NEGYVENHATODIK FEJEZET mely beszámol egy gyengéd és megható, de azért némiképpen mulatságos jelenetről,
melynek Dodson és Fogg urak voltak a szerzői és végrehajtói
Július havának utolsó hetében történt, hogy egy bérkocsi, amelynek száma nincs feljegyezve, gyors iramban végigrobogott a Goswell utcán. A kocsiba hárman voltak begyömöszölve a kocsison kívül, aki, mint rendesen, saját kis külső oldalülését foglalta el. Két vállkendő lógott le a kocsiról, s méghozzá a kocsiban ülő két kicsi, házsártos képű hölgy kendője, akik között nagyon szűk helyre beszorítva egy félénk, bánatos és hallgatag férfi ült, akit az előbb említett házsártos hölgyek egyike nyomban erélyesen letorkolt, mihelyt valami megjegyzést mert tenni. A két hölgy és a bánatos férfi ellentmondó utasításokat adtak a kocsisnak, de mindegyiknek az volt a veleje, hogy Bardellné asszony kapuja előtt álljon meg; amely a megfélemlített úriember szerint zöldre volt mázolva és nem sárgára, miként a házsártos hölgyek állították.
- Kocsis - mondta a félénk úriember -, álljon a zöld kapu elé.
- Ej! Te konok, megátalkodott alak! - kiáltott fel az egyik házsártos hölgy. - Kocsis, hajtson a sárga kapu elé!
A kocsis, aki hirtelen meg akart állni a zöld kapu előtt, s olyan szorosan húzta meg a gyeplőt, hogy a ló, amint felágaskodott, majdnem betaszította őt a kocsiba, most megint megeresztette a gyeplőt, hogy a ló a négy lábára állhatott, aztán várt egy kicsit.
- Hát most már hová hajtsak? - kérdezte végül a kocsis. - Döntsék el maguk között. Én csak azt szeretném tudni, hogy hová?
A civakodás erre fokozott erővel tört ki újra, s minthogy a lónak egy légy szállt az orrára, a kocsis emberiességből arra használta föl a szünetet, hogy a ló fejére csapjon az ostorral és így a csípés fájdalmát az ütés fájdalmával feledtesse.
- A többség szava dönt! - mondta végül az egyik zsémbes asszonyság. - Kocsis, hajtson a sárga kapu elé!
De amikor a bérkocsi a sárga kapus ház elé robogott, s miként az egyik házsártos hölgy diadalmasan megjegyezte: “Nagyobb zajt csapott, mint mikor valaki a saját hintaján érkezik” - és a kocsis már le is szállt, hogy a hölgyeket kisegítse a kocsiból - íme, egyszerre csak néhány házzal odább, egy vörös kapus ház ablakában Thomas Bardell úrfi kis kerek feje bukkant fel.
- Ez már igazán bosszantó! - mondta a fent említett zsémbes hölgy, s egy megsemmisítő pillantást vetett a félénk úriemberre.
- Drágám, nem az én hibám - felelte az úr.
- Ne szólj egy szót se, te tökfilkó - vágott vissza a hölgy. - Kocsis, a vörös kapus ház elé hajtson. Jaj, ha volt valaha a világon olyan asszony, akinek a komisz, mihaszna ura örömét találta abban, hogy őt minden lehetséges módon és még idegenek előtt is folyton gyötörje, hát akkor igazán én vagyok az.
- Szégyellje magát, Raddle - mondta a másik asszony, aki senki más nem volt, mint Cluppinsné.
- De hát mit vétettem? - kérdezte Raddle úr.
- Ne szólj egy szót se, hallod-e, te vadállat, mert még megfeledkezem arról, hogy nő vagyok és elpáhollak! - mondta Raddle-né.
