Janus Pannonius összes munkái Jani Pannonii opera omnia Közrebocsátja: V. Kovács Sándor

A rómaiak mondásai: Tizedik fejezet

M. Curius, mikor némelyek arról panaszkodtak, hogy a háborúban szerzett föld csekély hánya­dát osztotta ki személyenként a népnek, a nagyobbik részét meg közföldnek tartotta vissza, azt az óhaját fejezte ki, hogy egyetlen olyan római se maradjon, aki nem értékeli eléggé a táplálékot nyújtó földet.

Leigázásuk után fölkeresték őt a szamnitok, amint éppen répát főzött egy cserépedényben, és aranyat ajánlottak föl neki. Azt válaszolta: annak, aki így étkezik, semmi szüksége sincs aranyra; s ő többre tartja, hogy olyanokon uralkodik, akiknek van aranyuk, mintsem hogy neki legyen.

Mikor C. Fabricius hallotta, hogy a rómaiak vereséget szenvedtek Pürrhosztól, így szólt Labienushoz: “Pürrhosz diadalmaskodott a rómaiak fölött, nem az epeirosziak.”

Őt küldték Pürrhoszhoz, hogy kiváltsa a foglyokat, de nem fogadta el tőle a neki fölajánlott hatalmas tömegű aranyat.

Amikor Pürrhosz másnap odaállított egy óriási elefántot, hogy az a gyanútlan Fabricius háta mögött egy iszonyú trombitálással a feje fölé emelkedjék, s ez így is történt, Fabricius nevetve odafordult: “Engem sem a tegnapi arany, sem a mai ízetlen tréfa nem ingat meg.”

Pürrhosz kérte, hogy maradjon nála, és viselje mellette a második vezér tisztét, de ő azt mondta: “Ez neked se lenne jó. Mert ha az epeirosziak mindkettőnket megismernek, inkább azt akarják majd, hogy én uralkodjak fölöttük, semmint te.”

Pürrhosz orvosa levélben konzulságot ígért Fabriciusnak, ha beleegyezik, hogy ő méreggel megölje Pürrhoszt, és segít neki ebben. Fabricius azonban a levelet elküldte Pürrhosznak, hogy lássa, milyen rosszul ítélte meg a barátait és ellenségeit. Azután, hogy lelepleződött a csel­vetés, Pürrhosz fölakasztatta az orvost, Fabriciusnak azonban váltságdíj nélkül kiszol­gál­tatta a foglyokat, és nem fogadott el ajándékot sem; Fabricius ennek ellenére megadta a teljes összeget, nehogy úgy tűnjék, mintha hasznot akarna húzni; mert ő nem Pürrhosz érdekében árulta el az álnok tervet, hanem hogy senki se tételezze föl a rómaiakról, hogy azért akarják Pürrhoszt csellel megölni, mivel nyílt csatában nem diadalmaskodhatnak fölötte.

Fabius Maximus nem akart Hannibállal ütközetbe bocsátkozni, hanem annak pénzt és ellátást nélkülöző seregét huzavonával akarta kifárasztani. Szüntelenül nyomon követte őt, majd messze egy zord és hegyes vidéken váratlanul előtte termett. Az emberek kinevették, és Hannibál gondviselőjének csúfolták, de ő alig vetett rájuk ügyet, saját elgondolásait követte, és gyakran mondogatta híveinek: szerinte gyávább az, aki attól fél, hogy belemarnak, és mindenféle rosszat híresztelnek róla, mint aki megfutamodik az ellenség elől.

De amikor társa, Minucius sok ellenséget megsemmisített, és ezért Róma mint érdemes férfiút számos szónok beszédével ünnepelte, ő azt mondta, többet ért el eddig annál, hogysem féljen Minucius várható kudarcától.

Nemsokára azonban Minuciust csel folytán kevesedmagával körülvették, és már-már úgy tűnt, hogy csapataival együtt el fog pusztulni, amikor Fabius Maximus a segítségére sietett, a nem kevés számú ellenséget legyűrte, és őt kimentette. Hannibál állítólag így szólt ekkor híveihez: “Ugye, gyakran megmondtam, hogy ez a hegyekben gyülekező köd egyszer még nagy zivatart zúdít a nyakunkba.”

