Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

XVIII.
Vasgárda - A trianoni határ - Turnu-Severin - Bécs - Az élet csődje

1938

Húsz esztendő múltán, hogy a román állam kézhez vette volt a vízaknai fürdőt, melyet a magyar állam oly bőkezűen kiépített, még mindig a szebeni szászok s a székelyföldi maradék (bár erősen megfogyatkozott) jobb úri családok látogatták, de már az erdélyi románok is megkedvelték. Ám a három náció még egészen elkülönült egymástól. A magyarok például csaknem kizárólag a Kovács-vendéglőbe jártak étkezni. S arról voltak megismerhetők, még hogyha olykor románul voltak kénytelenek társalogni, ha nem is megalkuvásból, de kényszerűségből, a tavak neveit (új nevét mintha nem lett volna még megtanulni idő) mindig a régi magyar megjelöléssel használták. Emiatt gyakran ki voltak téve az országtulajdonos türelmetlen románok molesztálásának.

Moldován Györgynek nem egyszer kellett a román szót csak törve beszélő magyar fürdőzőket megvédenie, minthogy maga is szívesen elfelejtette az egyes tavak új neveit.

- Domnu colonel - szokta mondani -, mi értelme van vannak, hogy az ártatlan Vörös-tó a Horia nevét vette fel, a Zöld-tó meg a Cloşcáét, s a mellette lévő, hogy együtt mártóddzék hármuk vízvérében a Crişanét, minthogy ezek mindhárman meleg vízűek, mint a vér. Hogy a hideg Thököly-tóból Brăncoveanu lett, hogyan tudja azt, domnule, megjegyezni akár a szász, akár a magyar honpolgár. De az már kész nevetség, hogy a forrásokra kiírt táblák szerint az egyik Izvor Babeşről, a másik Iorgáról, a harmadik meg Vaidáról, tehát élő emberről nevez­tetett el. Ez már kész nevetség, Domnu Colonel (vagy doamna Professora).

És alig múlik el nyári nap, hogy a nyolcvannyolc éves nyugdíjas ügyvéd, egykori bukaresti országgyűlési képviselő ne elegyednék bele ilyen diskurzusokba, s csak úgy menekül ép bőrrel, hogy ősz haját, barázdált arcát tekintik, s egykori hivatalait, melyeket a viták hevében nem rest felemlegetni, s végül mindig azt is, hogy jelenleg is a szebeni görögkeleti metropolita jogtanácsosa.

Igen, Moldován György még mindig szerény illetményt húz a szebeni érsekségtől. Tanácsot ugyan már réges-régen nem kérnek tőle (mióta Cristea Miron Bukarestbe került), de elbocsátani őt megfeledkeztek.

Jogtanácsosi minősége időről időre elterjed a két-három hetenkint változó, kicserélődő, fürdőző közönség körében.

Erre a minősítésre szüksége van a nyolcvannyolc éves férfinak, a leányos anyák miatt, akik nem érthetik meg, hogy az ő ádáz magányában (legalább nyaratszaka) a nőiség igényének a maga látványteljesüléssel ki kell elégülnie.

Moldován a meleg medencék mellett olyan padokon telepszik le, amelyek környékén érőben lévő, a zsenge koron túli s éppenséggel kebles leányok hancúroznak tapadó trikóban, combig kiemelkedve a vízből, olykor épp a közelben elheveredve, hasmánt vagy hanyatt, ollóban szétnyitott lábszárakkal.

Az olthatatlanul mohó szemek által félnapos boldogság költözik az agg koponyába, s a friss látomás által visszatér a test számos emléke, s megelevenednek mind a nők egy-egy hasonmás testi alkattal, mert nem kötődik az elme egyetlen alakzathoz sem. S ha voltak is valaha vonzó típusok életében, ifjúságában - a nagy találkozások élményei nem mindig az ő választása szerint estek meg. S a leghevesebb behatolások teljesülései gyakran a véletlen szeszélye szerint alakultak. Ezek között ismétlődéseivel első maradt a gyermekkorba visszanyúló válto­za­tával Lenuca, a Muntyánék iskolás kisleánya. S mert Moldován György a padon üldögélve szelíden kutató tekintetével képzeletét kiterjesztette a futkosó leánykákra is, az ádázul vigyázkodó anyák gyanakvását nem kerülhette el. Ilyenkor maga is belátván figyelme túlzott elkalandozását, padjáról feltápászkodva vagy a tavak magyar neve érdekében ereszkedett szóba némely regáti személyekkel, akikkel aztán a maga politikai (bukaresti) múltját is tudatta, s ritkán mulasztotta el érseki tanácsos voltát csak úgy érintőleg megemlíteni. Legtöbben nem mosolyogták meg őt az efféle szelíd kérdéseiért.

