Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Egyéni sors és történelmi kép

Bálint Anna szomorú sorsa egyéni sors. Joggal kérdezheti bárki: Miért kell egy oroszhegyi leány magánéletének keserves históriájáról történeti néprajzi tanulmányt írni? Mi köze Bálint Anna sorsának a történelemhez? Maga a történet valóban nem tartozik a történelmi tanulmányok lapjaira. Talán csak annyit dokumentál, hogy a XVIII. században előfordultak erőltetett házasságok és zajos válóperek. Azok az életkörülmények, élethelyzetek, szokások, nyelvi formák azonban, amelyeket a tanúvallomások villantanak fel, nagyon is részei a hajdani mindennapok történetének. Bálint Anna mátkaságának, hitlésének és válásának bemutatása talán sejteni engedi, hogy hasonló perek sokaságának aprólékos, néprajzi szemléletű történeti elemzésével jelentősen gazdagítható az előttünk járt nemzedékek életmódjáról formálódó kép.

Benkő Elek

A bardóci harang

A középkori Székelyföld átfogó históriájának megírását történeti forrásaink hallgatásán túl­menően ma még számtalan régészeti-művészettörténeti kérdés megoldatlansága is akadá­lyozza. Ez utóbbiak közül most egy kisebb, de tanulságait tekintve távolról sem jelentéktelen probléma megoldására teszünk kísérletet.

A kísérlet tárgya egy csaknem teljes épségben ránk maradt középkori harang, melynek feliratát a legutóbbi évekig olvashatatlannak tudta az erdélyi kutatás. A természetes kíván­csiságon túlmenően, amivel a kibetűzhetetlen feliratok „megfejtését” általában firtatni szok­ták, e harang vizsgálatára tágabb, elvi természetű kérdések felvetése is sarkallt. Vajon helyi készítésű emlékről, „székely harang”-ról van-e szó, avagy épp ellenkezőleg, olyan idegen darabról, mely a székelység középkori kapcsolataira vet fényt? Netán a régi Udvarhelyszék félreeső Bardóc fiúszékének dombjai között szerencsésen ránk maradt fontos leletről, melynek tanulságait nemcsak helytörténeti vonatkozásban, hanem szélesebb körben is kamatoztatni lehet? E kérdéseket, melyek a Székelyföld tárgyi emlékanyaga kapcsán gyakorta felmerülnek, a régész szerző most egy különleges emlékcsoport, Erdély középkori harangjai bevonásával, illetve az európai harangirodalom segítségével próbálja megválaszolni.

Orbán Balázs jegyezte fel az erdővidéki Bardócról, hogy az nemcsak a polihisztor Benkő József szülőhelyeként nevezetes, hanem középkori harangja miatt is, „melyen még szakértők által is olvashatlan és észlelhetlen jegyek jönnek elő”.²² Orbán közlése ismeretében a Mű­emlékek Országos Bizottsága sikeresen közbenjárt azért, hogy a titokzatos feliratú harangot végül is ne nyeljék el az első világháború egyre szigorodó rekvirálási hullámai.²³ A Bardócra szerencsésen visszajuttatott harangot a két világháború között többen is megte­kintették. Egy 1929-ből származó satírozott ceruzarajz id. László Gyula hagyatékából²⁴ került elő „Kúfikus felírás” címmel. Az 1930-as években Debreczeni László készített levonatot a harang­feliratról.²⁵

Eltekintve a vizsgálatról vizsgálatra gyarapodó számú feliratmásolatoktól, a rejtélyes emlékkel később sem boldogult a kutatás. Dávid László szerint a 21 betűs felirat teljességgel olvashatatlan, „a betűk alakját, jellegét felismerhetetlenné teszi a durva, »borzos« öntés, formájuk részben a majuszkulás, részben az antikva írás betűire emlékeztet”. Az egyetlen felismerhető jel a szöveg kezdetét jelölő kereszt.²⁶ A legújabb értékelés – több tanulmány lapjain is csaknem azonos szövegezésben – Kisgyörgy Zoltán tollából származik.²⁷ Ez utóbbiból három, további elemzésre és vitára sarkalló megállapítást emelhetünk ki:

a) A harang a XV. század elején keletkezett, így a rajta lévő nagybetűs felirat a gótikus majuszkulás írásmód XV. század eleji helyi használatát bizonyítja. Ezt alátámasztja, „hogy a stílusirányzatok különösen a Székelyföld keleti vidékeire, érthető módon, »késve« érkeztek”.

