Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1928

Moldován György - elérvén hetvennyolcadik évét - igen megfáradt, s elhatározta: áttelepszik Magyarországra, s leteszi Moldován nevét is, átmentett vagyonkájával szerényen meghúzva magát akár Szegeden, akár Budapest valamely kertes elővárosában (Rákoshegyen). A biztonság kedvéért azonban csak úgy szállt meg Mikes fiánál, hogy néhány hónapra csupán.

Mikes már belügyminiszteri engedéllyel Hozsváthra változtatta nevét, s apja egyik első teendő­jének tekintette, hogy maga is kövesse fiát valódi apai nevének felvételében. Benyújtott és román s eredeti magyar keresztlevelével megdúsított kérését azonban a belügyminisztérium illetékes osztálya azzal adta vissza vagy nyolc hét múlva, hogy román állampolgár kérésével nincs módjukban foglalkozni. Egyébként is közölte a visszautasítás, a Hozsváth név nem ma­gyarabb a Moldovánnál, s ha már magyarosítani akar, vezetékneve kezdőbetűjének megőr­zé­sével célszerűbb lenne olyanféle új nevet kérni, mint Molnár, Merész, Mézes, Méhes, Markos, Mozsár, Mészáros, Majoros, Magos, Mag, Madarász, Makk, Makkos, Melles, Málnás, Mező, Ménes... és így tovább. Moldovánt felháborította a számára idegen és közönséges nevek cinikus felsorolása, s nyomban új kérést fogalmazott, abban szabadságharcos alkalommal történt fogantatását hangsúlyozta, valamint a sóbányából kiúszó Hozsváth Károly hadnagy (főhadnagy) bizonyítékát a Mátyás-huszárokról. Új beadványában tudomásul vette a jogszerű tényt, hogy idegen állampolgár számára nem adhatnak ki új nevet. Azt kérte azonban, hogy ígérvényt kapjon rá, ha áttelepülvén megszerzi a magyar állampolgárságot, megkaphatja a Hozsváth nevet, lévén, hogy mindkét fia: Mikes, a hírlapíró, és Csongor, a vezérkarhoz beosztott őrnagy is már ezt a jogos nevet viseli, s így kérelmének úgyszólván családegyesítés jellege is volna.

Újabb két hónap telt el, míg a nemleges válasz megérkezett.

Míg a várakozás hetei múltak, az idős György nem volt tétlen. Át kellett élnie Budapesten azokat a hónapokat, amelyekben a magyar középosztály tömeghangulatának bűvöletébe került a Lord Rothermere-mozgalom viharában. A londoni Daily Mail című napilap tulajdonosa a magyar határrevízió, a trianoni béke felülvizsgálása és korrigálása érdekében akkoriban folytatott sajtókampányt.

Moldován lelkesedésébe akkor ütött bele a megdöbbenés villáma, amikor megismerte a “nemes” lord területrendező terveinek (korridor a Székelyföld felé) végleges változatát. Ez a változat az országgal határos magyar nyelvterület visszacsatolását követeli.

Magyar nyelvterületnek a tervezet alatt azt a területet kell értenünk, amelyet nagyjából a kö­vet­kező pontokon áthaladó határ zár be: Pozsonytól északra Magyarfalu-Pered-Nyitra­peresz­lény-Bakabánya-Lissó-Sztregova-Süvete-Dobsina-Szomolnok, Kassától Sárosfalu-Holló­ház; Ondava és Laborc összefolyása; Tarna-Homonna-Haragitó-Kurima-Alsópagony; Régi or­szág­határ Vasér-forrásig (Máramaros vm.); Kelet-nyugati egyenes vonal Rusztig; Szinérváralja-Szilágysomlyó-Belényes-Vadász-Zaránd-Lippa-Magyarszákos; Versectől északra Szekerész-Duna és Tisza folyása Tiszatarrosig; Petrőcz-Dunacsép; Régi országhatár (Horvátország nélkül) Felsőszömölnökig.

A megvont országhatáron belül a terület kiterjedése 64 000 négyzetkilométerrel, 157 000 négyzetkilométerre növekednék. Az 1910-es népszámlálás adatait véve alapul a lakosság tizenkétmillió-négyszázezer lenne.

Az akció tetszett Moldovánnak, de a lorddal meg szerette volna értetni, hogy az erdélyi területekre vonatkozó tervezet alapvetően hibás: Erdélyt autonómiában kell részesíteni a román-magyar-német önkormányzat jegyében, s amennyi beleszólása lenne Bukarestnek az autonóm terület ügyeibe, majd’ annyinak kellene érvényesülnie Budapest részéről is.

Várta, hogy Magyarországra érkezzék Rothermere, s személyesen módosíttassa vele határ­ki­iga­zító tervét. Mikor fia, sir Esmond Harmsworth jött őhelyette, Mikes révén megkörnyékezte őt Moldován, s néhány perces türelmét kérve előadta neki erdélyi koncepcióját - a fiatal angol főrend egy mukkot sem értett az egészből, atyja nem avatta a magyar barátkozás részleteibe.

