagyon kellemetlen - mondta Peter Magnus úr. - Persze, asszonyról van szó, gondolom? Mi? Ó, értem, ön nagyon óvatos, Pickwick uram, értem. No jó, legyen nyugodt, kedves jó Pickwick uram, én a világért sem akarom megbántani az ön gyöngéd érzelmeit. Fájdalmas dolog az ilyen, kérem, nagyon fájdalmas. De sose restelkedjék előttem, Pickwick uram, ha szabad folyást akar engedni érzelmeinek. Én tudom, mi az, egy nőben csalódni; ilyesmi énvelem megesett már háromszor-négyszer is az életemben.

- Nagyon köszönöm, hogy ilyen melegen érdeklődik a dolog iránt, aminek bosszúságomat tulajdonítja - mondta Pickwick úr, s közben felhúzta az óráját és letette az asztalra - csakhogy...

- Nem, nem - mondta Peter Magnus úr -, szót se többet; fájdalmat okozna önnek. Értem, értem. Hány óra, Pickwick uram?

- Éjfél múlt.

- Ó, Istenem, itt a lefekvés ideje. Nem maradhatok fent tovább. Nagyon sápadt lennék holnap reggel, tetszik tudni.

Ennek a szomorú eshetőségnek már a puszta gondolata is annyira megijesztette Peter Magnus urat, hogy tüstént csöngetett a szobalánynak; s miután a csíkos táska, a vörös bőrönd, a bőr kalapdoboz és a szürke papírcsomag elszállíttatott a szobájába, ő maga egy zománcozott gyertyatartóval elindult az épület egyik vége felé, Pickwick urat pedig egy másik zománcozott gyertyatartóval hosszú sor tekervényes folyosón keresztül az épület másik végébe vezették.

- Ez az ön szobája, uram - mondta a szobalány.

- Jól van - felelte Pickwick úr, körültekintve a szobában. Elég tűrhető, nagy, kétágyas szoba volt, kandallóval; alapjában véve sokkal barátságosabb helyiség, semmint Pickwick úr a Nagy Fehér Ló szálloda kényelmességéről szerzett rövid tapasztalatai után remélhette volna.

- A másik ágyban, természetesen, nem alszik senki? - kérdezte Pickwick úr.

- Ó, nem, uram.

- Jól van. Szóljon az inasomnak, hogy holnap reggel fél kilenckor hozzon be nekem meleg vizet, és hogy ma éjjel már nem lesz rá szükségem.

- Igenis, uram. - A szobalány jó éjszakát kívánt Pickwick úrnak, aztán kiment a szobából és magára hagyta.

Pickwick úr leült egy székre a kandalló mellé és hosszan elábrándozott. Először a barátai jutottak eszébe s azon töprengett, hogy vajon mikor fognak megérkezni; aztán visszaszálltak gondolatai Bardellné asszonyhoz, ahonnan viszont természetes eszmetársulás révén eljutottak Dodson és Fogg piszkos irodájába. Dodson és Foggtól aztán minden átmenet nélkül egyszerre a különös ügyfél történetének kellős közepébe jutott, ahonnét visszakerült az ipswichi Nagy Fehér Lóba, s ekkor Pickwick úrnak még valamennyire világosság derengett az öntudatában és érezte, hogy most mindjárt elnyomja őt az álom. Így hát feltápászkodott a székről s vetkőződni kezdett, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy az óráját lent feledte az asztalon.

Ez az óra különös kedvence volt Pickwick úrnak, mellényzsebének mélyében mindenütt magával hordta, olyan régóta már, hogy erről nem is szükséges talán itt beszámolnunk. Pickwick úrnak soha eszébe sem jutott volna, hogy lefekhet aludni anélkül, hogy az órája szép csöndesen ott ne ketyegne a vánkosa mellett, vagy a feje fölé fölakasztva. De mivel már meglehetősen későre járt az idő, s éjnek évadján nem akarta meghúzni a csengőt, Pickwick úr inkább felvette a kabátját, melyet csak az imént vetett le, kezébe fogta a zománcozott gyertyatartót és csöndesen megindult lefelé a lépcsőn.

