Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1913

A munkácsi görög katolikus püspökség papi szemináriumának március 15-i ünnepségén tizenegy román származású teológus a magyar himnusz éneklése közben ülve maradt, s megtagadta az éneklést is - természetesen. (Ha már egyszer ülve maradtak.) Magatartásukat a jelenlévő püspöki vikárius kérlelésére sem változtatták meg, miután az ünnepély félbeszakadt.

A nemzetgyalázás bűntette annyira nyilvánosan történt, s annyira kitervelt demonstráció volt, hogy lehetetlen volt meg nem történtnek tekinteni. A konok teológusok azt is elmondták persze, miért nem voltak hajlandók a magyar himnuszra felállva még csak tátogatni sem: a Hajdúdorog székhellyel most szervezett görög katolikus magyar püspökség ellen kívántak ily módon tiltakozni.

A munkácsi püspök Eötvös Károlyt, a híres budapesti ügyvédet kérte fel a “renitens” papnövendékek védelmére. Eötvös azonban nem akarván sem elzárkózni, sem beleavatkozni a kényes nemzetiségi “határvitába”, a vízaknai szakértőt, Moldován Györgyöt kérte meg, hogy helyettesítse őt a kényes feladat vállalásában és teljesítésében.

Hogy védhesse a számára nem éppen rokonszenves tüntetőket, ismernie kellett az előzményeket, hogy a mentség szavait megtalálhassa.

Magyarországon közel háromszázezer görög katolikus magyar él. Ezek nagy része a rutén szertartási nyelvű munkácsi püspökséghez tartozott, kisebbik hányada a balázsfalvi érsekség, tehát a román szertartási nyelven élő szamosújvári és nagyváradi görög egyesült püspökségek területén lakott, lakik. Még a székelyek között is ezrével vannak görög katolikusok. Éppen egy székelyudvarhelyi pap volt az, aki a múlt század derekán magyarra fordította a mise- és énekeskönyveket, amelyeket már használt is, kéziratban. Hogy kinyomtathassa és terjeszt­hesse, engedélyt kért a balázsfalvi püspöktől, bizonyos Leményi érsektől. (Akkor még csak püspök.) Leményi nem mert dönteni, a kérést felterjesztette az esztergomi érsekhez. A prímás megtagadta a magyar szertartási nyelvet, nem tudván, hogy a románt cserélnék engedélyével magyarra. Abból látni ezt, megfeddi tiltólevelében Leményi püspököt, ő mi jogon misézik románul? A bugyuta prímási döntésből Leményi csak annyit vett tudomásul, hogy a széke­lyek­nek ezután sem szabad magyarul.

A hetvenes évektől fogva a rutén szertartású magyar görög katolikus falvakban, különösen a Hajdúság és Szatmár egyházközségeiben újra és újra felterjedt a kívánság a magyar misenyelvre, ám mindig hiába. Róma nem járult hozzá, hogy a rutén helyett... de a plébánosok faluról falura mégis magyarul kezdték mondani a misét. Ez nem maradhatott titokban. Róma megtűrte hát a magyar szót a rutén püspökség területén, s a Szatmár megyei s bihari román szertartású körzetekben. (Amint természetesen Moldován Mikeske, György második fia is, születése szerint görög egyesült Vízaknáról, szintén magyarul tisztelte Székelyudvarhelyt az Urat.) A Rómáig terjedő felsőbbség azért tűrte meg ezt az elvei ellenére kialakult gyakorlatot, mert attól tartott, ha szigorúan eltiltaná a magyart - ezek a hívek a magyarul beszélő református vallásra térnének.

Hét évtizedes küzdelem (kilincselés) után, X. Piusz teljesítette a magyar görög katolikusok vágyát, az 1912. július 8-án kelt, Cristi fideles graeci ritus kezdetű bullával beleegyezett, hogy önálló magyar szertartási nyelvű püspökség alakuljon.

A román sajtó (kint és bent) hatalmas támadást indított a pápai döntés ellen. Újabb magya­rosítási akciót szimatolva s egyúttal támadva érezték azt a lehetőséget, hogy a román rítus által százezernyi magyar nem egyesült előbb-utóbb a román néphez, néppel egyesülni fog.

Nagyon odafigyelt Moldován Jorga habzó szájú cikkére, kiáltványára:

“Róma megengedte a magyaroknak, hogy a betyárok pusztáján püspökséget állítsanak fel a magyar görög katolikusoknak. Vagyis azoknak a románoknak, akik Debrecenben, akárcsak a bereckiek Székelyföldön, elfelejtették anyanyelvüket... Hátat fordított nekünk a pápa!... A görög katolikus magyar püspökség felállításával, annak iskoláival megkezdették az egyház segítségével a románság elnemzetietlenítését, melyet folytatni fognak mihamar egy görög­keleti magyar püspökség felállításával.”

Így verte Jorga a nagydobot.

Moldován a magyar statisztikából indult ki: 173 plébániát csatoltak az új püspökséghez, kereken kétszázezer hívővel. Ezek közül magyar ajkú 154 904. Magyarul beszélő 184 618. Az új egyházmegye területén (plébániáiban) 15 377 olyan hívő létezik, aki a magyart nem bírja. Moldován nem volt rest, faluról falura utazva végigjárta a kritikus, a határeseteknek látszó plébániákat, s azt tapasztalta, 16-18-nál nem több azoknak az egyházközségeknek száma, ahol a hívek többsége ellenzi a magyar szertartási nyelvet. A maradék 160 plébánia szívesen fogadja a magyar misét, melyben már eddig része volt legtöbb helyen.

Györgynek első dolga volt, Tisza István miniszterelnöknek jelentette egy kerek beadványban, mint kellene a román sajtóagitáció és gyűlölség méregfogát kihúzni. Azután feladata, tiszte szerint, összehívta, meglátogatta az ungvári fogházban raboskodó teológusokat, s eléjük tárta a még meg sem ígért javítás lehetőségét s a püspökség szervezésének túlzásait, kinövéseit. Addig-addig, hogy nyilatkozatot adtak saját téves magatartásuk visszavonásáról. Ami alá­írásukon túl nem került semmibe.

E melléklettel ellátott kegyelmi kérvény hatására (a miniszterelnök tanácsára) az államügyész elejtette a vádat. A román hazafiak szabadultak, s a gyulafehérvári szemináriumban folytathatták istenes tanulmányaikat.

Moldován György tiszteletdíja, amelyet közvetve Eötvös Károlytól kapott, meg sem közelítette az ügyre fordított fáradozásait.

1914

Február 20-án egy sürgős interpellációra válaszolva, Tisza István gróf miniszterelnök többórás beszédben előadta a román nemzeti párt vezetőivel folytatott tárgyalásainak eredményeit és kudarcait.

“Teljesen unikum - jelentette ki tárgyunkhoz érve a miniszterelnök - az az autonómia, amivel a görögkeleti román és szerb egyház bír Magyarországon. Különösen szembetűnő a különb­ség, ha a magyarországi ortodox egyház jogait és jogállását a romániaival összehasonlítjuk. A kormány természetesen tiszteletben tartja a görögkeleti egyház jogait és az egész világon páratlanul álló autonómiáját. - A gyulafehérvári és fogarasi egyháztartomány autonómiájának kérdése a római katolikusok autonómiájával együtt lesz megoldandó, de a kormánynak nincs ellene kifogása, hogy a megoldásnál nevezett egyháztartomány különleges viszonyai meg­felelően tekintetbe vétessenek. - Arról tehát, hogy külön szerveztessék az ő autonómiájuk, igénytelen nézetem szerint, nem lehet szó. Elő kell venni ezt a kérdést akkor, amikor a magyar katolikus autonómia kérdése általában megoldódik. Az azután elsősorban az illetékes egyházi faktoroktól függ, de a kormány részéről nem részesül elutasításban, hogy ezen egyházmegyék speciális viszonyai megfelelően tekintetbe vétessenek. - Itt sub rosa említem meg - amiről a lapokban annyi szó esett -, hogy újabb püspökségek felállításáról egyáltalán nem tárgyaltunk. Szóba került a görögkeleti magyar püspökség felállításának kérdése, amire kijelentettük, hogy a kormány jelenleg ezzel a kérdéssel nem foglalkozik, jelenleg azt felállítani nem szándé­kozik, a jövőt illetőleg azonban semmi irányban nem köti meg kezét ebben a kérdésben. - Végül a hajdúdorogi egyházmegye beosztása, a pártatlanság kellő garanciáját nyújtó eljárás mellett revízió alá fog vétetni, és az előfordult tévedések orvosoltatni fognak. - Ezzel a kérdéssel behatóbban foglalkoztunk, és a dolog meglehetősen tisztán áll szemünk előtt. Az egészen kétségtelen, hogy azok az állítások, amelyek talán negyvenezret meghaladó románnak bekebelezéséről szóltak, messze túlmennek a valóságon. Viszont kétségtelen, hogy az egyházmegyének keleti határszélén egynéhány, éspedig igen jelentős számú, román egyház­köz­ség, olyan egyházközség is csatoltatott az új s magyar egyházmegyéhez, amelynek lakossága túlnyomóan román, úgyhogy a mi adataink szerint is összeszedhető ott egy tíz-tizenkét ezres lélekből álló kompakt görög katolikus csoport, melynek körülbelül kilenctized része román és csak egytized része magyar. Azt gondolom, semmi ok nem volna arra, hogy ezeket belekényszerítsük a magyar egyházmegyébe, és ne adjuk vissza őket természetes egyházmegyéjükbe, a nagyváradi, illetőleg balázsfalvi vagy a szamosújvári egyházmegyébe. Hasonló eljárásra az ellenkező viszonylatban is szükség van. Csatolni kell a hajdúdorogi egyházmegyéhez túlnyomóan magyar lakosságú görög katolikus egyházközségeket.”