A cannaei vereség után Fabius Maximust konzullá nevezték ki Claudius Marcellusszal, egy bátor emberrel együtt, aki minduntalan csatározásokkal nyugtalanította Hannibált. Fabius Maximus azt remélte, hogy ha tartózkodnak is a tömeges ütközettől, az ő eljárásával Hannibál seregét rövidesen sikerül meggyöngíteni. Mondta is Hannibál, hogy a nem harcoló Fabiustól jobban fél, mint a harcoló Marcellustól.

Bevádoltak Fabiusnál egy Lucanus nevezetű katonát, hogy éjjelente sűrűn elhagyja a tábort, mivelhogy szeret egy nőt. Mikor megtudta, hogy ez máskülönben a legkiválóbb harcos, el­fogatta a barátnőjét, és titkon maga elé vezettette. Ezután a férfit is magához rendelte, és így szólt: “Nem titok előttem, hogy te a szabályzatot megszegve hol töltöd az éjszakáidat, de korábban azt is jól tudtam, hogy derék ember vagy. Most tehát bátor tetteid töröljék el a vétségeidet, ezentúl azonban közöttünk leszel, mert erre kezest állítok.” És az elővezetett asszonykát hozzáadta a férfihoz.

Hannibál a vár kivételével birtokában tartotta Tarentumot. Fabius Maximus a várostól a lehető legmesszebbre térítette Hannibált, a várost pedig elfoglalta és lerombolta. Mikor megkérdezte az írnoka, mit határozott a szent szobrokról, így válaszolt: “Hagyjuk meg a tarentumiaknak a haragvó isteneket.”

M. Liviust azonban, a vár parancsnokát kinevették a többiek, amikor azt hangoztatta, hogy az ő közreműködésével foglalták el a várost. Fabius mégis egyetértett vele: “Igazat beszélsz, mert ha te nem vesztetted volna el, sohasem szereztem volna vissza.”

Fia volt épp a konzul, és nyilvánosan, sokak jelenlétében válaszolt a kérdésekre, midőn már idős édesapja lovon a helyszínre érkezett. Amint a fiatalember odaküldte hozzá a lictort, és a többiek megdöbbenésére fölszólította apját, hogy szálljon le lováról, Fabius korát meghazud­tolva a földre pattant, és fiát átölelve így szólt: “Jól van, fiam, helyesen jársz el, mivel megértetted, kiket irányítasz, és milyen magasztos tisztséget viselsz.”

Az előbb említett Africanus azt az időt, amely a katonáskodás és az állami szolgálat után megmaradt, írásra fordította, mondván, hogy ezentúl gondtalanul él.

Miután kemény ostrommal bevették Karthágót, néhány katona eléje vezetett egy csinos fogoly leányt, akire véletlenül találtak rá. “Szívesen elfogadnám - szólt -, ha magánember volnék, nem pedig elöljáró.”

Baudia városát ostromolta, amelyből kimagaslott Venus temploma. Ide törvénykezést hirde­tett, hogy tudniillik két nap múlva ebben a szentélyben fogja meghallgatni a pereskedőket. S így is tett, ahogy előre megmondta, miután elfoglalta a várost.

Megkérdezte tőle valaki Szicíliában, miben bízik, hogy Karthágó ellen hajóhadat akar indítani a tengeren át. Ő megmutatott neki háromszáz férfit, akik fegyveresen gyakorlatoztak, és rámutatott egy tengerre néző toronyra. “Senki sincs közülük - jelentette ki -, aki fel ne mászna abba a toronyba, és le ne vetné magát onnan, ha én megparancsolom.”

Átkelt a sereg, és mivel Scipio a földet is hatalmába kerítette, s az ellenség táborát is föl­emésztette, a karthágóiak küldöttek útján a békeszerződésről kezdtek tárgyalni, és megígérték, hogy átadják összes elefántjukat és hajójukat, s ezenfelül még fizetnek is. Aztán Hannibál megérkezésében bizakodva, ki Itáliából partra szállt, emiatt megszegték a megállapodásokat. Scipio azonban átlátván a dolgot, kinyilvánította, hogy már ő sem hajlandó megtartani az egyezséget azokkal, akik maguk sem kívánják, hacsak nem fizetnek még további ötezer talentumot, mivel Hannibáltól reméltek támogatást.