Mialatt ez a párbeszéd folyt, a kocsis szégyenszemre kantárszáron fogva vezette tovább a lovát a ház elé, a vörös kapuhoz, amelyet Bardell úrfi már kinyitott. Bizony nagyon szomorú és csúf dolog volt így érkezni meg a barátnőjük háza elé! Nem érkezett vágtatva a tüzes és szilaj paripa; a kocsis nem ugrott le a bakról; nem kopogott be hangosan a kapun; nem nyitotta ki nagy lendülettel a kocsi ajtaját az utolsó pillanatban, a léghuzattól féltve a bent ülő hölgyeket; nem nyújtotta át előzékenyen a kendőket, mintha igazi urasági kocsis volna... az egész hatás kútba esett; rosszabbul jártak, mintha gyalog jöttek volna.
- No, Tommy - mondta Cluppinsné. - Hogy van szegény jó édesanyád?
- Ó, nagyon jól van - felelte Bardell úrfi. - Az utcai szobában várakozik, már felöltözködött. És már én is készen vagyok. S azzal Bardell úrfi zsebre vágta a két kezét s a kapulépcső alsó fokán kezdett fel- és leugrálni.
- Valaki más is jön még velünk, Tommy? - kérdezte Cluppinsné, a köpönyegét igazgatva.
- Sandersné is jön - felelte Tommy. - Meg aztán én is megyek.
- Haszontalan kölyke - mondta a kis Cluppinsné. - Mindig csak saját magára gondol. Hé, Tommy, fiacskám!
- Tessék? - mondta Bardell úrfi.
- Mondd csak, angyalkám, ki jön még velünk? - kérdezte Cluppinsné hízelgő hangon.
- Ó! Rogersné is velünk jön - felelte Bardell úrfi, és tágra meresztette a két szemét, ahogy ezzel a hírrel kirukkolt.
- Mi a szösz? Az a hölgy, aki hozzátok költözött? - kiáltott fel Cluppinsné.
Bardell úrfi még mélyebbre süllyesztette a két kezét nadrágzsebében és pontosan harmincötször bólintott annak jeléül, hogy valóban az albérlő hölgyről van szó és nem másról.
- Jézus Mária! - mondta Cluppinsné. - Hiszen ez valóságos lagzi lesz!
- Ó, hát még ha tudná, hogy mi minden van az éléskamrában - felelte Bardell úrfi -, akkor mit szólna!
- Hát mi van ott, Tommy? - kérdezte Cluppinsné nagyon barátságosan. - Nekem csak megmondod, Tommy, ugye?
- Nem, nem mondom meg - felelte Bardell úrfi a fejét rázva, s azzal megint ugrálni kezdett az alsó lépcsőfokon.
- Ebadta kölyke! - dünnyögte Cluppinsné. - Milyen kis haszontalan! Gyere, Tommykám, mondd el szépen a te jó Cluppy nénédnek.
- Anyám azt mondta, hogy nem szabad - felelte Bardell úrfi. - Én is kapok majd belőle, bizony, én is.
S ettől a biztató kilátástól felvidulva, a kotnyeles fiú fokozott lelkesedéssel folytatta az ugrándozást.
Mialatt a zsenge gyermeket így faggatták, Raddle úr és a felesége a kocsissal veszekedett a viteldíjon, s miután az ügy a kocsis javára dőlt el, Raddle-né megindult a kapu felé támolyogva.
- Jézus Mária, Mary Ann! Mi baj van? - kiáltott fel Cluppinsné.
- Jaj, olyan remegés jött rám, Betsy - felelte Raddle-né. - Reszket minden porcikám. Nem férfi az ilyen ember, mint ez az én uram; mindent rám hagy.
Ez a megállapítás nem volt egészen igazságos a boldogtalan Raddle úrral szemben, mert a derék asszonyság már az összetűzés legelején félretolta az urát, és szigorúan ráparancsolt, hogy fogja be a száját. Mindamellett Raddle úr nem védekezhetett, mert nyilvánvaló volt, hogy Raddle-né rögtön el fog ájulni; s amikor ezt Bardellné, Sandersné és az albérlő hölgy, valamint cselédje a szoba ablakából észrevették, valamennyien gyorsan lerohantak és bevezették a házba, miközben mindnyájan egyszerre beszéltek s elhalmozták őt szánakozó és részvevő szavakkal, mintha a világ legszerencsétlenebb teremtése volna. Bevitték az utcai szobába, lefektették egy pamlagra; az első emeleten lakó hölgy felrohant az emeletre s egy üvegcse szagosvízzel tért vissza, szorosan átfogta Raddle-né nyakát, igazi női gyöngédséggel és részvéttel az orra alá tartotta az üveget, amíg a hölgy többrendbeli nyögések és vonakodások után végül hajlandó volt kijelenteni, hogy most már jobban érzi magát.