Mennél több lépcsőn jutott le Pickwick úr, annál több új lépcső került elébe, s amikor már éppen egy keskeny folyosóra ért és örvendezni akart, hogy végre sikerült leérnie a földszintre, egyszerre csak egy új lépcsőszárny jelent meg ámuló szeme előtt. Végül lejutott egy kövezett tornácra, amelyre úgy emlékezett, hogy már látta egyszer, amikor belépett a fogadóba. Végigkutatott minden folyosót, benyitott minden szobába, s végre amikor már azon a ponton volt, hogy kétségbeesésében felhagy a kereséssel, rátalált arra a szobára, ahol az estét töltötte és az ottfelejtett óráját is megtalálta az asztalon.

Pickwick úr nagy diadallal kapta fel az órát és indult vissza a szobája felé. De ha már a le­jö­vetel is sok nehézséggel és zűrzavarral járt, visszatalálni a szobájába még sokkal bonyodal­ma­sabb feladat volt. Minden képzelhető irányban ajtósorok nyúltak el, melyek elé a legkülönbö­zőbb alakú, nagyságú és minőségű lábbelik voltak kirakva. Már vagy húsz kilincset lenyomott szép óvatosan, abban a hiszemben, hogy rátalált a szobájára, de mindannyiszor nagy mérgesen kiszólt valaki: “Ki az ördög az?” vagy: “Mit keres itt?” - mire Pickwick úr hihetetlen gyorsa­sággal lábujjhegyen odább surrant. Már a kétségbeesés környékezte, amikor megakadt a szeme egy nyitott ajtón. Bekandikált. Végre megtalálta! Ott volt a két ágy s tisztán emlékezett rá, hogyan álltak a szobában, s még a tűz is égett. Gyertyája már akkor sem volt nagyon hosszú, amikor kapta és a nagy léghuzatban, amelyen Pickwick úr keresztüljött, hamar tövig égett és abban a pillanatban aludt ki, amikor gazdája becsukta az ajtót maga után.

“Nem tesz semmit - gondolta magában Pickwick úr. - A kandalló fényénél is levetkőzhetem.”

A két függönyös ágy az ajtó két oldalán állt, jobbra és balra s a fal felőli oldalukon volt egy kis köz, nádfonatú székkel, s elég hely ahhoz, hogy a vendég erről az oldalról is befekhessék az ágyba, vagy leszállhasson róla, ha a kedve úgy tartja. Miután kívülről gondosan összehúzta az ágy függönyét, Pickwick úr leült a nádfonatú székre és szép lassan lehúzta a cipőjét és a bokavédőjét. Aztán levetette és gondosan összehajtogatta a kabátját, a mellényét és a nyakra­valóját, vigyázatosan fejére húzta bojtos hálósipkáját s az álla alatt jó szorosan megkötötte két szalaggal, amelyek erről a ruhadarabról sohasem hiányoztak. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy az imént milyen rettentően kínos helyzetben volt és hátradőlve a nádfonatú széken, olyan jóízűt nevetett magában, hogy minden értelmes ember nagy gyönyörűséggel szemlélte volna, milyen széles mosolyra derül a hálósipka alól valósággal előtündöklő szeretetre méltó ábrázata.

- No hát, ennél jobb históriát még soha életemben nem hallottam - mondta Pickwick úr magában, és úgy nevetett, hogy a hálósipkájának a szalagjai majdnem elszakadtak. - Soha életemben ennél jobb dolgot nem hallottam, hogy az ember eltévedjen egy fogadóban s ide-oda bolyongjon a lépcsőn. Fura, nagyon fura. - Pickwick úr megint mosolygott, még jobbízűen, mint az előbb és az elképzelhető legjobb hangulatban akarta éppen folytatni a vetkőzési műveletet, amikor hirtelen megzavarta őt egy váratlan körülmény - tudniillik az, hogy belépett valaki a szobába, gyertyával a kezében, s miután bezárta az ajtót, odalépett az öltözőasztalhoz s ott letette a gyertyát.

