Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

A thébaiak mondásai: Kilencedik fejezet

A thébai Epameinondasz uralkodása idején az eszeveszett tömeg sohasem támadt rá a had­seregre.

Ő mondta azt, hogy a legszebb halál: csatában meghalni.

Kijelentette, hogy azoknak a testét, akik fegyvert viselnek, célszerű edzésben tartani, akár atléták, akár katonák. Ezért még a kövérebbeket sem szenvedhette, úgyhogy az ilyeneket eltá­volította a hadseregből, mondván, hogy három vagy négy pajzs is alig fedi el a hasát, és emiatt már a saját szemérmét se látta régóta.

Továbbá annyira mértéktartó volt a táplálkozásban, hogy amikor szomszédja meghívta vacsorára, és elébe rakta az elkészített csemegéket, zöldségféléket és zsíros pecsenyéket, Epamei­nondasz azonnal távozott, mondván: “Azt hittem, áldozathozatalra készülsz, nem merényletre.”

Mikor a szakács néhány napi kiadásáról számot adott neki egy társaság jelenlétében, ő csak az olaj mennyiségét sokallotta. Mikor csodálkoztak ezen a jelenlévők, Epameinondasz kijelen­tette, hogy nem a költségeket kifogásolja, csak azt, hogy ennyi olaj jutott a szervezetébe.

Egy állami ünnepen, amikor mindenki a poharak és a szajhák körül forgolódott, ő gondo­zat­lanul, eltöprengve járt-kelt. Találkozott egyik hívével, aki csodálkozott rajta, és megkérdezte, miért jár így egyedül, ilyen ruházatban. “Azért - válaszolta -, hogy ti mindnyájan ihassatok és lustálkodhassatok.”

Egy apróbb bűnökben vétkes fickót Pelopidász kérésére nem bocsátott szabadon, de a barát­nője szavára igen, mondván, hogy ilyesmit a szeretőknek kell kieszközölniük, nem pedig a hadvezéreknek.

Mikor a spártaiak háborút indítottak, és a thébaiak olyan jóslatot kaptak, amely részben győ­zel­met, részben vereséget helyezett kilátásba, Epameinondász meghagyta, hogy emezeket az emelvény jobb oldalára, amazokat pedig balra helyezzék oda, s miután ez megtörtént, szólásra emelkedett: “Ha engedelmeskedni akartok elöljáróitoknak, és szembe akartok szállni az ellenséggel, akkor itt vannak számotokra a jóslatok” - s a kedvezőbbekre mutatott. - “De ha megijedtetek a veszélytől, akkor itt vannak amazok” -, és rápillantott a rosszabbakra.

Amikor más alkalommal az ellenség ellen vezette seregét, megdördült az ég, és a körötte állók kérdésére, hogy mit gondol, mit jelez az isten, azt felelte: “Az ellenség meg van rémülve, mivel a közelükben verünk tábort.”

Állítása szerint abból, ami csak megesett vele valaha is az életben, az volt mindennél a legszebb, hogy még mindkét szülője megérhette az ő győzelmét a spártaiak fölött Leuktránál.

Noha máskülönben teste ápoltan és arca vidáman szokott ragyogni, az említett csata más­napján gondozatlanul és közönséges külsővel jelent meg. Barátai érdeklődtek, hogy talán valami szomorúság érte-e. “Semmi - válaszolta -, csak úgy gondoltam, hogy tegnap elbiza­kodottabb voltam, mintsem illenék, ezért ma megzabolázom féktelen örömömet.”

Tudva azonban, hogy a spártaiak elhallgatják az ilyen vereségeket, és bizonyítani akarván veszteségük nagyságát, hozzájárult, hogy ne csak együtt, hanem minden egyes város külön-külön vigye el holttesteit, úgyhogy kiderült: több mint ezer spártai lelte halálát.

Mikor a thesszáliaiak diktátora, Jaszón mint háborús szövetséges Thébába érkezett, és kétezer aranyat küldött a súlyos anyagi gondokkal küszködő Epameinondásznak, ő az aranyat nem fogadta el, hanem amikor ráakadt Jaszónra, így szólt hozzá: “Te idegen csapatok élén állsz.” Aztán egy polgártól ötven drachmát kölcsönzött a hadjárat költségeire, és betört a Pelo­ponnézoszra.

Máskor a perzsa király küldött neki háromezer dareikoszt, de ő hevesen rátámadt Diome­dontészre, mivel ekkora hajóutat megtett, hogy megvesztegesse Epameinondászt. A királynak pedig megüzente: ha szívén viseli a thébaiak érdekeit, Epameinondász ingyen is a barátja lesz; máskülönben az ellensége.

Mikor az argosziak csatlakoztak a thébaiakhoz, az Árkádiába érkezett athéni követek mindkét államot megvádolták, és a szónok Kalisztrátosz fölhánytorgatta Oresztész és Oidipusz tettét. Fölállt erre Epameinondász, és azt mondta: “Nem tagadjuk, nálunk is volt apagyilkosság, az argosziaknál is anyagyilkosság, de mindezt az akkoriban elkövetett szörnyűséget mi kivetettük, az athéniek azonban befogadták.”

A spártaiak hosszan és súlyosan vádolták a thébaiakat, mire Epameinondász megjegyezte: “A thébaiak arra mindenesetre rákényszerítettek benneteket, hogy fölhagyjatok a szűkszavú­sággal.”

