Charles dickens a pickwick klub

HATODIK FEJEZET

Régimódi kártyaparti. A lelkész versei.
A fegyenc hazatérésének története

Az öreg fogadószobában már volt néhány vendég s most felálltak, hogy üdvözöljék a belépő Pickwick urat és barátait. A bemutatkozás szertartása alatt, ami a kellő ünnepélyességgel folyt le, Pickwick úr ráért szemügyre venni a társaság tagjait, s találgatni kezdte magában, hogy kinek mi lehet a foglalkozása és ki miféle ember lehet - mert ezzel mindig szívesen elszórakozott, hasonlóan más kiváló emberekhez.

A kandalló jobb sarkánál, a főhelyen egy rendkívül öreg hölgy ült, nagy tornyos főkötőben és kifakult selyemruhában - az éltes néni nem kisebb személyiség volt, mint magának Wardle úrnak az édesanyja; s a falakat mindenféle régimódi hímzett tájképek, ódon szalagok és vala­mics­kével újabb keletű meggyvörös selyem teáskanna-borítók díszítették, annak bizonyságául, hogy a nénit fiatal korában ilyen jóízlésre nevelték és hogy most öreg korában sem hajlandó tágítani ettől. Wardle úr, a húga és a két lánya vették körül a nagymama karosszékét, s buzgón vetélkedtek egymással, hogy minél figyelmesebbek legyenek hozzá - egyikük a néni halló­csövét tartotta, a másik egy narancsot kínálgatott neki, a harmadik a repülősót, a negyedik pedig serényen igazgatta, paskolgatta a párnáit a háta mögött és a feje alatt. Velük szemközt egy kopasz öregúr ült, egy vidám, jóakaratú képű bácsi - Dingley Dell lelkésze; mellette pedig a felesége, egy nagy, derék, pirospozsgás öreg hölgy, aki úgy nézett ki, mintha nemcsak a mások kedvéért értene olyan jól a különböző szíverősítő itókák házilag való gyártásához, hanem alkalomadtán maga is szívesen élne velük. A sarokban egy kemény fejű, cirmosalmaképű kis emberke beszélgetett egy potrohos öregúrral; s rajtuk kívül még két-három öregúr és még két-három idős hölgy ült mereven, egyenes derékkal a széken és nézte szigorú szemmel Pickwick urat meg az útitársait.

- Bemutatom Pickwick urat, anyám - mondta Wardle úr, tele tüdőből ordítva.

- Ó! - felelte az öreg hölgy, rázogatva a fejét. - Nem hallom, fiam.

- Pickwick úr, nagymama! - kiáltotta visongva a két kisasszony egyszerre.

- Ó! - mondta az öreg hölgy. - No de hát mindegy. Nem baj. Úgysem törődne sokat egy ilyen magamfajta öregasszonnyal, biztos vagyok benne.

- Higgye el, asszonyom - mondta Pickwick úr, kezet fogva az öreg hölggyel és igyekezve minél hangosabban kiabálni, úgyhogy az erőlködéstől egészen kivörösödött jóakaratú ábrázata -, higgye el, asszonyom, hogy el sem tudok képzelni nagyobb örömet, mint megismerkedni egy ilyen fiatalos és jó egészségben levő maga korabeli hölggyel, a kedves és szép családja körében.

- Ó! - mondta a néni egy kis szünet után. - Biztosan nagyon szépen mondja; de sajnos nem hallok egy szót sem.

- Most éppen egy kicsit rossz pillanatában találta a nagymamát - mondta Isabel Wardle kisasszony halkan, Pickwick úrhoz fordulva. - De majd nemsokára beszélgetni kezd magával, ne féljen semmit.

Pickwick úr bólintott, jelezve, hogy jóindulatú megértéssel van az éltes kor gyarlóságai iránt, aztán beszélgetésbe elegyedett a többiekkel.

- Gyönyörű ez a birtok - mondta Pickwick úr.

- Gyönyörű! - ismételte lelkesen Snodgrass úr, Tupman úr és Winkle úr.

- Hát magam is ezt tartom - mondta Wardle úr.

- Egész Kentben nincs ennél jobb föld, egy talpalatnyi se, kérem - mondta a cirmosalmaképű, kemény fejű kis ember. - Nincs bizony, én mondom, kérem... Egy talpalatnyi sincs, kérem.

A kemény fejű emberke diadalmasan nézett szét maga körül, mintha hevesen ellenkezett volna vele valaki, akit végül sikerült lefőznie.

- Nincs ennél jobb föld egész Kentben, kérem, egy talpalatnyi se - jelentette ki megint a kemény fejű ember, egy kis szünet után.

- Kivéve a Mullins-pusztát - jegyezte meg a kövér úr ünnepélyes komolysággal.

- A Mullins-pusztát! - kiáltott fel a másik, mélységes megvetéssel.

- Igen, kivéve a Mullins-pusztát - ismételte a kövér úr.

- Az jó föld - bólintott közbe egy másik kövér úr -, istenáldotta jó föld!

- Az biz az - mondta egy harmadik kövér úr.

- Az hát, tudjuk jól mindnyájan - mondta a potrohos házigazda.

A kemény fejű kis ember gyanakvó pillantással nézett szét maga körül, de mivel látta, hogy kisebbségben maradt, jóindulatú képet vágott, és nem szólt többet egy szót sem.

- Miről beszélnek? - kérdezte az öreg néni egyik unokájától harsogó hangon; mert a süketek szokása szerint sohasem számolt azzal, hogy mások esetleg meghallják, amit kiabál.

