Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1910-1914

Két esztendeig szolgálta a trónörökös szárnysegédét Pavel Morariu, de terhére volt ez a fajta szolgálat. “Apjához” fordult panaszkodva. Moldován György rövid úton segített fián: soron kívül Molnárra magyarosította nevét, s Szebenből Lugosra helyeztette át a nőtlen törzs­őrmestert. Molnár eltűnt Aarenau alezredes szeme elől s a várható későbbi jutalmazás elől is.

Jutalma Silbereis Matild tanítónő lett, egyszerű sváb szülők lánya, kiterjedt rokonsággal egész Bánátban.

Fehértemplomban is, ahová Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után helyeztette át magát, ott még szerbül is megtanult valamicskét a törzsőrmester, fölöttesei nélkülözhetetlennek minő­sítették, s rövidesen őrsparancsnok lett Ungarisch-Weisskirchen német többségű városban, hol akkoriban kezdték ünnepelni Maderspach Ferenc alezredest, aki a Szabadságharcban megvédte honvédzászlóalja élén a várost.

A Maderspach név belekerült még Molnár-Morariu Pál-Pavel nekrológjába is.

1918-1919

“Az osztrák-magyar monarchia már csak térképen volt meg, mikor 1918 október utolsó hetében a haderő pontosan körül nem írható cél nélkül az olasz fronton az ellenséggel még utoljára megütközött. A Monarchia megszűnt, de hadserege, különösen annak magyar része, messze saját határaitól, még állt és harcolt.”

November elejére az egész arcvonal visszavonulóban, a magyar ezredek ziláltan Magyarország határai felé özönlöttek, a román többségű zászlóaljak politikus tisztjeik irányításával (Maniu Gyula főhadnagy) Bécs felé gyülekeztek.

Molnár Pál főtörzsőrmester Fehértemplomban erről csak néhány hónap múlva szerzett tudomást, amikor a Monarchia szűntén, vele is az a csoda történt, hogy csendőreivel ő még továbbra is egy nem létező államot képviselt. Kopott ruhás szerb katonák és jól felszerelt francia (gyarmati) csapatok szállták meg a várost, és a lakosság békén hagyása és egyetértése végett minden hivatalos közeget helyén hagytak.

Horvátországon keresztül, a már szerbek által megszállt Dél-Bácskán át, szakasznyi csopor­tok­ra szaggatva, félig-meddig lefegyverzett román férfiak érkeztek a Monarchia egyen­ruháiban.

Akkor tudta meg Pál ezektől, románul nyomban bizalmukba férkőzve, hogy az osztrák köztársaság szolgálatában a szociáldemokrata kormány belügyminisztere (a Monarchiából helyén maradt úr) megbízta őket, hogy fegyveresen fogják körül a fővárost, Vienát, s akadályozzák meg a kommunista forradalmat. Nagyon jó kosztot kaptak, kimenők idején a városban nők is akadtak. Harcolni nem kellett, aranyélet volt, s most nem tudják, miért kell megválni fegyvereiktől s már eddig is felgyűlt értékes holmijuk nagy részétől.

Pál hamarosan megtudta a szerb parancsnokságon: Románia a Tiszáig akarja bekebelezni az eddig Magyarországhoz tartozott területeket, ám ami Bánátot illeti, ahhoz az új Szerb-Horvát-Szlovén állam is ragaszkodik - igényt tart. “Majdan fegyveresen ránk (Bánátra) támadó katonákat, méltányosságból csak meztelen engednék átvonulni.”

Nos, a levetkőztetéssel Pált bízták meg csendőrei élén.

Fegyvert már alig-alig tudtak elkobozni. Ha szó szerint értik a parancsot: minden mást. Ezt emberiességből, s román a románnal szemben, Pál nem tehette meg. Akinek bocskort nem tudott juttatni, annak vásott csizmát dobatott, akinek nadrág nem jutott, arra koszlott köpenyt vetett. Az így leszerelt zúgolódó hadfiakat vagonokba terelték, s rövid vasúton a közeli Báziásra zsuppolva, ott a Dunán várakozó uszályokba hajtották.

Az a néhány hét, amíg erre az áldatlan fosztogató tevékenységre kényszerült, nagyon meg­viselte Pált, s amikor a franciák közvetítésével mód nyílt rá, fegyveresen visszavonult, az őrs véle tartó magyar tagjaival, Szegedre, ahol lajstromoztatván magukat Dorozsmára kerültek.

Molnárné Silbereis Matild két gyermekkel Lugosra költözött francia hatóság alatt rokonaihoz.

Mikor a román csapatok a franciák és szerbek elvonulása után Lugosra bevonultak, kétségessé vált, Matild menjen-e Magyarországra, vagy Pál Romániába.

Teodor Morariu döntötte el végül bátyja sorsát, mikor családja (Matild) nevében beadta Molnár Pál visszahonosítási igényét. Ő, Teodor, akkor már Déván a Hunyad megyei sziguranca főnöke volt.

