Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

IV.
János meg fiai: György és Károly - A Memorandum útja

1863

Őfelsége, a régi erdélyi országgyűlési választótörvényt sutba dobva, június 15-re tartomány­gyűlést, Landtagot hívott össze Nagyszebenbe. A résztvevők számát és személyét császári oktroj (rendelet) alapján állapították meg: százhuszonöt választott “taggal” és negyven királyi hivatalos küldöttel. A vidéki kerületek hetvenhat személyt delegáltak, a városok negyven­kilencet. Ötvennégy magyar, negyvenhárom szász, ötvenhét román képviselő kerülhetett Szebenbe. A románok közül tizenegy királyi hivatalnok volt, negyvenhat pedig választott.

Vízakna városa a románság nevében Moldován Jánost választotta, de a magyar szavazók is őt támogatták.

Nagy öröm a családban, mind a Szaplonczay, mind a Moldován portán. János már több mint tíz esztendeje nem vett részt a közéletben, még városi feladatokat sem vállalt szívesen, éppen csak bent ült az elöljáróságban - tanácsban -, többnyire hallgatagon.

- Menjen csak János, eriggyen csak abba a szebeni gyülekezetbe, és segítse megszületni valamennyiünk elégedésére a végső békességet.

Felesége is, anyósa is magázták, s Jánosnak (nagy ritkán Jánosomnak) szólították.

S Jánosunk ment, emelt fővel s emelt fejében a javaslandó tervek sokaságával, s e javaslatok erre is, arra is a méltányosságot tervezték, amúgy vízaknai módon.

Az asszonyok csak akkor méláztak el, s apasztották el buzgó örömüket, reménységüket, amint hírül vették, hogy a magyar képviselők három kivételével nem jelentek meg a Landtagon, s nyilván nem csupán azért, mert ennek az erdélyi gyülekezetnek német nevet adtak.

A tanácskozások szünnapjaiban János haza-haza kocsizott tisztálkodás, fehérneműváltás és egyebek végett. A híreket természetesen ő hozta, s egyre öntudatosabban, mindattól, amit Szebenben hallott, hétről hétre egyre inkább feledve az eltervelt felszólalásokat s javaslatokat, amelyeket első indulásakor elméjében forgatott.

- És csak úgy belenyugodtak, Jánosom, amikor látták, hogy a magyarok hiányzanak? - kérdezte ártatlanul Ágota.

- Ó, az senkit nem lepett meg, mert a magyarok valamennyien nyilatkoztak.

- Még ama három is?

- Talán a három kivételével nyilatkozást küldtek, németül is, románul is, hogy nem vesznek részt a Landtagon.

Ágota továbbra is tájékozatlannak mutatkozott:

- No, de hát miért nem?

- Azért, azt írják, sem a tartománygyűlés összehívását, sem a választásnak a császári rendelkezés szerinti módját nem tartják törvényesnek. Ahogy ők mondják - alkotmányosnak.

Ezen az asszonyok nagyon elgondolkoztak, s jó hétbe tellett, míg özvegy Szaplonczayné lehiggadt vélekedéssel megkérdezte:

- És ki légyen az a három gyászmagyar?

Moldován Jánosnak gondolkoznia kellett, ki is lenne a három, akire a kérdés nyilaz.

- Hát gróf Béldi és bizonyos Nemes nevű s a harmadik Szamosújvár választott követe, Lászlóffy.

- És mit mondanak, ők mért vállalják a részvételt?

- Hogy ők mindketten magas kormányszéki hivatalt viseltek a harcok után, s a király bizalmát megbecsülésnek tekintik.

- És Lászlóffy?

- Ő? Nem mond semmit.

- Vagy tán nem tudja kegyelmed.

- Igazad van, nem tudom, mert nem kérdeztem tőle.

Más alkalommal, anyja biztatására, megkérdezte Ágota a hétvéget otthon töltő férjét.

- S végtére a magyarok nélkül mire törekszenek ott Szebenben kegyelmedék?

- Többfélére törekszünk.

- De csupa olyanra, ami a románságot szolgálandja - próbálta Szaplonczayné is megtörni veje hivatalos titoktartását.

- Hagyja, édes, hátha nem akar Jánosom titkot kibeszélni.

- Nem titok az - fortyant fel Jánosom. - Célunk a románságot Erdély törvényes nemzetei közé iktatni, s más három nemzettel teljesen egyenrangú politikai nemzetté tenni.

- De hiszen ezt már Kossuthék is megadták volt, vőmuram.

Moldován tiltólag emelte fel kezét:

- Ezt a nevet senki sem mondhatja ki tartománygyűlésünkön - majd folytatta: - Szabályozni kell, miként használtassék Erdély közéletében a magyarral s a némettel egyenjogú, egyenértékű hivatalos nyelvként a román nyelv, s aztán a közigazgatást és igazságszolgáltatást törvényesíteni a nyelvi és nemzeti egyenjogúság szerint.

A nők elnémultak, nem merték újra Kossuth nevét említeni.

Néhány hét múlva hozta Moldován az örömhírt: - A más hárommal, a magyarral, székellyel, szásszal egyenjogú nemzetté tettük a románt a Landtagban.

- S az nem baj, hogy a magyarok nélkül, ugyanazt, amit már egyszer a magyarok megadtak?

S október közepén az asszonyok számára már érthetetlen örvendezéssel:

- Őfelsége, mint Ausztria császára és Erdély nagyfejedelme, október harmadikán meg­erő­sítette, és ki is hirdette törvényünket.

- Valami újdonság, általunk nem ismert, nem hallott öröm is van ebben a törvényben?