- Ó, szegény asszony! - mondta Rogersné. - Tudom én jól, hogy mi bántja; nagyon is tudom.
- Szegény asszony! - mondta Sandersné. - Én is tudom.
Aztán a hölgyek valamennyien jajgatni kezdtek és egyhangúlag kijelentették, hogy ők jól tudják, mi a baj, s szívből sajnálkoztak is rajta, még a tizenhárom éves, három láb magas kis cseléd is olyasfélét dünnyögött, hogy nagyon sajnálja őt.
- De hát mi történt? - kérdezte Bardellné.
- Ó, hát mi izgatta így fel, édes jó asszonyom? - kérdezte Rogersné.
- Nagyon felbőszítettek - felelte Raddle-né szemrehányó hangon.
A hölgyek valamennyien felháborodva néztek Raddle úrra.
- A dolog úgy áll - mondta a szerencsétlen Raddle úr, előrébb lépve -, a dolog úgy áll, hogy amikor leszálltunk itt a kapu előtt, egy kis vitánk támadt a kocsissal...
A felesége erre hangosan elsikította magát, ami elejét vette minden további magyarázkodásnak.
- Okosabb volna, ha ránk bízná őt, Raddle, és nem avatkozna bele - mondta Cluppinsné. - Amíg maga itt van, addig úgysem tér magához.
A hölgyek mind csatlakoztak ehhez a nézethez; Raddle urat tehát kiebrudalták a szobából s megkérték, hogy menjen ki a hátsó udvarra levegőzni egy kicsit. Raddle úr ki is ment és Bardellné egy jó negyedóra múlva ünnepélyes arccal jelentette neki, hogy most már bejöhet, de jól vigyázzon, meg ne bántsa valahogy a feleségét. Ő ugyan nagyon jól tudja, hogy Raddle úr nem szántszándékkal bánik rosszul vele, de Mary Ann nagyon gyenge szervezetű, és ha Raddle úr nem vigyáz rá, hát könnyen elvesztheti éppen akkor, amikor legkevésbé számít rá, amit azután keservesen megbánna, és így tovább. Raddle úr mindezt nagy alázatossággal végighallgatta, és úgy tért vissza az utcai szobába, mint egy kezes bárány.
- Istenem, Rogersné - mondta Bardellné -, most jut eszembe, hogy még be sem mutattam magát a barátnőimnek! Engedje meg asszonyom... Raddle-né... Cluppinsné... Raddle-né... Sandersné...
- Cluppinsné nővére - tette hozzá Sandersné.
- Ó, igazán! - mondta Rogersné leereszkedő hangon; ő volt ugyanis a lakás bérlője s a cseléd nála volt szolgálatban, ennélfogva társadalmi helyzete azt parancsolta, hogy inkább leereszkedő legyen, mint bizalmas. - Ó, igazán!
Raddle-né nyájasan mosolygott, Raddle úr meghajtotta magát, Cluppinsné pedig azt mondta, hogy igazán nagyon boldog, hogy alkalma nyílt megismerkedni egy olyan hölggyel, mint Rogersné, akiről már annyi szépet hallott. Az első emeleti hölgy ezt a bókot is kegyes leereszkedéssel fogadta.
- Nos, Raddle úr - mondta Bardellné -, remélem, nagy szerencsének tartja, hogy ön és Tommy az egyedüli urak, akik ennyi hölgyet elkísérhetnek Hampsteadbe, a spanyol kertvendéglőbe. Nem gondolja maga is, Rogersné?
- Ó, hogyne, asszonyom - felelte Rogersné; mire a hölgyek valamennyien így szóltak: - Ó, hogyne!