Továbbá mivel a karthágóiak az erőszak nyomására már követeket küldtek hozzá a béke­szerződés ügyében, tüstént elküldte mindazokat, akik megérkeztek, hogy meg sem hallgatja őket addig, amíg L. Terentiust eléje nem vezetik. Ez a Terentius pedig római polgár volt, derék ember, akit korábban a punok elfogtak. Amikor őt is odavezették, Scipio a tanács­kozá­son maga mellé ültette a fővezéri emelvényre, így tárgyalt a karthágóiakkal, és végét vetette a háborúnak. Terentius aztán követte Scipiót a diadalmenetben, a felszabadulást jelképező süveget viselve. Amikor meghalt, Scipio azok előtt, kik a temetésre összesereglettek, mézes borral köszöntötte az elhunytat, és más módon is buzgón végtisztességet szolgáltatott neki. De mindez később történt.

Máskülönben Antiokhosz király, mikor a rómaiak őellene készülődve áthajóztak már Ázsiába, barátságot ajánlott Scipiónak, de ő azt válaszolta: “Előbb kellett volna ezt megtenni, nem pedig most, amikor már kiengedted kezedből a gyeplőt és a kantárszárat.”

Amikor a szenátus úgy döntött, hogy folyósítsanak neki egy összeget az állampénztárból, és a quaestorok vonakodtak, hogy még aznap megnyissák a kincstárat, ő azt mondta, majd maga nyitja ki, hiszen zárva is az ő jóvoltából van, ő töltötte meg annyi pénzzel.

Paetilius és Quintius aznap idézték a nép elé, amikor ő hálát adott, hogy legyőzte a karthá­góiakat és Hannibált. Így szólt: “Én megkoszorúzva indulok föl a Capitoliumra könyörögni; ezalatt szavazzon ellenem, aki akar.” Miután elhangzottak szavai, fölhaladtában követte őt a nép, otthagyván vádlóit beszéd közben.

Ez a T. Quintius mindjárt kezdetben annyira jeles ember volt, hogy a tribunusi, a praetori és az aedilisi hivatal elnyerése előtt konzullá választották.

Amikor hadvezérként Philipposz ellen küldték, tárgyalást kezdett vele, Philipposz azonban kezeseket kért, mivel, úgymond, ellenfele csak egyike a sokaknak a rómaiak közül, maga ellenben egyedülálló a makedonok közt. “Te magadat tetted egyedülállóvá - vágott vissza Quintius -, mivel kiirtottad családtagjaidat és minden hozzátartozódat.”

Mikor csatában legyőzte Philipposzt, az iszthmoszi játékokon közhírré tette, hogy szabadon bocsátja a görögöket, és jogaikat sértetlenül hagyja. De mindazokat, akik a rómaiak közül Hannibál idejében fogságba estek, és görög földön éltek rabszolgaként, a görögök ötszáz drachmáért megváltották, és neki ajándékozták. Ezek valamennyien követték Quintiust a diadalmenetben, nemezkalapban, amit a felszabadított rabszolgák szoktak viselni.

Amikor az akhájok sereget szándékoztak küldeni Zakünthosz szigetére, figyelmeztette őket, ne tegyék, mert ha mint kíváncsiskodók kidugják Peloponnézoszról a fejüket, netán le­nyisszant­ják majd.

Amikor Antiokhosz király nagy sereggel nyomul be göröghonba, és mindenki elámult a katonák sokaságán és fegyverzetén, Quintius ilyeténképpen mondott mesét az akhájoknak. Meghívták őt Khalkiszban vacsorára, s mikor elcsodálkozott a húsok tömegén, azt hallotta vendéglátójától, hogy mindez csak disznóhús, de valamennyi fogás más-más fűszerekkel és konyhai eszközök segítségével készült. “Hát ti se bámuljatok - mondta - a királyi sereg láttán, mikor lándzsásokat, páncélos katonákat, gyalogosokat és nyilazó lovasokat vesztek számba; ők mind szírek, csak a hadi fölszerelésük különböző.”

Philippoimenésznek, az akhájok elöljárójának sok lovasa és fegyverese volt, pénzben azonban nem bővelkedett. Játék közben Quintius úgy jellemezte, hogy Philippoimenésznek van keze és lába, de nincs hasa. Különben éppen ilyen volt Philippoimenész külső megjelenése is.

