NEGYVENHETEDIK FEJEZET mely főképp üzleti ügyeknek van szentelve, s azt bizonyítja, hogy
itt e földön a haszon Dodson és Fogg uraké. Winkle úr furcsa
körülmények között ismét előkerül, Pickwick úr jó szíve
pedig erősebbnek bizonyul, mint a makacssága
Job Trotter végigrohant Holbornon, mit sem engedve az iramából, hol az utca közepén, hol a járdán, hol pedig a csatornában, aszerint, amint a férfiak, nők, gyermekek és kocsik sűrű tolongásában hol itt, hol meg amott nyílt szabadabb útja; nem törődött semmiféle akadállyal, s nem állt meg egy pillanatra sem, amíg csak a Gray’s Inn kapujáig nem ért. De akárhogy sietett is, a kapu már jó félórája zárva volt, amikor odaért; és mire felkutatta valahogyan Perker úr mosónőjét, aki együtt lakott az egyik asszony-leányával, akinek egy vidéki pincér volt az ura - egy bizonyos szám alatt, egy bizonyos utcában, egy bizonyos csapszéknek a tőszomszédságában, valahol a Gray’s Inn Lane mögött - már csak tizenöt perce volt, hogy visszatérhessen a börtönbe. Pedig még Lowten urat is fel kellett kutatnia a Szarka vendéglő leghátulsó szobájában, s alig adta át neki Samuel Weller üzenetét, amikor a toronyóra tízet kezdett ütni.
- Már nagyon későre jár - mondta Lowten úr. - Maga már nem mehet vissza éjszakára, mert azt hiszem, hogy nincsen kapukulcsa, barátocskám.
- Rám ne legyen gondja - felelte Job Trotter. - Én bárhol alhatom. De nem volna jobb még ma éjjel elmenni Perker úrhoz, hogy mindjárt holnap reggel rendbe hozhassa a mi dolgunkat?
- Nem bánom - felelte Lowten úr egy kis gondolkozás után. - Ha másnak az ügye volna, Perker úr nem nagyon örülne, hogy a lakásán háborgatom; mivel azonban Pickwick úrról van szó, azt hiszem, hogy megkockáztathatok egy bérkocsit az iroda számlájára.
Miután Lowten úr erre határozta el magát, vette a kalapját, megkérte az egybegyűlt társaságot, hogy távolléte idejére válasszon helyettes elnököt, s elindult a legközelebbi bérkocsiállomáshoz. Kinézte magának a legbiztatóbb külsejű kocsit, s meghagyta a kocsisnak, hogy hajtson a Montague térre, Russell Square.
Perker úrnál aznap éppen vacsoravendégség volt, amit bizonyított a fogadószoba sok kivilágított ablaka, egy hangversenyzongora kifogástalan hangja és egy másik, már inkább kifogásolható hang, ami kiszüremlett a szobából, s a meglehetősen átható ételszag, amely elárasztotta a lépcsőházat és a bejáratot. Mivel véletlenül két igen jóhírű vidéki iroda emberei érkeztek egyszerre a városba, Perker úr egy kis társaságot hívott meg a tiszteletükre: Snicks urat, az életbiztosító társaság titkárát, Prosee urat, a kitűnő jogtanácsost, három más ügyvédet, a csődtörvényszék egyik biztosát, a Temple egyik szakemberét, egy malacszemű, izgága, fiatal ügyvédet, aki egyébként a tanítványa volt, s az örökösödési és vagyonátruházási jogról egy széljegyzetekkel és idézetekkel bőven ellátott izgalmas könyvet írt; s azonkívül még több jeles és kiváló egyéniséget. Ezt a társaságot hagyta ott a kis Perker úr, amikor megsúgták neki írnoka érkezését, s bement az ebédlőbe. Ott találta Lowten urat és Job Trottert, akikre halvány, gyenge fényt vetett a konyhai faggyúgyertya lángja, melyet az írnok és az irodához tartozó valamennyi személy iránti jogos megvetéssel tett le az asztalra az a rövid bársonynadrágos úr, aki negyedévi bér fejében ott lebzselt a házban.
- Nos, Lowten - kérdezte a kis Perker úr, betéve az ajtót -, mi baj van? Talán valami fontos levél érkezett?
- Nem, uram - felelte Lowten. - Üzenetet hoztak Pickwick úrtól.