Ez a kudarc néhány napig lehangolta Moldovánt, de Csongor fia azzal vigasztalta meg, hogy az egész Rothermere-akciót nem szabad komolyan venni. Bejáratos lévén megszerezte Walkó Lajosnak a londoni követünkhöz küldött egy titkos számjeltáviratát. Íme:

“Rothermere-interjúk Magyarországon közvéleményt kelleténél nagyobb mértékben felizgat­ták. Tekintve nyári időszakot, lapok Rothermere minden szavából, melyet londoni tudósítóink előtt kifejt, szenzációt csinálnak. Magyar közönség ezáltal akció tényleges értéke fölött súlyos tévedésekbe esik, Rothermere erejét, befolyását túlbecsüli, vérmes és indokolatlan reményeket táplál. Félős, hogy itteni túlzások dezavuáló ellenakciót fognak kiváltani angol kormánynál. Felkérem tehát méltóságodat, szíveskedjék óvatosan odahatni, hogy a magyar újságírók részére lehetőleg kevesebb Rothermere-interjú érkezzék Budapestre. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom, hogy nem becsülöm alá Rothermere-akciót, csak túlzásokat tartom aggályosnak. Ilyen értelemben hatok itt is, működésemnek tehát összhangban kell lennie londoni hírekkel.”

Azt a hírt viszont, hogy 1927 decemberében a Népszövetség genfi ülésszakán mit beszélt Bethlen István miniszterelnök sir Joseph Austen Chamberlain angol külügyminiszterrel, azt már Mikes hozta hírül. Bethlen szavai:

“Azt a kijelentést tettem, kérem, vegye tudomásul, hogy mi mint kormány ezzel az akcióval semmiféle kapcsolatban nem állunk, és semmiféle lépést ennek fejlesztésére nem tettünk. Igaz, hogy az akciónak jó oldalai is vannak, tudniillik, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalanságait a közönség előtt ismertebbé teszik, mint előbb, de elismerem azt is, hogy az akció nálunk túlzott reményeket kelt a közönségben, amelyeket a kormány nem tud kielégíteni, szomszédainknál pedig nyugtalanságot és reakciót, amely természetszerűleg köztük és köztünk levő helyzet nyugodtságát nem segíti elő. Ennek ellenére nincs módunkban ezt az akciót dezavuálni, meghazudtolni, mert a magyar közvélemény a békerevíziót óhajtja és sürget, az ország és a lakosság érzelmei azt kívánják, és hazafiatlanságnak minősítené az akció dezavuálását. A sajtóra nem tudunk befolyást gyakorolni, mert a sajtóorgánumok között verseny van a patriotizmus tekintetében, és ha a sajtó egy része (ahogy azt az ellenzéki lapok a helyzet kihasználásában előszeretettel teszik) a Rothermere-akciót magasztalja, a kormányhoz közel álló lapok nem hallgatnak, vagy nem foglalhatnak az akció ellen állást.”

Az angol külügyminiszter erre megjegyezte, jól ismeri Rothermere-t, mindig azt írja lapjában, amit populárisnak hisz, de abban is csalódik gyakran. Akcióiban abból indul ki, hogy másnap, ha valaki a kávéházban előveszi az újságot, mit szeretne benne látni, és ha azt látja, azt mondja: ez derék lap. De lord Rothermere olyan ember, aki ma felkarol valamit, s holnap ugyanolyan könnyedséggel elejti. A mi akciónkkal is úgy lesz, hogy egy idő múlva el fogja hagyni. - Örömmel hallja, hogy a magyar kormány távol áll ettől az akciótól, és azt a tanácsot adja, hogy ezentúl is távol tartsa magát. Mindenesetre károsnak tartja az akciót, mert irritációt visz az amúgy is izgatott európai helyzetbe, anélkül hogy praktikus eredményekre, követ­kezményekre vezetne.

Ez a Bethlen-feljegyzés adta az ötletet, hogy a névváltoztatás ügyében hozzá, egyenest a miniszterelnökhöz kellene fordulnia.

Egyik napról a másikra ez nem sikerülhetett, mert sem személyes, sem levélbeni ajánlko­zásai­ra nem nyílt meg Bethlen István ajtaja, s még elutasító levélkére sem kapott méltatást. Ennek oka nyilván az volt, hogy magánügyét, a névváltoztatást minden (mindhárom) alkalommal előtérbe tolta.

Végül egy táviratra szánta el magát, s abban csupán ennyi: “Fontos hírek Erdélyből - egy Maniu-párti képviselőtől!”

A megadott címre már másnap megérkezett a fogadás órája, napja a Szent György térről.

Bethlen gróf még emlékezett a tíz év előtti egyszeri találkozásra, és mohón hallgatta a román belpolitika pletykaszámba illő, de mégis nagyon megtörtént s ismétlődhető fordulatait.