C. Domitius, az, akit a Nagy Scipio az Antiokhosz elleni háborúban Lucius fivére mellé adott saját képviselőjeként, megszemlélte az ellenség csatarendjét, és vezérei, kik vele voltak, azonnali támadásra biztatták. De ő azt mondta, nem elég ma már az idő, hogy miután annyi ezer ellenséget levágtak, és felszerelésüket elhurcolták, a táborba visszatérve még halottaikról is gondoskodjanak; de majd másnap jókor megteszik mindezt; és a következő napon hadra kelve ötvenezer ellenséget pusztított el.

P. Licinus konzul és hadvezér kétezer-nyolcszáz katonát veszített részint halottakban, részint foglyokban, amikor Perszeusz, a makedonok királya lovascsatában legyőzte. A csata után azonban, amikor Perszeusz a békeszerződés ügyében elküldte követeit, a legyőzött azt követelte a győztestől, hogy adja meg magát övéivel együtt a rómaiaknak.

Paulus Aemilius kudarcot vallott, amikor másodszor pályázott a konzuli méltóságra. Aztán, hogy a perszeuszi vagy makedon háború a vezérek tapasztalatlansága és hozzá nem értése következtében túlságosan elhúzódott, és őt konzullá választották, tagadta, hogy ezért hálával tartoznék a római népnek, hiszen nem is azért tették meg hadvezérnek, mintha ő szorulna rá a konzulságra, inkább amazok a konzulra.

Hazafelé igyekezvén a forumról, és harmadik leányát könnyben úszó szemmel találván, tudakolta a bánat okát. Mikor a leány kibökte: “Mert elpusztult Perszeusz” (volt ugyanis egy ilyen nevű kiskutyája), ő így szólt: “Az istenek kedvezni fognak, és most ennek adják előjelét, lányom.”

Mikor a táborban azt tapasztalta, hogy igen nagy az összevissza parancsolgató és túlbuzgó emberek kérkedő elbizakodottsága, elrendelte, hogy maradjanak nyugton, és csak a kardjukat köszörüljék. A többire majd neki lesz gondja.

Megparancsolta, hogy az éjszakai őrtállók lándzsa és kard nélkül őrködjenek, hogy az ellenséggel szembeni védekezés kockázatos volta miatt jobban úrrá legyenek álmosságukon.

Amikor hegyes vidéken betört Makedóniába, és meglátta a felsorakozott ellenséget, Nassica arra biztatta, hogy nyomban ütközzenek meg. “Ha mi is olyan fiatalok lennénk, mint te” - válaszolta. - “Nekem azonban a hosszú tapasztalat azt parancsolja, hogy rendezett csatasorral ne bocsátkozzam harcba rögtön a megérkezéskor.”

Miután Perszeuszt legyőzték, és a győzelem alkalmából ünnepi lakomát rendezett, azt mondta, hogy az ellenségnek félelmetes hadsereget s a barátoknak a legkellemesebb lakomát elő­teremteni: egyenértékű cselekedet.

Mikor a fogságba esett Perszeusz azt kérte, hogy engedjék el neki a diadalmenetet, így szólt hozzá: “Rajtad áll”, vagyis engedélyt adott neki, hogy végezzen önmagával.

A megszerzett töméntelen kincsből semmit sem tartott meg magának, csak sógorának, Tuberónak adott vitézsége elismeréséül egy öt font súlyú aranyserleget. S azt mondják, ez volt az első olyan aranytárgy, amelyet az Aemiliusok házába bevittek.

Négy erős fiat adott neki a sors. Kettőt már régen örökbe adott másoknak. A két otthon maradt közül az egyik meghalt tizennégy éves korában, öt nappal apja diadalmenete előtt, a másik tizenkét évesen, öt nappal a diadalmenet után. A bánatában és gyászában osztozó nép között járva Paulus Aemilius azt mondta, hogy hazája felől immár nyugodt, és biztonságot érez, de most valamennyiükért magára vonta a sarkában leselkedő végzet minden irigységét házi boldogsága miatt.

Az idősebbik Cato kifakadt a nép előtt a fényűzés meg a pazarlás ellen, és azt mondta, hogy nehéz a gyomorhoz szólni, mert annak nincs füle. Csodálkozik, hogy még fönnállhat egy olyan állam, amelyben több halat fogyasztanak, mint marhahúst.

Az asszonyok túlságos befolyását csipkedve így beszélt: “Minden élőlény uralkodik a nősté­nyén, a többi élőlényen azonban mi, rajtunk pedig a feleségünk.”