A mosoly, mely Pickwick úr ajkai körül játszadozott, egy szempillantás alatt határtalan meghökkenéssé és ámulattá merevült. A belépő, akárki volt is, olyan hirtelenül és olyan nesztelenül jött, hogy Pickwick úrnak ideje sem volt kiáltani vagy meggátolni a beléptét. Vajon ki lehet? Valami haramia? Vagy egy gaz kópé, aki rosszban töri a fejét, mert talán meglátta őt, amint feljött a lépcsőn drága órájával a kezében? Mitévő legyen?

Az egyetlen mód, hogy lehetőleg a felfedeztetés veszélye nélkül egy futó pillantást vethessen a rejtélyes vendégre, abban állt, hogy fölmászik az ágyba s a másik oldalon kikukucskál a függöny közül. Rögtön el is szánta magát erre a műveletre. A függönyöket olyan szorosan összefogta, hogy nem lehetett belőle egyebet látni, mint az arcát meg a hálósipkáját, s miután föltette pápaszemét, összeszedte minden bátorságát és kitekintett.

Pickwick úr úgy megrémült, hogy az ájulás környékezte. Az öltözőasztal előtt egy javakora­beli hölgy állt, sárga papírtekercsekkel a hajában, s nagy buzgósággal kefélte azt a bizonyos valamit, amit a hölgyek copfnak neveznek. Már akárhogy jutott is be a mit sem sejtő java­korabeli hölgy a szobájába, egészen nyilvánvaló volt, hogy ott szándékszik tölteni az éjszakát; ugyanis éjjeli mécsest is hozott magával meg ernyőt is hozzá, amelyet dicséretes elővigyá­zatossággal, hogy tűz ne üthessen ki, egy mosdótálban a padlóra állított, ahol az úgy fénylett, mint egy óriási világítótorony egy roppant kicsi tóban.

“Jóságos ég! - gondolta magában Pickwick úr. - Hiszen ez rettenetes!”

A hölgy egyet köhintett, mire Pickwick úr olyan gyorsan visszakapta a fejét, mintha rugón járt volna.

“Még soha életemben nem értem meg ilyen iszonyú dolgot - mondta magában Pickwick úr, miközben hálósipkáján átszivárogtak a hideg verejtékcsöppek - soha, de soha. Ez igazán iszonyatos.”

Nagyon fúrta azonban az oldalát a kíváncsiság, hogy mi fog történni ezután, s nem állta meg, hogy megint ki ne nézzen. Kidugta hát újra a fejét. A helyzet még rosszabbra fordult. Az élete derekán járó hölgy elkészült a fésülködéssel; nagy gonddal fejére húzott egy keskeny, pliszé­szegélyű hálófőkötőt és elgondolkozva kezdte nézni a tüzet.

“Az ügy nagyon aggasztóvá kezd válni - így okoskodott magában Pickwick úr. - Nem engedhetem meg, hogy ez így menjen tovább. A hölgy tökéletes elfogulatlansága után ítélve nyilvánvaló, hogy csak én téveszthettem el a szobát. Ha szólok, fellármázza az egész házat; de ha itt maradok, annak még borzasztóbb következményei lehetnek.”

Szükségtelen mondanunk, hogy Pickwick úr a legtapintatosabb és legszemérmesebb halandók közé tartozott. Az a tudat, hogy hálósipkában kell mutatkoznia egy hölgy előtt, mélységesen lesújtotta, de az átkozott szalagok összecsomózódtak és most akárhogy erőlködött is, nem sikerült kibogoznia. Pedig azt a másik csomót mégiscsak ketté kell vágni. És ennek csak egy volt a módja. Visszahúzódott a függönyök mögé és hangosan köhintett egyet:

- Khm... khm!

A hölgy erre a váratlan hangra szemmel láthatóan megijedt, mert odaugrott az éjjeli mécses­hez; de az is szemmel látható volt, hogy elhitette magával, hogy csak képzelődik, mert mire Pickwick úr abban a hiszemben, hogy a hölgy szörnyethalt az ijedtségtől, megint kikandikált a függöny mögül, azt látta, hogy újra ott ül a helyén és elmerülve nézi a tüzet, mint az imént.