b) A fenti állítás egyik részlete – „... hogy a gótikus majuszkulák használata itt a XV. század elején is mennyire divatozott ...” – azt sejteti, hogy írója a harangot helyi, székelyföldi munkának tekintette.

c) A felirat 21 betűje a leggyakoribb középkori harangfelirat, az O REX GLORIE VENI CUM PACE betűszámával egyezik, ezért „ez a szöveg áll a bardóci kisharangon is”.²⁸

Mielőtt még bármit is fűznénk mindehhez, lássuk magát a bardóci harangot, leírása ugyanis hasznunkra lesz majd a továbbiak során.

Az enyhén cukorsüveg alakú, jellegzetes középkori formájú harangot ma²⁹ – fa sisakjával együtt – a református templom hajójában őrzik. Terült peremének csak a felsőrésze hajlított, a perem fölött erőteljes borda húzódik. Vállán 3–3,5 cm széles, egyenetlen bordakeretben a szóban forgó gótikus majuszkulás felirat fut körbe. Erre alább még visszatérünk. Vállának íve megtört, teteje domború, koronája alacsony, durván öntött platnin áll. Sarkosan megtört füleinek keresztmetszete kívül leszelt sarkú téglalap, belül ovális. Hat füle közül kettő hiányzik. A 60 kg-os harangot az első világháború idején hadi célokra lefoglalták és el­szállí­tották – valószínűleg ekkor törött le két füle is a függesztőkoronának –, a rekvirálás tényét a harangtetőbe beütött, más emlékekről jól ismert tagolású sorszám is bizonyítja. Magassága a koronáig 39 cm, alsó átmérője 49,5 cm, felső átmérője (a harangvállnál) 24,5 cm (1. kép).

Ami a kibetűzhetetlennek mondott feliratot illeti, elöljáróban szükségesnek tartjuk megemlíteni, hogy az olvashatatlan harangfeliratok az európai kutatásnak is sok fejtörést o­koztak. Olvashatatlan feliraton most természetesen nem olyan emléket értünk, amely csak a középkori epigráfiában járatlan, a latin nyelvet nem ismerő látogató számára érthetetlen (ilyen harang is sok van Erdélyben), hanem olyat, amelynek esetében az egyenként többé-kevésbé jól olvasható betűk a kutatónak sem állnak össze értelmes szöveggé.

A múlt század végi német harangkutatás Türingiában és a vele közvetlenül szomszédos terü­leteken figyelt fel olyan középkori harangokra, melyek feliratának értelmét ismételt pró­bálkozások nyomán sem sikerült megfejteni. Az akkori kutatók többsége arra gondolt, hogy írástudatlan harangöntők munkáiról van szó, akik abbéli naiv igyekezetükben, hogy a szo­kásos feliratos sávval lássák el öntvényeiket, találomra választott viaszbetűk sorát ragasztották az öntés mintájául szolgáló agyag álharangra.³⁰ Heinrich Otte nyomán³¹ kriptogrammának (Kryptogramm) nevezi a (német) kutatás ezeket az értelmetlen betűhalmaznak vagy legalábbis rejtett értelműnek tekintett harangfeliratokat.

Kezdetben kevesen voltak, akik a talányos feliratokban együgyű írásutánzatnál vagy díszítőelemnél többet láttak. Utóbb szaporodtak az értelmezési kísérletek; ezek száma a Die Deutschen Inschriften és a Deutscher Glockenatlas sorozat előmunkálatai nyomán az 1970-es évektől jelentősen gyarapodott. A közzétett feloldások többsége két csoportba sorolható. Az egyik – számunkra kevéssé meggyőző – sorozatba azokat a javaslatokat gyűjthetjük, melyek rendkívül erősen rövidített szövegekkel számolnak, ahol az egyes szavakból csupán a kezdő­betűket írták volna le.³² Jóllehet ilyen típusú harangfeliratok valóban készültek a középkorban – Erdélyből is ismerünk rá példát (Kalotaszentkirály, ref. templom, harang, 1481)³³ –, a szélsőséges találgatásra épülő módszer és a nagy fantáziával kikövetkeztetett szövegek szokatlan, példa nélküli volta jogos kételyeket ébresztett.³⁴ Ennél jóval messzebb vezetett az a másik megfigyelés, amelyik az „olvashatatlan” szövegek egyikében-másikában latin ábécét, nemritkán csonkult formában, hibásan vagy éppen jobbról balra haladó, netán fejjel lefelé álló betűkből kialakult ábécérészletet ismert fel.³⁵ Az olvashatatlan kripto­grammák közül ily mó­don kiválogatott ábécéfeliratok előzményére, illetve liturgikus ma­gyarázatára is rátalált a kutatás, először Krisztus szavában (Én vagyok az Alfa és az Ómega, Jelenések 1,8.), majd a görög ábécé első és utolsó betűjét teljes betűsorrá bővítő középkori templomszentelési szer­tartásban.³⁶

