Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

SIRATÓÉNEK RACACINUSRÓL, KISINASÁRÓL

Mért állsz tétlenül itt felcser, szaporázzon a lábad,
   Gyorsan az orvost hívd, szállj a nyeregbe, ügess!
Hozd sebesen, tán még pislogva találja a mécsest,
   S lelke szegénynek nem röppen el ajkairól.
És ha - miként Makhaón - gyógyítasz, esdve könyörgök,
   Mind, ami kedves, szép, mind, ami drága neked.
Buzdítson becsvágy, bízzál bár bő jutalomban,
   Ápold gondosan őt, úgy, ahogy engemet is.
Új Phoebus te leszel, vagy az istenek orvosa, Paean,
   Hogyha föléleszted, Henricus, ezt a fiút.
S mint holt Virbius éltét egykor visszaigéző
   Istenségnek is, úgy hódolok én teneked.
Villámtól sose félj, sok Küklopsz mondja gyakorta,
   Hajdani bosszúját bánja nagyon Jupiter.
Gyorsan szállt a parancs. De miféle madár az a tölgyön,
   Mely tompult feketén libben a földre amott?
Életet is jósolhat zord Jupiternek a fája,
   Makkját ették még hajdan az ősi atyák.
Földben a holt helye van, s a sötét szín már a halálé,
   Így feketét látván tudjuk, a gyász jele az.
Bárcsak a baljós jel ne halálnak a hírnöke lenne,
   És változtatná jóra az isteni kéz.
Ó siralom! Búsan jönnek, jaj, kár a beszédért,
   Néma bizonyság már bánatos arcotok is.
Meghalt! Nem segített már rajta derűs, üde képe,
   S bajban a megmentő zsenge szakálla se volt.
Úgy hever, oly mereven, mint elfonnyadt amaranthusz,
   Melynek a böjti vihar törte derékba tövét.
Lássátok: szép arcáról a mosoly le se hervadt,
   S őrzi pirosságát, mintha csak élne szegény.
Gyászpadján kiterített Pallász arca ilyen volt,
   S Parthenopeiosznak, sírba rakása előtt.
Hol van hát a remény, melyben megbízhat az ember,
   És van-e röpke idő, mely egyedűl az övé?
Mint pocsolyában szétpukkan zápor buboréka,
   Ránk tör végóránk éppen ilyen hevesen.
Sok-sok hosszú évben bízunk ostoba fővel,
   Gyűjtünk s másra marad mind, amit összeszedünk.
Hádész mintha nem is ránk lesne kitárt kapujával,
   Csáklyás révész sem várna a Styx vizein,
S Hébé adna nekünk az öröklét hűs italából
   (Istenek étke után issza a nagy Jupiter).
Van sors, van végzet, ám ezt mi kutyába se vesszük,
   Élünk balhitben szárazon és vizeken.
Hátat fordit a földnek s száll tengerre az egyik,
   Másik szánt és vet, vízre reá se tekint.
Itt ez nagyratörő, keres olcsó népszerüséget,
   Talpig vértben amaz gyűjti a harci babért.
Föld méhébe kutat, felhők közt mássza a csúcsot,
   Sőt az eget - vélnéd - ostrom alá veszi ő.
Közben az Álom bátyja sötéten száll a világban,
   Megpillantani őt még sohasem sikerült,
És a gyanútlan népeket így taglózza le orvul,
   Nincsen fölmentés csorba kaszája elől.
Meg nem hatja a szép ábrázat s ifjui kor sem,
   Elragad egyformán délceget és nyavalyást.
Rút Therszitész, szép Nireusz, majd Párisz, Akhillész,
   Atyja előtt Troiloszt érte a végzet utol.
Máglya tüzén aki most rőt lángok közt elenyészik,
   Harcos volt az imént, életerős fiatal.
Nem lelt méltó párra a játékos viadalban,
   És lova nyergében senki se múlta fölül.