Néha-néha otthoni magányában eszébe jutott, hogy valamely hasznos célon összefoglalhatná tapasztalatait a magyar nép számára. Reszketeg írással négyzethálós papírra vetett egy-egy tudomására jutott vagy éppen megélt közéleti eseményt. Ezeket legtöbbször tűzbe vetette. Ez azért valószínű, mert egy fennmaradott lapot így kezd: “nem múlhat el hét, hogy észleleteimet ne foglaljam össze”. Mégis csak néhány lapnyi irata maradt meg számunkra - Bethlen István hagyatékában. A Szaplonczay-ház irattárában csak jelentéktelen cédulák maradtak. Talán a Cristea Mironról szóló a legfontosabb, 1939-ből.

Feljegyzés a Vasgárdáról Bethlen gráfnak

Az “ősmag” Cuza professzor Keresztény Nemzetvédelmi Ligája volt. Ebből a pártból kiváltak a fiatal tagok, Zelea Codreanuval az élen. Codreanu megalapítja a Mihály Arkangyal Légiót (Legiunea Arhangelul Mihai), amely a román görögkeleti egyház több főpapjánál rokon­szenvre talál.

Codreanu és elvbarátai olyan erős hatással voltak a román ifjúságra, hogy az 1922-1923-as tanévben a román egyetemi hallgatóság egy évig sztrájkolt, hogy bevezessék a zsidók ellen a numerus clausust. A kormány azonban megtörte a diákok ellenállását, akik egy év elvesztése után tovább folytatták tanulmányaikat. A vezérek azonban bosszút forraltak, és elhatározták, hogy eltüntetik azokat, akik veszélyeztetik a román érdekeket. A kivégzendők listáján hat liberális miniszter és több zsidó bankár szerepelt. Egyik társuk azonban elárulta a tervet, és az összeesküvőket letartóztatták. Fél év múltán megtartották a tárgyalást, és a diákokat fel­mentették. A tárgyalás előtti napon Moţa, Codreanu egyik vezértársa lelőtte azt a diákot, aki elárulta őket. Mindenki kiszabadult, csak Moţa maradt börtönben. A diákság és a közvéle­mény nyomására Moţát is felmentették. Codreanu és hívei Jászvásár mellett ütöttek tanyát, és fogadalmat tettek, hogy harcolni fognak a zsidók és a korrupt román politikusok ellen.

Manciu prefektus minden erejével küzdött a vasgárdisták ellen, főként letartóztatásokkal, kínzásokkal... Codreanu elhatározta, hogy megbünteti a prefektust. Revolvert szerzett. Közben pert indítottak Manciu rendőrprefektus ellen kínzásai miatt. A tárgyaláson a vasgárdista tanúk felindulásukban Manciu prefektusra rohantak, és Codreanu agyonlőtte őt.

A gárdának titkos és misztikus tagfelvételi szabályzata volt. Rendelkezett katonai szervezettel, ezen belül a halálszakasszal. A Vasgárda tagjai kötelezték magukat, hogy minden parancsot végrehajtanak.

Idővel a Vasgárda politikai párttá alakult - csak így működhetett tovább -, az uralkodónak és a kormánynak hűséget fogadott. Lényegében diktatúrára törekedett. A pártlapjuk a Pămîntul strămoşesc (Ősi föld) címet viselte.

Zelea Codreanut a Manciu-ügy után letartóztatták, és ügyét fél év múltán tárgyalták. A tárgyalást a Turnu Severin-i törvényszéken folytatták le. A törvényszék elnökénél 19 300-an iratkoztak fel védő tanúként, és a tárgyalás napjára ezrek és ezrek érkeztek vonaton és szekereken a városba. Codreanut és társait felmentették a vád és annak következményei alól.