- A földről, nagymama.

- Miért, mi van a földdel? Csak nincs valami baj a földdel?

- Nincs, nincs. Csak Miller úr azt mondta, hogy a mi birtokunk jobb föld, mint a Mullins-puszta.

- Ugyan, mit ért ő ahhoz, szeretném tudni - jelentette ki az öreg hölgy felháborodva. - Miller beképzelt majom, megmondhatod neki nyugodtan, hogy én mondtam.

Az öreg néni ezek után kihúzta magát, s mint akinek fogalma sincs róla, hogy mindezt nem suttogva, hanem harsogó hangon mondta el, vasvillaszemekkel kezdte méregetni a szerencsétlen kis kemény fejű embert.

- No, jól van, jól van - mondta a potrohos házigazda, aki persze nagyon szerette volna már másra terelni a szót. - Nincs kedve whistezni, Pickwick uram? Mit szólna egy robberhez?

- Boldogan játszanék - felelte Pickwick úr -, nagyon szeretek whistezni, de igazán csak akkor, ha másnak is van kedve.

- Ó, anyám is nagyon szereti a whistet, higgye el, uram - mondta Wardle úr. - Ugye, édesanyám?

Az öreg néni, aki a whisttel kapcsolatban, úgy látszik, sokkal kevésbé volt süket, mint más témákkal kapcsolatban, helyeslőleg bólogatott.

- Joe! Joe! - mondta az öregúr. - Joe... a fene ebbe a kölyökbe... ó, hiszen itt van... Joe, hozd ki a kártyaasztalokat.

Az álmatag fiatalembernek sikerült minden további buzdítás nélkül felállítania két kártyaasztalt; az egyiket a “Johanna pápa” nevű kártyajátékhoz, a másikat pedig a whisthez. Pickwick úr és az öreg hölgy, továbbá Miller úr és egy kövér bácsi leültek whistezni. A többiek pedig körülülték a kerek kártyaasztalt, ahányan csak voltak.

Pickwick úrék azzal az ünnepélyes komolysággal és méltóságteljes magatartással fogtak neki a robbernek, amit a whist nevű játék meg is követel - ámbár talán nem is volna szabad egyszerűen “játék”-nak neveznünk ezt a magasztos szertartást - szinte tiszteletlenül és illetlenül hangzik, úgy érezzük, ha játékot emlegetünk vele kapcsolatban. A többiek viszont, a kerek asztalnál, olyan jókedvűek voltak és olyan zajosak, hogy teljesen kizökkentették Miller urat a gondolatmenetéből, s nem hagyták eléggé elmélyedni, hogy kellőképpen megfontol­hassa hívásait, minélfogva szegény feje a legkülönbözőbb hibákat és a legsúlyosabb vétkeket követte el, olyannyira, hogy partnere, a kövér bácsi lassacskán éktelen haragra gerjedt, az öreg néni jókedve viszont egyre magasabb fokra hágott.

- No hát! - kiáltott fel a bűnös Miller úr diadalmasan, amikor az egyik játszmában végre sikerült hetet ütnie. - No hát, ezt már igazán nem lehetett volna jobban játszani, erre büszke vagyok... semmiképpen sem üthettem volna többet!

- Millernek aduval kellett volna ütnie a káró hívást, nem igaz, Pickwick úr? - kérdezte az öreg hölgy.

Pickwick úr bólintott.

- A kárót? Igazán? - fordult a boldogtalan Miller a partneréhez, azzal a csekély reménnyel, hogy az talán majd neki ad igazat.

- Igen, kérem, aduval kellett volna ütnie - felelte a kövér bácsi vészjósló hangon.

- Hát akkor, nagyon sajnálom - mondta Miller úr elszontyolodva.

- Sokra megyünk vele most már, ha sajnálja is - mérgelődött a kövér úriember.

- Kettőt írunk a honőrökért, az összesen nyolc - mondta Pickwick úr.

Megint osztottak.

- Írunk valamit? - kérdezte az öreg hölgy.

- Írunk - felelte Pickwick úr. - Egy dupla meg egy szimpla partit meg a robbert.

- Én még ilyen szerencsét nem is láttam - mondta Miller úr.

- Én még ilyen kártyajárást soha nem láttam - mondta a kövér bácsi.

Ünnepélyes némaságban folyt tovább a játék; Pickwick úr derűsen hallgatott, az öreg néni méltóságteljesen, a kövér úr idegesen, Miller úr pedig riadtan.

- Még egy dupla partit írunk - mondta az öreg hölgy, és diadalittasan dugott a gyertyatartó alá egy hatpennys meg egy viharvert félpennys pénzdarabot, emlékeztetőül.

- Duplán írunk, uram - mondta Pickwick úr.

- Tudom, kérem. Tisztában vagyok vele - felelte a kövér úr éles hangon.

A következő játszma hasonló eredménnyel végződött, utána pedig a szerencsétlen Miller úr renonszot követett el, vagyis nem adott színre színt; amitől a kövér bácsi olyan mérhetetlen indulatba jött, hogy nem is tudott többé lecsillapodni, amíg be nem fejezték a játékot, sőt, utána elvonult az egyik sarokba és ott ült magában, tökéletes szótlanságba burkolózva egy óra és huszonhét percig egyfolytában; s miután ez az idő is eltelt, végül mégis előjött a sarokból és megkínálta Pickwick urat egy csipet tubákkal a burnótszelencéjéből, olyan arckifejezéssel, mint aki hosszú lelki tusa után eldöntötte magában, hogy jó keresztényhez illően megbocsátja felebarátjának az elszenvedett sérelmeket. Az öreg néni hallása határozottan megjavult, a szerencsétlen Miller azonban úgy érezhette magát, mint a szárazra vetett hal.