- Pickwick úrtól? - ismételte a kis emberke, hirtelen Job felé fordulva. - Igen? No hát halljuk, mi az az üzenet?
- Dodson és Fogg becsukatták Bardellnét a perköltségek miatt - mondta Job Trotter.
- Csak nem? - mondta Perker úr, s azzal zsebre vágta a két kezét, és nekitámaszkodott a pohárszéknek.
- De igen - mondta Job. - Úgy látszik, hogy közvetlenül a törvényszéki tárgyalás után cognovit-et kaptak tőle a perköltségekre.
- Teringettét! - kiáltott fel Perker úr, s kihúzta a zsebéből mind a két kezét, és a jobb öklével a bal tenyerébe csapott. - Ennél ravaszabb fickókkal sem volt még dolgom soha életemben!
- A legagyafúrtabbak a szakmában, akiket valaha ismertem - jegyezte meg Lowten.
- Agyafúrtak - ismételte Perker úr -, nem lehet kifogni rajtuk.
- Jól mondja, uram - felelte Lowten -, nem lehet kifogni rajtuk.
Aztán néhány pillanatig mind a ketten, főnök és segédje, csak nézték egymást roppant sokatmondó arccal, mintha a legszebb és legelmésebb lefőzésen töprengtek volna, amit csak emberi ész valaha kifundált. Miután határtalan csodálkozásukból végül kissé magukhoz tértek, Job Trotter elmondta megbízásának hátralevő részét is. Perker úr elgondolkozva csóválgatta a fejét, aztán előhúzta a zsebóráját.
- Pont tíz órakor ott leszek - mondta a kis ügyvéd. - Samnek tökéletesen igaza van. Mondja meg neki az én nevemben. Nem innék egy pohár bort, Lowten?
- Nem, köszönöm, uram.
- Úgy érti, hogy igen - mondta a kis ügyvéd, és odalépett a pohárszékhez, hogy előszedjen egy boroskancsót és poharakat.
Minthogy Lowten úr csakugyan úgy értette, hogy igen, nem vesztegetett több szót a dologra, hanem hangos suttogással azt kérdezte Jobtól, hogy Perker úr arcképén, amely a kandallóval szemben függ, nem csodálatos-e a hasonlatosság - amire Job természetesen igennel felelt.
Perker úr közben töltött mindnyájuknak, aztán Lowten ivott Perkerné és a gyerekek egészségére, Job Trotter pedig Perker úr egészségére. Minthogy a rövid bársonynadrágos, előkelő úr méltóságán alulinak tartotta, hogy világítson nekik, amíg átmennek az irodán, nem is mozdult a csengetésre, s maguknak kellett kitalálniuk a házból. Az ügyvéd visszament a vendégeihez, az írnok visszament a Szarkába; Job pedig a Covent Garden piacára, hogy az éjszakát egy nagy zöldségeskosárban töltse.
Másnap reggel, pontosan a kitűzött órában, a jókedvű kis ügyvéd kopogott Pickwick úr ajtaján, s Sam Weller nagy sietséggel ajtót is nyitott neki.
- Perker úr, kérem - mondta Sam, bejelentve a látogatót Pickwick úrnak, aki elgondolkozva üldögélt az ablakban. - Nagyon örülünk, hogy véletlenül benézett hozzánk, ügyvéd úr. Azt hiszem, hogy a gazdám éppen szeretne úgyis néhány szót szólni önnel.
Perker úr lopva Samre pillantott, s így adta tudtára, hogy megértette a dolgot: nem fogja elárulni, hogy érte küldtek. Aztán intett neki, és néhány szót súgott a fülébe.
- Csak nem mondja ezt komolyan, ügyvéd úr! - kiáltott fel Sam, s nagy meglepetésében néhány lépést hátrált.
Perker úr bólintott és mosolygott.
Samuel Weller úr előbb a kis ügyvédre nézett, majd a gazdájára, majd a mennyezetre, majd ismét Perker úrra; vigyorgott, nevetett fennhangon, s végül lekapta a szögről a kalapját, és minden további magyarázat nélkül eltűnt.
- Mit jelentsen ez? - kérdezte Pickwick úr, s csodálkozva nézett a kis ügyvédre. - Mi lelte Samet, hogy ennyire magánkívül van?