Mihalache, aki akkor belügyminiszter volt, 1931. január 11-én feloszlatta a Vasgárdát. Codreanut nemsokára kapitánynak kezdték nevezni. Népszerűsége nőttön nőtt, amit választási sikerei is bizonyítottak. Annak ellenére, hogy pártját feloszlatták, csoportja mégis harminc­négyezer szavazatot kapott, és így Codreanu képviselő lett. Nemsokára a Légió és a Gárda újra megkezdte működését, de 1932-ben újra feloszlatják. Minden hatósági üldözés ellenére állandóan erősödnek a légionisták. A Vasgárda-képviselők a harmincezer lejes fizetésükből huszonkétezret a pártba adnak, a megmaradt nyolcezerből hónapos szobában, szegényesen élnek. Hatásuk igen nagy, különösen az ifjúságra. Külföld felől legelőször Franciaország nyugtalankodik a megerősödött jobboldal miatt. A Vaida-kormány 1933-ban fellép ugyan a Vasgárda ellen, de ez csak látszat, igazán a Duca-féle liberális kormány fordul ellenük. A Légiót és a Gárdát újra feloszlatják, sok legionáriust megkínoznak és néhányat “incidentaliter” lelőttek.

A feloszlatott Légió és Gárda földalatti mozgalommá alakul át. Mártírjai és üldöztetése csak növelik vonzerejét a román intelligencia körében.

Codreanu megbízásából Cantacuzino-Granicerul nyugalmazott tábornok megállapította a “Totul pentru ţară” (Mindent a hazáért) nevű pártot, melyet a kormány is elismert. Így a vasgárdisták újra törvényes keretek között dolgozhattak. (Moţa elesett a spanyol fronton, temetése valóságos tömegtüntetés volt.) Új lapjuk az Axa, a vasgárdistáknak a kisebbségekre vonatkozó politikáját 1933. évi október 15-i számában így fogalmazta meg:

“...még csak el sem képzelhető egy olyan román állampolgári eszme, amely egyformán alkalmazható lehetne minden lakosra. A kisebbségeknek csak addig vannak a románokéval egyenlő jogaik, míg a román állam és a román nép egzisztenciáját nem veszélyeztetik. A mi rendszerünkben csak azok kerülhetnek a románokkal azonos színvonalra, akik keresztény legionáriusok lesznek, és szenvedve a Légióért és a románság újjászületéséért egyszer és mindenkorra belegyökeresednek a mi sorsunkba és a mi földünkbe. A többi kisebbség külön kategóriát alkot és a valóságnak megfelelően élveznek jogokat azon feltétel mellett, hogy ne sértsék a románság jogait és érdekeit.”

Mihail Polihroniade, a kisebbségek megítélésében bővebb magyarázatot is adott, mint az Axa főszerkesztője:

“A kisebbségek, amelyeknek nincsenek a román állammal ellentétes érdekei - mint a német kisebbség -, a legtökéletesebb barátság és bizalom szellemében kezelendők. Azok, akik nyíltan ellene vannak területi elhelyezkedésünknek, megfelelően kezelendők. Elsősorban a magyarokat, bolgárokat és ukránokat kell szétbontani válogatott románokkal, rendszeres telepítés által. Határaink román elemekkel való megerősítése létkérdés számunkra, ugyanúgy a városok elrománosítása. Az idegen munkások, technikai szakemberek, üzletemberek a lehetőség szerint eltávolítandók, és románokkal cserélendők ki. Ez már vonatkozik a zsidókra is, akiknek kérdése egymagában súlyosabb, mint az összes többi kisebbségeké. Bevezetendő a halálbüntetés, és azzal elsősorban azokat a zsidókat kell büntetni, akik az államot megkárosítják, a hivatalnokokat megvesztegetik, és román nyelven írott újságaikkal a román gondolkodást és erkölcsi felfogást megrontják. A kisebbségek különböző jogú kategóriákba osztva, a gazdasági életből fokozatosan kiszorítva Románia tíz tartományába szétszórva küzdhetnek még valameddig. Középosztályuk lassan csak a papokra fog összezsugorodni, mert hiszen a numerus claususból numerus nullus lesz.”