- Természetesen - mondta Raddle úr a kezét dörzsölgetve, s némi kis hajlamot árult el, hogy felviduljon. - Természetesen, nagy szerencsémnek tartom, asszonyom. Igazán, őszintén szólva még magam is mondtam, amikor a kocsin idehajtattunk...
Erre a szóra, amely annyi emléket idézett fel, Raddle-né ismét szeméhez emelte zsebkendőjét és egy félig elfojtott sikolyt hallatott; úgyhogy Bardellné a homlokát kezdte ráncolgatni, és így adta tudtára Raddle úrnak, hogy sokkal okosabban teszi, ha nem szól egy kukkot sem, aztán intett Rogersné cselédjének, hogy hozza be a bort.
Ez volt a jeladás az éléskamra rejtett kincseinek felszolgálására, amelyek több tál narancsból és piskótából álltak, továbbá egy palack öreg portói borból (egy shilling, kilenc penny) s egy másik palack híres kelet-indiai borból (tizennégy penny), s ez mind az albérlő tiszteletére került elő és határtalan megelégedést keltett mindenkiben. Előbb azonban Cluppinsné átesett még egy nagy ijedelmen, aminek az oka az volt, hogy Tommy el akarta mondani, milyen keresztkérdésekkel faggatta őt az éléskamra titkait illetőleg - ez a próbálkozása azonban rögtön dugába dőlt, ugyanis egy fél pohárra való portói óbor cigányútra tévedt, minekfolytán Tommy élete néhány pillanatig veszélyben forgott.
A társaság felkerekedett, hogy egy hampsteadi társaskocsit keressen. Csakhamar meg is találták s két óra múlva szerencsésen megérkeztek a spanyol uzsonnázó kertbe, ahol a szerencsétlen Raddle úr rögtön olyasmit tett, aminek következtében szerető neje majdnem visszaesett az ájulásába. Tudniillik hét adag teát rendelt, holott, amint a hölgyek egyenként és összesen megjegyezték, mi sem lett volna könnyebb, mint hogy Tommy valakinek a findzsájából igyék, vagy mindenkinek a findzsájából, amikor a pincér éppen nem néz oda - vagyis egy adaggal kevesebbet is rendelhettek volna és a tea minősége sem lett volna rosszabb ettől.
Csakhogy ezen a dolgon már nem lehetett segíteni; a teaszállítmány megérkezett, hét csésze és ugyanannyi csészealj, a megfelelő adag vajas kenyérrel együtt. Bardellnét egyhangúlag elnöknőnek választották, Rogersné a jobbján ült, Raddle-né a balján, s nagy vidáman nekiláttak az uzsonnának.
- Milyen szép is ez a falusi élet, igazán! - sóhajtott fel Rogersné - mindig itt szeretnék élni.
- Ó, dehogyis laknék itt mindig, asszonyom - felelte Bardellné sietve; mert a kiadó lakásra való tekintettel éppenséggel nem volt tanácsos az ilyen gondolatokat helyeselni. - Dehogyis, asszonyom!
- Ó! Én azt hiszem - mondta a kis Cluppinsné -, én azt hiszem, hogy ön sokkal élénkebb és közkedveltebb a társaságban, semhogy meg tudna maradni falun, asszonyom.
- Meglehet, meglehet, kérem - sóhajtotta az első emeleti hölgy.
- Magános embereknek, akiknek senkijük sincs, hogy gondjukat viselné, vagy akiről nekik kellene gondoskodniuk, vagy akiket nagy fájdalom ért, vagy más efféle dolog - jegyezte meg Raddle úr, aki lassacskán valamicskét engedett a rosszkedvéből -, ilyen embereknek való a falusi élet. A falu - tette hozzá körülnézve - a sebzett szívnek való, szokás mondani.
A szerencsétlen ember bármit mondhatott volna inkább, csak ezt ne emlegette volna. Bardellné azonnal sírva fakadt és azt kívánta, hogy vezessék el az asztaltól, mire a szerető fia szintén kétségbeesetten jajgatni kezdett.