- Semmi, semmi - felelte Perker úr. - No, jöjjön, édes jó uram, húzza ide a székét az asztalhoz. Sok mondanivalóm van önnek.
- Miféle írások ezek? - kérdezte Pickwick úr, mikor a kis ügyvéd letett az asztalra egy vörös szalaggal átkötött kis aktacsomót.
- A Bardell kontra Pickwick per aktái - felelte Perker úr, s kioldozta a fogával a csomót.
Pickwick úr odahúzta a székét, csikorgott vele a padlón; aztán leült, összekulcsolta a kezét és szigorúan nézett ügyvéd barátjára - már amennyire Pickwick úr szigorúan tudott nézni.
- Ön hallani sem szeret erről a perről, igaz-e? - kérdezte a kis ember, aki még mindig a csomóval bajlódott.
- Nem, bizony nem - felelte Pickwick úr.
- Hát, igazán sajnálom - folytatta Perker úr -, pedig éppen erről akarok önnel beszélni.
- Márpedig erről a témáról egy szó se essék többé köztünk, Perker - vágott közbe Pickwick úr hirtelen.
- Ej, ej, édes jó uram - mondta a kis ügyvéd, kibontva az iratcsomót, s a szeme szögletéből élesen figyelte Pickwick urat. - Kell róla beszélnünk. Éppen ezért jöttem. Hajlandó meghallgatni, amit mondani akarok, kedves jó uram? Nem sürgős a dolog; ha nincs kedve hozzá, én várhatok. Van egy mai újságom. Majd csak akkor beszélek, ha ön is akarja. Így ni! - S azzal a kis ügyvéd keresztbe vetette a lábát, és úgy tett, mintha a legnagyobb lelki nyugalommal és érdeklődéssel olvasná az újságot.
- Jól van, jól van - mondta Pickwick úr, sóhajtva egyet, de már abban a pillanatban el is mosolyodott. - Mondja hát el, amit akart. Bizonyosan megint a régi nóta, mi?
- Egy kis különbséggel, édes jó uram, egy kis különbséggel - mondta Perker úr, miközben az újságját gondosan összehajtogatta, és megint zsebre dugta. - Bardellné, a felperes, már szintén itt van, a falak között, uram.
- Tudom - felelte Pickwick úr.
- Helyes, nagyon helyes - mondta Perker úr. - S felteszem, hogy azt is tudja, miként került ide; úgy értem, hogy milyen okokból és kinek a feljelentésére.
- Tudom, azt is tudom - felelte Pickwick úr színlelt közönnyel -, legalábbis, ahogy Sam előadta nekem a dolgot.
- Sam előadása - mondta Perker úr -, merem állítani, teljesen megfelel a valóságnak. Nomármost, édes jó uram, az első kérdés, amit önhöz intéznem kell, az, hogy itt maradjon-e ez az asszony?
- Hogy itt maradjon-e? - ismételte Pickwick úr.
- Igen, hogy itt maradjon-e, édes jó uram - felelte Perker úr, s hátradőlt a székén, és merően nézett az ügyfelére.
- Miért kérdezi ezt tőlem? - mondta Pickwick úr. - Ez kizárólag Dodsontól és Foggtól függ, miként ön is nagyon jól tudja.
- Nem, erről nem tudok semmit - vágott vissza Perker úr erélyes hangon. - Éppenséggel nem Dodsontól és Foggtól függ. Ön éppen olyan jól ismeri ezeket az urakat, mint én, édes jó uram; a dolog egyes-egyedül és tisztán csakis öntől függ.
- Tőlem? - kiáltott fel Pickwick úr, s idegesen felugrott a helyéről, de aztán mindjárt visszaült.
A kis ügyvéd kétszer ráütött burnótszelencéjének a födelére, kinyitotta, egy nagy csipet burnótot vett ki belőle, becsukta a szelencét, és megismételte:
- Csakis öntől. Igenis, édes jó uram - folytatta aztán a kis ügyvéd, aki láthatólag bizakodást merített a burnótból -, igenis, azt mondom, hogy ennek az asszonynak a gyors kiszabadulása vagy az életfogytig tartó rabsága öntől függ, és csakis öntől. Hallgasson végig, édes jó uram, s ne heveskedjék annyira, mert az semmire sem jó, csak megizzad tőle. Azt mondom - folytatta Perker úr, s az érveit az ujjain számolgatta végig -, azt mondom, hogy ezt a szegény asszonyt senki más nem válthatja meg a nyomorúságnak ebből a poklából, mint ön, s hogy ezt csakis azzal teheti meg, ha ennek a pörnek az összes költségeit, mind a felperes, mind pedig az alperes költségeit kifizeti ezeknek a Freeman’s Court-beli zsiványoknak. Uralkodjék magán, édes jó uram, ne veszítse el, kérem, a nyugalmát.