Mikor Alexandroszt, Pherai zsarnokát, a thébaiak ellenségét az athéniek barátságukba és szövetségükbe fogadták, s Alexandrosz megígérte, hogy fél oboloszért fog adni nekik egy font húst, Epameinondász azt mondta: “De mi az athénieket ehhez a húshoz ingyen tűzifával fogjuk ellátni, mert letaroljuk a földjüket, ha rosszban sántikálnak.”

A nyugalomban elpuhult boiotokat mindig fegyverben akarta tartani; figyelmeztette is őket, valahányszor boiotarchává, vagyis legfőbb tisztségviselőjükké választották: “Gondoljátok meg inkább magatokat, emberek, mert ha az én kezemben van a hatalom, nektek katonás­kodnotok kell.”

Lejtős és hepehupás földjüket is háborús színtérnek nyilvánította, mintha másként nem is tudnák megtartani, hacsak nem fűzik karjukat a pajzs szíjazatába.

Amikor Korinthosznál néhány thébait, akik a kelleténél forrófejűbben egészen a falak alá merészkedtek, Khabriász elfogott, és arra a helyre győzelmi jelet tűzött ki, Epameinondász kinevette: “Oda nem tropheumot (győzelmi emléket), hanem hekatesziont kellene állítani, mivel a városkapuk elé, a keresztutakra Hekatét szokás elhelyezni.”

Hírül hozta valaki, hogy az athéniek új fegyverekkel fölszerelt hadsereget küldtek a Pelo­ponnézoszra. Ő így szólt: “Mi az, hát azért siránkozik Antigenidász, merthogy Tellésznek új fuvolái vannak?” Tellész ugyanis a legrosszabb fuvolás volt, Antigenidész meg a legjobb.

Amikor rájött, hogy fegyverhordozója nagy összeget préselt ki egy fogolyból, így szólt hozzá: “Add vissza nekem a pajzsot, vegyél magadnak egy csapszéket, és élj ott! Mert már nem akarsz becsülettel és készségesen kockázatot vállalni, egy lettél a gazdagok és boldogok közül.”

Megkérdezték tőle, kit tart a jobbik hadvezérnek: Khabiászt vagy Iphikratészt. “Lehetetlen eldönteni, amíg élünk” - mondta.

Amikor Lakóniából visszatért, társaival együtt főbenjáró ügyben vád alá helyezték, minthogy megszegve a törvényt négy hónappal meghosszabbította fővezéri hatalmát. Ő rábeszélte társait, hogy mint akik kényszerűségből cselekedtek, hárítsák csak reá a bűnt. Azután pedig kijelentette, hogy tetteire nincs mentsége, de valamit azért nyomatékosan kijelentene a bírák­nak, hogy tudniillik, ha meg fogják ölni, úgy jegyezzék be az ítéletet, hogy megtudja egész Göröghon: Epameinondász akaratuk ellenére kényszerítette a thébaiakat, hogy pusztít­sák el tűzzel-vassal Spártát, mentsék föl az ötszáz év óta minden pusztítástól megkímélt és zsúfolt lakosságú Messzénát, kétszázharminc év után fogják össze és egyesítsék az árkádia­kiakat, állítsák helyre a görögök szabadságát. Mert ez történt e hadjárat révén. A bírák végül is nagyot nevettek, és úgy zárták le az ügyet, hogy egyikük sem szavazott Epameinondász ellen.

Az utolsó ütközetben megsebesült, és amikor sátrába vitték, Daiphantoszt szólította, aztán Hüollidant; mikor megtudta, hogy mindkettőjüket megölték, szót emelt azért, hogy kössenek békét az ellenséggel, hiszen nincs már vezérük. A polgártársait legjobban ismerő férfiú szavát a körülmények igazolták.

Pelopidásznak, Epameinondász vezértársának fölhánytorgatták a barátai, hogy elhanyagol egy fontos dolgot, a vagyongyűjtést. “Mit bánom én” - mondta ő, és rámutatott Nikomedészre, aki sántított, és nem volt egy ép és egészséges testrésze.

Mikor csatába indult, és felesége kérte, hogy vigyázzon magára, így szólt: “Ezzel fordulj másokhoz, mégpedig az elöljárókhoz és a vezérhez, hogy gondoskodjanak polgártársaikról.”

Egy katona azt mondta: “Rátörünk az ellenségre.” Mire ő: “Inkább, mint az ellenség miránk.”

De mikor Alexandrosz, Pherai zsarnoka, az ígért sértetlenséget megszegve bilincsbe verette, ő gyalázkodások közepette támadt rá, mondván: “Halálod elébe sietsz. Biztos, hogy a thébaiak rettentő haragra gerjednek, és csakhamar te fogsz kegyelemért könyörögni.”

A zsarnok felesége, Thébé, midőn meglátta Pelopidászt, azt mondta, csodálja, milyen derűs a sanyargattatásban. “Én meg - válaszolta ő - inkább rajtad csodálkozom, hogy minden kényszer nélkül elviseled Alexandroszt.”

Egyébként amikor Epameinondász kiszabadította, Pelopidász úgy nyilatkozott, hogy hálával tartozik Alexandrosznak, amiért most mindenekelőtt önmagát ismerte ki: nemcsak a háború­hoz, hanem a halálhoz is kellő elszántsággal rendelkezik.