- Hinné-e az ember, asszonyom - kiáltott fel Raddle-né, s haragosan fordult az első emeleti hölgy felé -, hogy egy asszony egy ilyen embertelen fráternek legyen a felesége, aki unos-untalan csúfot űz egy nő érzelmeiből?
- De édesem - tiltakozott Raddle úr -, igazán eszem ágában sem volt.
- Eszed ágában sem volt! - ismételte Raddle-né metsző gúnnyal és megvető hangon. - Eredj a szemem elől! Rád sem tudok nézni, te vadállat!
- Ne izgassa fel magát, Mary Ann - vágott közbe Cluppinsné. - Igazán gondoljon magára is, drágám; vigyáznia kell az egészségére. No, menjen el, Raddle úr, legyen olyan jó, menjen el innét, hiszen csak halálra gyötri, ha itt marad.
- Okosabban tenné, uram, ha a teáját egyedül inná meg - mondta Rogersné, s újra elővette a szagos üveget.
Sandersné, aki szokásához híven rávetette magát a vajas kenyérre, hasonló nézetének adott kifejezést, mire Raddle úr csöndesen visszavonult.
Aztán Bardell úrfit, noha már régóta nem volt ölbeli gyermek, az anyja karjaiba emelték, amely művelet közben csizmái az uzsonnázóasztalra kerültek és némi mozgalmat idéztek elő a csészék és a csészealjak között. De hát az efféle ájulási rohamok, melyek a nők körében ragadósak, általában nem szoktak tartósak lenni, s Bardellné, miután a fiát összevissza csókolta, egy darabig zokogott még, aztán ismét magához tért, letette a fiút, csodálkozott, hogy ilyen csacsi módon viselkedett, és újra töltött magának egy kis teát.
Ebben a pillanatban egy közeledő kocsi kerekeinek dübörgését lehetett hallani. A hölgyek felnéztek s látták, hogy egy bérkocsi áll meg a kert kapuja előtt.
- Újabb társaság! - mondta Sandersné.
- Egy úr - mondta Raddle-né.
- Ó! Hiszen ez Jackson úr, a fiatal írnok Dodson és Fogg irodájából! - kiáltott fel Bardellné. - Jézus Mária, Szent József! Talán csak nem fizette meg Pickwick úr a kártérítést!
- Vagy talán hajlandó feleségül venni magát! - mondta Cluppinsné.
- Jaj, Istenem, milyen lassú az az úr! - kiáltott fel Rogersné. - Miért is nem siet jobban?
Mialatt Rogersné ezeket a szavakat mondta, Jackson úr megfordult - miután néhány szót intézett egy kopott fekete nadrágos emberhez, aki éppen abban a pillanatban szállt le a kocsiról, nagy, kőrisfa bottal a kezében -, megfordult és egyenesen a hölgyek felé indult, s útközben a kalapja karimája alatt végigsimította a haját.
- Valami baj van? Történt talán valami, Jackson úr? - kérdezte Bardellné mohó izgatottsággal.
- Semmi a világon, asszonyom - felelte Jackson úr. - Hogy vannak, hölgyeim? Bocsánatot kell kérnem a tolakodásért, de hát a törvény törvény, hölgyeim.
Jackson úr mosolyogva adta elő ezt a kis mentegetőzését, egy meghajlással üdvözölte az egész társaságot s megint végigsimította a haját. Rogersné odasúgta Raddle-nének, hogy igazán finom modorú fiatalember ez az írnok.
- Jártam a lakásán - folytatta Jackson -, kerestem a Goswell utcában, asszonyom, s miután a cseléd azt mondta, hogy itt vannak, kocsiba ültem és idehajtattam. A principálisaimnak azonnal szükségük van önre a városban, Bardellné.
- Szent Isten! - kiáltott fel a hölgy, akit ez a váratlan hír nagyon megijesztett.
- Igen - mondta Jackson, az ajkába harapva. - Nagyon fontos és sürgős ügy ez, semmi szín alatt nem tűr halasztást. Dodson úr határozottan kijelentette, úgyszintén Fogg úr is. Csakis azért fogadtam kocsit, hogy visszavigyem önt Londonba.