Pop Mureşeanu, Maniu Gyula egyik életrajzírója, a Vasgárda egyik legnagyobb barátjának magát Maniut tartotta. Mureşeanu szerint Maniu a Vasgárda szerelmese volt, és arról álmodozott, hogy ennek a mozgalomnak a feje legyen. Szerinte ez a vágya Zelea Codreanu halá­lával teljesült is. Ennek bizonyítására Mureşeanu Ciorogaru (az olténiai szervezet vezetője, Bihar és Gorj megyék volt képviselője, a “kapitány” személyes adjutánsa) levelére hivatkozik, amely 1936. április 13-án kelt, és Zelea Codreanu végakaratát tartalmazza, miszerint utódjául Maniut nevezi meg, mint a “legvilágosabb szellemű és legbölcsebb román férfiút”, aki egyedüli méltó utód.

A korabeli román politika azzal próbálta leszerelni a Vasgárdát, és hatását csökkenteni, hogy programjának egyes pontjait kisajátította.

Duca miniszterelnök meggyilkolásának a perét a II. Hadtest bírósága tárgyalta. A bíróság elé állították a Vasgárda szinte minden vezetőjét. Zelea Codreanu, a vezér, megszökött. Legfontosabb helyettesei, akik a bíróság elé kerültek: Cantacuzino Granicerul tábornok, Nae Ionescu és Nichifor Crinic lapszerkesztő. A két hétig tartó tárgyalás után az ügyész csak a három merénylő megbüntetését kérte. A többi negyvenkilenc vádlottal szemben elejtette a vádat. A tömeges felmentés a kormány súlyos vereségét jelentette. Az a mendemonda járta, hogy az udvar nyomást gyakorolt a katonai törvényszékre.

A Duca-féle gyilkossági perben Vajda Sándor is szerepelt tanúként, többek között ezt mondta: “...a mozgalom keresztapjának tartom magamat, és a helyem nem itt a tanúk, hanem a vádlottak padján van!”

Alig fejeződött be a per, suttogni kezdték, hogy az uralkodó elleni összeesküvést lepleztek le. Számos katonát letartóztattak. Az összeesküvés feje Precup alezredes volt, aki II. Carolt 1930-ban Bukarestbe hozta. Az összeesküvés oka elsősorban Lupescuné asszony volt, egy magas rangú gárdatiszt felesége, a király kegyencnője, aki zsidó származása miatt a Vasgárda feketelistájára került. Közvetlenül Duca után következett. A tervek szerint bombát dobtak volna a király kocsijára, amikor nagypénteken a templomba megy. Precup Nagy-Románia megalakulása óta állandóan elégedetlen volt, és összeesküvéseket szervezett. A király elleni összeesküvést a kolozsvári 83. ezred egyik őrmestere árulta el. A vádlottakat tízévi fegyházbüntetésre ítélték.

Az antiszemitizmus egyre jobban erősödött, amit suttogó propaganda szított.

A Tătărescu-kormány 1934 májusában megingott. A közvélemény diktatúráról beszélt: 1866 óta I. Carol és Brătianu diktatúrája uralkodott, II. Carol visszatérése után Carol-Lupescuné diktatúrája, ezután Averescu tábornok diktatúrája következik. A jóslat nem vált be.

A trianoni határrevízió félelme a román közéletben - Bethlen István gróf kezébe

Az 1930-as évek közepén egyre jobban foglalkoztatják, a román politikát a trianoni határok revízióját követelő magyar akciók.

Tătărescu lemondott ugyan, de a király újra kormányalakítással bízta meg. Titulescu, aki nem akceptálta Tătărescut, Párizsból táviratilag mondott le nagyköveti megbízatásáról. A király azonban jó politikus volt, és elérte, hogy színe előtt Titulescu és Tătărescu átölelik egymást és kibékülnek.