A kerek asztalnál közben vígan folyt tovább a játék. Isabel Wardle és Trundle úr partnerek lettek, s Emily Wardle és Snodgrass úr szintén; sőt, még Tupman úr és a vénkisasszony nagynéni is megalakították a maguk udvarlási és széptevési részvénytársaságát. Az öreg Wardle úr jókedve nem ismert határt; olyan tréfásan vezette a játékot, s az öreg hölgyek úgy visítoztak, amikor nyertek, hogy az egész asztal szinte szakadatlanul harsogott a nevetéstől és a vidámságtól. Volt köztük egy idős néni, akinek mindig a kezében maradt egy csomó kártya és fizetnie kellett miattuk; ezen aztán a többiek nagyokat nevettek, rendületlenül, minden játszma után; s amikor a néni mérges arcokat vágott, hogy fizetnie kell, csak annál jobban kacagtak; mire az öreg néni ábrázata lassan felderült, s végül ő nevetett a legjobban, mind­nyájuk közül. Aztán egyszer a vénkisasszony nagynéni bemondta a “máriázs”-t azaz a “házasság”-ot - no, a lányok erre megint kipukkadtak; a nagynéni már-már megsértődött, de aztán Tupman úr szorongatni kezdte a kezét az asztal alatt, úgyhogy végül a nagynéni is felvidult és sejtelmes képet vágott, jelezve, hogy a házasság talán nincs olyan nagyon messze tőle, mint sokan gondolják; egyszóval megint csak harsogva nevetett mindenki, főként az öreg Wardle úr, aki éppen úgy értette a tréfát, mint akár a legfiatalabbikuk. Snodgrass úr viszont egyebet sem tett, csak sugdosott a partnernője fülébe mindenféle költői dolgokat; ez aztán arra késztette az egyik öregurat, hogy tréfás és fondorlatos megjegyzéseket tegyen az összeillő kártyapartnerekről és az életben való partnerségről - s az öregúr olyan sokatmondóan hunyor­gatott, vihogott, kacsingatott közben, hogy megint nagyon megnevettette vele a társaságot, elsősorban a saját feleségét. Aztán Winkle úr elmondott néhány adomát - olyanokat, amiket Londonban már mindenki ismert, de a vidéken még vadonatújak voltak - s mindnyájan a hasukat fogták nevettükben és kijelentették, hogy ilyen ragyogó tréfákat még soha életükben nem hallottak - vagyis Winkle úr dicsősége teljében tündökölt. A jóakaratú lelkész derűsen nézte őket; az asztal körül ülők vidám, boldog arca boldoggá tette a jó öreget is; s ámbár a mulatság kissé zajos volt, de a jókedvük szívből jött, s végeredményben ez volt a fő; az igazi vidámságnak ilyennek kell lenni.

Hamar eltelt az este ezekkel a vidám időtöltésekkel, s miután az egyszerű, de bőséges vacsorát is elfogyasztották, és a kis társaság megint körülülte a kandallót, Pickwick úr annak a véleményének adott kifejezést, hogy még soha életében nem érezte magát ilyen jól és még soha nem tudta ilyen élvezettel átadni magát a múló pillanatnak.

- Ezt szeretem én is - mondta vendégszerető házigazdájuk, aki nagyon ünnepélyesen üldögélt édesanyja karosszéke mellett és fogták egymás kezét a nénivel. - Ezt szeretem én is a leg­jobban... életem legboldogabb perceit itt töltöttem el, a mi öreg kandallónk mellett; s úgy a szívemhez nőtt, hogy minden áldott este begyújtatom, olyan ropogó tüzet raknak benne, hogy végül alig lehet kibírni mellette. Ó, hiszen itt üldögélt mindig az én drága jó anyám egy kis zsámolyon, amikor még kislány volt; igaz-e, édesanyám?

Az öreg néni bánatos mosollyal kezdett bólogatni és kicsordult a szeméből néhány könnycsepp - azok a könnyek, amelyek hívatlanul szoktak megjelenni, ha váratlanul eszébe juttatják az embernek régmúlt boldogságát, régi emlékeit.

- Bocsássa meg nekem, Pickwick uram, hogy annyit beszélek erről az öreg házról - szólalt meg újra a házigazda, egy kis szünet után -, de hát annyira szeretem s számomra nincs is más hely a világon... az én szememben ezek az öreg házak, szántóföldek, legelők olyanok, mintha eleven, személyes jó barátaim lennének... ilyen a mi kis templomunk is, a borostyánnal be­futott öreg falaival... egyébként erről a borostyánról szép költeményt írt a mi kiváló barátunk, a tiszteletes úr, amikor idekerült hozzánk. Snodgrass úr, van még bor a poharában?

- Ó, hogyne, még majdnem tele van, köszönöm szépen - felelte Snodgrass úr, akinek költői kíváncsiságát nagymértékben felizgatta házigazdájuk legutóbbi megjegyzése. - Engedelmet, uram, de egy költeményről kezdett beszélni, a borostyánról szóló költeményről...?

- Ha érdekli ez a költemény, Snodgrass úr, akkor forduljon a mi kedves barátunkhoz, aki itt ül szemben velünk - felelte a házigazda sokatmondó ábrázattal, s a lelkész felé intett a fejével.

- Megkérhetem rá, uram, hogy szavalja el? Nagyon szeretném hallani - mondta Snodgrass úr.