Február 23-án alig egy hétre a magyar-román tárgyalások megszakadása után és három napra gróf Tisza István parlamenti beszámolója után “pokolgép” robbant a hajdúdorogi magyar görög katolikus püspökség debreceni székházában, a titkársági szobában, ahol éppen tanácskozás folyt. Hárman meghaltak, heten megsebesültek, közülük négyen súlyosan. Meg­halt a püspök helyettese, Jaczkovics Mihály, a püspök titkára, Slepkovszky János és jogtanácsosa dr. Csatth Sándor. Maga a püspök, dr. Miklóssy csak kisebb sérülést szenvedett. A háromemeletes épület fele romba dőlt.

A robbanóanyag postacsomagban érkezett a püspök nevére - Csernovitzból. Néhány nappal előbb egy női írással, szépen rajzolt levél százkoronás bankjeggyel kibélelve, előre jelezte a “csomag” érkezését. A levél feladójaként Kovács Erzsébet hadikfalvi tanítónő szerepelt Bukovinából. A magyar kolónia nevében íródott az adományozás, azzal a kérelemmel a püspökhöz, hogy az adományt (s a még következő küldeményt) tetszése szerint ossza szét a magyar görög katolikus szegények között. Jelzi a levél, hogy a postára tett csomagban egyebek között egy ezüst szentelt gyertyatartó is érkezend és egy leopárdbőrből készült templomi szőnyeg is.

Az előrejelzés, bármily furcsa volt is (tán épp azért), kíváncsivá tette a püspökséget s magát a püspököt is. Így, amikor a várt csernovitzi bélyegzős postacsomag megérkezett, valamennyien körülállták, s valósággal fölé hajoltak. A vászonburkolat lefosztása után az avizált leopárdbőr szőnyeg mutatkozott meg, további burkolatként.

A leopárdbőrt zsebkésével a titkár Slepkovszky János fejtette fel a varrat mentén, midőn a gyertyának vélt tárgyakhoz ért a kés - történt a robbanás.

A szakértők szerint legalább 15 kilagramm dinamit volt beszorítva a leopárdbőr szőnyegbe.

Csernovitzban, ahol a dinamitcsomagot postára adták, tehát a Monarchia területén, a magyar rendőrség már másodnap megállapította a feladók személyazonosságát: két román útlevéllel Bukarestből néhány napra Bukovinába átruccanó férfi postázta a gyilkos küldeményt.

A magyar hatóságok már február 25-én táviratilag kérték a román hivatalos szerveket, hogy a két gyanúsítottat a vizsgálat lefolytatása végett adják ki.

Nyilvánvalóan kitervelt politikai kihívásról volt szó. A merénylet nagy visszhangot váltott ki mind a magyar, mind a romániai sajtóban, sőt az európai lapok érdeklődését is erősen foglalkoztatta.

A romániai sajtóban olyan egymásnak ellentmondó konfidens és hazug közlemények jelentek meg az “ügyről”, hogy az újdonsült liberális Ionel Brătianu-kormány eltiltotta az egész sajtót, hogy a robbantással tovább foglalkozzék.

Moldován György kisebbik fia, Moldován Mikes, immár bölcsészdoktor (magyar-német-román szakos tanár) újságíróként a Pesti Hírlap belső munkatársa, már február 26-án Buka­restbe utazott, hogy lapját s a magyar sajtót általában tájékoztassa a huzavonáról, amellyel a román hatóságok a bűntettesek kiadatását, sőt “megtalálását” lehetetlenné tették.

Az Adevărul február 26-án közli, hogy a magyar rendőrség táviratban kérte a bukarestit, hogy tartóztassa le Mandachescu artistát és Tudor Avram kereskedőt, akiket a csernovitzi nyomozás eredményeként a merénylet elkövetésével gyanúsítanak. A magyar rendőrség közli, hogy a gyors intézés végett nem politikai, hanem közönséges bűnügyként fogja kezelni.

Ugyanebben a lapszámban egy neves közéleti férfiú a vezércikkben ezt írja: “Véleményem szerint a merényletet a magyar oligarchia rendezte. Olyanok, akik vádolják Tiszát, és nem akarnak megegyezést a románokkal. Hasonló eset már nálunk Romániában is előfordult, amikor Ion Brătianu, csak azért, hogy egy panama ügyétől szabaduljon, megkérte a szigu­ranca­főnököt, rendezzen számára egy diverziós merényletet. Nekünk közömbös, hogy a debreceni merénylet nehezíteni fogja a Kárpátokon túli románok megegyezését. De ami ebből a kriminális rendezésből figyelemre méltó, az a magyar oligarchia skrupulus nélkülisége... Az is igaz, hogy Bukarestben annak idején maga a miniszterelnök rendeztette a merényletet, Debrecenben nem, mert ott a püspök az, aki a bukovinai csomag robbanását intézte.”

Viitorul, a román kormánylap két idegenről beszél mint gyanúsított tettesről, s hogy igazságtalanság volna románoknak tartani őket.

Ellentmondva saját előbbi gyanújoknak, a lapok többsége néhány napig orosz beavatkozásról ír. Moldován Mikes hírül adta Budapestre, hogy a két útlevélben szereplő név tulajdonosai nem járhattak a kérdéses napokon Csernovitzban, de az útleveleiket ellopták vagy esetleg ők adták kölcsön a valódi tetteseknek. Összeköttetései (a Marghilománok) révén Mikes megtudta e valódiak nevét: Catarau besszarábiai diák és Krilov szökött tengerész.

A titkokat a Brătianu által újonnan kinevezett rendőrfőnök Corbescu, az egykori újságíró nagy ravaszul úgy forgatta, s fektette, manipulálta a híreket az ügyben, ahogy zsurnaliszta szíve diktálta. Tíznapos nyomozás után, miután a tettesek a sziguranca szemhatárán éltek, jártak, alkalmat kaptak arra, hogy Bukarestből eltűnjenek.

Mikes személyi adatokat is tud, vagy tudni vél Catarauról. Bolgár származású, évekkel előbb menekült Besszarábiából Romániába az orosz hatóságok üldözése elől, mint nacionalista hősnek a bukaresti lapok már gyűjtést is rendeztek, diáknak adta ki magát, de mint artista is fellépett cirkuszban, ám a rendőrség szolgálatában is részt vett macedón tüntetésekben, ahol egyszer megakadályozni próbálták felszólalásában, de Jorga professzor közbelépett, kihívta az emelvényre, hogy elmondhassa a besszarábiai nép panaszait. Emellett orosz kémekkel tartott kapcsolatot, fényűző életmódot folytatott, s mindezt s a továbbiakat is a rendőrség tudtával. Hogy Csernovitzból való visszatérése után társával a bukaresti Minerva hotelben bérelt szobát, de midőn “keresték”, már nem találták ott. Taxival mentek el, az autót megtalálták. A sofőr elmondta, hová vitték őket, kiket a rendőrség másnap le is tartóztatott. Az Adevărul utolsó közleménye a robbantásról: “Arról, hogy Catarau bevallotta-e a merényletet, nem tudunk semmit, mert a hatóságok mindent a legnagyobb titokban tartanak. A rendőrségnek érdeke, hogy kétséget kizáróan vissza lehessen utasítani a magyar soviniszta sajtó aljas rágalmait, amelyek szerint román kéz követte el a merényletet. Az ellenkezőjének bizonyítása teljes kell legyen, hogy egyszer már elnémuljanak a rágalmak. Ez az oka annak, a rendőrség miért késik Catarau letartóztatásának közlésével.”

Az útlevelek tulajdonosairól is teljes a hallgatás.