“Nagyon különös asszony - gondolta magában Pickwick úr, megint visszabújva. - Höm... khm!”

Ez az utóbbi hang nagyon emlékeztette arra a hangra, amellyel Blunderbore, a mesebeli, kegyetlen óriás szokta kifejezni abbeli véleményét, hogy jó volna már teríteni - így hát sokkal hallhatóbb volt, semhogy ezúttal is azt lehetett volna hinni, hogy csak képzelődés.

- Jézus Mária! - kiáltott fel a javakorabeli hölgy. - Mi az?

- Egy... egy... izé... csak én vagyok, asszonyom - felelte Pickwick úr a függöny mögül.

- Egy férfi! - sikította a hölgy rémülten.

“Végem van!” - gondolta magában Pickwick úr.

- Egy idegen férfi! - sikoltozott a hölgy. Még egy pillanat, s talpon termett volna az egész ház. Suhogott rajta a ruha, amint az ajtóhoz rohant.

- Asszonyom! - kiáltotta Pickwick úr, és végső kétségbeesésében kidugta a fejét. - Asszonyom!

Noha Pickwick urat semmiféle határozott cél nem vezette abban, hogy kidugta a fejét, ennek mégis rögtön meglett a maga jó hatása. Mint említettük, a hölgy már az ajtóig jutott. Egy lépés­sel kiérhetett volna a lépcsőházba, amit kétségtelenül meg is tett volna, ha Pickwick úr váratlanul felbukkanó hálósipkája vissza nem űzi őt a szoba legtávolabbi sarkába, ahonnan csak rémült arccal bámult Pickwick úr felé. Pickwick úr nem kevésbé rémült tekintettel viszonozta a hölgy pillantását.

- Gazember! - kiáltotta a hölgy, s a kezével eltakarta a szemét. - Mit keres maga itt?

- Semmit, asszonyom; a világon semmit - felelte Pickwick úr komoly hangon.

- Semmit! - ismételte a hölgy, felpillantva.

- Semmit, asszonyom, becsületszavamra mondom - szólt Pickwick úr, s olyan erélyesen rázta hozzá a fejét, hogy hálósipkáján a bojt ide-oda táncolt. - Higgye el, asszonyom, majd elsüllyedek a szégyentől, hogy hálósipkában vagyok kénytelen beszélgetni egy hölggyel - a hölgy ekkor hirtelen lekapta fejéről a főkötőjét -, de nem tudom kioldozni a szalagját. - Ennek bizonyságául Pickwick úr egy nagyot rántott a sipkán. - Most már látom, asszonyom, hogy idegen szobába tévedtem. Alig öt percet töltöttem itt, asszonyom, amikor ön hirtelen belépett.

- Ha ez a valószínűtlen mese csakugyan igaz, akkor rögtön távozzék ebből a szobából - mondta a hölgy, nagy zokogás közben.

- Megyek, asszonyom, kész örömmel - felelte Pickwick úr.

- De tüstént - mondta a hölgy.

- Hogyne, asszonyom, hogyne - vágott közbe Pickwick úr sietve. - Nagyon sajnálom, asszonyom - tette hozzá, amint kilépett az ágy mögül - nagyon sajnálom, hogy ilyen ijedelmet és izgalmat okoztam önnek, noha akaratlanul; bocsásson meg, kérem.

A hölgy az ajtóra mutatott. Pickwick úr jellemének egyik legfényesebb tulajdonsága még ebben a pillanatban is, a lehető legkényesebb helyzetben is gyönyörűen érvényesült. Jóllehet a nagy sietségben kalapját a hálósipkájára húzta, mint hajdan az éjjeliőrök, s cipőjét és bokavédőjét a kezében, kabátját és mellényét pedig a karján vitte, még így sem tagadhatta meg vele született udvariasságát.