- Ó, igazán jelentéktelen apróság - mondta a lelkész. - Nincs is más mentségem, csak az, hogy még nagyon fiatal voltam, amikor megírtam. De hát azért szívesen elmondom, ha akarják.

Érdeklődő moraj volt a válasz erre; s az öregúr szavalni kezdte a versét, a felesége pedig olykor-olykor súgott neki, ha egy sor nem jutott az eszébe.

- A vers címe - mondta a lelkész:

           A ZÖLD REPKÉNY

Hol büszke tetőket rombol a vész,
Repkénynek ott a hazája,
Hizlalja a kő, táplálja a mész,
A puszta, hideg fal az ágya.
Szétmállik a kő, a fal beomol,
Kiéli, megőrli, kivájja.
Szüremlik, egyre gyülemlik a por,
Az ő nagyúri lakomája.
       És néma romok csupasz meredekjén
       Sötétlik a vén, gyászlevelű repkény.

Kúszik erősen, bár nincs keze, karja,
Szívós erejű ezer ága.
Lágyan szövi át, sűrűn betakarja
A tölgyet, amint simul derekára.
S elnyúlva lenn a bús avaron
Megrezdül halkan a lombja,
S hol cifra sír áll vagy puszta halom,
Gyászos takaróba vonja.
       S hol a torz képű halál csak az úr,
       A repkény sírokon is virul.

Sok nép múlik el, nincs már nyoma-híre,
Nagy művek összeomolnak.
Nem sorvad az ága, nem hervad a színe,
Neki még mosolyog a holnap.
Már egymaga van, minden csupa rom,
Nagy múlt szomorú maradéka,
És ott virul ím a csupasz falakon,
A büszke múlt neki préda.
       S hol a lég csupa bús emlékkel tele:
       Sötétlik a repkény gyászlevele.

Az öregúr még egyszer elismételte ezeket a sorokat, hogy Snodgrass úr följegyezhesse magának, Pickwick úr pedig ezalatt nagy érdeklődéssel vizsgálgatta a lelkész arcvonásait. Ahogy az öregúr befejezte a diktálást és Snodgrass úr is újra zsebre vágta a jegyzőkönyvét, Pickwick úr így szólt:

- Bocsásson meg, uram, hogy ilyen rövid ismeretség után előhozakodom ezzel a meg­jegyzéssel; de azt hiszem, hogy ön, aki az igehirdetés szolgálatában sok mindent látott és tapasztalt, sok-sok érdekes és feljegyzésre méltó eseménynek és emberi sorsnak lehetett a tanúja.

- Hát bizony láttam egyet-mást, kétségtelenül - felelte az öregúr -, de az én működési köröm olyan szűkre szabott, hogy csak egészen közönséges és hétköznapi eseményekkel és embe­rekkel akadt dolgom.

- De hiszen John Edmunds esetét feljegyezte, úgy emlékszem, nem igaz? - fordult hozzá Wardle úr, aki szemmel láthatólag nagyon szerette volna szóra bírni a barátját, vendégei okulására.

Az öregúr alig észrevehetően biccentett egyet, igenlőleg, aztán másra akarta terelni a szót, amikor Pickwick úr közbevágott:

- Bocsánatot kérek... de szabad érdeklődnöm, uram, hogy ki volt az a John Edmunds?

- Éppen ezt akartam kérdezni magam is - mondta Snodgrass úr kíváncsian.

- Most már aztán nem térhet ki - mondta a jókedvű házigazda. - Előbb-utóbb úgyis ki kell elégítenie az urak kíváncsiságát; a legokosabb hát, ha megragadja a kedvező alkalmat és elmeséli most rögtön.

Az öregúr jóakaratúan elmosolyodott és közelebb húzta a székét a többiekhez - a társaság is közelebb húzódott egymáshoz, különösen Tupman úr és a hajadon nagynéni, aki talán kissé nagyot hallott; az öreg néni is füléhez illesztette a hallócsövét, Miller urat pedig - aki a költemény szavalása alatt elaludt - volt kártyapartnere, az ünnepélyes kövér bácsi figyel­mez­tető céllal jól megcsípte az asztal alatt és sikerült is felriasztania a szendergéséből; az öregúr tehát minden további bevezetés nélkül belefogott az alábbi történetbe, amelynek bátorkodunk ezt a címet adni:

A FEGYENC HAZATÉRÉSE

- Amikor annak idején letelepedtem ebben a faluban - kezdte az öregúr -, vagyis éppen huszonöt esztendővel ezelőtt, egy Edmunds nevű alak volt a leghírhedtebb ember az egész egyházközségemben. Ez az Edmunds egy kis földet bérelt valahol itt a közelben. Komisz, mogorva, szívtelen, rossz ember volt: henye, haszontalan naplopó; tele durvalelkűséggel, garázda vad indulatokkal. Nem volt egyetlenegy barátja vagy ismerőse sem, azon az egy-két munkakerülő hitvány csavargón kívül, akik rendszerint vele együtt lopták a napot a mezőn vagy vele együtt korhelykedtek a kocsmában; hiszen senki sem hajlandó szóba állni olyan emberrel, akitől a többiek félnek, s akit mindenki megvet - márpedig Edmunds ilyen volt, mindenki kerülte a társaságát.