Március 3-án a lapok annyit közöltek Bukarestben: A merénylők, Ilie Catarau és Timofej Krilov a magyar rendőrség hibájából megszöktek. Egyik lap ezt úgy adta hírül: megmene­kültek. Krilov neve ezután alig-alig merül fel, Csernovitzba küldött fényképéről minden szemtanú azt mondta, nem őt látták Catarauval. Krilov 1905-ben a Potemkin cirkáló fellázadt matrózaival került Romániába. Egy asztalosműhelyben napszámoskodott eleinte, mígnem a legjelesebb román szobrászok fel nem figyeltek hatalmas izomzatára, és modellként alkalmazták. Több köztéri szobor ábrázolja őt a román fővárosban. E szobrászok szerint, ez az erős ember olyan szelíd volt, hogy a légynek sem ártott. A nyomozás során mint használ­hatatlant - eltüntették.

Nem úgy Cataraut, akinek ténykedését még sokáig felszínen tartotta volna a közvélemény, a sajtó hullámverése, ha nem tiltja be a kormány a kényelmetlen polémiát.

Hogy ki volt Catarau tettestársa a csernovitzi postán, azt még Moldován Mikesnek sem sikerült kiszűrnie a bennfentes bukarestiek pletykáiból és saját nyomozatából, melyhez rokonsága révén nyílt olykor alkalma.

Néhány adat Catarauról: egy vegetarianus vendéglőben, a Pasagiul Comediában szokott ebédelni. Itt szokott találkozni Jorgával, aki többször asztalához hívta.

Mindenki tudta, hogy a rendőrség bár Oroszország irányában mondta szökésüket (Milyen valószínű! Két Oroszországból menekült üldözött, visszamenekül oda, ahol börtön vár rájuk!), igazából Ploestin át irányította útjokat s éppenséggel Valenibe, ahol Jorga szabadegyetemén hallgatott és tanított még minap.

Mikes azonban Bukarestben is talált felderítenivalót. Jelentéséből:

- Megtaláltam Bukarestben azt a vésnököt - Schwartznak hívják - akinél Catarau a német nyelvű körbélyegzőt csináltatta a hadikfalvi magyar kolónia nevével, amit a magyar görög katolikus püspökhöz írt, s csomagot avizáló levélen használt. A vésnök pontos címét közöltem a rendőrséggel. Hiába. Megtaláltam azt a kereskedőt, ugyancsak Bukarestben, akitől Catarau a leopárdbőr szőnyeget vásárolta, amelybe a dinamitot csomagolta. A leopárdbőrről Magyarországról hozott fényképpel (a beleégetett szám is kiolvasható) sorra járva a szűcs­üzleteket, azt a felvilágosítást kaptam, ezt a takarót csakis algériai származású utcai kereskedők árulják. Megtaláltam s a rendőrségen bejelentettem azt az algériait, aki Cataraunak a takarót eladta. Ali Fuamnak hívják, a Strada Berzeien lakik. Emlékszik az eladás napjára. Egyébként a leopárdbőr egyszerű, festett kecskebőr. Ötven lejt kért érte, de a vásárló (fénykép) lealkudta huszonöt lejre. A bomba előállítása és csomagolása bukaresti biztos kezű szakemberekre utal.

- Megtaláltam a püspöknek küldött magyar nyelvű levél íróját. Marieta Solomon a neve, lakik a Strada Viesparin a nagynénjénél, akit Sineta Avramnak hívnak. Mindketten erdélyiek, nemrég költöztek Bukarestbe. A lány Catarau barátnője, jól beszél és ír magyarul. Barátja megkérte őt, hogy írja le magyarul - Kovács Erzsébet hadikfalvi tanítónő nevének aláírásával a románul előre megfogalmazott szöveget. A merényletről azonban nem akar tudni.

A sziguranca főnöke a következő közleménnyel hárította el magától a további nyomozást: “Megállapíttatott, mégpedig a sziguranca főinspektorának, Rafail úrnak nyomozása alapján, hogy Cataraunak nem állott módjában a pokolgépet Romániában elkészíttetni. A robbanó­anyagokat odaát (tehát Magyarországon) gyárthatták. Lévén, hogy nálunk a robbanóanyagok gyártása állami monopólium. Következésképp azt nem akárki szerezheti meg akármilyen célra.”

- Szép okoskodás: nem engedi a törvény, tehát nem is követhettek el semmiféle merényletet, mert a törvény ilyesmit nem engedélyez. Több intelligenciát tételeztünk fel a sziguranca főnökéről, Corbescuról.

S még egy záróközlemény a nemzetközi bűnüldözés dicsőségére: “A bukaresti rendőrség nem foglalkozik azzal, hogy elfogja a debreceni merénylet tetteseit. Ez a szomszéd állam rendőrségének dolga.”

A Magyar Távirati Irodának Brassón átutaztában a következőt jelentette Moldován Mikes: - 1913 szeptemberében, mikor a brassói Árpád szobrot felrobbantották, a szállodában Catarau saját nevén volt megszállva.

*

Ştefanescu alezredes zászlóaljának állomáshelye ez idő szerint Ploestiben volt, itt az osztály (zászlóalj) parancsnok háromszobás szolgálati lakást élvezett. Agatha (eleinte Smaranda) rabnak érezte magát e szűkös otthonban, egyetlen szolgálóval, s a téli hónapokban az alezre­des úr pucerja, ordonánca segítségére utalva a favágás, tüzelőaprítás dolgában.

Amikor a két bátyja, Traján Marghiloman külügyi titkár és Moldován Mikes dr. újságíró, a budapesti sajtó képviselője meglátogatták, éppen terhessége fele idejét viselte, már látszott testén kezdeti elnehezülése.

Szállodában szálltak meg a fiúk. Traján maga módján még neheztelt a szerelmi tíz-egynéhány év előtti vízaknai ütközetre, amelyben ő maga nemes kudarcát vívta, Mikes pedig az ifjonti hév nemi diadalát aratta. Ám az ellenérzés csak lappangott köztük, még leginkább Aszpázia emlékezett nyíltan Buzás Zsófi hűtlen élvezetére, ahányszor Mikes betoppant a Marghilomán palotába - természetesen mindig előzetes jelentkezés után.

Mikes és “unokabátyja” a régi feszült hangulatban látogatott Ştefanescuék polgárian egyszerű otthonába. Úgy a látogatások harmadnapján, merthogy még ebédre sem láthatta tisztességgel “fivéreit”, Agathából zokogással buggyant ki a keserűség. Nyomban látszott, hogy nem csupán egyetlen nyomorult ebédmeghívás a lélekfájdalom táplálója. A két fiú szeretetteljes unszolására, két hófehér tenyerét hasára, vemhére tapasztva elsírta, hogy magzatát a gyakran kapatosan hazatérő “apa” estéről estére zaklatni próbálja, s valahányszor nem ér célt, ütlegeli is őt, a védekező kisanyát, és dologtalannak szidja.

Traján és Mikes aznap későig maradtak az alezredesék szolgálati otthonában, megvárták Ştefanescu hazaérkezését. Lehetett azon a május eleji estén úgy kilenc óra.

Az alezredes alig észrevehetően volt ittas, igyekezett úriemberként tüsténkedni a rokonok körül. Italt vett elő, s tölteni próbált, de a fiúk elhárították. Erre ő maga ivott vigaszul egy pohárka cujkát. S hogy a maga által gerjesztett kedélyes hangulatot fenntartsa, esetleg gazda­gítsa, simogatásszerűen felesége után nyúlt. Agatha azonban kisiklott a kedveskedő mozdu­latok elől-alól. Ám ezzel nem lohasztotta a szerető férj mutatványára igényt tartó Ştefanescu igyekezetét, ki utóbb felpattant-feltápászkodott ültő helyéről, elébb vállon fogva felesége nyakába csókolt, majd hogy mutassa, mihez van még ezenkívül törvényadta joga és igénye, az asszony hóna alatt hátulról melleihez férkőzött. A rokonok néma ámulata tovább lelkesítette megmutató szándékát, két marokkal Agatha hasa alját ragadta meg, födte el - ruhástul, belemélyedni igyekezve mindennapos vágyai kútjába.

Trajánnak arcába tolult a vörös indulat, odalépett, s tenyérrel homlokon csapta a felesége fölé hajló-magasodó alezredest.

- Fă asta cu tîrfa ta!

- A kurváddal csináld ezt - kiáltotta, s a kapatos meglepődött katonát tenyéréllel tarkón vágta.

Magasságuk egyezett, de erejük nem. Ştefanescu csápoló pörölyütésekkel falig pofozta támadóját, ott átnyalábolta, padlóra teperte, hasára térdelt, hogy ájultra öklözze.

A térdeplőt két karjánál fogva megragadta Mikes, aki valami egyenlő esélyű úri párviadalt akár tétlenül is végignézett volna, de mészárlást nem tűrhetett, karját hátracsavarva talpra állította a felszisszenő alezredest, s arra számítva várt, hogy a feltápászkodó Traján egérutat nyerve távozik. A diplomata titkár nem akart vesztesként menekülni, zsinóron függő monokli­ját bal szemére csípte, s fehér ökleivel négyszer belevágott Ştefanescu képébe, két ütéssel orron találta, vér fröccsent.

- Josif, Josif! - kiáltott ordonánca után az alezredes, de Josif már régen a laktanyába ment.

Egy pillanatra visszariadt ettől Traján, de ájult ellenfelet akart látni, hegyes francia orrú cipőjével a hátrafeszített közepébe rúgott négyszer, ötször, hatszor. Fele rúgás Ştefanescu heréjét találta telibe: feljajdult, s csakugyan szinte ájultan összeguborodott, miután Mikes eleresztette.

- Velünk jössz! - parancsolt húgára Traján. Agatha engedelmeskedett, néhány ruhát bőröndbe dobált, ékszeres dobozát hóna alá csapva szállodába ment a fiúkkal, hogy a kora reggeli vonattal Bukarestbe induljon édesanyjához, s gyermekét a Marghiloman palota békéjében szülje meg.

Amikor kissé magához tért Ştefanescu, elkezdett üvölteni a távozók után: - A hozományból még semmit sem kaptam. Şi unde e zestrea? Până acuma nimica! Csak ezeket a vacak bútorokat. Egyetlen leit, egyetlen marhát, egyetlen bivalyt, egyetlen pagon földet sem. Az a szerencsétlen ló is eltörte a lábát, remonda lett. Ezzel szúrtátok ki a szemem.

Feltépve az ablakot, még az utcára is utánuk hörögte:

- Ezeket a vacak bútorokat is kidobálom, az ószeresnél szebbet-jobbat kapok. És szolgálati pisztolyából hármat utánuk lőtt a - levegőbe.

Mikor a Marghiloman palotában a könnyezés, szepegés megszűnt, Traján beszámolt Ştefanescu búcsúkiáltásáról és pisztolylövéseiről.

- Úgy? - mondta szelíden Aszpázia -, azok a bútorok a legdrágább korabeli empire darabok, egész Romániában nincs párjuk.

A pisztolylövésekről nem vett tudomást - akkor.

*

Moldován Mikes a debreceni merénylet tettesei és valószínű koholói után végzett magán­nyomozása mellett figyelemmel követte a Romániában (Bukarestben) zajló magyarellenes megnyilvánulásokat, tüntetéseket.

Fontos politikai személyek (Take Jonescu, Jorga) álltak a nacionalista mozgalom élén, viszont a mozgalom propagandáját hivatalosan a Liga Culturală és az Országos Diákszövetség vezette. A mozgolódást az egész román sajtó, minden párt s még a Román Királyi Akadémia is támogatta.

A kialakulóban lévő expanziós légkör a Brătianu kormánynak annál is inkább lelke ügyében állt, mert a figyelmet elterelte a belső, megoldatlan kérdésekről, amelyeket megoldani nem is nagyon volt szándékában. Nem is beszélve arról, hogy egy olyan “diadalmas” fegyvertény megismétlése, mint ami a konzervatívoknak 1913-ban a Balkánon sikerült, nagyon vonzó és kecsegtető lett volna a történelmi szerepre családi tradíció alapján vágyakozó Ionel Brătianu­nak.

Március 29-én a Liga tömegtüntetést rendezett, mely a Dacia teremben tartott nagygyűlésből forrt ki.

Jorga táviratban üdvözölte az összegyűlteket: “Minden román embernek a Liga mellett a helye akkor, amikor tiltakozik a sértés ellen, amit számunkra a magyar filantrópia jelent, amivel a románok jogait akarják helyettesíteni Magyarországon.” Ez a rosszalló filantrópia Tisza békejavaslatait illette.

Egyik szónok Antonescu Emil ügyvéd volt: “Ausztria azért tűri az egységes magyar állam­politikát, mert ha arról lemondana, létezésének semmi értelme nem maradna. Ausztriának a múltban az volt a rendeltetése, hogy védje a kisországokat a török ellen. Ma már a félhold nem jelent veszedelmet.

A magyar népnek, bár vannak jó tulajdonságai is - egy, a turáni népekre jellemző betegsége van, a turbatio sanguinis, a folytonos nyugtalanság... a másik turáni nép, a bolgár szintén olyan, mint a gőzzel fűtött mozdony, amit vezető nélkül indítottak útra.”

Egy másik szónok, Scurtu ezredes, némileg ellentmondott az előtte szólónak: “Bismarck mondja, hogy Európában három javíthatatlan népet ismer. Egyik a lengyel, másik a bolgár, velük már megejtettük az elszámolást, a harmadik a magyar, amellyel ezután fogunk elszá­molni. Nem Ausztria a veszélyes! Bennünket a magyarok fenyegetnek. A balkáni hadjáratok után Tisza István az erdélyi románokkal való megbékélést akarta tálalni. De ő perfid békét ajánlott. Békét akar, azt mondja, de a nemzetiségi törvényeket nem tudja végrehajtani. Azonkívül hozott egy értelmiségi cenzusra épített választási törvényt, amely a magyar választóknak biztosít abszolút többséget. A régi választási törvény Erdélyben anyagi cenzusra épült, ez a románság számára egyre előnyösebb volt. Máig az írni-olvasni nem tudók anyagi cenzusa a románság körében megduplázódott. Az új törvény szerint a székelyek, Erdély éhenkórászai, döntik majd el a választásokat, míg a földtulajdonosokat elkergetik az urnáktól.”

Gh. Banu, a Romániai Diákszövetség elnöke sem kímélte a magyarokat: “A leszámolás napja közeledik. A lelkek előkészítésének napja már el is érkezett. Bulgáriában már bebizonyítottuk, hogy fegyvereinkkel készen állunk. Rövidesen, ha isten is úgy akarja, mi, akik a Dunán átkeltünk, a Kárpátokon is átmegyünk!”

A Diákszövetség kinyilvánította: “Szolidárisak vagyunk azokkal az erdélyi vezetőkkel, akik a tárgyalásokat méltósággal vezették, és nem engedtek Tiszának, hogy a románok jogait őseik földjén bármivel is megnyirbálja.”

Boerescu ezredes szónoklata katonás volt és rövid: “Meg kell önöknek mondanom, mi katonák, nem szeretjük a sok beszédet, csak határozott cselekvésre adott rövid parancsokat: üteg, tüzelj! tűz minden vonalon! - Hála és köszönet, akik részt vettek az 1913-as hadjáratban, és megismertették Romániát az egész világgal. A tavalyi lelkesedés semmi sem volt ahhoz képest, ami lesz - és azt hiszem, ha a haza hívja fiait, otthon csak az öregasszonyok maradnak!”

A Dácia teremből a tömeget tüntetni vitték a Calea Victorieiu a királyi palota elé, ahol sok hatósági személy (köztük Corbescu rendőrprefektus) fogadta a Le Ausztriával!, Le a magyarokkal!, Fegyverbe! és más harcias jelszavakat kiáltozó és harcias dalokat éneklő tüntetőket, kik onnan a Liga Culturală székháza elé vonultak.

Mangra Vazul - akit még 1900-ban a görögkeleti közösség választott Váradra püspök­helyettesnek, és akit 1909-ben a Román Királyi Akadémia tagjai sorába választott - május 13-án Bukarestbe érkezett, hogy részt vegyen az Akadémia soron lévő rendes ülésén. Mikor Mangra az ülésen megjelent, jeges fogadtatásban részesült. Anghel Saligny akadémikus az összes többiek nevében kijelentette, hogy érkezését provokációnak tekintik. Mangra azt felelte, éppen olyan jó románnak érzi magát, mint akárki más, joga van hozzá, hogy az ülésen részt vegyen, hiszen tagja az Akadémiának. Ha majd akad valaki, aki az ő felfogását és ténykedését szóvá teszi, annak válaszolni fog.

Mangra az ülést nem hagyván el, mindenki elült mellőle a terem másik oldalára, ő azonban rendületlenül végigülte a napirendet, időt adva ezzel némely szervező elemeknek: távozásakor ugyanis kint tüntető diáktömeg fogadta füttykoncerttel és pfujolással, a megverés elől csak úgy menekült meg, hogy egy ott várakozó (nem reá váró) csukott kocsiba sikerült beugornia.

Brătianu, akit meg akart látogatni, inasával üzente ki, hogy nem fogadja, hasonlóképp Jorga (magyar) szolgálójával, magyar nyelven utasította el. Egyedül Take Jonescu tárgyalt Mangrával néhány órát, faggatva őt a Kárpátokon túli viszonyokról. Take a Tiszával való egyezkedés legádázabb ellenzője.

Másnap vonatra ült Vazul, és hazament Váradra.

*

Alexandru Marghiloman egy vitatkozó beszélgetésük során megkérdezte Mikesünket, milyen mértékű a sajtóelnyomás Magyarországon. Erre ő azt felelte, hogy a magyar nyelvű lapok ellen indított sajtóperek száma, még arányosan számítva is, meghaladja a román újságírók ellen indított eljárásokat. - Egyáltalán hány sajtóorgánumot engedélyeztek a magyarok a kezükben lévő hárommillió románnak - kérdezte a “sógorbácsi”.

Mikes egyhetes haladékkal válaszolt, követségen végzett búvárkodás után: A magyarországi és erdélyi románságnak több mint harminc időszaki és napi sajtóterméke van. Ebből tizenkettő politikai újság, három napilap, három másodnaponta megjelenő és hét hetilap, hét szaklap (egyházi, iskolai, ipari stb.), hét kulturális-társadalmi, két politikai, két irodalmi és egy tudományos folyóirat. Aradon öt sajtótermék: Tribuna, majd Romanul - napilapok, Tribuna Populara, Poporul Roman, Biserica si scoala. Szebenben hét lap: Telegraful Roman, Foaia Poporului, Revista Economica, Revista Teologica, Luceafarul, Transilvania, Vatra Scolară. Balázsfalván négy lap: Unirea, Cultura Crestină, Foaia Scolastică, Revista politică literară.

A fentieken kívül Brassóban, Szászvároson, Lugoson, Temesvárott, Karánsebesen - e városok politikai lapján kívül (Gazeta Transilvaniei, Libertatea, Drapelul, Plugarul Român, Zorile), Fogarason, Oravican és Hunyadon, Erzsébetvároson is jelennek meg lapok: Ardealul, Graniţa s utóbb még Kolozsvárt is, Budapesten a Naţiunea, a Foaia Poporului Român, a Glasul Poporului, a szociáldemokrata Adevărul, a Kossuth párti, tehát “áruló” Luminá-t s a kormány­párti Poporul-t nem is számítva. Csaknem kimaradt a budapesti Lupta, Mihali Tivadar lapja.

Mikor a felsorolt listát áttekintette, Marghiloman felkiáltott: - De hiszen arányosan több, mint ahány lapot mi a szabad Romániában kiadunk.

Mikes erre még egy papírszelettel rukkolt elő.

- Utánanéztem az iskolák számának. Romániában 100 000 lakosra hetven iskola jut. Erdély­ben a 100 000 románra jutó egyházi iskolák száma, ahová nem eresztették be mindmáig a magyar nyelvet, hetvenhárom.

- Ha meggondolom - mondta Alexandru Marghiloman - egy szavunk sem lehet.

- S hogy mégis van?

- Az történelmünk kíméletlen parancsa.

*

Mikest Bukarestben érte a sarajevói merénylet híre. Ferenc Ferdinánd trónörökös felesége, Hohenberg Zsófia hercegnő (előbb még csak Chotek Zsófia grófnő) halálának híre ellentétes érzelmeket keltett Bukarest-szerte.

Ezekben a hetekben Moldován Mikes barátságot kötött J. G. Duca fiatal (negyvenes éveit taposó) művelődés-közoktatás-vallásügyi miniszterrel. Bizalmát azzal nyerte meg, hogy az erdélyi két román vallás és az iskolaügy jelen állapotát belülről, tehát nem aktaszerűen is­mertette. Viszonzásul - bizalmat bizalomért - július 30-án interjút kért tőle, azzal az ígérettel, hogy nevét nem közli a várható publikációkban, csak jól értesült személyt említ. Azokban a napokban Duca heves közléskényszeres izgalmi állapotban lévén, meg is feledkezett arról, hogy újságíróval, a nyilvánosság számára nyilatkozik.

- Casus bellinek értékelte-e a román kormány Princip Gavrilo pisztolylövéseit?

- Nem hiszem, hogy Brătianu ebben a szerb eredetű összeesküvésben okot látott volna a Központi Hatalmak számára, hogy megüzenjék a háborút. Ő néhány éve azzal volt elfoglalva, hogy az osztrákokkal s németekkel való szövetség keretében a Magyarországon élő románok részére más elbánást biztosítson. Ha ő 13-ban már miniszterelnök lett volna, nem hosszabbítja meg a Monarchiával a szövetséges szerződést, ha az erdélyi románok számára nem biztosít lényeges engedményeket. Brătianu minden reménye Ferenc Ferdinánd volt. Ismerte a magyarok elleni gyűlöletét, s meg volt győződve, ha császár lesz, uralkodói akarata és hatalma által biztosítani fogja a román elem részére a Habsburg-monarchia keretében, a széles körű nemzeti jogokat, ha nem éppen Erdély autonómiáját. (Cunoştea ura impotriva Maghiarilor şi era convins că deocamadată, prin influenţa lui, din zi în zi crescândă, şi, mai târtziu, ca împărat, prin voinţa şi hotărîrea sa suverană va asigura elementulni românesc din monarchia Habsburgilor largi drepturi naţionale, dacă nu chiar autonomia Ardealului.) Amint azt, s még annál is többet megígért volt 1909-ben Sinaián tett látogatásakor. Brătianu türelmetlenül várta Ferenc Ferdinánd trónra lépését. A sarajevói dráma minden reményét letarolta.

- Ez az ön véleménye is?

- Nem. Miniszterelnököm aggodalmát én nem osztom. Meg vagyok győződve róla, hogy a trónörökös nem volt politikus koponya. Impulzív, brutális ember volt, aki trónra kerülvén, kiszámíthatatlanul szeszélyes természete után ment volna, szétzilálva az alig lélegző monarchia organizmusát, ahelyett hogy konszolidálná. Hogy rokonszenveket szerezzen, különféle elemeknek koncessziókat adott volna, a leglármásabb, legnyugtalanabb elemeknek, vagyis a magyaroknak. Nem látszott lehetetlennek, hogy a monarchia élén olyan ember lesz, aki Magyarországgal szemtől szemben hadilábon állva, reménye sem lehet, hogy meg­valósítsa, a gyűlölet s a kölcsönös bosszú légkörében az osztrák föderációt, ahogyan Ferenc József örököse korábban elképzelte. Ő a legnagyobb csalódást jelentette volna számomra s a románság számára. A trónörökös életével semmit sem nyerhettünk volna, halálával mindent megkaphatunk. Nemzeti egységünk a sarajevói pisztolygolyóval indul meg.

- A közvélemény nem nagyon egyezik az ön nézetével.

- Nem bizony. A közvélemény hasonlóan vélekedik Brătianuval: eltűnt a románok nagy barátja. Sokan sírtak, meghallván a halálos hírt. Maga a királyné is, udvarhölgyei társaságá­ban. Egy úri összejövetelre még maga Take Jonescu is zokogva lépett be.

- Tehát Ön nem tart háborútól.

- Nem. És a hit a békében olyan erős volt a merénylet után is, hogy Carol király nyugodtan készült Sinaiába, hogy megkezdje nyári szabadságát. Még most is látom, vidáman intve egy ujjal a sapkájához emelve kezét, amint a kiinduló vonatablakból szótlan búcsúzik.

- Azért a háború mégiscsak kitört, amikor kiderült, hogy a trónörökös meggyilkolása Belgrádból indult ki.

- Igen, Bécs elégtételt követelt, fenyegetései súlyosak voltak.

- Talán túlságosan súlyosak.

- Ön mondja ezt, fiatal barátom, az erdélyi?

- S excellenciád szóhasználata helyes, amikor Bécset említ, ugyanis a magyar miniszterelnök nem akart teljesíthetetlen ultimátumszöveget küldeni Belgrádba.

- Részleteket nem tudok. Talán maga a követségről több titkos adatot tud.

- Nem hiszem, hogy titkos lenne, amit én tudok Tisza ellenállásáról. Szerbia elleni támadás - mondta Tisza -, amennyire az emberileg előrelátható, Oroszország beavatkozását és a világ­háború kitörését fogja maga után vonni, ebben az esetben a román hadsereg is ellenségeink táborát erősítené, és így a háború kilátásai a mi szempontunkból igen kedvezőtlenné válnának. Holott a Bulgáriának az imént történt bevonása a hármas szövetségbe, kedvezőbb Balkán-politikát tesz lehetővé. A Szerbiával való leszámolásnak későbbi időponton történő elhalasz­tása esetében kedvezőbb erőmegoszlásra számíthatunk. Távol áll tőlem - mondta Tisza -, hogy erély nélküli és tétlen politikát ajánljak. De nézetem szerint alkalmat kell adni Szerbiának arra, hogy a háborút - habár súlyos diplomáciai vereség árán is - elkerülje. Hogy Olasz­or­szággal komplikációk ne keletkezzenek, Anglia rokonszenvét el ne veszítsük, és Oroszország számára lehetővé tegyük a semlegesség megóvását. Szükséges kinyilatkoztatni, hogy a Monarchia nem akarja Szerbiát megsemmisíteni, és még kevésbé annektálni. A háború szerencsés kimenetele esetén tehát Szerbia területét a Balkán-háborúban birtokba vett területeknek Bulgária, Görögország és Albánia közötti felosztásával kisebbíteni kellene ugyan, de monarchiánknak legfeljebb hadi kárpótlást szabad követelnie. Ha azonban Szerbia enged, ezt a megoldást jóhiszeműen el kell fogadnunk, és nem szabad Szerbia előtt elzárnunk a visszavonulás útját. Ebben az esetben meg kell elégednünk a szerbek gőgjének erős megtorpantásával.

- De Szerbia nem engedett.

- Mert maga mögött érezte Oroszországot.

- Ezekben a napokban már Brătianu is aggódott. Martha Bibescunál vacsoráztunk egyik este, hazafelé menet sok mindent elmondott nekem, és azt is, hogy tart a világháborútól. Buzdítására Sinaiába mentem. A többi ismert: Európa lángra lobbant.

- Ki a felelős ön szerint?

- Nem tudhatok biztosat mondani erről, csak azt, hogy “szerintem”. Szerintem nem lehet a felelősséget kizárólag a központi hatalmakra hárítani. Véleményem szerint három állam felelős közvetlenül a háború kitöréséért: Ausztria, Németország és Oroszország. A baj akkor kezdődött, mikor az orosz diplomácia élére Iswolsky úr került, a régi pánszláv iskola neveltje, brutális, perfid és az eszközökben nem válogatós. Ő a háborút akarta mindig, mert agyában Oroszország kontinentális dominációja volt, Konstantinápoly és az összes szorosok birtoklása, minden szláv nemzet megerősítése és minden oroszok cárjának uralma alá helyezése. Ezért meg kell szüntetni Ausztriát és legyőzni Németországot Anglia és Franciaország segítségével.

Hihető-e, hogy a szerbek a balkáni háború után, ha nem támogatná valaki őket, mertek volna kezdeményezni? De Németország felelőssége is vitán felül áll.

- Bizonyítható ez?

- Százféle módon. Egyet hadd meséljek el. Luynes hercegtől hallottam a francia követségen. Családjának Bourbon kapcsolatai révén közel áll a spanyol udvarhoz. XIII. Alfonz sohasem utazik Párizson keresztül, vagy Párizsban, hogy őt meg ne látogatná. Tavaly Vilmos császárnál járt. Vidám emberként indult, amikor visszatért, szomorú, ideges, gondterhelt férfi volt. “Tudják önök itt, Franciaországban, hogy háború lesz?” Luynes nemleges válaszára Alfonz: “Igen, mindnyájan a háború előtti percekben vagyunk.”

- Már csak az a kérdés, a háborús felelősség dolgában egy királyi pletykára hivatkozhatik-e a történelem?

- Vagy igen, vagy nem. Ám az tény, hogy azokban a napokban s ott a Peles kastélyban minket az foglalkoztatott, mit tehet Románia ebben a konflagrációban? Belépünk-e a háborúba három évtizedes szövetségünk mellett, vagy pedig Oroszországgal, Franciaországgal és Angliával tartunk, vagy semlegesek maradunk.

- Negyedik lehetőség nincs.

- Sajnos vagy szerencsére.

- És Brătianu?

- A minap összehívott bennünket. Azt mondtam neki: az a kérdés, van-e szerződés a központi hatalmakkal, s mire kötelez bennünket. Merthogy három személy kivételével senki sem tudott biztosat: maga a király, Carp és Maiorescu. Megdöbbentő, hogy harminc évig minden miniszter úgy alkalmazkodott egy “szövetség”-hez, hogy nem tudta, mi a szerződés tartalma. Marionett figurákként öntudatlanul cselekedtek.

- Mi a teendő, megkérdezte Brătianutól?

- Ő azt mondta: tegyük fel, nem kötelez semmi a központi hatalmakkal szemben. Szinte mindenki azon a véleményen van, hogy tekintettel az erdélyi román kérdésre és a Romániában uralkodó közvéleményre, nem harcolhatunk Ausztria-Magyarország és Németország mellett.

- Hiába hozta össze az öreg Carol király annyi fáradsággal ezt a szerződést?

- Azt még a fiatal Carol idejében az öreg Brătianu kötötte, Ionelünk apja, az ország vitalitásának szükségeképp. Az orosz-török háború után nem vethette magát az ország az oroszok karjaiba, de nem maradhatott izolált sem.

- De mért oly titokban?

- Nem lehet a királyt hibáztatni a szövetségi kapcsolat titkos jellege miatt. Különben provokatív lehetett volna Oroszország iránt.

- Tehát mégis volt haszna.

- Azt nem vitatom, hogy ez a szövetség hasznos volt, mostanig, tehát 1914-ig. Az ország egzisztenciája is védettebb volt a hármas szövetség védőszárnyai alatt, és az események tükrében az erdélyi románok fejlődése is így biztosítottabb volt. (Mai mult, nu contest nici mai încoace utilitatea alianţei. Cât timp Rusia era însufleţită de spiritul ei deatunci şi cât timp echilibrul european se prezenta cum se prezenta înainte de 1914, existenţa tării era mai apărată tot alături de Tripla Alianţa şi în interesele ei, sub rezerva firească a evenimentelor, garanţiile în privinţa desvoltării Românilor din Ardeal, mai bine asigurată.)

- Tehát eddig elfogadható volt a titkosság?

- Igen, mert lehetetlen lett volna, hogy a király annyi emberrel is - mint ahány minisztere és államtitkára volt - közölje a szerződés tartalmát. Az indiszkréció napok alatt bekövetkezett volna. A diszkréció nem tulajdonsága a román népnek. Annak idején Bánffy Dezső miniszterelnök jól jellemzett bennünket, amikor egyik miniszterének azt mondta: “a románok felől nem félek, hogy nem tudom meg, min tanácskoznak, mert két nap múlva úgyis megtudom, anélkül hogy valakit meg kellene vásárolnom.” Azért nagy dolog, hogy ezt az egy titkot vezetőink harminc évig meg tudták őrizni.

- Köszönhető ez annak is, hogy a szerződő fél is megtartotta diszkrécióját.

- A helyzet gyökeresen megváltozott mára: Semmilyen szerződés nem kötelezhet minket arra, hogy olyan kis országgal szemben, mint Szerbia, támogassuk a Monarchiát, noha Carol király nagyon biztos a háború kimenetelében.

- Brătianu nem biztos?

- De igen, csak éppen hogy az ellenkező oldalon. Mindenki a szerződés megtartása ellen van. Bizonyításképpen Brătianu még Jorga véleményét is meghallgatta. Jorga azt mondta neki, hogy morális lehetetlenség, hogy Ausztria mellé álljunk. Közvetlenül Jorga távozása után a miniszterelnök, aki elégedett volt, elismételte nekem beszélgetésüket. Nem sokkal utóbb azt hallottam Jorgától - erre a beszélgetésre hivatkozva -, hogy Brătianu a háború kitörésekor azon a véleményen volt, hogy a Központi Hatalmak mellé kell állnunk. Ezt csak azért említem, hogy nagy történészünk “igazmondását” az utókor számára helyére tegyem.

*

Mikesnek jutott ideje közben, hogy megismerkedjék a várossal. Eleinte a Louvre szállóban lakott a Strada Academiein, ahonnan hamarost elköltözött a High Life-ba. Bukarest lakossága 400 000 körül van, de a város aránytalanul nagy kiterjedésű. Földszintes házak és kisebb-nagyobb kertek közepén családi villák váltakoznak az utcákban. Zsúfoltság csak a vasút körül van, s a legrégibb városrészen, a Szent György tér környékén lévő magasfekvésű belvárosi utcákban. A bérházak azonban itt sem igen magasabbak egyemeletesnél. A város hat negyedre oszlik, melyeket színek szerint neveztek el. E színeket viselik a bérkocsisok is övükön. A kerületeket nem számok, hanem a színek szerint emlegetik. Egy-két újabb utcán kívül a többi mind zegzugos, még a helybeliek is csak nehezen tudnak bennök tájékozódni. Fő jellemvonásuk, hogy piszkosak, mert a szél- és a záporesőn kívül más soha nem takarítja őket.

A városon északkelet, délnyugat irányban végigfolyik a kis Dimbovica-folyó. Egy darabon be is van boltozva, másutt csupán csatornázva, igen mély kőágyban folydogál. Sok híd visz rajta keresztül. Déli partján a meredek dombok mind beépítve.

Néhány szót a szállodákról, ezúttal csupán a Louvre-ről. Fél- és negyedszobákat adnak ki a nagy zsúfoltság miatt. Mikesnek egész szoba jutott. S bár csengője volt, a kiszolgáló személyzetet szinte sohasem sikerült valamiféle szolgálattételre előkerítenie. Ha mosdani akar az ember, legjobb, ha elindul a folyosón fölfedező útra, viszi a mosdótálat, hogy lemossa az elődjétől rajta maradt nyomokat, megkeresi a vízvezetéki csapot, amelyből többnyire nem folyik a víz. Ha cipőjét ki akarja tisztítani? A világért ne tegye ki az ajtó elé, mert ellopják. Le kell menni az utcai cipőtisztítóhoz. Esetleg a Lux terembe a Calea Victoriein, ahol kényelmes széken ülve megvárhatja, míg sort kerítenek lábbelijére.

Nem maradt sokáig Mikes ebben a műintézetben, harmadnap rokonai segítségével szobát nyittatott a High Life-ban. De a búcsúvétel s a fizetés emitt! A szoba árát harmincöt leiben állapították meg, ezt három napra. Ehhez mellékcímeken még majdnem annyit számítottak fel: lépcsőkoptatási pótlék, ruhatakarítási díj, vízdíj, takarítási járulék, világítás címén. A végösszeg kétszázöt leit tett ki. Mikes gyanútlanul, s úgy érezvén, hogy gavallérosan fizet, a háromszázleiessel letudta volna tartozását. A portás diszkréten megsúgta, hogy hárman osztoznak a borravalón, s adjon még huszonöt leit, hogy kényelmesen tudjanak osztozkodni.

Ennek a városnak egész élete a Calea Victoriei egy kis szakaszán a királyi palotától a Capsa kávéházig bonyolódik. Itt van a korzó, és csak be kell ülni valamelyik kávéházba, az Elisée-be, a Selectbe, vagy éppen a Capsába, esetleg valamelyik vendéglőbe, vagy tán a Riegler cukrászdába, hogy szemlélhesse a város hullámzó elit tömegét. Ezen a kis útszakaszon hajtat el minden bojár, itt sétál a sok vitatkozó politikus, itt tárgyalja üzletét feje búbjára csapott kalapban a kereskedő, itt sürgölődik a francia diáksapkás ifjúság a máris kifestett diáklányok körül, itt mutogatják új ruháikat a színésznők s új barátjukat a társaságbeli hölgyek. Itt csörömpölnek kardjukkal a befűzött derekú katonatisztek, arcuk éppúgy kifestve, mint a nőké. A típusok nagyon összekeverednek román, görög, bolgár, zsidó, örmény, cigány egybeolvadó sárgásbarna és fekete hajú sokaságban. Az üzletek kétharmada parfumerie. A korzó délben és alkonyatkor van. A fogat s kocsikorzó a şoseaua Kiseleven folyik délután.

Bukarestnek száznegyven temploma van, de építészeti nevezetesség alig akad köztük. Legrégibb a kis Bucur templom, a Dîmbovicán túl, egy domb házsorai közé elrejtve. Be is van zárva, csak kívülről lehet megbámulni a legendás maradványt. Állítólag a városalapító pásztor építtette. Terjedelme egy közepes polgári lakás egyetlen szobájánál nem nagyobb. A másik régiség a Mihály vajda egykori temploma, szintén csak beavatottaknak hozzáférhető, egy jórészt bedőlt rom, az egykor zárdául szolgált mai levéltár udvarán. Minden céhnek külön temploma volt, s van ma is jórészt, egyes családok is építgettek maguknak istenházát, ezért olyan kicsinyek ezek a bukaresti templomok. Régebben az istentisztelet nyelve mindenütt a görög volt, de ma már csak a kávéfőzők kis templomában maradt meg a régi szent nyelv, a Szent György tér egyik mellékutcájában. A római katolikusoknak ősrégi temploma a Baratiában, a ferencrendi zárdában van a vásárcsarnok közelében a Dîmbovica mellett. A prédikáció nyelve német és magyar. Van a magyar Szent István Egyesületnek külön magyar temploma is a déli tímár külvárosban. A királyi palota háta mögött a Calea Victorieivel párhuzamos Strada Luteranán van az evangélikus német s a református magyar templom. A reformátusoknak a városon kívül külön temetőjük is van. Bukarest lakosságának egyhatoda magyar.

Külön magyar negyed a şoseaua Ştefan cel Mare teherpályaudvarig van, örmény a Calea Moşilor két oldatán. Zsidó a Szent György tértől a Dîmbovicáig, cigány északon a Floreasca külvárosban, de laknak egyebütt is összevissza mindezek a népek, valamint sok német.

A királyi palotát egy államosított kolostorból építették át. Sokkal érdekesebb látvány a cotrocenii nyári palota a város nyugati végén egy nagy parkban. Ez is kolostor volt, de nem modernizálták szembeszökően, meghagyták régi bolthajtásaival az öles falakat.

A leggazdagabb bojároknak, a Marghilománoknak, Brătianuknak, Filipescuknak, Stoicescuk­nak európai kényelemmel berendezett palotái ápolt parkok között épültek.

A deszkakerítéssel elkerített foghíjas üres telkeket még szemétlerakodó helynek sem hasz­nálják, annyi, hogy telente ellopják, feltüzelik a kerítéseket. Szemételhordás nincs, a szemetet a házak elé borítják, onnan aztán elhordják a kóbor kutyák, elmossa az eső, elfújja a szél. A járókelők bokáig gázolhatnak a mindenféle, mindenkorú, vegyes szemétben.

*

A koronatanácsot augusztus harmadikán tartották Sinaiában, de mivel Duca csak negyednapra került vissza Bukarestbe, egy hét is beletelt, míg beszélgetésre tudta késztetni őt Mikes, lazító francia konyak mellett.

- Végül is hol, hogyan történt ez a nagyon fontos dolog.

- A Peles kastély zenetermében. A terem közepén egy zöld posztós négyszögletű nagy asztalt helyeztek el, rajta zöld bőrkötésben és piros marokénbe burkolva a titokzatos, misztikus szerződések. Carol királyt Ferdinánd trónörökös kísérte, ki vele s a szerződésekkel szemben foglalt helyet. A király, aki mindig nagyon tartotta magát a protokollhoz, jobbjára hívta legrégibb élő miniszterelnökét, Teodor Roseţtit, baljára Carpot szólította. A trónörökös jobbján Brătianu, balján Marghiloman. A többiek úgy ültünk le, ahogy értük a székeket. Jelen voltunk mi, az összes kormányon lévő liberális miniszterek, a király mellett ülő volt miniszterelnökök, a konzervatív pártból, Marghilomanon kívül, Ion Lahovary és Grădişteanu. A demokrata konzervatív pártot Take Jonescu, Cantacuzino-Păşcanu és Dissescu képviselték.

- Hogyan peregtek az események?

- Eleinte egyáltalán nem peregtek. A hosszú kínos csöndet végül és szükségképp a király szakította meg. Románul kért bennünket, hogy tekintettel a sordöntő helyzetre, felolvashassa véleményét. Az írott szöveg franciául szólt s remegő hangon. Ebben a pillanatban a régi Románia még teljes szépségében létezett.

- S mi volt a francia szövegben?

- Mi volt? Körülbelül ezek: Olyan harc indult meg, mely egy teljes időszakra meghatározza a népek sorsát s a határokat Európában. Ebben a háborúban is lesznek győzők és legyőzöttek, lesznek semlegesek is. Ezért s hosszú töprengés után úgy döntök, hogy Romániának azt a szerződést kell megtartania, amelyet a Hármas szövetséggel kötött. Szavait titokfeltáró papos mozdulatokkal kísérte. Befejezvén, körbejáratta szemét figyelő és dermedt arcainkon. Majd színpadias mozdulattal a hatalmon lévő miniszterelnököt szólította fel, de Brătianu kijelen­tette, utolsóként kíván megszólalni. A király ekkor Rosettihez fordult. Cuza vajda sógora öreges, tanácsadó hangon szólalt meg: Kisország, nyomorult kis nép vagyunk. Alighogy kiláboltunk a bajokból, a rabságból. Nem hiszem, hogy lehetőségünk volna nagy politikát csinálni. Ha a nagyok hajba kapnak, nincs mit keresnünk harcukban. Maradjunk csöndben félrehúzódva, törődjünk saját gondunkkal-bajunkkal, s igyekezzünk megtartani, amit oly nagy gyötrelemmel szereztünk meg: a szerződéseket meg kell tartani, ám ez nem jelenti azt, hogy a nép akarata ellenére háborúba elegyedjünk.

- Elég furcsán szelíd megnyilatkozás lehetett.

- Az volt az érzésem, Rosettinek az a legfőbb gondja, hogy az agg királyt nehogy megbántsa.

- Aztán?

- Aztán Marghiloman kért szót, s kérte a vonatkozó szerződés szövegét. A király maga olvasta fel: kiderült csak akkor vagyunk kötelesek hadba lépni, ha szövetségesünket támadnák meg. Ha így van - állapította meg Marghiloman - nem áll fenn Casus foederis esete. A kis országok függetlensége könnyen illúzióvá válhat. Legyünk elővigyázatosan semlegesek. Marghiloman mindig ünnepélyes volt szónoki megnyilatkozásaiban, most is övé volt a legjobb beszéd. Ion Lahovary eleinte kategorikus volt: Felség, a semlegesség mellett vagyok, az ország közvéleménye ellene van, hogy Ausztria-Magyarország mellett belépjünk a háborúba! Aztán hosszan magyarázkodott, lerontva a nyitó mondat hatását. A Monarchia célja, hogy megerősítse Bulgáriát, a mi kárunkra. Mi lenne a helyzet egy mindenható Magyarország esetében, még jobban zaklatná testvéreinket északon, Oroszország 150 millió szlávval keleten arra törekedne, hogy elvegye Besszarábiát, melyet a hármas szövetség felajánlott nekünk, ha mellette harcolunk. Végül már kiabálva beszélt.

- S végül hová lyukadt ki ez a furcsa beszéd?

- Egyetlen választásunk: a semlegesség. Amikor azt kiáltotta, hogy Olaszország magatartásán is sok múlik, nemhiába semleges, Carp hangosan közbeszólt: kijelentem, hogy az lehetetlen, Olaszország napokon belül belép a háborúba. Hiába csillapítottuk az ellenkezőjével.

- Kik szólaltak még fel?

- Gradisteanu, Take Jonescu. Az előbbi szerint a háború magyar háborúnak látszik, a hármas szövetség győzelme magyar mindenhatóságot jelentene s a bolgárét. Ne teljesítsünk olyan szerződést, amely nem is köt bennünket.

- Mindenki Erdélyre gondolt.

- És Besszarábiára.

- Jonescu?

- Ezt mondta: Maga az osztrák-magyar kormány sem állítja, hogy Casus foederis lenne. Viselkedésük rá a bizonyság, amikor szándékaink felől érdeklődnek. Ami engem illet - mondta -, én volnék az, aki, ha valóban el lennénk kötetezve, bármi áron is, kívánnám kötelezettségünk teljesítését. Egyébként nem érdemelnénk meg, hogy államként létezzünk. Az ország becsülete mindennél fontosabb. De most azt tehetjük, amit az ország érdeke kíván. A bukaresti béke az európai kérdések tömegében. Nem ez az ok, amiért kitört a háború. Szerintem is a germanizmus és a szlávizmus közötti nagy harcról van szó. Romániának egy megoldása van: Semlegesség. Ennyi.

- Brătianu?

- Megpróbálta összefoglalni a hallottakat. Fájlalta, hogy a szövetségesek nem értesítették előre elhatározásukról Romániát, mint szuverén államot nem lehet így kezelni. Nem így gondolták, akik harminc évvel ezelőtt a Hármas Szövetséghez kötötték országunk sorsát. Románia nem tudna fegyvert fogni olyan esetben, mikor egy kis népet akarnak megsemmisíteni. Ennek a Szövetségnek fekete pontja Erdély. A hegyeken túli románok sorsa, a románság nemzeti ideálja, olyan szempontok, amelyeket egyetlen kormány sem mellőzhet. Kis dolgokban mellőzni lehet a közvéleményt, döntő történelmi pillanatokban az államférfiaknak figyelembe kell venniök a nemzeti érzést. Nem lehet olyan háborút folytatni, amelyet a nemzeti lelkiismeret nem hagyott jóvá. Maradjunk semlegesek. A háború feltehetően hosszú lesz, és még jut idő s alkalom állást foglalni.

- Megható szónoklat volt?

- Nem. Brătianu nehézkesen és lassan beszélt, mint egy gép, amely csikorogva indul be. Még be sem fejezte azonban, amikor Carp szót kért újra, s gyávaságot emlegetett, a közvélemény mögé búvást. Brătianu tiltakozott, heves vita bontakozott a jelenlegi s a múlt évi minisz­ter­elnök között. A párbeszédet lehetetlen leírni a fél mondatok, a gesztikulálások, s arcfintorok miatt. Carp szerint az államférfi minden, a nép az semmi a politikában. Sziporkázó szónoki tudással védte álláspontját, lenyűgöző volt. Mindent elvetettünk, amit mondott, de csodálatunkat nem tagadhattuk meg tőle. Micsoda veszteség, hogy ilyen hatalmas tehetség nem állhatott az új gondolatok, új áramlatok szolgálatába.

- Hogyan fejeződött be a párviadal?

- A legnagyobb vita hevében kinyílt az ajtó, s belépett a német lakáj, ezüsttálcán táviratot hozott. A király átfutotta a telegramot, magába merülten hosszan hallgatott, majd azt suttogta: “Olaszország semleges.” Mindnyájan Carpra néztünk, aztán Brătianura, ő kifürkészhetetlen volt. Carp tért először magához. Azt mondta: “ha nem állunk Ausztria mellé, Németország vagy megkönnyíti az orosz győzelmet, s így elvész Románia, vagy - hitem szerint - Német­ország győzni fog s mint semlegesek elveszítünk minden esélyt, s a győzelem gyümölcsét Magyarország és Bulgária szedi le.” - Halálos csönd, valamennyien a magába roskadt királyt néztük.

- És?

- Carp ezzel fejezte be: Sire! Meg kell állapítanom az ország legnehezebb órájában, hogy Felségedet mindenki elhagyta a nemzet felemelkedésének szentelt hosszú uralkodása végén. - Brătianu felcsattant: “A nemzet érdekében hozott határozat nem jelenti a lojalitás hiányát az uralkodóval szemben!” - Marghiloman sem állhatta meg szótlan, hogy volt miniszterelnökét helyre ne igazítsa: “Kedves Carp, engedd meg, hogy minden erőmmel protestáljak szavaid ellen. Uralkodónknak adott tanácsaink nem azt jelentik, hogy elhagytuk őt, éppen ellen­ke­ző­leg, hogy fedezzük a koronát. Ha belépnénk Ausztria mellett a háborúba, a nép azt mondaná: “Ez a király háborúja”. - A király felemelte bal kezét, hogy senki se folytassa, mintegy szót kért tőlünk, de nem szólalt meg rögtön, talán a francia szavakat kereste szándékához, majd színtelen hangon ezt mondta: “Egyébként, uraim, én személy szerint a központi hatalmakhoz kötve érzem magam, s ha önök úgy ítélik, hogy Románia boldogulása egy másik külpolitika útján vezet, én kész vagyok visszavonulni, és...”

- Tehát felajánlotta lemondását!

- Igen, s mint lehetőségre a vele szemben ülő trónörökösre mutatott.

- S a trónörökös?

- Ferdinánd ültében egész testét viharosan mozgatva élénken tiltakozott.

- S a király?

- Eközben Carol szeme megelevenült. Pillantását többször s élénken végigfuttatta rajtunk, mozdulatlan és szkeptikus arcainkon. A következő percben, mintegy transzból ocsúdva, másról kezdett beszélni, tökéletesen feledve az imént kimondott súlyos szavakat. Az egész koronatanács e perctől fogva a jelentés nélküli társalgás szintjére süllyedt. Csak arra figyel­tünk fel, amikor Lahovary azt mondta: ezek nem olyan idők, mint 1870-ben, mert a francia hadsereg most igen erős. Itt a király félbeszakította: “Lahovary úr, aki ismeri mindkét hadsereg helyzetét, nem nyilatkozhatik így!” E szavak megértették velünk: a király ma is németbarát. A király ezen tanácskozáson több kegyetlen igazságot volt kénytelen meghall­gatni, mint egész uralkodása alatt.

- S mindezt egzakt francia nyelven.

- Igen, bár a délután második felében berobbant Morţun, a belügyminiszter, ki vidékről érke­zett, nem tudván, amit eddig tanácskoztunk, színtelenül és hatástalanul minden felszólalásból elismételt valamit. Nem ismervén a tanácskozás előzményeit, ő volt az egyedüli, aki ezen a történelmi tanácskozáson románul szólalt meg.

- A király sem intette francia szóra?

- Nem, már csak azért sem, mert Morţun gyönge a franciában. S a király már zárószavait fontolgatta: “Megállapítottam - mondta -, hogy az ország képviselői szinte egyhangúlag a semlegességet akarják. Mint alkotmányos király alávetem magam ennek a szavazásnak. Félek azonban, hogy az ország presztízse e tanácskozás által megfogyatkozott. Félek, hogy olyan határozatot hoztak, amit Románia meg fog bánni a jövőben.” Mélységes csöndben meg­döbbenten, de megkönnyebbülten hallgattunk. Este nyolc óra volt. Rohantunk vacsorázni. Senki sem ebédelt.