Jóllehet Kurt Köster idevágó kutatásai, illetve az ábécéfeliratos harangokról írott tanulmánya után is maradtak olvashatatlan feliratok, melyek makacsul megőrizték kriptogramma jelle­güket,³⁷ az újabb kutatás feltételezi, hogy még ezek sem függetleníthetők teljesen az ábécé­feliratoktól, melyeknek a középkorban mágikus-bajelhárító erőt is tulajdonítottak.³⁸

Ezzel a tanulsággal térjünk vissza a bardóci haranghoz.

A harangfelirat (2. kép) olvasásához már felületes szemlélődés esetén is két fontos fogódzót találhatunk: a) a felirat betűi kivétel nélkül gótikus majuszkulák, melyek között könnyen felismerhető formákat is találunk, b) a felirat kezdetét kereszt jelöli. A kereszttől kiindulva, balról jobbra haladva így akár meg is kísérelhetjük a kibetűzést. A bordázott szárú máltai kereszttől jobbra eső első jel rögtön próbára is tesz bennünket: a rendelkezésünkre álló harangfeliratok nyomán (pl. Lichtel/Baden-Württemberg, XIV. sz. első fele;³⁹ Battenfeld/ Hessen, XIV. sz.⁴⁰) Z-re kell gondolnunk. Utána egy fordított állású Q, majd V, Y (vö. Nenndorf/Jena, XIII. sz. 2. fele⁴¹), X, U, S, C, B, A következik. Ezután egy fejtetőre állított T betűt találunk, utána könnyen kiolvasható egy P tükörképe, majd – ugyancsak tükörképként – egy N, utána egy klasszikus M majuszkula, majd újabb két tükörkép: L és K, végül I, F[?], [D?], C és B következik. Egybeolvasva látszólag tökéletesen értelmetlen kriptogramma-feliratot nyertünk:

+Z[?]QVYXUSCBATPNMLKIF[?]D[?]CB,

amelyikben semmiképpen nem láthatjuk az O REX GLORIE VENI CUM PACE összekevert betűit, egyrészt, mert olyan betűket is kiolvastunk, melyek a fenti szövegben nem találhatók, másrészt, mert nem szerepelnek benne olyanok – például négy darab E –, melyek a leg­ismertebb harangfelirat 21 betűjéből nem hiányozhatnak. Az értelmezéshez más utat kell keresnünk.

Visszaemlékezve a Köster-cikk idézett analógiáira, ahol nemcsak fejjel lefelé, illetve tükör­szimmetrikusan applikált betűkkel, hanem jobbról balra haladó feliratokkal is találkoztunk, megkísérelhetjük a kereszttől kiindulva bal felé is elolvasni a bardóci harangfeliratot. Ekkor a következő eredményre jutunk:

+BCD[?]F[?]IKLMNPTABCSUXYVQZ[?],

amihez már kevés kommentár szükséges: a bardóci harangon hiányos és hibás ábécéfeliratra bukkantunk.

Joggal kérdezheti bárki, miért és hogyan kerülhetett ilyen, errefelé szokatlan felirat – több mint ezer kilométernyire az ismert nyugat-európai példáktól – egy székelyföldi harangra?