Ennek az Edmundsnak felesége is volt meg egy fia, aki körülbelül tizenkét éves lehetett, amikor én ide kerültem. El sem tudják képzelni, hogy mennyit szenvedett ez a szegény asszony, el sem tudják képzelni, hogy milyen szelíden és türelmesen viselte el a sorsát, hogy milyen keserves gondok közt nevelte fel egyetlen fiát. Isten bocsássa meg nekem, hogy ennyi irgalmatlanságot tételezek fel róla: de szentül hiszem és a lelkem mélyén meg vagyok győződve róla, hogy ez az Edmunds hosszú éveken át szántszándékkal igyekezett sírba inni a feleségét; szegény asszony azonban mindent elviselt a gyermeke kedvéért, sőt, akármilyen furcsának is tűnik, nemcsak a gyermeke, hanem az ura kedvéért is; mert komisz ember volt ugyan és igazán gyalázatosan bánt vele, valaha mégiscsak szerette ezt a férfit; s ha eszébe jutott, hogy egykor mit jelentett neki az ura, meggyötört szívét elárasztotta a megbocsátó szelídség - az az érzés, amelyre Isten teremtményei közül senki más nem képes, csak a nők.

Szegények voltak - nem is lehetett ez másként, tekintve, hogy a férfi milyen életmódot folytatott; az asszony azonban szakadatlanul és fáradhatatlanul dolgozott, éjjel-nappal, látástól vakulásig, s így aztán sikerült megmentenie őket a legvégső ínségtől. Önfeláldozásáért hálát­lan­sággal fizettek. Esténként - sokszor késő éjszaka is - a járókelők, akik elmentek az ablakuk alatt, gyakran hallották a kétségbeesett asszony jajveszékelését és zokogását meg ütlegek zaját; s nemegyszer az is megtörtént, hogy a kisfia éjfél után félénken bekopogott a szom­szédok ajtaján, ahová az anyja küldte át, hogy menedéket kérjen a dühöngő, elvetemült, részeg apja elől.

A szerencsétlen asszony sokszor magán viselte a komisz bánásmód és erőszakoskodás jeleit, nem tudta elrejteni a verések nyomát; de az egész idő alatt állandóan járt a mi kis templo­munk­ba. Rendszeresen, minden vasárnap délelőtt és vasárnap délután ott ült ugyanabban a padban a kisfiával együtt; s noha mind a ketten nagyon szegényesen voltak öltözve - szegénye­sebben még azoknál is, akik rosszabb sorban éltek, mint ők -, mégis mindig tiszta és rendes volt a ruhájuk. Mindenki barátságosan köszöntötte a “szegény Edmundsnét”, minden­ki­nek volt egy kedves szava hozzá; s olykor-olykor, ha az istentisztelet befejeztével a temp­lom­hoz vezető kis szilfasorban megállt egy-két szót váltani valamelyik szomszédasszonnyal, vagy meglassította a lépteit, hogy anyai büszkeséggel és szeretettel figyelje a játszótársaival hancúrozó egészséges fiacskáját, gondterhelt arca felderült, s ha nem is éppen vidámság és boldogság, de legalábbis békesség és szívből jövő elégedettség, nyugalom látszott rajta.

Így telt el öt vagy hat esztendő; a fiú közben hatalmas, jól megtermett, markos legénnyé cseperedett. Az idő folyása, amely megizmosította a gyerek törékeny figuráját és férfias erőt öntött zsenge tagjaiba, az anya hátát meggörbítette, s a járását bizonytalanná tette; de akire támaszkodhatott volna, a férfikar már nem karolt belé, s aki felvidíthatta volna a pillantását, már rá sem nézett az édesanyjára. Edmundsné most is a régi helyén ült mindig a templomban, de a mellette levő hely üres volt. A bibliáját ugyanolyan gondosan hordozta magával, mint régen, a textust most is mindig kikereste benne és kihajtotta azon a lapon, mint azelőtt; de most már nem volt senki, aki vele együtt olvassa a szent igéket; s az asszony könnye sűrűn hulldogált a könyvre, s a betűk összefolytak a szeme előtt. Az emberek most is éppen olyan kedvesek voltak hozzá, mint régen, Edmundsné azonban lesütötte a szemét és elfordította a fejét, ha ráköszöntek. Nem állt meg többé tereferélni az öreg szilfák alatt - nem remélt már bizakodva semmi jót a jövendőtől. Szegény, kétségbeesett asszony csak mélyen a szemére húzta a fejkendőjét, és sietett eltűnni az emberek elől.

Kell-e mondanom, hogy mi történt a fiával, azzal a fiatalemberrel, aki, ha visszagondolt apró gyerekkorára, egész eddigi életére, amióta csak az eszét tudta, emlékei között nem is talál­ha­tott olyat, amely eszébe ne juttatta volna édesanyja mérhetetlen szenvedéseit és nélkülözéseit, a rossz bánásmód, az erőszak és bántalmazások hosszú sorozatát, amiket mind-mind őmiatta viselt el - kell-e mondanom, hogy a fiatalember konok megátalkodottsággal most mindenről megfeledkezett, amit az anyja tett érte s nem törődve azzal sem, ha szegény asszonynak meghasad a szíve bánatában, összeállt mindenféle züllött csavargókkal és olyan életre adta a fejét, amely nyílegyenesen vitte lefelé a lejtőn - rá az akasztófa várt, szegény anyjára pedig a szégyen. Sajnos, nem kell mondanom, mert ismerik úgyis az emberi természetet és alighanem már régen kitalálták!

A szerencsétlen asszony keserűségének és boldogtalanságának pohara körülbelül betelt. A környékükön számos bűntettet követtek el; a tetteseket nem találták, s a vakmerőségük egyre fokozódott. Egy hihetetlenül merész és súlyos rablásuk után azonban olyan erélyesen kezdtek bele a nyomozásba, hogy a gonosztevők nem is számítottak rá. A gyanú a fiatal Edmundsra és három társára terelődött. Letartóztatták - bíróság elé állították - letárgyalták a perét és - halálra ítélték.