Pickwick úr arca, mialatt az ügyvéd beszélt, a legmegdöbbentőbb változásokon ment keresztül; láthatólag már azon a ponton állt, hogy szabad kitörést enged haragjának. Most igyekezett fékezni felindulását, amennyire csak tőle telt. Perker úr, aki rábeszélőképességét egy újabb szippantással fokozta, emígy folytatta:
- Én ma reggel beszéltem ezzel az asszonnyal. Ha ön kifizeti a perköltségeket, akkor teljesen és végleg lemond a kártérítési összegről, továbbá pedig... s tudom, hogy ez önnél sokkal többet nyom a latban... továbbá pedig kap tőle egy hozzám intézett levél formájában egy önkéntes nyilatkozatot, hogy ezt az ügyet az első pillanattól fogva azok az emberek, Dodson és Fogg eszelték ki, ők hajtották végre, és ők ütötték nyélbe; s hogy Bardellné mélységesen sajnálja, hogy eszközül szolgált az ön megkárosítására és megvádolására, s engem kér fel, hogy kieszközöljem számára az ön bocsánatát.
- Ha kifizetem helyette a perköltségeket - mondta Pickwick úr felháborodva. - Igazán nagyon értékes nyilatkozat, mondhatom.
- Nincs itt szó semmiféle feltételről, semmi “ha”-ról, édes jó uram - jelentette ki Perker úr diadalmas hangon. - Itt a levél, amiről beszéltem. Ma reggel kilenc órakor hozta az irodámba egy asszony, mielőtt még betettem volna ide a lábamat, vagy bármiféle módon érintkezésbe léptem volna Bardellnéval, szavamra mondom. - S a kis ügyvéd kikereste a levelet az iratcsomóból, és odatolta Pickwick úr elé, aztán két percig egyfolytában tubákolt anélkül, hogy egyet is hunyorított volna a szemével.
- Ez minden, amit nekem mondani akart? - kérdezte Pickwick úr szelíden.
- Nem a - felelte Perker úr. - Ebben a pillanatban még nem tudom megmondani, hogy vajon a cognovit szövegezése, az álszerződés mineműsége és a bizonyítékok, amiket a per egész lefolyásáról beszerezhetünk, elegendő alapot szolgáltatnak-e arra, hogy ravasz fondorlat miatt pört indítsunk ellenük. Attól tartok, édes jó uram, hogy nem; ezek az urak sokkal ravaszabbak. Én csak annyit mondok, hogy ha a nyilvánvaló tényeket mind összevetik, ezek minden józan eszű ember szemében igazolni fogják önt. S most, édes jó uram, önre bízom a dolgot. Ez a százötven font, vagy mit tudom én, mennyi... hogy kerek számot mondjak, önnek potom pénzt jelent. Az esküdtek elmarasztalták; az ítéletük igazságtalan volt, de mégis úgy ítéltek, ahogy ők helyesnek gondolták, és az ítéletük ön ellen szólt. Önnek most igen előnyös feltételek mellett alkalma nyílik sokkal magasabbra emelkedni a közvélemény előtt, mint hogyha itt marad a börtönben, amit egyébként is, higgye el nekem, csak hóbortos, nevetséges és erőszakos makacsságnak bélyegeznek azok, akik önt nem ismerik; semmi egyébnek, édes jó uram, higgye el nekem. Ne habozzon hát felhasználni ezt az alkalmat, amely visszaadja önt a barátainak, s visszaadja önnek megszokott foglalkozásait, életmódját, egészségét és mulatságait, s azonkívül kiszabadítja az ön hűséges, ragaszkodó inasát, aki máskülönben önnel együtt, az ön élete fogytáig börtönben fog ülni... és mindenekfölött, lehetővé teszi önnek, hogy igazán nagylelkű bosszút állhasson, amiről tudom, mennyire a szíve szerint való, és kiszabadítja ezt az asszonyt a nyomor és a bűn tanyájáról, ahová, ha rajtam állna, senki ember fiát nem zárnának be, de nőt még kevésbé, mert egy nőre nézve még sokkal rettenetesebb és irgalmatlanabb. Azt kérdezem most öntől, édes jó uram, nemcsak mint jogi tanácsadója, hanem mint igazi jó barátja, hogy el akarja-e mulasztani ezt az alkalmat, amikor mindezt elérheti, és annyi jót tehet, azzal a jelentéktelen kis bosszúsággal szemben, hogy néhány font sterling annak a két gazfickónak a zsebébe vándorol, akiknek úgyis tökéletesen mindegy, s akik csak annál többet akarnak, mennél több haszonra tesznek szert, s így annál hamarabb ragadtatják magukat valami olyan aljasságra, ami végül ki fogja törni a nyakukat. Elmondtam hát önnek, édes jó uram, az én nézeteimet, nagyon gyengén és tökéletlenül, de mégis, kérem, vegye fontolóra. Hányja-vesse meg magában, amit mondtam, és ne siesse el a dolgot. Türelmesen várok a válaszára.