Akkor - visszaélve a félórányi figyelemmel, a Rothermere-akció jelentőségére tért rá, s abban megegyeztek, hogy figyelemfelhívó értéke mégis van a sajtóhadjáratnak, még akkor is, ha a magyar közvélemény és a “nemes lord” magatartása, viselkedése olykor a nevetségesség határán egyensúlyoz. Még mielőtt előhozakodhatott volna Erdély autonómiájára vonatkozó tervezetével, a gróf, mintegy megelőzve holmi vitatkozás lehetőségét, ezeket mondta, kinyilatkoztatásszerűen:

- Nem lehet s nem lesz lehető elkerülni a gyökeres revíziót, s különösen a Duna-medencében nem, ahol a békeszerződésnek elsősorban területi intézkedései azok, amelyek minden téren katasztrofális helyzetet teremtettek, és radikális revízióra szorulnak. Ezt nem lehet sem megkerülni, sem kijátszani. Kijátszani? Azt mondják, a kisebbségi jogok megadásával a határok módosítása fölösleges. Akik ezt hangoztatják, két hét alatt megadhatnának minden jogot, megoldhatnának minden sérelmet. Miféle biztosítékok vannak? A Népszövetségé? Az a Népszövetség, amely a kisebbségi anyagi jog kifejlesztése terén egy lépést előre tenni nem tudott, a lefolytatott kisebbségi peresetekben pedig még ennek a primitív jognak az érvényét sem tudta eredményesen biztosítani, vagy megsértéséért a károsultnak komoly elégtételt szerezni. Komolyabb garanciákra van a Duna-medence népeinek szüksége. Az elmúlt évtized szomorú tapasztalata a magyar nemzetnek azt a bizonyosságot szerezte meg, hogy a magyar faj egyharmadrésze balkáni metódusnak van a békeszerződés által kiszolgáltatva, ez az állapot vérébe, húsába vág, és ennél fogva egy új rendezésnél egész más garanciákra lesz szüksége, mert a Balkán-népeknél csak egy garancia komoly, és ez a szemet szemért, fogat fogért elvben ölt náluk testet.

- Nekem volna erre egy javaslatom - kapott a lélegzetnyi szüneten Moldován - nekem meggyőződésem, hogy Erdély autonómiája... - de Bethlen nem akart más véleményt hallani a magáén kívül, s folytatta:

- Ennek a garanciának gyakorlatba való átültetése azonban azt jelentené, hogy a területek megosztása révén ugyanannyi román, cseh vagy szerb kerüljön magyar fennhatóság alá, mint amennyi magyart Románia, Csehország vagy Szerbia fennhatósága alatt meghagyni akarunk, mert csak ez garantálná azt, hogy a magyar kisebbségekkel szemben a mostani balkáni bánásmód megszűnik. Ezt a garanciát is, amint látjuk, csak a területi revízió adhatná meg, amely végeredményében ennél a megoldásnál sem volna elkerülhető. Fölösleges hozzá ilyen kerülő úton jutni, annyival inkább, mivel Magyarországnak semmi kedve sincs arra, hogy esetleg fennhatósága alá kerülő nem magyar alattvalókat egyszerű túszoknak vagy retorziós objektumoknak tekintse, akikkel adott esetben rosszul is kellene bánnia, hogy a hasonló bánásmódtól az idegen fennhatóság alá került magyarokat megmentse.

Moldován György belátta, hogy a Bethlen tervezte területi változtatás és a saját autonómia gondolata kizárják egymást, ezért mielőtt az udvarias búcsúzó gesztusokra a házigazda sort keríthetett volna, gyorsan elmondta saját teljesen magyar származásának hősi, egyszerű történetét s a Hozsváth apai névvel való hiábavaló kísérletezésének eseteit.

A gróf barátságos nevetéssel és azzal a felpattanó ígérettel fejezte be a beszélgetést:

- Kedves bátyám, mihelyt áttelepült s magyar állampolgársága kétségtelenné válik, bátran forduljon hozzám, hogy a Hozsváth nevet realizálhassuk. Addig is várom erdélyi és romániai híradásait a szőnyegek és a fű alatt történő intimus eseményekről.

De a végső óhaj közlésénél már egymás kezét rázták. S nem tudni, mennyire eleven a kívánság ama intimus eseményekre.

Személyes találkozásuk ezután nem esett, de Moldován György három vagy négy éven át beszámolókat küldött (mindig a posta megkerülésével) Bethlen grófnak.

Aztán vagy megfeledkezvén a szóbeli igény kielégítéséről, vagy mert valami válaszfélét igényelt volna - évekig vízaknai magányában sínylődött öreges feledékenysége és éleslátása ellentétei között. 1935-ben a következő beszámolóra durálta magát, erősen kitagolódva a nagy­politika tényezői közül a szétzüllött román Nemzeti Parasztpárt veteránjaként s legfeljebb a hatalomból időről időre kizuhanó Maniu Gyulával keresve a társalgást. Senkinek sem merte megmutatni utolsó összefoglaló levelét, egyedül a mély kútba dobottan Bethlen Istvánnak, aki a már akkor 85 éves agg számára elérhetetlen távol és valószínűtlen mélységben létezett. E végső beszámolóban a Hozsváth név már nem fordult elő.