Még ma is a fülembe cseng az az éles, vad női sikoltás, amely végighasított a tárgyalótermen, amikor kihirdették ünnepélyesen a súlyos ítéletet. Még a bűnös szívét is megdermesztette ez a sikoltás, pedig sem a vád, sem a kihallgatás, sem az ítélet, még a halál szele sem tudta felrázni a lelkiismeretét. A szája, amelyet makacsul összeszorított mindvégig, most megremegett és akaratlanul is kinyílt; arca hamuszürkére vált és a hideg verejték ütött ki a homlokán; reszketni kezdett a fiatal gonosztevő és visszatántorgott a vádlottak padjába.

A kétségbeesett asszony lelki gyötrelmeinek első rohamában térdre esett előttem és buzgón fohászkodni kezdett a Mindenhatóhoz, aki erőt adott neki eddigi szenvedéseiben, hogy szabadítsa őt ki ebből a siralomvölgyéből és könyörüljön meg egyetlen gyermekén, kímélje meg a fia életét. Aztán kitört belőle szörnyű fájdalma, olyan hevességgel, olyan elkeseredett­séggel, amilyennek, remélem, soha többé nem leszek tanúja. Tudtam, hogy abban az órában örökre megtört a szíve, de sem panasz, sem zúgolódás nem hagyta el az ajkát soha többé.

Szomorú látvány volt szegény asszony, ahogy napról napra megjelent a börtönudvaron és odaadó szeretettel, rimánkodással, minden igyekezetével próbálta meglágyítani konok fiának a hajthatatlan szívét. De hát hasztalan. A fiatal Edmunds nem rendült meg, konok maradt és mogorva. A halálos ítéletét váratlanul tizennégy évi kényszermunkára változtatták át, de még ez a nem remélt kegyelem sem tudta megtörni egy pillanatra sem a csökönyös, elszánt dacosságát.

Edmundsné lemondó odaadása és végtelen türelme azonban, ami oly sokáig tartotta benne a lelket, végül is nem tudott megbirkózni a betegségével és testi gyengeségével. Ágynak dőlt. Megpróbált ugyan feltápászkodni, hogy remegő lábbal még egyszer elvánszorogjon a fiához, de elhagyta az ereje és aléltan lerogyott a földre.

A közönyösségével, nemtörődömségével hetvenkedő fiatalembernek most aztán kemény próbát kellett kiállnia; súlyosan megbűnhődött a viselkedéséért, közel járt hozzá, hogy bele­őrüljön. Elmúlt egy nap és az anyja nem jött; elmúlt egy második nap, de az asszony nem látogatta meg; a harmadik nap este is elérkezett és még mindig nem jött az anyja; pedig huszonnégy óra múlva el kellett válnia tőle - s talán örökre. Ó! hogy megrohanták most a rég-feledett gyerekkori emlékei, mialatt szinte futva járt fel-alá a szűk börtönudvaron - mintha a futásával siettetni tudná a várva várt híreket -, s a tehetetlenségnek és az elhagyatottságnak milyen keserű érzése szorította össze a szívét, amikor megtudta az igazat! Az édesanyja, egyetlen hozzátartozója, betegen fekszik - talán haldoklik is már - egy mérföldnyire tőle; ha szabad ember volna, ha nem bilincselték volna meg, egy-két perc alatt odaérhetne hozzá. A kapuhoz rohant és kétségbeesett erővel kezdte rázni a vasrácsokat, csak úgy remegett a kapu, olyan vadul rázta; aztán nekivetette magát a vastag kőfalnak, mintha keresztül akarná fúrni magát a köveken; de az erős falak csak nevették hiábavaló erőlködését, s a fiatalember végül összekulcsolta a két kezét és sírt, mint egy kisgyerek.

Én vittem el a börtönbe a fiúnak az anyja bocsánatát és áldását; s én vittem el az asszony betegágyához is a fiú üzenetét, esdeklő bocsánatkérését és ünnepélyes ígéretét, hogy töredel­mesen megbánta a bűneit. Szánalommal hallgattam a bűnbánó fiatalember százféle tervez­getéseit, hogy miként támogatja és segíti majd az édesanyját, ha hazakerül újra; tudtam jól, hogy szegény asszony hónapokkal előbb el fogja hagyni ezt az árnyékvilágot, még mielőtt a fia egyáltalán megérkezne száműzetése helyére, ahová kényszermunkára deportálják.

A fiút éjszaka vitték el. Néhány hét múlva a szegény asszony lelke is elszállt, ahogy szentül hiszem és bizton remélem, az örök béke és boldogság honába. Én temettem el. Földi maradványai itt nyugszanak a mi kis temetőnkben. Sírkő nem jelzi a helyét. Szenvedéseiről tudtak az emberek; erényeit számon tartja az Úr.

Mielőtt a fiút elvitték volna, megbeszéltük vele, hogy mihelyt engedélyt kap, ír majd az anyjának és a levelet hozzám címezi. Az apja látni sem akarta a fiát attól a perctől fogva, hogy letartóztatták; tökéletesen közömbös volt neki, hogy él-e, hal-e a gyereke. Sok-sok esztendő eltelt anélkül, hogy bármiféle hírt kaptunk volna felőle; s amikor a büntetése idejének a fele is eltelt és még mindig nem kaptam tőle levelet, arra a következtetésre jutottam, hogy nyilván meghalt - vagyis őszintén szólva szinte reméltem, hogy így történt.