Mielőtt még Pickwick úr felelhetett volna, s mielőtt Perker csak huszadannyi burnótot csíphetett volna fel, mint amennyit egy ilyen szokatlanul hosszú tárgyalás megkövetelt, kívülről halk hangok hallatszottak, aztán pedig valaki félénken bekopogott az ajtón.
- Ej, a kutyafáját - kiáltott fel Pickwick úr, akit barátjának felszólítása szemmel láthatólag felizgatott -, mennyit bosszantják az embert ezzel a kopogással! Ki az?
- Én vagyok, uram - felelte Sam Weller, bedugva a fejét.
- Most nem beszélhetek magával, Sam - mondta Pickwick úr. - El vagyok foglalva, Sam.
- Engedelmet kérek, uram - jegyezte meg Weller úr -, de egy hölgy van itt, kérem, aki azt mondja, hogy valami rendkívül fontos közlendője volna.
- Nem fogadhatok most semmiféle hölgyet - felelte Pickwick úr, aki képzeletében csupa olyan hölgyeket látott, mint Bardellné.
- No, ebben nem vagyok egészen bizonyos, uram - vélte Sam a fejét rázva. - Azt hiszem, ha tudná, hogy ki van odakint, mindjárt más nótát fújna, ahogyan a vércse is mondotta magában, jóízűen kacagva, mikor a vörösbegyet a bokorban énekelni hallotta.
- De hát ki az? - kérdezte Pickwick úr.
- Hajlandó fogadni őt, uram? - kérdezte Sam, s úgy fogta a kilincset, mintha odakint az ajtó mögött valami nagyon érdekes eleven állatot őrizne.
- Kénytelen vagyok vele, úgy látom - felelte Pickwick úr, egy pillantást vetve Perker úr felé.
- Akkor hát rajta, tessék besétálni, csak egymás után! - kiáltott fel Sam. - Kezdődik az előadás, jöhet a gongütés, felhúzni a függönyt, és lépjen be a két összeesküvő.
Sam Weller, mialatt így szónokolt, kitárta az ajtót, s berontott a szobába Nathaniel Winkle úr: kézen fogva húzta maga után ugyanazt a fiatal kisasszonyt, aki Dingley Dellben prémes topánkát viselt, és aki most elragadó vegyüléke volt a pirulásnak és a zavarnak, a lila selyemnek és egy csinos kalapnak, s egy drága csipkefátyolnak - s még szebbnek látszott, mint valaha.
- Arabella Allen kisasszony! - kiáltott fel Pickwick úr, s felugrott.
- Nem - felelte Winkle úr, térdre ereszkedve. - Nem, már Winkle-né a neve. Meg tud nekem bocsátani, édes jó barátom?
Pickwick úr alig mert hinni saját szemének és fülének, s talán nem is hitt volna nekik egyáltalán, ha nem igazolja mindezt Perker úr mosolygó arca és a háttérben Samnek és a csinos szobalánynak személyes jelenléte, akik láthatólag élénk gyönyörűséggel nézték a jelenetet.