Egyszerűbb a felelet a miért-re, bár – miként az eddigiekből már kiderülhetett – kettős választ kell adnunk. Egyrészt ismételten utalunk arra a szoros összefüggésre, ami az ábécét idéző ha­rangfeliratok és a templomszentelés szertartása között mutatkozik. A dedicatio azon mozzanatáról van szó, amikor a püspök a felszentelendő templom hajójában átlósan, kereszt alakban elterített hamucsíkba botjával az ábécé betűit írta.⁴² A harangok ábécéfeliratai esetenként azt a jól ismert gyakorlatot igazolják, amikor egy-egy újonnan emelt vagy újjáépített templomot új felszerelési és liturgikus tárgyakkal, így harangokkal is gyarapítottak. Ez utóbbiak megáldása szintén a püspök jogkörébe tartozott. Ezenkívül – mint említettük – az ábécéfeliratoknak tulajdonított néphitbeli varázserő is szerepet játszhatott abban, hogy – alapvetően bajelhárító célzattal – a harangokra is ilyen feliratok kerültek.⁴³

Dolgozatunk legfontosabb kérdéséhez érkeztünk: mikor és hogyan történt mindez?

Amikor Kurt Köster nagy irodalmi apparátussal és a teljesség igényével áttekintette a közép­kori és kora újkori ábécéfeliratos harangokat, a XII–XVIII. századot felölelő 64 darabból statisztikai jellegű következtetéseket is levonhatott. Első megállapítása az volt, hogy ez a típus a középkorban Európa-szerte ismert volt, megléte Skandináviától és Angliától Németországon át Dél-Franciaországig, illetőleg Lengyelországig követhető nyomon.⁴⁴ Azt már mi tesszük hozzá, hogy az emlékanyag ezen a hatalmas területen korántsem oszlik el egyenletesen, amennyiben a katalógusban felsorolt daraboknak több mint a fele Német­országban található, míg a többi felsorolt országot (Anglia, Franciaország, Lengyelország, Norvégia, Svájc, Svéd­ország) csak néhány darab képviseli. Az ábécéfeliratos harangokkal kapcsolatos másik megfigyelés kronológiai természetű: az emlékek fele 1400 előtt, a XIII–XIV. század folyamán keletkezett.⁴⁵

A körültekintő gyűjtés ellenére, a helyi szakirodalom hozzáférhetetlensége és a nyilvánvaló nyelvi nehézségek miatt Köster katalógusából a Kárpát-medence emlékanyaga teljességgel kimaradt. Pedig – és a kérdés ettől kezdve válik különösen érdekessé – a bardóci felirat analógiáit nemcsak Nyugat-Európából ismerjük.

E sorok írója, miközben közel két évtizedes munkával végigjárta és leírta Erdély középkori harangjait, a bardóci mellett több más ábécéfelirattal is találkozott:

Csíkszentkirály – r.kat. templom (Sâncrâieni, Hargita m.). A XVI. századi harang vállán fraktúr ábécé és évszám: abcdefghjklmnoprq rstvzyxß • 1•5•6•2. Az ábécét fejjel lefelé, két részletben, matricaszerűen applikált szalag formájában illesztették a harangmodellre (4. kép 3.).⁴⁶

Fületelke – ev. templom (Filitelnic, Felldorf, Maros m.). Az 1496-ban öntött harang minuszkulás felirata: i•n•r•i•1•4•9•6 rpqom•hsabcdefglk (4. kép 2.).⁴⁷

+ Keresztényfalva – ev. templom (Cristian, Neustadt, Brassó m.). Elpusztult harang, jobbról balra haladó majuszkulás felirattal: HAABCDEFGHIKLMNOPQRSTVXYZ. Az ábécé több betűjét fejjel lefelé, ill. tükörírásszerűen mintázták a harang testére (3. kép 3.).⁴⁸

Küküllőkőrös – ev. templom (Curciu, Kirtsch, Szeben m.). A XIV. századi harang vállán jobbról balra haladó majuszkulás ábécéfelirat: DEGFHIDTBLMNOPTORDETIOPQ(?)RT. Az F és H betűt fejjel lefelé, a második P betűt oldalt fektetve mintázták (3. kép 2.).⁴⁹

Péterfalva – ev. templom (Petreşti, Petersdorf, Fehér m.). A XIV. századi harangon jobbról balra haladó majuszkulás felirat: +DEFGHIKLM NOPQRFZ[?]VXYZS. A P és Q betű fejjel lefelé, az első Z betű oldalára fektetve áll. Az ábécérészlet kezdetét máltai kereszt jelzi (3. kép 1.).⁵⁰

1. kép. A bardóci harang (14. század)

2. kép. A bardóci harang felirata, gipszmásolat és satírozott rajz nyomán

3
3

. kép. 14. Századi ábécéfeliratos erdélyi harangok. 1. Péterfalva (Fehér m.), 2. Küküllőkőrös (Szeben m..), 3. Keresztényfalva (Brassó m.)

