Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1869

Moldován Jánost csak március 6-án tudták elvbarátai vízaknai magányából kimozdítani.

- Ne mozdulj, Jánosom - kérlelte Ágota -, alighanem esment valami új törvényt akarnak véled hozatni, s csak baj és bánat származik abból.

- Beválasztottak a központi nemzeti bizottságba, távollétemben. A becsület, a megbecsülés azt kívánja, hogy menjek, megjelenjek.

- És megint Szebenbe? Jánosom.

- Nem Szebenbe, hanem Szerdahelyre.

Ágota ebbe belenyugodott. Ha nem Szeben a hely, az más. Akkor jó, talán jó.

Március 6-án kocsizott Moldován János Szerdahelyre, a vendégeknek, kik összegyűltek háromszáz fölött, privát házaknál foglaltak helyet, de a vendégfogadók minden szobáját is a meghívottak számára tartották fenn.

Moldován az elnöklő házigazda Macelariu Illés nyugalmazott kormányfőtanácsos házában szállt meg, a vendégszobát dr. Raţiu János fordai ügyvéddel osztotta meg, kivel már a Landtagon ismeretséget, mondhatni: barátságot kötött. Négy éve nem találkoztak. Az ügyvéd tréfásan lustának, tétlennek korholta Jánost. Ő, ugyancsak tréfásan visszavetette a vádakat.

- Nem úgy, barátom! Én szüntelenül tiltakoztam az osztrákoknak magyarokkal történt kiegyezése ellen, s mind a tavaly hozott nemzetiségi törvények ellen még tervezet korukban.

S elmagyarázta, hogy a tavaly, május 15-én Balázsfalván tartott ünnepségen, a 48-as román nemzetgyűlés huszadik évfordulóján (“sajnálatunkra nem voltál ott”) elhatározták, hogy felterjesztéssel, Memorandummal fordulnak a császárkirályhoz, hogy ne engedje továbbfajulni a magyarok törvényszerkesztési mániáját. Utóbb egyszerű határozat született, mely Pronunciamentum (tehát Kiáltvány) nevet kapott.

- S te bizonyára nem tudod, mi volt kiáltványunk merituma, pedig közreadtam a Federaţiunea tavaly augusztusi számában.

Moldován fejét ingatta, szemét meresztette, s bevallotta, nem ismeri a nevezett lapot, annyira elzárkózott Vízaknára keserű csalódottságában.

- Nos, hát mi volt abban az augusztusi lapban, abban a pronunciamentumban?

Raţiu neheztelése oldódott.

- Semmi egyéb, csak minden a régi balázsfalvi gyűlés szellemében. Először is önálló Erdély. Másodszor: a szebeni Landtag őfelsége által szentesített minden törvénye állíttassék vissza. S végül a pesti országgyűlést nem tekinthetjük jogosultnak arra, hogy Erdély számára érvényes törvényeket hozzon.

Moldován János órák alatt pótolta az utóbbi években elmulasztott tájékozódást. Az estebéden, melyet a vendéglátó házban vagy századmagával költött el, kiderült, hogy a köztevékenység fő mozgatója szobatársán kívül Axente Szevér, a 48-as tribun és csapatvezér, a magyarok legyilkolója Erdély déli megyéiben. Moldován visszariadt mindattól, amit Axente hirdetett, tudván azt is már régebbről, hogy a császártól “érdemeiért” kegydíjat húz. Vacsora után, lefek­véshez készülődve meg is kérdezte, hogyan fér össze a kegydíj a lázításnak beillő kiáltozásokkal.

Raţiu nevetve magyarázta meg:

- Szevér legfellebb a király gesztusai ellen agitál, a császár tekintélyét mindig tiszteletben tartja.

- De mért olyan népszerű mégis a küldöttek körében?

- Mert örökké tevékenységet mutat a magyarok ellen.

- És mi lenne a régin, a véresen kívül a mostani tevékenysége?

- A legutóbbi az csak csínytevés, de népszerű. Hiszen tudod, a Küküllő-híd felgyújtása.

Igen, erről Moldován is tudott: amikor az újonnan kinevezett királybiztos Balázsfalvára igye­ke­zett, hogy a görög egyesült érsekkel tárgyaljon, egyezkedjék - fogatával a Küküllőhöz érkezett, a fahíd nagy lánggal égett, a lovak visszahorkantak, érezvén a kocsis gondolatát, vajon áthajthatna-e még sebesen a lángok között, miközben Balázsfalván félreverték a templomok minden harangját, nem tudhatni pontosan, hogy gróf Péchy Manó királybiztos érkezésének veszedelmét kongatták-e, vagy a híd égésének örvendeztek.

- A vizsgálat nem derítette fel, ki volt a gyújtogató?

- Azt nem, de a vészharang-kondításokat, kongatásokat ő rendelte el. Véletlenül éppen Balázsfalván időzött, kedves bátyám.

Tizenhat ével volt fiatalabb szobatársánál.

- Néhány órával később, kerülő úton Manó gróf mégiscsak az érseki palota elé érkezett.