- Ó, Pickwick úr! - mondta Arabella csöndesen, mintha Pickwick úr hallgatása nyugtalanította volna. - Meg tudja bocsátani az oktalanságomat?
Pickwick úr erre a kérdésre nem felelt élőszóval, hanem ehelyett gyorsan lekapta a szemüvegét, megragadta Arabella mindkét kezét, többször megcsókolta, talán sokkal többször, mint okvetlenül szükséges volt, s azután el sem eresztette az egyik kezét, csupán annyit mondott Winkle úrnak, hogy vakmerő fickó, és rászólt, hogy keljen fel; amit Winkle úr, aki már néhány perce a kalapja karimájával dörzsölgette az orrát, bűnbánó arccal meg is tett. Pickwick úr erre többször megveregette a vállát, majd melegen kezet rázott Perkerrel, aki nem akart lemaradni a jókívánságaival, s üdvözölte mind a fiatalasszonyt, mind pedig a csinos szobacicát, s miután őszinte örömmel és jóakarattal kezet szorított Winkle úrral, nagy megelégedettségét azzal tetőzte be, hogy annyi burnótot szippantott fel egyszerre, amennyitől hat normális orrú ember egész életén át tüsszögött volna.
- No hát, kedves kislányom - szólalt meg végre Pickwick úr -, hogyan történt mindez? Üljön ide mellém, és meséljen el nekem mindent. Milyen szép, ugye, Perker? - tette hozzá Pickwick úr, s olyan büszkén és boldogan nézte Arabella arcát, mintha a tulajdon leánya lett volna.
- Gyönyörű, édes jó uram - felelte a kis ügyvéd. - Ha magamnak nem volna már feleségem, igazán irigyelném öntől, szerencsés kópé. - S azzal a kis ügyvéd oldalba bökte Winkle urat, amit a fiatal férj rögtön viszonzott; erre mindketten hangosan nevetni kezdtek, de nem olyan hangosan, mint Samuel Weller úr, aki éppen akkor könnyített a lelkén azzal, hogy a pohárszék ajtajának födözete alatt megcsókolta a csinos szobacicát.
- Igazán, Sam, sohase hálálhatom meg magának - mondta Arabella a lehető legédesebb mosolyával. - Sohasem fogom elfelejteni, hogy mennyit fáradozott értem a cliftoni kertben.
- Szót sem érdemel, asszonyom - felelte Sam. - Én csak a természetnek segédkeztem, asszonyom, mint az egyszeri doktor mondta a gyerek anyjának, mikor a fiú elvérzett a keze alatt.
- Üljön le, kedves Mary - szakította félbe Pickwick úr Sam hasonlatait. - Nos - fordult Arabellához -, hát mióta van férjnél?
Arabella szégyenlősen nézett urára és parancsolójára, aki így felelt helyette: - Csak három napja.
- Csak három napja? Mi a szösz! - mondta Pickwick úr. - De hát mit csinált teljes három hónapig?
- Ó, az már igaz! - vágott közbe Perker úr. - Halljuk! Számoljon be, hogy miért lopta így a napot. Lám, Pickwick úr csak azon csodálkozik, hogy mindez már régebben meg nem történt, hónapokkal ezelőtt.
- A dolog így áll - felelte Winkle úr, s egy pillantást vetett pironkodó ifjú hitvesére. - Bellát sokáig nem tudtam rávenni, hogy szökjék meg velem, s amikor végre sikerült rábeszélnem, még hosszú időbe telt, amíg kedvező alkalom kínálkozott. Marynek is egy hónappal előbb kellett felmondania, mielőtt szolgálatát elhagyhatta, pedig az ő segítségére okvetlenül szükségünk volt.
- Szavamra - szólt Pickwick úr, aki ezalatt ismét föltette a szemüvegét, és Arabelláról Winkle úrra, Winkle úrról pedig ismét Arabellára nézett, s olyan elragadtatás tükröződött a képén, amilyet csak az igaz szeretet és a lelki jóság festhet az emberi arcra -, szavamra, úgy látszik, hogy nagyon módszeresen ütötték nyélbe a dolgot. S tud-e már mindent a bátyja, kedves gyermekem?