Edmunds azonban élt; amikor megérkezett a fegyenctelepre, tovább vitték, messzire, a gyarmat belsejébe; s alighanem ezzel magyarázható, hogy noha több levelet is útnak indított, egy se jutott el hozzám közülük. A büntetése egész idejét, mind a tizennégy esztendőt ott töltötte, azon a helyen. Amikor letelt az ideje, régi elhatározásához híven, s szilárdan kitartva anyjának tett fogadalma mellett, nekivágott az óceánnak és számtalan nehézség árán sikerült is visszajutnia Angliába, s végül - gyalogszerrel - a szülőfalujába.

Egy szép augusztusi napon, vasárnap estefelé, John Edmunds hazaérkezett a falujába, amelyet csúfosan és megszégyenítve kellett elhagynia tizenhét évvel azelőtt. A temetőn s a templom udvarán vezetett keresztül az útja. Nyugtalanul kezdett dobogni a szíve, ahogy kiért a kis fa­sorba. A magas, öreg szilfák lombján imitt-amott átvilágított a leszálló nap, pazar, verőfényes csíkokat rajzolt az árnyékos sétányra, s eszébe juttatta Edmundsnak legrégibb emlékeit, gyerekkorát. Szinte látta magát, anyja kezébe fogózkodva, amint csöndesen ballagnak a templom felé. Emlékezett rá, ahogy mindig felnézett édesanyja sápadt arcára; ahogy az anyja szeme sokszor megtelt könnyel, mialatt a fiát nézte - forró könnyekkel, amelyek rá-rácsöppentek a homlokára, ha az asszony lehajolt hozzá, hogy megcsókolja -, s ahogy ő maga is sírva fakadt ilyenkor, ámbár még fogalma sem volt, hogy milyen keserű könnyek ezek. Eszébe jutott, hogy hányszor futott végig ezen a kis fasoron, jókedvűen, valamelyik kis játszópajtásával, vissza-visszanézegetve minduntalan, hogy lássa anyja mosolyát és hallja a kedves hangját; aztán, mintha egy fátyol lebbent volna fel előtte, egyszerre elárasztották emlékezetét anyja viszonzatlanul hagyott gyöngéd szavai, meg nem fogadott intelmei, sok-sok megszegett ígérete - s végül úgy összeszorult a szíve, hogy nem tudott tovább gondolkozni.

Belépett a templomba. Az esti istentisztelet már véget ért, a gyülekezet már szétoszlott, de a templom még nyitva volt. Az alacsony épületben tompán visszhangzottak a léptei, s szinte félt itt egyedül, olyan csönd volt és olyan nyugalom. Körülnézett. Semmi nem változott. A templom kisebbnek látszott, mint régen, de itt voltak mind a régi síremlékek, melyekre olyan sokszor bámult fel valaha, gyerekes áhítattal; itt volt a kis szószék, fakó bársonypárnájával; itt volt az úrasztala, amely előtt annyiszor mondta el a tízparancsolatot - a gyerekkorában tanult és tisztelt, férfikorában megszegett parancsolatokat. A régi padjuk felé közeledett; ridegnek, elhagyatottnak látszott most. A párnáját elvitték, s a biblia sem volt a helyén. Talán most másutt szokott ülni az anyja, talán egy szegényesebb helyen, vagy esetleg megrokkant és nem tud egyedül eljönni a templomba. Nem mert arra gondolni, amitől úgy félt. Hideg borzongás futott végig rajta és egész testében reszketett, ahogy visszafordult, hogy kifelé induljon.

A templom bejáratában összetalálkozott egy öreg emberrel. Edmunds hátrahőkölt, mert rögtön megismerte; nagyon sokszor nézte valaha ezt az öreget munkája közben, ahogy ásta a sírokat a temetőben. Vajon mit szól majd ez az öreg sírásó a hazatért fegyenchez?

Az öreg felnézett rá, odaköszönt neki: “Jó estét”, aztán ballagott tovább. Nem ismerte meg.

Edmunds lesétált a domboldalon, keresztülvágott a falun. Meleg nyári este volt, az emberek kint ültek a kapuban, vagy a kis kertjükben őgyelegtek, élvezték a derűs alkonyatot és a jóleső pihenést a munka után. Ahogy elhaladt a házak mellett, sokan feléje fordultak, s ő is bizony­talanul pillantgatott jobbra-balra, figyelte, hogy ráismer-e valaki, kerüli-e valaki a volt fegyenc pillantását. De majdnem mindenütt idegen arcokat látott; némelyikben ugyan felis­mer­te egyik-másik megpocakosodott egykori iskolatársát - aki még gyerek volt, amikor utoljára látták egymást -, s most saját családja vidám körében üldögél, jókedvű gyerekei közt; másutt meg egy bágyadt, rokkant öreg férfi pihent karosszékében a háza ajtajában, akire Edmunds még úgy emlékezett, mint erős, egészséges munkásemberre; de valamennyien elfelejtették már őt, nem ismertek rá, idegenként haladt át a falun.