- Végtelenül sajnálom a dolgot, asszonyom - mondta Pickwick úr, mélyen meghajolva.

- Ha annyira sajnálja, akkor rögtön távozzék a szobámból - felelte a hölgy.

- Máris megyek, asszonyom, máris megyek - mondta Pickwick úr, s kinyitotta az ajtót és óriási robajjal leejtette a földre mind a két cipőjét.

- Remélem, asszonyom - kezdte újra Pickwick úr, s lehajolt a cipőkért, aztán újra hátrafordult és megint meghajtotta magát -, remélem, asszonyom, hogy feddhetetlen jellemem s a női nem iránt érzett mély hódolatom némi mentségül szolgál majd ezért a... - de mielőtt még befejez­hette volna a mondatot, a hölgy már kituszkolta őt a folyosóra, s bezárta és bereteszelte mögötte az ajtót.

Pickwick úr nagyon örült a szerencséjének, hogy ilyen könnyűszerrel megszabadult ebből a fonák helyzetből, de azért jelenlegi helyzete sem volt éppen irigylésre méltó. Egyedül ácsor­gott egy nyitott folyosón, vadidegen házban, éjnek évadján, félig felöltözve; és egy csöppet sem bízhatott benne, hogy a sűrű sötétségben visszatalál a szobájába, amikor gyertyával a kezében sem tudott a folyosókon eligazodni, s ha közben a meddő próbálkozásaival bármi kis zajt talál ütni, könnyen az a veszedelem érheti, hogy valamelyik éber vendég lelövi vagy megfojtja. Nem maradt számára egyéb hátra, mint türelmesen várni egy helyben, amíg megvirrad. S miután pár lépéssel odább botorkált a folyosón, miközben határtalan rémületére belebotlott néhány pár cipőbe, Pickwick úr meghúzta magát a falmélyedésben, hogy amennyire tőle telik, filozófushoz illő megadással várja be a reggelt.

Türelmének ettől a végső megpróbáltatásától azonban mégiscsak megkímélte jó sorsa. Alig pár percig rejtőzködött búvóhelyén, amikor a legnagyobb rémületére a folyosó másik végében felbukkant egy alak, gyertyával a kezében. Ijedelme azonban hirtelen örömmé változott, amikor az alakban hűséges inasára ismert. Csakugyan Samuel Weller volt, aki éppen aludni akart menni, miután eltrécselte az időt a háziszolgával, akinek be kellett várnia a postakocsit.

- Sam - mondta Pickwick úr, s hirtelen elébe lépett -, merre van a szobám?

Weller úr szörnyű meglepetéssel meredt a gazdájára, s Pickwick úrnak háromszor kellett a kérdést megismételnie, míg végre Sam megfordult, s elkísérte őt hőn keresett szobájába.

- Sam - szólt Pickwick úr, amikor lefeküdt. - Ma éjjel úgy eltévedtem, hogy olyan még nem történt a világon.

- Úgy látszik, uram - felelte Samuel Weller szárazon.

- De meg is fogadtam szentül - mondta Pickwick úr -, hogy sohasem járok többé egyedül ebben a házban, még ha egy esztendeig kell is ittmaradnom.

- No hát, okosabb dologra nem is határozhatta volna el magát, uram - felelte Sam. - Kell valaki ön mellé, mikor az esze másfelé kószál.

- Hogy érti ezt, Sam? - kérdezte Pickwick úr. Felült az ágyában és kinyújtotta a kezét, mintha még akart volna mondani valamit; de aztán hirtelen meggondolta magát, befelé fordult a falnak és jó éjszakát kívánt az inasának.

- Jó éjszakát, uram - felelte Weller úr.

Kint az ajtó előtt egy pillanatra megállt - megcsóválta a fejét - újra megindult - újra megállt - megkoppantotta a gyertyát - megint csóválgatta a fejét s végül szemmel láthatólag mélyen elmerülve gondolataiba, lassú léptekkel megindult a szobája felé.



Yüklə 4,38 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   19   20   21   22   23   24   25   26   ...   58




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin