Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1924

Augusztus elején mezítláb haladt libái után rozstarlójukon Lenuca a Morariu-földön, melyhez a Muntyánok házasság révén jutottak. Két fia közül egyik (Lika-Pavlika) már halott, Teodor pedig az istené (pópa lévén) s a szigurancáé (mert két megye titkosrendőrségének főnöke). Lenucának egy menye él Lugoson, sváb hiten, s két unokája ugyanott, elszakadva román nagyanyjuktól. Lenuca ezért járt maga libái után, mert liba nélkül nem tudna meglenni, de kire másra hagyhatná szárnyasait, legfeljebb férjére, Aurélra, de őreá mégsem, őt idejük múltával egyre inkább pelenkázni kell, s szorult helyzetben inkább a ludak őriznék Aurélt. Aurél szikkadt, ráncos öregember, töpörödöttebb, mint hajdan, ám kedélye, derűje egyre élénkebb - hülyébb, mint valaha. De a két fiút tőle származtatván a törvény, a Morariu rokonság már régen letett arról, hogy a tíz hold földet, Aurél járandóságát vitassa, pörölje. Amint erre házasságuk első tíz esztendejében kísérleteket tettek.

Ezért egész nyáron maga járt libái után Lenuca saját rozstarlójukon, de a szomszédokén is, akiktől szóbeli engedelmet nyert libalegeltetésre. Azért ez az augusztusi lúdhajtás méltó említésre, mert Lenuca talpa egy torson akkor sérült meg. Nem is igen tudhatni, melyik napon, mert aznap este (kora délután történt a sebesülés), szokott lavórbeli lábmosásánál csak egy kicsiny sajgás jelentkezett, figyelemre alig méltó. S másnap újra mezítláb terelte ki Lenuca a libafalkát, s a figyelemre méltatlan seb ismét megtelt porral, fertőzettel. E második este, mely úgyszintén nincs dátuma, már a tovább feszült, felhasadt seb észlelhetően sajgott. Negyednap jutott eszébe Morariunénak, hogy be kellene kötöznie sebesült talpát, lábát. Megtette, de már sántikálva kísérte ki libáit a tarlóra, ott az árokparton ülve figyelte szárnyasait, azok hiába tévedtek tilosba, nem sietett ostorával utánuk. S amikor jóllaktak, az állatok önként hazaindultak. Hogy otthon a kaput csukva találták, a hevesebbek átrepültek a palánkon. Az elnehezülteket késve odabicegvén maga Lenuca eresztette be, utoljára. Másnap már nem hajtott ki - elfogta a dermedés: előbb szája rándult felnyithatatlan görcsbe, aztán egész testét ellepte a dermedet s az iszonyú forróság.

Aurél csak annyit vett észre, hogy nincs ki ennie adjon. Éjféltájt nyers puliszkalisztet markolt magába, amint éhében fölébredt.

Reggelre Lenuca halott volt. A libák egész délelőtt riadt torokhangon gágogtak. Aurélt csak az éhség vitte a szomszédba panaszkodni: Lenuca nem ád ennem! Lenuca nu-mi dă mâncare.

Akkor aztán jöttek a szomszédasszonyok, hogy móresre tanítsák a hanyag asszonyt.

Aurél nem ismerte a halált. Nagyobbik “fiát”, Pavlikot törött nyakkal, lezárt koporsóban hozták néhány hónapja Vízaknára.

Lenuca temetését Moldován rendezte el, üzent Teodornak is Dévára. Ők hárman férfiak mentek a nyitott koporsó nyomában. Lenuca felemelt állal, hátrafeszített fejjel feküdt, míg csak a görögkeleti pópa parancsára (a sír mellett) le nem szögezték látását. Aurél vinnyogott. Teodor karolta, hogy a sírba ne zuhanjon.

Teodor félig pap, félig szigurancafőnökként s egyébként is, illetéktelen volt anyja egyházi eltemetésében, elparentálásában.

Amikor szertartás közben Moldován barátságosan s csillapítólag Aurél fejére tette a kezét, Teodor üvölteni kezdett: “Ne nyúlj hozzá, ne érintsed! Ez az én szerencsétlen édesapám! Tudom, hogy te csináltál, mindenki tudja, de neked nincsen jogod érinteni őt. Ő a mi szegény, megnyomorított román népünk Lázára! De már ennek vége, s az ő Lázársága is megszűnik. De meg ám!”

Teodor üvöltése fenyegető volt! Moldovánnak szólt, személyének és tudott félmagyarságának. Ő azonban hallgatott s nem tágított. S a pópa szertartásos igyekezete elmosni látszott a román város népének megbotránkozását.

De amikor a koporsó alászállt, s a föld domborodva terhesült a kétszeres anyán, ki aztáni életét szinte apácaként élte, a szidalmak elébb halkan, majd hangosan kiújultak. Teodor átkai természetes apjáról az egész magyarságra kiszélesültek, s a gyásznép nem oszlott, s kíván­csian még a pópa is tisztes (tiszteletes) távolságból figyelte az eleinte egyoldalú párviadalt, amely akkor hangosult fel igazán, midőn Moldován odavetette: - Ne ágálj, ne jártassad oly hevülten a szájad, hiszen félig-meddig te is magyar vagy.

- Nem félig-meddig, hanem negyedrészemben, a te bűnödből! De hogyha tudnám, hol lakik bennem az a negyedrész, menten kivágnám, kivetném magamból!

- S hogy ne kelljen, mert nem lehetséges kiirtanod magadból a magyart, azért akarod az országból kitaszítani, kiüldözni mindazt, ami magyar!

- Amit én teszek, azt hazám és népem érdekében teszem.

- De hazád törvényeinek lábbal tiprásával!

- Az én cselekedeteim a törvények és isten előtt kedvesek! Mi negyvenheten vállaltuk, hogy pap létünkre...

- Nincsen olyan törvény, amely azzal hitegetné a magyar parasztokat: ha nem indultok azonnal Brazíliába, akkor földeiteket elkobozzuk a román nép javára.

- Honnan tudod, hogy ezeket az ígéreteket nem a miniszterek s nem maga a király diktálja nekünk?

- Onnan tudom, hogy Bukarestben senki sem vállalja a te hazug üzelmeidet.

- Ez nem csak az enyém, ez országos!

- Erdély-szerte folyik ez a hazug híresztelés.

- Te engemet hazugnak nevezel! - rikácsolta Teodor, s a friss sírról rögöket morzsolt fel, hogy meggórálja apját. Kabátján, vállán találták a célzások Moldovánt, s egy hant az arcán porlott szét. Erre a jobb érzésű gyászolók (anyai ágon rokonai) kimorzsolták Teodor markából a sírról való rögöket.

- Nem mi csináljuk a magyarok útját Brazíliába. Mi csak segítünk - mondta már higgadtabban Teodor (s ez nem titok, mert neki és társainak hivatalos engedélye van).

Teodor a sír fölött kezdett siratóéneket anyja szomorú élete elgyászolásában, amikor kifogyott apja gyalázásából. Átölelve együtt siránkozott “kedves apjával”, Auréllal, aki gyermekes ragaszkodással mozdulatokban s hanggal mindenben utánozni igyekezett a “fiút”.

Nem megverten, de megviselten kifelé indult a temetőből Moldován György, s a pópa is észhez kapván csatlakozott hozzá, együttérzését ilyenféle szavakkal próbálta nyilvánítani: - Soha nem tapasztalt időket élünk, fiskális uram. Csodálatos és megrendítő idők ezek.

A szebeni rendőrfőnök nem tartozott Teodor hatáskörébe, de Moldovánnak jó ismerőse volt. Felbiztatta, hogy jelenlétében telefonáljon a belügyminisztériumba, mondván (Moldován szövegével), hogy a vidéken erős kivándorlási propaganda folyik, kizárólag a magyar lakosság körében, s a propaganda arra támaszkodik, hogy küszöbön áll a magyarság földjének teljes kisajátítása. - Felhívom excellenciád figyelmét - telefonálta Moldován rendőrfőnöke - erre a mozgalomra, amelynek esetleg káros következménye lehet, mert a magyarok nem fogják elmulasztani, hogy akár külföldön a dolgot ellenünk való propagandára, Romániát becsmérlő híresztelésre felhasználják.

A belügyminiszter azzal szakította meg a telefonbeszélgetést, hogy az illetékes államtitkár fog válaszolni a szebeni érdeklődésre. Nem vették észre s nem tudtak róla, hogy éppen Szeben megyében, ahol a magyarság nem számottevő, a parancsolt mozgalom nem létezik.

Másnap Franasovici államtitkár távirata közölte, hogy már más rendőrkapitányság (a nagy­váradi) is akadályt próbál gördíteni Herberger úr munkája elé, jóllehet Herberger úr a belügy­miniszterrel Erdély egész területére kötött megállapodás értelmében működik. S utasítom, hogy domnu prefect tegyen kellő intézkedést, hogy alárendelt közegei személyes anyagi előnyökért ne emeljenek nehézségeket Herberger úr tevékenysége elé.

S Herberger folytatta a maga üzelmeit.

De nem minden rendőrkapitány kapta meg a miniszter utasítására az államtitkár parancsoló táviratát. Egy buzgó s nyilván a monarchiától örökölt rendőrtiszt letartóztatta Herbergert, aki a vizsgálóbíró előtt a következőket vallotta: - Minden működésem a brazíliai kivándorlással kapcsolatban nyíltan és a kormány ellenőrzése mellett történik. Nekem felhatalmazásom van a belügyminisztertől, amelyet nekem személyesen adott át.

Az elképedt bíró a belügyminiszterhez fordult felvilágosításért, s onnan a következő leiratot kapta (13 267/924. szám alatt): Herberger Gyula sem a belügyi, sem a közmunkák miniszterétől semmiféle felhatalmazást nem kapott, hogy kivándorlás érdekében propagandát fejtsen ki. Arra sincs feljogosítva, hogy valami argentínai társaság részvényeit árusítsa!

Egy szigorúan bizalmas távirat azonban másként szólt (56 259/924.): a 729/924. táviratban foglalt kérdésére értesítem, hogy Herberger Gyulának szóbeli és időhöz kötött felhatalmazása van, hogy kivándorlókat toborozzon. A miniszter helyett: Olarasu s. k.

Moldován Györgynek, mint ez idő szerint parlamenti képviselőnek módja lett volna személyesen kérdőre vonva a belügyminisztert, interpellálni az ügyben. De célszerűbbnek vélte, hogy egy politikailag súlyosabb személyiség emeljen szót a csalárd toborzások ellen. Maniura gondolt, a parasztpárt vezérére. Maniu némi gondolkodás után kezébe vette a Moldován által már felderített ügy iratait.

- Megenged egy kérdést a belügyminiszter úr? Ismeri ön a kivándorlási törvényt? - kérdezte Maniu Gyula.

- Természetesen - felelte Argetoianu belügyminiszter, a panamáiról közismert és támadott férfiú, akinek egy vetkőzési jelenetéről már hírt adtunk.

- A törvény második szakasza félreérthetetlenül megtiltja - mondta Maniu -, hogy olyan szemé­lyeknek kivándorlási ügynöksége legyen, akik idegen állam kormányával állnak összeköttetésben.

- Nem tudom pontosan, hová akar kilukadni képviselő úr, de ha van valaki, akinek kiván­dorlási ügynöksége van, az elsősorban a román kormánnyal kell összeköttetésben álljon.

- Tehát elismeri ilyen ügynökség létezését?

- Én csupán feltételezésre válaszoltam feltételezéssel. Maniu, miután előtárta bizonyítékait, megkérdi:

- Igaz-e, hogy Herberger és ügynöksége kizárólag a magyar nemzetiségű román állampolgárokra terjeszti ki toborzásukat?

- Mért fáj az önnek, hogy román anyanyelvű polgártársainkat nem részesítik a Brazíliába vándorlás lehetőségében?

- Nekem az fáj, hogy csak a magyarokat serkenti ez az ügynökség a szülőföld elhagyására.

- Erdély román lesz és marad, s helyes, ha távozik, aki el nem ismeri ezt a tényt.

- Akik távozni akartak, mert nem ismerik el főhatóságunkat, már távoztak. Akik maradtak, hű polgárai kívánnak maradni a román hazának.

- Képviselő úr nem győzött meg, s erről a kérdésről nem óhajtok vitatkozni tovább.

Moldován a következő hónapokban észlelte, hogy a Herberger-ügynökök mozgalma sokat veszített erejéből.