Megvallotta, jobban szeretné, ha nem nyerné el a megérdemelt jutalmat, mint ha nem nyerné el büntetését, amikor pedig elkövetett valamit; ezenkívül mindenesetre meg is kell hogy bocsássák vétkeit.

Azzal serkentette a hivatalviselőket a bűnösök felelősségre vonására, hogy azt mondta: aki a rossztetteket megakadályozhatná, s ezt mégsem teszi meg, azt meg kell kövezni. (A lap szélén: “másként: ha nem hárítják el”.)

Azt vallotta, hogy jobban szereti a pirospozsgás, mint a sápadt fiatalokat.

Gyűlöli azt a katonát, aki pöffeszkedő járás-kelés közben a kezét, csata közben a lábát mozgatja, s hangosabban horkol, mint kiabál.

De a legrosszabb az a kormányzó, ki önmagát sem tudja kormányozni.

Mindenkinek a legjobban önmagát kell becsülnie, és nem kívánatos senkinek sem önmagával meghasonlania.

Látva, hány embernek emeltek szobrot, azt mondta: “Inkább kérdezzék felőlem az emberek, miért nincsen szobra Catónak, mint azt, hogy miért van.”

Biztatta a befolyásosokat, hogy takarékosan éljenek a hatalommal, s akkor az állandóan megmarad.

Azt állította, hogy akik az erényt megfosztják becsétől, az erénytől fosztják meg az ifjúságot.

A tisztségviselőt vagy bírót nem kell kérni az igazságos ügyben, sem kérlelni az igazságta­lanban.

Az igazságtalanság, még ha nem okoz is bajt elkövetőinek, a közösségnek azért csak káros.

Úgyis sok utálatos dolog van az öregségben, ne járuljon hozzá a bűnök utálatossága.

A haragot megkülönböztette a dühöngéstől.

A legkevésbé azokra irigykednek, akik szerényen és mértékletesen élvezik az életet, mert nem ránk irigykednek mások, hanem arra, ami az ő életkörülményeikből hiányzik.

Azt hirdette: a nevetséges dolgokban is van komolyság, a komolyakban is nevetséges.

A nevezetes tetteket nevezetes mondásokban kell rögzíteni, nehogy kihulljanak az emléke­zetből.

Korholta a polgárokat, hogy mindig ugyanazokat választják meg tisztségviselőül. “Úgy fog tűnni - mondta -, hogy nem sokan végzik a közügyeket, vagy nem sok embert tartanak alkal­masnak az államigazgatásban való részvételre.”

Úgy tett, mintha csodálná azt, akinek tengerparti birtokát elárverezték; mintha az ilyen ember a tengernél is erősebb lenne, hiszen könnyedén elnyelte azt, amit a tenger alig mos ki.

Látva, hogy a censori tisztségre pályázók közül mennyien hízelegnek nagyravágyásból a sokaságnak, ő maga azt hirdette, hogy a népnek buzgó orvosra és nagyszabású purgálásra van szüksége; ezért nem azt kell megválasztani, aki a leglanyhább, hanem azt, aki a legkérlelhe­tetlenebb. És e kijelentése után mindenkit otthagyott.

Úgy oktatta az ifjakat a bátor küzdelemre, hogy azt mondta, gyakorta hatékonyabb a kardnál a beszéd s a kéznél a hang, hogy megijesszük és megfutamítsuk az ellenséget.

Amikor hadat viseltek a Betis folyó mellett lakó hispániaiak ellen, az ellenség sokasága miatt egyre forróbbá vált a helyzet. Aztán amikor a celtiberek kétszáz talentumért fölajánlották, hogy segítséget hoznak, s a rómaiak nem voltak hajlandók a barbárokkal alkudozni, ő azt mondta, saját magukat csapják be; mert a győzelem esetén könnyen kiegyenlítenék a tartozást nem a maguk, hanem az ellenség javaiból, vereség esetén pedig nem lenne már többé se az, aki ígért, se az, aki behajtsa.

Miután azonban - amint ő maga emlegette - több várost elfoglalt, ahány napot az ellenséges területen töltött, semmi részesedést nem sajátított ki a zsákmányból, az enni- és innivalókon kívül.

Egyébként azután, hogy a katonáknak fejenként egy-egy font ezüstöt osztott ki, azt hangoztatta, jobb a hadjáratból sokaknak ezüsttel, mint keveseknek arannyal megtérni, a tisztségviselőnek azonban csak a dicsősége gyarapodjék.