Az akkori román helyzetet talán Iorga professzor egyik beszéde jellemzi a legjobban:

“Rendkívüli időket élünk. Az ország területe és népessége megkétszereződött páratlan áldozatok árán. Körülöttünk minden megváltozott, anélkül hogy legalább olyan biztonságot szerezhettünk volna, amelyre valóban támaszkodhatnánk, vagy olyat, amellyel állandó tényezőként számolhatnánk. Itt vagyunk egy olyan Magyarország szomszédságában, amely kifejezhetetlen gyűlölettel nyomon követ bennünket, itt élünk egy szocialista orosz állam mellett, amelynek ősi imperialista ösztönei nem tudnak elhalni, egy Bulgária mellett, amelynek még várnivalója van tőlünk, és irigykedik arra, ami nálunk sikerül. Szövetségeseink, akik határaink megőrzésében segítenek, más fajúak, olyan nyelveket beszélnek, amelyeket nem értünk meg. Ó, milyen kár, hogy a mi vértestvéreink ott vannak, ahol vannak! És olyan művelődést folytatnak, amelyhez csak nehezen tudunk közeledni. Délkelet békeakarata (balkáni szövetség) bizonyos biztosíték Európának, de ott is állandóan változnak a kormányok, és velük együtt az orientációk; és a diktatúrák mindennaposak. Az általános politikai helyzet határidőkhöz közeledik, senki sem tudja, mi következik.

Bévül sem valósultak meg a nagy dolgok: a paraszti gazdaság megszilárdítása a földjuttatás után, a szavazati politika kulturáltsága vidéken, a köznevelés szellemének megújulása, gazdasági autarkiánk megteremtése, a hivatalnoki had leapasztása. Ilyen körülmények között arra lenne szükség, hogy az országot igaz emberek vezessék!”

A harmincas évek első felében még voltak olyan megnyilatkozások román részről, amelyek megnyugtatták a magyarságot. Ilyen volt Silviu Dragomir francia nyelven megjelent propagandaírása, amelyben a szerző kijelenti:

“...az új Románia nem azért keletkezett, hogy romboljon, hanem ellenkezőleg, azért, hogy mindenkinek több szabadságot és teljes igazságot adjon. A szabadság és az igazság képezik történelmi hivatását.”

A légkör javulás helyett egyre jobban elmérgesedett. A helyzet rosszabbodásáért a két ország egymást vádolja.

Pop Ghiţa volt kisebbségi miniszter így nyilatkozott erről a kérdésről:

“A romániai kisebbségi kérdés Románia belügye. Románia független és szuverén állam. Nem engedhető meg, hogy egy idegen állam beavatkozzék belügyeibe. Románia kisebbségeire nézve csak két fórum van: Bukarest és Genf” (ahol időnként Titulescu volt a Népszövetség egyik elnöke).

Majd többek között Pop Ghiţa megjegyzi: “ha Románia annyira kész volna szétzúzni a magyar kisebbséget, mint ahogyan magyar részről állítják, nagyon könnyű volna erre nem ürügyet, hanem komoly indokot találni a magyarországi románok helyzetében, a kölcsönösség alapján, ugyanazt a bánásmódot alkalmazva a romániai magyarokkal szemben is. Egyetlen csapásra eltűnne a magyar papok egy része, az összes iskolák, úgy az elemi, mint a közép­iskolák, úgyszintén a politikai szervezetek, mint a magyar színház és a kultúregyesületek, a Magyar Párt, eltűnne a magyar sajtó, gyülekezési szabadság, eltűnne minden magyar közélet, ami még Erdélyben és a Bánságban megvan...”.

Hány román él Magyarországon? Húszezren sincsenek!

A román politikusok propagandájának az volt az alapelve, hogy mindig csak vádolt. A románsággal szemben semmilyen magyar érdemet nem ismertek el sohasem. Még az olyan nyilvánvaló tényeket sem, mint az első román nyelvű könyvek nyomtatását Budán, az erdélyi román falvak zavartalan nyelvi és hagyományokhoz hű életét, a román iskolák, a román egyházak jelenlétét és súlyát Erdélyben, a nagy számú román jelenlétet Erdély közigazga­tásában, a román hitelszövetkezetek magyar támogatását, amelyek által a mezőgazdasági kisbirtokok több mint a fele Erdélyben román kézre jutott. Az évszázadok alatt Erdélybe beköltözött románság jobban élt, mint testvérei Óromániában: Havasalföldön és Moldvában. Ez bizonyítható tény, de nem illik bele a román politikusok harci magatartásába. A magyar­ságot csak vádolni szabad, különben aki nem ezt teszi, az hazaáruló.

A négyzethálós iratlap alján Bethlen István autográf kézjegyével ez van firkantva: “Nagyrészt ismeretes dolgok, az idézetek jók. Némely dologban ennél többet is tudunk.”