4. kép. 14-16. Századi ábécéfeliratos harangok. 1. Zolna (Szlovákia), 2. Fületelke (Maros. M.), Csíkszentkirály (Hargita m.)

Egy távolabbi – gótikus majuszkulái alapján ítélve szintén XIV. századi – ábécéfelirat, amelyik mintegy összeköti a nyugat-európai emlékcsoportot az erdélyivel, a régi Zemplén megyei Zolna (ma Zolná, Szlovákia) harangjáról származik (4. kép 1.).⁵¹

Ezek a harangok csak megerősítik a korábban elmondottakat: többségük német – jelen esetben erdélyi szász – környezetből származik, jobbára a XIV. századból, kivételként mind­össze egy XV. század végi és egy XVI. századi öntvényt említhetünk. Mindez nem közömbös a bardóci harang korára és eredetére nézve sem, jóllehet a fent elmondottakat, éppen az ellenpéldák miatt, semmiképpen sem kívánjuk kötelező érvényű analógiává merevíteni. Lássuk tehát a részleteket!

A középkori erdélyi emlékanyag ismeretében a bardóci harang alakja semmiképpen sem egyeztethető össze a Kisgyörgy Zoltán által javasolt XV. századi keltezéssel, miután cukorsüveg alakú harangok – a Kárpát-medencében és Nyugat-Európában egyaránt – a XIII. vagy a XIII–XIV. században készültek. A külső oldalukon sokszögűvé formált harangfülek azt sejtetik, hogy nem számolhatunk a fenti időköz korai szakaszával. Ugyanerre az eredményre vezet a felirat epigráfiai elemzése is.

Az erdélyi feliratos harangok legkorábbi csoportja – melyet az udvar­helyszéki Szentábrahám sokat idézett harangja⁵² nyomán szentábrahámi típusnak is nevezhetünk⁵³ – érdekes kettősséget mutat. Az egymáshoz rendkívül hasonló feliratok betűi között ugyanis még a román kori emlékeket idéző antikvákat és a gótikus majuszkulák jellegzetes unciális formáit egyaránt felismerhetjük. Az idetartozó harangok arányain, gömbölyű vállán és fonatdíszes fülein túlmenően éppen a feliratok kettős jellege vezetett bennünket, amikor az eddigi gyakorlatnál korábbi, XIII–XIV. századi keltezésükre tettünk javaslatot.

A bardóci harangfelirat betűi között – az eddigi publikációk állításával ellentétben – antikva formákat (sem román kori, sem pedig reneszánsz kori kapitálisokat) nem találunk, ugyanakkor nem lelünk közöttük kései, a XIV. század végét idéző túldíszített, manieristának mondható formákat sem, melyeket a medgyesi keresztelőmedencén és a hozzá kapcsolódó többi, század végi rokonemléken tanulmányozhatunk. Mindez – összhangban a bardóci harang részletformáival – XIV. századi, a század végénél azonban határozottan korábbi eredetet sejtet.

A szentábrahámi csoport harangjainak elterjedési térképe alapján valószínűsítettük, a medgyesi csoport esetében⁵⁴ egyértelműen bizonyíthattuk, hogy az ide sorolt emlékek nagyszebeni öntőműhelyben készültek. A bardóci harang és köre – melyet péterfalvi csoportnak neveztünk⁵⁵ – szintén német eredetet sejtet. Erre utalnak a zömmel erdélyi szász falvakban fennmaradt emlékek, továbbá az a körülmény is, hogy a Székelyföldön középkori harangöntő műhely léte nem bizonyítható, az azonosítható székelyföldi harangok – még a XV–XVI. században is – nagyszebeni, segesvári és brassói, elvétve besztercei műhelyből származnak. Az utóbbi három tevékenységét (miként a kolozsváriét is) csak a XV. századtól tudjuk nyomon követni. A XIV. századi Erdélyben még csupán a nagyszebeni műhely(ek) léte kétségen kívüli; az itt öntött harangok rendszeresen eljutottak a Székelyföldre is.⁵⁶