- Nagyon különös - mondta Bardellné.
A hölgyek valamennyien megegyeztek abban, hogy ez nagyon különös és egyhangúlag azon a nézeten voltak, hogy rendkívül fontos dolog lehet, mert különben Dodson és Fogg nem küldtek volna érte; továbbá abban is egyetértettek, hogy miután az ügy nagyon sürgős, Bardellné késedelem nélkül keresse fel Dodson és Fogg urakat.
Ha az embert ilyen rettentő gyorsan hívatják az ügyvédjei, ez bizonyos fontosságot kölcsönöz a személyünknek és emeli a büszkeségünket, ami nagyon is ínyére volt Bardellnénak, annyival is inkább, mert joggal tehette fel, hogy első emeleti lakója szemében ez növelni fogja a becsületét. Egy kicsit kényeskedett, tette magát, mintha bosszankodnék és habozna, de végül arra az eredményre jutott, hogy talán mégis jó lesz, ha elmegy.
- Nem innék egy kis frissítőt? - kérdezte Bardellné nagyon nyájas hangon. - Bizonyosan kifáradt.
- Köszönöm, de igazán nincs veszteni való időnk - felelte Jackson -, s azonkívül egy barátom is jött velem - s azzal rámutatott arra az úrra, akinek kőrisfa bot volt a kezében.
- Ó, hát hívja ide a barátját is, kérem - mondta Bardellné. - Szóljon neki, hogy jöjjön ide.
- Nem, köszönöm - felelte Jackson úr, némi zavarral. - Ő nemigen forgott női társaságban, úgyhogy nagyon félénk természetű. Ha talán a pincérrel küldene oda neki valamit, akkor sem vagyok bizonyos benne, hogy elfogadná, de meg lehet próbálni. - Jackson úr ujjaival az orra körül kezdett babrálni, mint aki figyelmeztetni akarja hallgatóit, hogy csak gúnyosan gondolta, amit mondott.
A pincért rögtön odaküldték a félénk úriemberhez, s a félénk úriember rendelt valamit; Jackson úr szintén rendelt valamit, s a hölgyek szintén rendeltek valamit, már csak a vendéglátás kedvéért is. Jackson úr aztán kijelentette, hogy egy percet sem késlekedhetnek tovább, mire Sandersné, Cluppinsné és Tommy (akiknek a megbeszélésük értelmében Bardellnét el kellett kísérniük, míg a többiek Raddle úr védelme alatt maradtak) beszálltak a kocsiba.
- Isaac - mondta Jackson úr, ahogy Bardellné be akart szállni, s felnézett a kőrisfabotos emberre, aki szivarozva ült a bakon.
- Tessék?
- Ez a hölgy Bardellné.
- Ó, tudom én azt már régen - felelte az Isaacnak szólított ember.
Bardellné beszállt, aztán Jackson úr is beszállt és elindultak. Bardellné akaratlanul is azon tűnődött magában, amit Jackson úr barátja mondott. Milyen ravasz, kitanult emberek ezek az ügyvédek! Jóságos Isten, hogy ki tudják nyomozni az embert!
- Szomorú dolog ez, ezzel a mi perköltségünkkel, igaz-e? - szólalt meg Jackson úr, amikor Cluppinsné és Sandersné elaludtak. - Az ön számláit gondolom, asszonyom.
- Nagyon sajnálom, hogy nem tudják behajtani - felelte Bardellné. - De hát, ha az ügyvéd urak spekulációra vállalják el a dolgot, akkor bele kell törődniük, hogy egyszer-másszor ráfizetnek.
- De ha jól tudom, ön a tárgyalás után cognovit-et8 adott, s ezzel elismerte a perköltségeket - mondta Jackson úr.
- Igen, de csak a forma kedvéért - felelte Bardellné.
- No persze - mondta Jackson úr szárazon. - Persze, kizárólag csak a forma kedvéért. Kizárólag.
Tovább kocsiztak, s Bardellné is elaludt. De nemsokára felébredt álmából, mert a kocsi megállt.