A táborban öt szolgája volt, egyikük eladott három foglyot; aztán nem tudta ezt Cato elől eltitkolni, s mielőtt az ő szeme elé került volna, kötéllel véget vetett életének.

Scipio Africanus kérését, hogy pártfogolja a száműzött akhájok visszatérését, elutasította, hogy az nem az ő gondja. Amikor aztán a szenátusban sok mindent fölhoztak erről mellette is, ellene is, ő szólásra emelkedett, és így beszélt: “Mintha más gondunk se lenne, fecséreljük az időt holmi görög aggastyánok ügyét vizsgálva, hogy a mi földijeink vagy saját sírásóik temessék-e el őket.”

Amikor Postumus (Utószülött) Albinus (másként: Labienus, a görögben: Labiéoi) történelmi munkát írt görög nyelven, és ezért a hallgatóságtól bocsánatot kért, Cato gúnyosan megje­gyezte: megbocsátana, ha Albinus az amphiktüon szövetség határozatának kényszerítésére írt volna.

Azt rebesgetik, hogy a fiatalabbik Scipio ötvennégy éven át, míg élt, se nem vásárolt, se el nem adott, se nem épített semmit. Ezüstből mindössze harminchárom fontnyit hagyott hátra, aranyból pedig kettőt, minden fáradozása eredményeként, jóllehet Karthágót is leigázta, és több katonát gazdagított, mint az összes többi hadvezér.

Híven megőrizve Polübiosz szabályát, úgy tett, hogy nem hagyta el a fórumot előbb, mintsem hívévé vagy barátjává ne tett volna valakit azok közül, akikkel véletlenül összetalálkozott.

Már fiatalon akkora hírében állt a bátorságnak és az okosságnak, hogy az idősebbik Cato, mikor megkérdezték őt azok felől, kik Karthágóban katonáskodtak (és Scipio is közöttük volt), így vélekedett: “Egyedül benne van rátermettség, a többiek árnyékként bolyonganak mellette.”

De amint visszatért a táborból, Rómába hívták, nem azért, hogy kedvében járjanak, hanem hogy az ő karthágói működésének gyümölcsét gyorsan és könnyen leszakíthassák.

Egyébként miután a falak elfoglalásával a karthágóiakat arra kényszerítette, hogy a várat védjék, megbeszélte Polübiosszal, hogy mivel a tenger általában nem volt mély, szórják tele vassulyommal, vagy dobáljanak bele szegecselt védfalakat, nehogy talán az ellenség a vízen átkelve földhányásokon végigszökdeljen. Azt mondta, nevetséges, hogy akik birtokba vették a falakat, és behatoltak a városba, később azon fáradozzanak, hogy ne ütközzenek meg az ellenséggel.

Mikor szeme elé tárult a város, amely tele volt görög szobrokkal és szicíliai ajándékokkal, kihirdette, hogy ha van itt valaki ezen tartományokból, az válassza ki és vigye el a magáét, de se a rabszolgáktól, se a félszabadoktól ne tulajdonítsanak el semmit, sőt még venni sem engedett tőlük, a többiektől azonban bármit elhurcolhatnak és zsákmányolhatnak.

Amikor legkedvesebb barátjának, C. Laeliusnak segítséget nyújtott a konzuli méltóság elnye­ré­séhez, megérdeklődte, vajon pályázik-e Pompeius is a konzuli címre. Erről a Pompeiusról közismert volt, hogy egy fuvolásnak a fia. S mikor ő úgy nyilatkozott, hogy egyáltalán nem pályázik, sőt azt bizonygatta, hogy Laelius ügyét akarja előmozdítani és szavazataival támo­gatni, hittek neki, de hamarosan csalatkoztak beléje vetett reményükben. Mert nemsokára hírét vették, hogy Pompeius a fórumon sétál, és üdvözli a polgárokat. A többiek méltatlankodására így szólt nevetve Scipio: “Bizony kárba vész minden jó szándékunk, ha késlekedünk az emberekhez, nem pedig az istenekhez fordulni, akik már oly régóta áhítoznak egy fuvolásra.”