1920

A magyar királyi csendőrség csalódottan engedte ki kötelékéből Molnár Pál tiszthelyettest. Öccse rövid úton elintézte, hogy a Szeben megyei milícia egyik helyettesévé nevezzék ki, nevét visszarománosítva Morariura, századosi rangban.

Teodor Morariu a titkosrendőrség állományában Hunyad megyében (Déván) őrnagy volt ezidőtt, több paptársával együtt vállalták, hogy az államszerkezet fegyveres apparátusában teljesítik hazafias kötelességüket - az új kor igényei szerint.

Pavel Morariu az ismerős városban jól érezte magát, ügyesen beilleszkedett az őhozzá hasonló származású új tisztikar diadalmas kasztállományába, bár éppen a régi szász tiszti állomány teljes helyén maradása némi rivalizálást vagy tán inkább különállást okozott.

Matild asszony s a gyermekek, Kurt és Hildegard néhány hónap alatt beleszoktak az új helyzetbe.

1921

Május elején Teodor Morariu, a Hunyad megyei sziguranca főnöke (alezredesi rangban) kölcsönkérte Szebentől öccsét egy nagyobb rendőri művelethez. Déván tárgyalták meg az akciót.

- Másfél hét alatt hétszer tartóztattam le, soha nem tudtunk ellene főbenjáró vádat szerkesz­teni-teremteni, de most segítségeddel, bátyám, elkapjuk, bemártjuk ezt a gazfickót. Most már ismer bennünket, hogy behúzzuk, számára ismeretlen arcok kellenek. Te, bátyám, meg egy volt közös hadseregbeli kapitány s most román őrnagy.

Meg kellett ismerkednie Pavelnek a “gazfickó” körülményeivel: múltjával, jelenével. Mader­spach Viktor az Alsó-Barbatyán-Iszkrony falucskában lakik a Zsil völgyében, Petrozsénytől délre. Száz munkással dolgozó fűrésztelepe és zsindelygyára van. A Monarchia hadseregében tartalékos huszár főhadnagyként fejezte be a katonáskodást. Fegyvertartási engedélye nincs, gyanítható, hogy rejtve puskát, pisztolyt tart. Többszöri rajtaütésre sem sikerült fegyverrel bajlódva tetten érni. Jómódú ember, talán gazdag, házkutatások alkalmával koboztak el tőle aranyholmit. Petrozsénytől északra, Banica falucskában mészégető üzeme van, az azonos nevű patak partján. Nős, gyermekei vannak, idős anyja, öccse. Lojális román állampolgárnak maszkírozza magát.

- Tudjuk, érezzük, hogy nem az - mondta Teodor.

Pünkösd előtt kilenc nappal, polgárias úri öltözetben szállt le az iszkronyi vasúti állomáson a két jól megtermett, ismeretlen férfi. Rövid kérdezősködés után a több kúriaszerű lakot rejtő parkba jutottak, s románul s magyarul egyaránt beszélő cselédek az úrnőhöz irányították őket. Tiszti bokaütéssel, meghajlással s kézcsókkal üdvözölték az úrnőt, s azt súgták: - Magyarországról jöttünk, s fontos beszélnivalónk van Viktorral. - Vezérkari őrnagy vagyok - mutatkozott be a Teodor által melléje adott, magyarul kifogástalanul tudó úr. Ő maga, Pavel tartalékos huszár főhadnagynak mondta magát.

- Medvelesre hívták - sajnálkozott Maderspachné -, tehenet falt fel a havason a vadállat, s fiam nélkül a parasztok nem boldogulnak vele. De estére biztosan itthon lesz. Legyen szerencsénk vacsorára.

A két “magyarországi” visszavonatozott Petrozsénybe, s csak este jelentkezett, vacsorára, pontosan kilenc órakor. Terített asztal várta őket, hat személyre. Ez kissé meglepte őket. Egy vendég úron kívül az idős hölgy s kisebbik fia is vacsorához ült.

- Boldog vagyok, hogy magyar urakat láthatok vendégül asztalomnál, nem vagyunk elkényeztetve odaátról való hírekkel.

- Úgy el vagyunk zárva szabad testvéreinktől - jegyezte meg az öcs -, hogy csak egy-egy átvetődött utas által lehet valamelyes híreket kapni.

Maderspach Viktor - hatalmas termetű úr, méltó párja Pavelnek - udvariasan hallgatott, s alkalmas pillanatban asztalhoz intette a társaságot.

Pavelék háromszemélyes vacsorára tervezték beszélgetésüket, s megzavarta őket a három fölösleges személy s még tán Maderspach medveölő testalkata is.

A vacsorázó hangulatot még a bor sem oldotta beszédessé. Időjárásról, utazásról, a tehénfaló medvéről esett szó.

Vacsora után a szalonba mentek át - feketézni, dohányozni. Maderspach egyre figyelmesebben (tán figyelőn) környékezte őket. Az idős hölgy, miután kinek-kinek kitöltötte a kávét, fia intésére távozott.

- Sajnálom, hogy nem első szájból hallhatom a budapesti híreket, de kései nekem már ez az óra.