- Jaj Istenem - mondta Bardellné. - Már a Freeman’s Courtban vagyunk?
- Nem megyünk olyan messzire - felelte Jackson úr. - Szíveskedjék itt kiszállni.
Bardellné, még álmosan, engedelmeskedett. Furcsa épület volt, ahová értek: egy nagy fal, közepén kapu, s a kapu alatt gázláng égett.
- Nos, hölgyeim - kiáltott fel a kőrisfa bot gazdája, ahogy bedugta fejét a kocsiba, s Sandersnét kezdte rázogatni, hogy felébressze. - Gyerünk, gyerünk!
Sandersné felkeltette a barátnőjét, és kiszállt. Bardellné Jackson úr karjára támaszkodva és kézen fogva vezetve Tommyt, már belépett a kapu alá. A másik két hölgy követte őket. A helyiség, ahová beléptek, még különösebb volt, mint a bejárat. Milyen sok ember ácsorgott itt mindenfelé! És hogy megbámulták őket!
- Miféle épület ez? - kérdezte Bardellné, s megállt.
- Csak egy középület - felelte Jackson úr és sietősen bevonszolta az asszonyt egy ajtón, aztán körülnézett, hogy a másik két nő jön-e utánuk. - Jól vigyázzon, Isaac!
- Sose féljen - felelte a kőrisfa bot gazdája. A nehéz ajtó becsapódott, s ők megindultak lefelé egy kis lépcsőn.
- Végre itt volnánk. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, Bardellné! - mondta Jackson úr s diadalmasan nézett szét.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Bardellné dobogó szívvel.
- Csak annyit - felelte Jackson úr s kissé félrevonta Bardellnét -, ne ijedjen meg, asszonyom... Nincs a világon finomabb, tapintatosabb ember, mint Dodson úr és nincs emberségesebb lélek, mint Fogg úr. Hivatalos kötelességük volt, hogy végrehajtási eljárást indíttassanak ön ellen, és a perköltségek miatt becsukassák önt; de mindenáron kímélni akarták az érzékenységét, amennyire csak tőlük telt. Igazán jó érzés lehet önnek, ha arra gondol, hogyan ment végbe ez a dolog! Ez itt a Fleet-börtön, asszonyom. Jó éjszakát kívánok, Bardellné. Jó éjszakát, Tommy!
Jackson úr a kőrisfa bot gazdájával együtt sietve elpárolgott, egy másik ember pedig, aki már ott állt kulccsal a kezében, a megrémült asszonyt egy másik lépcsőhöz kísérte, amely egy kapuhoz vezetett. Bardellné visítozott, jajveszékelt; Tommy üvöltött; Cluppinsné magába roskadt; Sandersné pedig minden további nélkül kereket oldott. Mert ott állt előttük a súlyosan megsértett Pickwick úr, aki éppen szokásos esti sétáját végezte, s mellette álldogált Samuel Weller úr, aki, mihelyt Bardellnét megpillantotta, gúnyos tisztelettel emelte meg a kalapját, míg a gazdája haragosan sarkon fordult.
- Ne háborgassa ezt az asszonyt - szólt a porkoláb Weller úrhoz. - Éppen most hozták be.
- Fogoly? - kiáltott Sam, s gyorsan feltette a kalapját. - Kik a vádlók? És miért csukták be? Halljuk, öreg cimbora, ki vele!
- Dodson és Fogg - felelte a porkoláb. - Ki nem fizetett perköltségek miatt.
- Job, Job! - kiáltotta Sam, s a folyosó felé rohant. - Job, szaladjon Perker úrhoz, gyorsan, gyorsan. Azonnal beszélni akarok vele. Úgy látom, hogy ez a dolog a mi malmunkra hajtja a vizet. Ebből még lehet valami! Hurrá! Hol a gazdám?
Ezek a kérdések azonban mind felelet nélkül maradtak, mert Job, alighogy átvette a megbízást, esze nélkül elrohant. Bardellné pedig ez egyszer csakugyan egészen komolyan elájult.
Dostları ilə paylaş: |