- Hogyne! A két román vallás, a görög egyesült, meg a nem egyesült is a bevett vallások közé számít, harmadika óta. S ami igen szép: Erdély nagyfejedelemségének címerpajzsába a román nemzet számára is saját címer állítandó, iktatandó be.

Egy-egy ilyen hír vagy magyarázat hallatán, amelyből kiviláglott, hogy a Landtag törvény­hozása Erdélyt az osztrák császári birodalomnak autonóm koronatartományaként kezeli, az asszonyok tartósan elszomorodtak.

- S mi a cél, János, mi a cél?

- Megmondom őszintén, úgy, ahogy Szebenben gondolkozunk: meg van adva a lehetőség a románságnak, hogy idővel mint számbeli többség, a vezetést teljesen kezünkbe vegyük, s Erdélyt kizárólag nemzeti jellegű autonóm tartománnyá tegyük. S ha ez megtörtént, a jövő természetes következése, hogy a román faj egyetlen államban egyesüljön.

Az asszonyok, anya és lánya ilyesfélét forgattak fejükben:

S velünk mi lesz?

A tartományi gyűlés, ahol természetesen németül folyt a tanácskozás, hozott még egy törvényt a hosszú hónapok alatt, mintegy az előbbinek, az első törvénynek megerősítése és kibővítése végett: A nyelvek egyenjogúságáról címmel. Ebben többek között azt határozták el, hogy a császári és királyi hatóságokhoz intézett irataikat a községek a magok nyelvén intézik, a törvényhatóságok azonban a lehetőséghez képest a német nyelvet használják. Ezt a törvényt a császár (és nagyfejedelem) noha elfogadta, soha nem emelte jogerőre a kihirdetés által.

Törvényeket hozott, de nyugalmat nem a szebeni Landtag.

Az élet, a modor, az érintkezés Erdélyben feltűnően szenvedélyessé, bizonytalanná és kese­rűvé vált. Elégedetlenség, az emberi méltóságnak és a humánus viselkedésnek hiánya érződik mindenütt. A nép a hivatalokban tolakodóan viselkedik, mindenütt nagy a pajtáskodás, nepotizmus meg a lepénzelés. A hivatalnokok eltűrik a pimaszságot, nehogy népszerűtlenné váljanak. A bíróságok még tekintélyük külsőségeit sem tudják megóvni és fenntartani. Tudás és gyakorlat hiányzik mind a bírákból, mind a tisztviselőkből. Minő bírák, minő tanácsbeliek! Mindenki jogosultnak és alkalmasnak hiszi magát bármiféle hivatalra. Csak a nemzetiséghez való tartozás és az atyafiság számít - a többi aztán magától jön - a hivatal meghozza az észt is!

Vízaknáról nem tudhatták figyelemmel kísérni őfelsége gondolatainak változását odafent Bécsben: Két esztendő múlva a császár feloszlatta a szebeni tartományi gyűlést, és hatályon kívül helyezte, semmissé nyilvánította mindazokat a törvényeket, amelyeket a Landtag hozott, s még inkább a tervbe vett, jövőbe tekintő elhatározásokat.

Moldován János a szász képviselők viselkedéséből már hónapokkal előbb kiolvasta az idő fordulását, a császári döntés mégis lesújtotta. Csüggedése komor búsongássá fajult, bús­komor­ság környékezte. Ígérte, hogy Szebennek többé tájékára sem megy. Visszaköltözött a Moldován házba, elfeledett olykor átmenni, visszamenni a Szaplonczay házba étkezés, ebédezés végett. Csalogatni kellett, nemegyszer ágyához kellett vinni az ételt. Meg a váltó fehérneműt is: anyósa rászoktatta, hogy másodnaponta váltson fehérneműt. Reggelente gyakran nem akaródzott neki ágyból szállni. Megszaporodtak vele a gondok.

Végül is Ágota vigasztalta meg, s csábította vissza a mindennapokba.

Történt, hogy a Landtag első törvénye után, az asszonyok (s általában a magyarok) elszomo­rodása idején Ágota a maga elszánása szerint, de anyja jóváhagyása mellett, visszautasította János hétvégi közeledéseit, nem törődve semmit vele, hogy férje Szebenben keres-e hétközi kárpótlást.

Eleinte hószámára hivatkozott, majd fájdalmakat színlelt, s Moldován idő múltával szinte-szinte le is mondott formán tekintette a házaséletet.

Volt még egy oka beletörődésének. A szász szokás gyakorlása. Ezt is anyjától örökölte Ágota. S nem Szaplonczayné találta ki, hanem századokon át az erdélyi elődök gyakorlatából szállt, mindig női ágon a következő nemzedékre. Többnyire a magyar nemes asszonyok öröksége­ként.

Moldován nehezen egyezett és szokott bele. Különösen a “most” szó időben történő elsutto­gása esett nehezére. Vállalva a módszert, nem magyarul, románul nyögte ki: acuma! S Ágota gyakran inkább elébb tette oda mutatóujját, nem győzvén megvárni a három szótagos román mostot. Az elnevezést később a házastársak orvos fia határozta meg tudományosan, apja betegségeivel bajlódva.

Coitus saxonicus=olyan közösülés, amikor a nő az utolsó pillanatban jobb vagy bal keze mutatóujjával leszorítja a hímtag tövét, s ezáltal a mag a húgyhólyagba kerül, torlódik.

Amikor Ágota egyik reggel früstököt és váltó fehérneműt vitt a Moldován házban raboskodó, önkéntes búskomornak, s amint átöltöztette, -vetkőztette, annak hajlandóságát látva, melléje bújt az ágyba, nem szorult biztatásra sem a férji kötelesség dolgában, sem az utolsó pillanat jelzésében János magyarul kiáltotta - Most, most!