A lehanyatló nap utolsó szelíd sugara szántott végig a földeken, dúsan megaranyozva a sárga búzakévéket, hosszúra nyújtva a gyümölcsfák árnyékát, amikor Edmunds megállt az öreg házuk előtt - gyerekkori otthona előtt -, ahová a fogság és a szenvedés hosszú, keserves évei alatt olyan leírhatatlan honvággyal epekedett mindig vissza. A kerítése most alacsonynak látszott, pedig jól emlékezett rá, hogy valaha milyen magas falnak tűnt fel a szemében; belesett a kerítés fölött az öreg kertbe. Most több vetemény és tarkább virágok voltak benne, mint régen, de ott álltak még az öreg fák - megvolt az a fa is, amelynek lombja alatt, ki tudja, hányszor, heverészett, ha elfáradt a játszadozásban, s amelynek árnyékában annyiszor érezte szelíden a szemhéjára lopakodni a boldog gyerekkor lágy, édes álmát. A házból hangok hallatszottak ki. Fülelt, de a hangok csengése idegen volt neki; nem ismerte őket. Azonfelül élénk, jókedvű hangok voltak ezek; márpedig jól tudta, hogy szegény öreg édesanyjának nemigen csenghet ilyen vidáman a hangja, amíg ő távol van. Kinyílt az ajtó és zajos, lármás, hancúrozó gyereksereg tódult ki rajta. Az apjuk is megjelent a küszöbön, karján az egyik kisfiával, s az apróságok körülfogták a férfit, nyújtogatták neki pici kezüket, ráncigálták kifelé, hogy vegyen részt ő is a játékukban. A fegyencnek eszébe jutott, hogy ugyanezen a szent helyen milyen sokszor bújt, menekült ő valaha az apja pillantása elől. Eszébe jutott, hogy hányszor húzta magára remegve a paplant, hányszor hallgatta apja durva szitkozódását, a vad ütlegeket, édesanyja jajgatását; s bár hangosan felzokogott a gyötrelmes emlékein, ahogy tovább ment, a keze ökölbe szorult, s a fogát is összeszorította, elszánt, keserű indulattal.

Így sikerült a hazatérése - a hazatérése, amire oly sok nehéz esztendőn át készült, s amiért annyi szenvedést elviselt! Senki sem várta, senki sem fogadta megbocsátó pillantással, nem volt hová betérnie, segítő kezét senki sem nyújtotta feléje -, pedig ez volt az ő szülőfaluja. Árvábbnak, elhagyatottabbnak érezte itt magát, mint a sűrű, irdatlan gyarmati őserdőben, ahol pedig ember még sohasem járt előtte!

Rabságának és gyalázatának idején, abban a távoli, tengeren túli országban, mindig csak arra a szülőfalujára gondolt vissza, amelyet elhagyott; s nem arra, ahová visszatér majd. A szomorú valóság most összeszorította a szívét, s csüggedés fogta el. Nem volt bátorsága kérdezősködni s nem mert bekopogni ahhoz az egyetlen emberhez sem, aki minden valószínűség szerint barátságosan és részvéttel fogadta volna. Lassan odábbállt; eloldalgott, szinte bűntudatosan elkerülte még az országutat is, letért egy ismerős rétre; aztán kezébe temette az arcát, és levetette magát a fűbe.

Nem vette észre, hogy az árok szélén valaki ott hever mellette; az idegen azonban megfordult, hogy egy pillantást vessen a jövevényre, s a zajra Edmunds is felnézett.

A másik férfi felült. A háta hajlott volt, az arca csupa ránc és sárga, fakó. Az öltözete elárulta, hogy a dologház bennlakója; nagyon öregnek látszott, de nem annyira az évei száma alapján, mint inkább a züllött életmód és a betegsége miatt. Most vadul rámeredt a fegyencre, s ámbár a szeme először fénytelennek, megtörtnek látszott, ahogy nézte-nézte a másikat, lassan riadt és természetellenes tűzzel kezdett csillogni, végül pedig úgy kidülledt mind a kettő, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Edmunds lassan feltérdelt s egyre jobban elkomolyodott, ahogy farkasszemet nézett az öreggel. Szótlanul, némán meredtek egymásra.

Az öreg férfit halálos sápadtság öntötte el. Tántorogva talpra állt. Edmunds odaugrott hozzá. Az öreg hátrált egy-két lépést. Edmunds ment utána.

- Szóljon hát egy szót - mondta a fegyenc rekedt, mély hangon.

- Takarodj! - kiáltott fel az öreg, egy iszonyatosat káromkodva.

A fegyenc közelebb lépett hozzá.

- Takarodj! - rikácsolta az öreg. Dühtől tajtékozva felemelte a botját és keményen végigvágott vele Edmunds arcán.

- Apám... gaz ördög! - sziszegte a fegyenc a foga közt. Szilaj dühvel nekiugrott az öregnek és torkon ragadta - de hát az apja volt; lehullott róla a két keze tehetetlenül.

Az öreg emberből szörnyű üvöltés szakadt ki, s úgy szállt végig az elhagyatott szántóföldeken, mint a gonosz sátán bömbölése. Elsötétedett az arca; orrán, száján ömleni kezdett a vér s bíborvörösre festette a füvet, ahogy tántorogva lerogyott. Megpattant benne egy ér s halott volt, mielőtt a fia felemelhette volna a földről.

- A temetőnek abban a sarkában - tette hozzá az öreg lelkész, néhány percnyi hallgatás után -, a temetőnek abban a szögletében, amelyről az előbb beszéltem, ott nyugszik egy ember, aki ettől a naptól számítva három éven át az én szolgálatomban állt; s akiből igazán töredelmes, bűnbánó és alázatos ember lett; ha valaha is valaki megbánta a vétkét, hát ő igazán megbánta. Amíg élt, rajtam kívül senki sem tudta, hogy kicsoda, honnét jött... mert John Edmunds volt, a hazatért fegyenc.