- Öcsém és barátom előtt nyíltan szólhatnak - intette leülésre vendégeit Maderspach -, ők ugyanúgy éreznek, ahogy én.

Úgy beszélték meg, Pavel eleinte csak hallgat.

- Uraim - fogta egész halkra szavát a “vezérkari őrnagy” -, a magyar nemzeti hadsereg még ebben a hónapban offenzívát indít, hogy felszabadítsa a megszállt területeket.

- Na végre - mondta nagy boldog sóhajjal a vacsoravendég.

Maderspach Viktor nem intette le lelkendező öccsét sem.

- Uraim, engemet váratlanul ér ez a hír.

- Pedig önre - hajolt oda Pavel, majd mivel már tegeződésre fordult a szó -, tereád nagyon számítunk.

- Munkásaim nagy része derék román, őket nem vihetem hazájuk ellen.

A “vezérkari” kissé erőltetetten felkacagott: - Erről szó sincsen! Terád egészen más, testhez­álló feladat vár: vasúti hidakat kell az adott jelre felrobbantanod. Én magam a Kolozsvár melletti alagutat fogom felrobbantani. Ez távol esik a te működési területedtől...

- Akkor miért kell tudnom róla?

- Mert a szükséges tizenöt kilogramm dinamitot tőled kell megszereznem, édes barátom!

Maderspach felugrott foteléből.

- Okleveles mérnök vagyok, tizenöt kilogramm dinamittal nem lehet alagutat robbantani! De tudnia kell ezt minden tisztnek, aki őrnagyságig felvitte.

- Azt hiszem, nincs igazad, Viktor - tiltakozott a lelkes vendég.

- Bátyám, azt hiszem, méltatlanul bánsz az urakkal.

- Az a tartalékos huszár főhadnagy, aki étkezéskor a kést szájába veszi s a villát fogai piszkálására használja...

Pavel tetten érten felpattant: - Ezt kikérem...

- Tiltakozom, hogy házamban valaki ilyesmikkel előhozakodjék! Én lojális magyar nemze­ti­ségű román állampolgár vagyok. Tiltakozom, hogy bennem bárki magyar katonatisztet lásson, felkérem az urakat, azonnal hagyják el a házamat, különben magam hívom a csendőrséget!

Mindnyájan felugrottak.

- Ne ragadtasd el magad, bátyám!

- A magyar csapatok bevonulása után haditörvényszék elé állítlak!! - kiáltotta az álvezérkari.

- Szégyellem magam miattad, Viktor - mondta az alkalmi vendég.

- És ők ne szégyelljék, hogy nadrágszíjukon nehéz pisztolyok lógnak - s rácsapott Pavel zakójának jobb szárnyára, ahol csakugyan pisztoly agyát érte a tenyérütés.

Pavelt sértette és megzavarta az evőeszközök parasztos használata miatti vád. Soha nem gondolta, hogy másképpen kellene ennie, mint otthon megszokta, ahol is a húst magának (s a gyerekeknek is) mindig feldarabolja. S hogy ő a kést szájába vette? Miért ne! S hogy a befogandó bűnös az ő pisztolya után nyúl, rácsap, azt nyomban, gondolkodás nélkül személye (hivatalos személy) megtámadtatásának érezte. Amely azonnali, jogos fegyverhasználatot követel! Félfordulattal eltávolította magát “támadójától”, és kapásból tüzelt.

Maderspach fülét pörzsölte a pisztolylövedék: egyetlen gyors mozdulattal átkarolta Pavelt, ölelő fél keze mozdulatával kiütötte a tűzkész pisztolyt.

- Fogjátok le azt a másikat!

Ott, ketten egy ellen.

Maderspach Pavel jobb karján térdel, csont roppan, Pavel harap, Maderspach két marokkal gégén szorítja, majd a csigolyákat forgatja meg, gyakorlott mozdulattal.

Lövöldözés amott, először az öcs sebesül meg, aztán az “őrnagy”, aki nyomban segítségért indult, maga is vérezve.

Percek alatt katonák özönlötték el a szalont, de Maderspach Viktort már nem találták ott. Teodor nagy készülettel nyomoztatott utána a megyén túl is, üldöztette. A hírlapok tele voltak fényképével. Banicát is körülzárták a készültségi csapatok. Maderspach fegyvert, mannlichert és egy Frommer pisztolyt kaparintva magához, távol tartotta magától üldözőit, a Retyezát havasán át eltűnt. Nem akadtak nyomára, bár vacsoraidőben félcipőt viselt.

A Maderspach családra sanyarú jövő várt.

Pavel Morariu nagy s díszes temetést kapott Szebenben, de nem ott hantolták el, hanem Moldován György ügyvéd intézkedésére Vízaknára szállították át, gyászhintóval. Ott volt az egész város, de Moldován megakadályozta, hogy nagy hazafias szónoklatok hangozzanak el. Az elhunyt végakaratára hivatkozva csak egyházi temetésre szorítkoztak.