Tündareosztól ezt, Hermésztől azt örökölte,
   Szívből kedvelték ők is az ifju vitézt.
Most pedig, éppen az élet végső pillanatában
   Dús haja egy fürtjét vágta le Perszephoné.
Spártai harcban az ifjak mérték össze tudásuk,
   Ő is vígan a zöld pázsiton átlovagolt.
Míg laza kantárral tovanyargalt úttalan úton,
   Élte sötét fonalát vágta el Atroposz így.
Földre bukott paripájáról tört nyakcsigolyával,
   S teste fölött siklik máris a szürke madár.
Mennybeliek! Rend ez? Mért tűritek el, hogy e három
   Meddő vénasszony döntse a sorsokat el?
Irgalomérzés abban nincs, aki önmaga nem fél,
   Részvétet várhat mind, aki példaadó.
Mért nem anyák, hogy felfognák a szülői könyörgést,
   S rádöbbennének, hogy mi az aggodalom.
Tömjénáldozat illata sem békíti meg őket,
   Elhal az esdeklés, lelve süket füleket.
Rút banya-népség! Bárcsak bosszúm sújtana rátok,
   S megtépázhatnám vén csuparánc fejetek!
Őszült üstökötök markomba kerülne csak egyszer,
   Hullana máris szét rokka, motolla, fonál.
Sorsok acéltábláit tüstént összetipornám,
   Mert a szilárd vasnál kőszivetek ridegebb.
Még tán Afrika bősz fenevadja sem ártana annak,
   Kit fiatal fővel most ti ragadtatok el.
Kaszpia kölykes tigrise őhozzá sose nyúlna,
   Sőt még vadkan sem, melyet a dárda sebez.
Heszperiszek sárkány kígyója se bántja ez ifjút,
   Sem földön kúszó, sem vizi szörnyetegek.
Adjátok meg a választ, mit követett el a jámbor,
   Halljuk hát, mi a vád, mért ez a szörnyü halál?
Delphit, Trivia házát lobbantotta-e lángra?
   Néked, Apolló, ő ölte meg ökreidet?
Állad arany díszét, Ammon, ő nyírta le orvul?
   Ő szaggatta le tán köntösödet, Jupiter?
Ő lett volna, ki Vénusz jobb karján sebet ejtett,
   S Pallászt ellopván még csupa vér a keze?
Istennők ágyába osont rút indulatokkal,
   Vagy közhírré tett mennyei titkokat ő?
Ossza hegyét guritotta reá az olümposzi csúcsra?
   Ő szolgálta talán Enkeladoszt s Japetoszt?
Márpedig ő senkit még szóval sem keserített,
   Ártatlan, békés, egyszerü életet élt.
Ám mit rágódom? Vadságod okozta halálod,
   Mint pusztában a szó, kárba veszett a tanács.
Hányszor szóltam ezért, és kértelek és könyörögtem,
   Meggondoltabb légy, lóra ne ülj, ha szilaj.
Nincs az a négylábú, mely jobban bajba keverne
   Földi halandókat, mint a tüzes paripa.
Ott a csatában a ló, mely rendet vág a sorokban,
   S tölti a mély Ereboszt újra meg újra a ló.
Ló müve volt Ilion háromszori porba bukása,
   Így pusztult Rhészosz s véle egész serege.
Ló volt Hippolütosznak végzete és Phaëtóné,
   Tűzben enyészett el két lova és kocsija,
Sőt te, Khimérával megvívó Bellerophón is,
   Fogtad bár a sörényt, csak ledobott Pegazosz.
És Diomédész Rhészosztól rablott paripái
   Tudjuk, a húst ették, és nem a zsenge füvet.
Potnia ádáz kancáit ki nem ismeri hírből,
   Hippomanész mit tett s honnan a bűne vajon?
Minderről szóltam neked, ám te kihívtad a sorsot,
   Kedved a bajban telt, s egyre kerested a vészt.