- Ó, nem, még nem - felelte Arabella elsápadva. - Kedves jó Pickwick úr, ezt csakis öntől, csakis az ön ajkairól szabad a bátyámnak megtudnia. Ő olyan szenvedélyes, olyan elfogult, s annyira pártfogolja a barátját, Sawyer urat - tette hozzá Arabella lesütve a szemét -, hogy iszonyúan félek a következményektől.
- Bizony, az már igaz - szólt közbe Perker úr komoly hangon. - Ezt a dolgot önnek kell a kezébe venni, édes jó uram. Ezek a fiatalurak önt respektálni fogják, ha senki másra nem hallgatnak is, csakis ön tudja elejét venni minden bajnak, édes jó uram. Tüzes vér, tüzes vér!
S a kis ügyvéd a nyomaték kedvéért egy csipet burnótot vett ki, és gondterhelten csóválgatta a fejét.
- Csakhogy ön elfelejti, édes gyermekem - mondta Pickwick úr szelíd hangon -, ön elfelejti, hogy én fogoly vagyok.
- Nem, kedves jó Pickwick úr - felelte Arabella -, nem. Sohasem feledtem el, s mindig sokat gondoltam arra, hogy mennyit szenvedhet ezen az utálatos helyen; de azt reméltem, hogy amit saját magára való tekintetből nem akart megtenni, megteszi talán a mi boldogságunkért. Ha a bátyám öntől hallja meg először a dolgot, bizonyos vagyok benne, hogy meg fog engesztelődni. Ő az én egyetlen rokonom a világon, Pickwick úr, s hacsak ön nem fogja pártomat, félek, hogy őt is elveszítem. Helytelenül cselekedtem, nagyon, nagyon helytelenül; jól tudom. - Szegény kis Arabella szeméhez emelte a zsebkendőjét, és keservesen sírni kezdett.
Pickwick urat már ezek a könnyek is nagyon megpuhították; de amikor Winkle-né letörölte a könnyeit, és édes hangjának legédesebb árnyalataival kezdett neki hízelegni és rimánkodni, nagy nyugtalanság fogta el, s szemmel láthatólag nem tudta, hogy mitévő legyen. Ami kitűnt abból is, hogy idegesen kapkodott a szemüvegjéhez, az orrához, a nadrágjához, a fejéhez és a bokavédőjéhez.
Pickwick úr tétovázásának ezeket a tüneteit kihasználva, Perker úr (akihez a fiatal pár már kora reggel odahajtatott) ügyvédi elmeéllel és fortélyossággal hangsúlyozta, hogy az idősb Winkle úrnak még nincs tudomása arról a fontos lépésről, melyet fia élete pályáján megkockáztatott, hogy a nevezett fiú jövendő kilátásai tisztán a nevezett idősb Winkle úrtól függnek, tudniillik attól, hogy az idősb Winkle úr ezentúl is változatlan szeretettel és ragaszkodással viseltetik-e majd fia iránt; ami azonban aligha tehető fel, ha ezt a nagy eseményt még sokáig titokban tartják előtte; hogy Pickwick úr, minthogy úgyis Bristolba megy, hogy Allen urat fölkeresse, egy füst alatt elmehet Birminghambe is, hogy beszéljen idősb Winkle úrral; s végül hogy idősb Winkle úr jog és igazság szerint bizonyos tekintetben bátran tekintheti Pickwick urat fia mentorának és tanácsadójának, s ennélfogva Pickwick urat megilleti, sőt önmagának tartozik vele, hogy személyesen és élőszóval tudomására hozza idősb Winkle úrnak az esetet, összes körülményeivel együtt, nemkülönben azt is, hogy mi volt az ő szerepe a dologban.
Idáig jutottak a tárgyalásban, amikor éppen kapóra beállított Tupman úr és Snodgrass úr; s persze mindent el kellett mondani nekik, ami történt, a különböző érvekkel és ellenérvekkel egyetemben; mire újból sorra kerültek az összes argumentumok, s mindenki újból hangsúlyozta a maga álláspontját, olyan formában és olyan hosszadalmasan, ahogy csak jólesett. Végül aztán úgy telebeszélték Pickwick úr fejét, hogy megingott elhatározásában, s mivel szemlátomást abban a veszedelemben forgott, hogy egészen megbolondítják, inkább karjaiba zárta hát Arabellát, s kinyilatkoztatta róla, hogy végtelenül kedves kis jószág; hogy maga sem tudja, miként történt, de már az első pillanattól fogva nagyon megszerette; s nem veheti lelkére, hogy útjába álljon a fiatalok boldogságának, azt tehetnek tehát vele, amit akarnak.
Mihelyt Weller úr meghallotta, hogy a gazdája enged, első dolga volt, hogy Job Trottert a nevezetes Pell úrhoz küldje azzal a megbízással, hogy hozza el azt az álnyugtát, melyet okos atyja elővigyázatból a tudós jogász kezére bízott arra az esetre, ha talán hirtelen sürgősen szükség lesz rá: második dolga pedig az volt, hogy összes készpénzéért huszonöt gallon gyenge sört vásárolt, s ő maga osztotta ki a labdázótéren mindenkinek, aki inni akart; aztán ujjongva beszaladgálta az egész épületet, amíg csak be nem rekedt, majd ismét szépen felöltötte régi nyugodalmas és filozofikus modorát.
Délután három órakor Pickwick úr még egy utolsó pillantást vetett kisded szobájára, azután nagy nehezen keresztülfúrta magát az adósok tömegén, akik mohón körülvették, hogy kezet szoríthassanak vele, mielőtt kifordul a kapun. Pickwick úr megállt, körülnézett, s a szeme felragyogott. A sápadt és vézna arcok sokaságában senkit sem látott, akit ő jóságával és szeretetével boldogabbá ne tett volna.
- Perker - mondta Pickwick úr, magához intve egy fiatalembert -, ez Jingle úr, akiről önnek beszéltem.
- Jól van, édes jó uram - felelte Perker úr, s élesen szemügyre vette Jingle urat. - Holnap majd találkozunk, fiatalember. Azt hiszem, hogy amit önnek mondani fogok, arról nem fog megfeledkezni, amíg él, barátom.
Jingle tiszteletteljesen meghajtotta magát, s egész testében remegett, amikor Pickwick úr kezet nyújtott neki, aztán eltűnt.
- Job Trottert, azt hiszem, már ismeri, ugye? - kérdezte Pickwick úr, s bemutatta a szóban forgó úriembert.
- Ismerem a gazembert - felelte Perker úr jókedvűen. - Menjen, viselje gondját a barátjának, s holnap egy órakor legyen itt kéznél. Megértette? Nos, van még valami?
- Semmi - felelte Pickwick úr. - Sam, átadta azt a kis csomagot, amit öreg házigazdájának szántam?
- Átadtam, uram - felelte Sam. - Ríva fakadt szegény feje, s azt mondta, hogy ön igazán nagyon jóságos és nagylelkű, s csak azt kívánta volna, hogy inkább egy kis gutaütést oltott volna beléje, mert a régi barátja, aki olyan sokáig élt itt, meghalt, és több barátja már sohasem lesz.
- Szegény ember, szegény ember! - mondta Pickwick úr. - Isten velük, barátaim!
Pickwick úr búcsúszavaira nagy kiáltozásban tört ki a tömeg, és sokan előre tolakodtak, hogy még egyszer megszoríthassák a kezét, amikor karon fogta Perker urat, és sietve kifelé indult a börtönből; s ezúttal sokkal bánatosabb és szomorúbb volt, mint amikor először lépte át a küszöbét. Fájdalom, hány bús és boldogtalan emberi lény maradt itt e falak között!
Vidám este volt ez, legalábbis annak a kis társaságnak, amely a György és Keselyűben szállt meg; s könnyű és vidám volt annak a két embernek a szíve, akik másnap reggel kiléptek a fogadó vendégszerető kapuján. Pickwick úr és Sam Weller volt ez a két ember; az előbbit gyorsan betuszkolták egy kényelmes postakocsi belsejébe, a másik pedig roppant fürgén felkapaszkodott a kocsi hátsó ülésére.
- Uram - szólt be Sam a gazdájának.
- Mi baj van, Sam? - felelte Pickwick úr, kidugva fejét a kocsi ablakán.
- Bárcsak ezek a lovak is több mint három hónapig lettek volna a Fleetben, uram.
- És miért, Sam? - kérdezte Pickwick úr.
- Hej, uram - kiáltott fel Weller úr, a tenyerét dörzsölgetve -, hogy futnának ezek most, ha onnan jönnének!
Dostları ilə paylaş: |