Mint láttuk, a XIV. századi dél-erdélyi harangokat – időrendben – a szentábrahámi, péterfalvi és medgyesi csoportba soroltuk, közülük az elsőt nagy valószínűséggel, a másodikat (a bennünket közvetlenül érdeklő péterfalvit) bizonytalanul, az utolsót, a medgyesit pedig biztosan Nagyszebenhez kötöttük. Ezek után még érdekesebb, hogy a szentábrahámi harang­típus hirtelen és nagy számban, de bármiféle kimutatható helyi előzmény nélkül tűnik fel Dél-Erdélyben; ugyanilyen érdekes, hogy az utána következő péterfalvi és medgyesi csoporthoz nem fűzi semmiféle közös elem, miként a péterfalvi és a medgyesi típus se kapcsolódik egy­máshoz, de mindhárom csoportnak – külön-külön – jó nyugati párhuzamai vannak. Nehéz mindennek alapján másra gondolni, mint arra, hogy Szebenben ekkor még nem alakult ki több generáció kezén folyamatosan működő öntőműhely (erre csak a következő században került sor), hanem egy-egy idegen mester telepedett le a Szászföld e legjelentősebb városában. Ilyenformán a bardóci harang elsősorban az erdélyi szászoknak a bronzöntés terén (is) kimutatható nyugati kapcsolatait tükrözi. De nemcsak azt.

Mielőtt még az erdélyi szász–székely érintkezések kérdésére térnénk, röviden utalnunk kell a Kisgyörgy Zoltán által idézett „megkésettség” problémájára, arra tehát, hogy Erdélyben és különösen a Székelyföldön az egyes stílusjelenségek csak késve bontakoztak ki, és ez a folyamat a ránk maradt középkori harangokon is lemérhető. Jóllehet a kérdés ilyen felvetése – általában – reális elemekre épül, esetünkben mégis nemleges a válasz: a Székelyföld leg­korábbi ránk maradt harangjai nem archaikus módszerekkel dolgozó, idejétmúlt részlet­formákat alkalmazó helyi műhelyek alkotásai, hanem nyugat-európai tanultságú mesterek városi munkái, melyekben – a nagyobb számú, dél-erdélyi analógia alapján ítélve – korai sorozattermékeket kell látnunk. A péterfalvi és a bardóci harang műhelye esetében közvetlen nyugati hatást tükröz az a gyakorlat is, ahogy a mesterek az öntvényeket jól-rosszul leírt ábécéfeliratokkal látták el.

Bardócon legkésőbb a XIV. század elején már állt templom;⁵⁷ az utóbb nyomtalanul eltűnt középkori épület – a harang méretéből ítélve – meglehetősen kicsi lehetett. A kis méretű harang nem igényelt helyi öntést;⁵⁸ vélhetően valamelyik erdélyi városból – talán éppen Nagyszebenből – szállították szekéren haza a bardóci székelyek.

Dolgozatunk végén olyan általános tanulsághoz érkeztünk, melyet régészeti megfigyeléseink is jól alátámasztanak. Székelyföldi leletfeldolgozásaink során eddig is lemérhettük a közeli Szászföld – mindenekelőtt a szomszédos szász városok – hatását a kerámiára, fémművességre és az építészetre.⁵⁹ Az így kirajzolódó képet távolabbról ide került importdarabok (lošticei keménycserép,⁶⁰ balkáni, folyatott mázas tál,⁶¹ steyri kés,⁶² itáliai eredetű üvegedény-töredékek,⁶³ Nürnberg címerével ellátott bronzöntvények⁶⁴ és további, ma még ismeretlen eredetű tárgyak) teszik színesebbé. Arra a kérdésre – akár a viszonylag jól kutatott középkori kerámia esetében is –, hogy mi tekinthető helyi terméknek, netán a Székelyföldre máshonnan beköltöző mester művének, és mi számít Erdély más vidékeiről vagy távolabbról érkező importnak, továbbá, hogy miben áll a régészeti szakzsargonban az importleletek kapcsán oly gyakran említett „hatás” és „kapcsolat”, csak esetről esetre, gondos elemzés alapján vála­szolhatunk, és erre is csak akkor tehetünk kísérletet, ha mai tudásunk szintjén is jól értel­mezhető leletekhez juttat bennünket a régész-szerencse.