Ékes szerszámdísz, kantár - ez járt a fejedben,
   Lóra ha pattantál, már repesett a szived.
Tűzfúvó táltos, nem hitvány, rossz gebe hátán
   Száguldván a mezőn, még patanyom se maradt.
Nem vonzott úgy téged hintó lomha nyugalma,
   Sem békés evezés csónakon ülve, tavon,
Mint vad vágtában nekivágni a nagy meredeknek,
   S körbeügetni a gyors, szárba fogott paripán.
Lám, ki az élvezetet habzsolja, hová viszi vágya,
   És mit hajszoltál, merre sodort a gyönyör?
Élüszion mezején győztesként futsz te bizonnyal,
   S száját tátva figyel Automedon tereád.
Ó, te szegény gyermek, mindnyájunk büszke reménye,
   Most a szülőháznak támogatója ki lesz?
Jó szolgát, ki hasonló hozzád, merre találok?
   Hű legyen és szorgos, fürge a szelleme is.
Sírástól visszhangzik a város, néma az udvar,
   Nyüzsgését, zsivaját már elemészti a csend.
Ifjat, vént egyaránt megdöbbentett a halálod,
   Félti családját ez, fojtja a félelem azt.
Ámde kiváltképp én rémültem meg, hiszen eddig
   Mellettem voltál nappal is, éjszaka is.
Éj idején hányszor látom majd szép, derüs arcod,
   Álom, mely csalfán száll az agancskapun át.
S ébredvén hányszor hívlak még újra meg újra,
   Mintha csak álmod nem lenne örök nyugalom.
Szőke fejű ifjú ha netán felbukkan előttem,
   Lenszín fürtjeidet sejtheti képzeletem,
Izmos, termetes atlétát pillantva meg éppen,
   Széles vállaidat látja a lelki szemem.
Dermedt csontom sokkal előbb elporlik a sírban,
   Mint emlékedet én egyszer is elfeledem.
Él a remény, hogy megtarthatsz emlékezetedben,
   Bár feledést nyújtó Léthe vizét megiszod.
Egy aggaszt: azt hittem, hosszú életet élhetsz,
   S úgy véltem, hogy még élnek az istenek is.
Törlesztést a kapott jóért balgán elodáztam,
   Hű szolgálatodat nem viszonozva neked.
Még tán - Minosz itélőszéke elé, ha idéznek -
   Hálátlanságért száll a fejemre a vád.
Kímélj, drága fiam! Hadd pótlom most a mulasztást,
   Késett hálaadást érzi porában a holt.
Lenne csak úgy rá mód, mint isteneinknek is egykor,
   Így mondják a regék, ölteni új alakot.
Csacska madár, örvénylő víz nem válna belőled,
   Fává sem nőnél, mely a tüzekben elég,
Inkább sáfrány, délszaki kúszó vagy majoránna,
   Szép fürtös jácint, nárcisz, e sárga virág,
Vagy kikelet szép illatozó üde hírnöke lennél,
   Mely túltesz rózsán, túltesz a telt violán.
Langyos déli szelek nem csalnak ilyet ki a földből,
   Nem gyűjtött szebbet Flóra finom keze sem.
Nálad üdébbre a szűz sem akadna, ki szép koszorúját
   Fonja, hogy az ragyogó fürtjei éke legyen.
Jobb ízű nektárra a szorgos méh se találna,
   Ennél illatosabb mézre magam se lelek.
Ám e csodákhoz az embernek nincs semmi hatalma,
   Gazdád lantjának halljad e bús dalait:
Nem némult el a vers Attiszról s él Ganümédész,
   Él Adonisz s Hülász, élteti őket a dal.
Könnyem, mely a fivérért jó múltkor ki se csordult,
   Most omlik bőven s koppan a sírköveden.
Végső versként véssétek lapjára e kőnek,
   Melyet elolvasván gyűl a szemekben a könny:
Janus hű Racacinusa testét rejti e sírhant,
   S Janus lelke felét vitte magával a holt.