Appius Claudius volt ellenfele a cenzori hivatal elnyerésében. Amikor vetélytársa azt állította, hogy ő név szerint köszönti mindazokat a rómaiakat, akiket Scipio majdhogy nem is ismert, azt válaszolta neki: “Igazat beszélsz. Mert nekem nem arra volt gondom, hogy sokakat ismerjek, hanem inkább arra, hogy én ne maradjak senki számára ismeretlen.”

Minthogy nagyon is belebonyolódtak a keltiber háborúba, arra biztatta a polgárokat, hogy küldjenek a sereghez alvezéreket vagy tribunusokat, azaz mindkettő erényeivel rendelkező tanúkat és bírákat, hogy megrendszabályozzák azokat, akik a hadjáratban részt vesznek.

Amikor censor lett, elvette a lovát a fiától, aki a pun háború idején egy vendéglátás alkalmára színmézből város formájú alakzatot készített, és a vendégek elé rakta, hogy Karthágó jelképé­ben zúzzák össze. Amikor a fiatalember azt kérdezte, mi az oka a ló elvételének, Scipio azt felelte: “Az, hogy előbb romboltad le Karthágót, mint én.”

Megpillantva a mellette elhaladó Liciniust, azt mondta: “Tudom, hogy ez az ember hamisan esküdött; de ha senki be nem vádolja, én nem lehetek egyszerre a vádlója is, meg a bírája is.”

Amikor harmadszor küldte ki a szenátus, hogy a birodalmak, a népek és királyok megfigye­lőjeként “tanulmányozza az emberek törvényeit, és ne csak gaztetteit” (amint Clithomachus megfogalmazta), Alexandriába érkezett. A hajóról kilépve elfedte arcát, és így indult útnak. Kérték a körülötte álló alexandriaiak, hogy fedje föl és mutassa meg arcát azoknak, akik látni szeretnék. Amint fölismerték, kiabálni és tapsolni kezdtek. S amikor haladtukban maga a király is csak nagy nehezen tudta lépéseit az övéhez igazítani testének lomhasága és puhány­sága miatt, Scipio titkon odasúgta Panaitiosznak: “Az alexandriaiak egy hasznát már érzékelték jövetelünknek: a mi jóvoltunkból sétálni látták a királyt.” Útitársa volt tudniillik egy barátja, mégpedig a filozófus Panaetius, továbbá öt szolga, s mikor egy közülük idegenben meghalt, Scipio nem akarván vásárolni, Rómából hozatott egy másikat.

Mivel Numantia lakóit legyőzhetetlennek tartották, s ők valóban sok hadvezért legyőztek, erre a háborúra Scipiót ismét konzullá választotta a nép. Korábban rengeteg katonát soroztak be, de a szenátus ezt beszüntette, nehogy kimerüljön Itália; sőt még a rendelkezésre álló anyagi eszközöket sem engedte fölhasználni, erre az ügyre pedig olyan közadókat utalt ki, amelyek még nem voltak esedékesek. Scipio emlékeztetett rá, hogy neki ugyan nincs szüksége pénzre, hiszen ő és barátai elegendő vagyonnal rendelkeznek, a katonák azonban zúgolódnak. Nagyon is keserves ez a háború, hiszen egyrészt annyiszor diadalmaskodott rajtuk az ellenség bátorsága, s most épp ilyenek ellen kell harcolniuk, másrészt polgártársaik értetlenek, s most épp ilyenekkel összefogva kell harcolniuk.

Megérkezett a táborba, s ott igen sok szabálytalanságra, fegyelmezetlenségre, babonaságra és kicsapongásra bukkant. Elsősorban a jósokat, az áldozatbemutatókat és a kerítőket dobta ki azonnal. Ezenkívül minden málhát eltávolíttatott, egy-egy fazékon, nyárson és agyagbögrén kívül; azoknak, akik erre igényt tartottak, engedélyezte az ezüsttárgyak közül az áldozati csészét, ha nem nagyobb két fontnál. A fürdőzést megtiltotta; ha valaki bekente, dörzsölje is le saját magát; a barmoknak van szükségük rá, hogy más tisztítsa le őket, mivelhogy nincs kezük. Azt is meghagyta, hogy az őrállók tűzön nem főtt zöldséget fogyasszanak, takarodó előtt a katonák egyszerűen kenyeret vagy kását vacsorázzanak, és sült vagy főtt húst. Maga csattal összefűzött fekete köpenyben járt körül, azt jelképezvén ezzel, hogy gyászol a sereg gyalázata miatt.