- Igen, de azt a néhány óra hátráltatást az egész érseki székvároska figyelte, aminthogy a te füledbe is eljutott, bátyám, a vakmerőség híre.

Már félálomban megkockáztatta a kérdést Moldován.

- Talántán a te nyilvánvaló becsületed is ilyen keletű?

- Becsületem?

- Tekintélyed, mely mondom, nyilvánvaló, amint köréd sereglenek, s szavadat figyelik-várják.

- No igen, ilyen keletű, mint hogy a királybiztos körutazásába szövődik. Tordán román küldöttség fogadta Manó grófot, s engem állítottak, hogy üdvözlő beszédet mondjak.

- A kiegyezés ellen szónokoltál?

- Közvetve bár, igen. Elmondtam, a románok el vannak határozva, hogy Erdély autonó­miájáért való küzdelmüket, ha kell, ha úgy hozza a sors, akár száz esztendeig is lankadatlanul fogják folytatni.

- Nem gondoltál reá, hogy mint ügyvédet perbe is foghattak volna e vakmerőségért?

- Nem, mert beszédem elején és végén fennszóval éltettem a császárt, sőt a királyt is. S még arról sem feledkeztem meg, hogy a mi szeretett fejedelmünknek nevezzem őt.

- Bölcs magatartás, de mindenképp ravasz.

- Şoarecele cu o gaură numai - kacagott Raţiu doktor - îndată îl prinde pisica.

Somolygott Moldován is:

- Ezt odahaza úgy fogom elmondani: Minden jó ürgének két lyuka van.

Az ügyvéd elgondolkozott az idegen nyelven való értelmezés fölött.

- Én maradnék az egérnél. Ürgéből kevés van Erdélyben.

- Jó - mondta Moldován -, akkor hát legyen: az egylyukú egeret hamar elcsípi a macska.

Másnap, kilenc órára el kellett készülniök a gyülekezésig.

- Gyakran kijártál az éjszaka, csak talán nem félredolgodra?

- De bizony - vallotta be Moldován.

- Elcsaptad a hasad?

- Nem, nem; hugyozni lépegettem ki.

- Ez máskor is megesik?

- Meg. Minden éjjel. Bocsássál meg, hogyha felébresztettelek.

- Nincs semmi baj, bátyám, nem tehetsz róla. Férfidolog.

Még a tanácskozás megkezdése előtt, a román származású tényleges főhivatalnokok közre­fogták Axentét és Raţiut: ne irritálják fölöslegesen a kedélyeket, ne prostituálják szükségen felül a konferenciát. Miután a hivatalnokok meggyőzték kettejüket, hogy ők nem a kormány embereiként, hanem saját román minőségükben vannak jelen a gyűlésen, megígérték nekik, hogy okosan fognak viselkedni a közös cél érdekében. A közös cél, melyet a háromszáz főnyi összegyűltek végül a kétnapos tanácskozás után elfogadtak: a passzivitás lett. S csupán a négy-öt főhivatalnok szavazott az aktivitás mellett.

Elnökül a házigazdát választották meg, ő nyitóbeszédében mindenelőtt hűséget proponált a felséges császári és királyi házhoz, a trónhoz, respektálását a szentesített törvényeknek, de törekvést minden olyan törvények constitutionális megváltoztatására, melyek a román nemzet terhére vannak.

A gyűlés tárgyát mások adták elő: semmi haszna nem volt annak, hogy a román képviselők elmentek a bécsi Reichsratba s a pesti országgyűlésbe. Tevékenységük által a nemzet nem nyert, sőt inkább kompromittálódott. Ezek a képviselők olyanok, mintha nem tanultak volna történelmet; azt hiszik, hogy a magyar “testvérek” nélkül, a magyar dicső jövő nélkül a románok a maguk gyöngesége, tehetetlensége által semmire sem vinnék, s a román jövő reménysugara csak a magyarok által virrad fel. Ily szavak hallatán meg kell repedni a keserűségtől.

Akadt egy tekintélyes férfiú, aki a balázsfalvi pronuntiamentumot ajánlotta megszavazásra s felterjesztésül az uralkodóhoz.

Raţiu - akiről sokan tudták, hogy fogalmazója volt ama balázsfalvi kiáltványnak - mérsékelt, de elegáns okfejtéssel hárította el a javaslatot, de nagy autoritással beszélt a passzivitás mellett.

Moldován első megnyilatkozásában ki akart térni a csatlakozás elől: a követválasztási törvény igazságtalanságairól beszélt csupán, de végül ő is a passzivitás mellett szavazott, bár nem nagy meggyőződéssel. A szerdahelyi gyűlés eredményeit, határozatait, egy öttagú comissio bölcsességére bízták, öntsék oly formába, hogy Memorandumként őfelsége színe elé terjeszt­hessék. Az elkészült okiratot Raţiu János doktor és Bariţiu György, a Gazeta de Transilvania szerkesztője írták alá.

A Memorandum, többféle meggondolás után - akkor - nem került őfelsége színe elé.