A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Vitatott kérdések – Hogyan kezdjük?

A pszichológia történetével kapcsolatos legrégebbi trivialitás az Ebbinghaus javasolta jelige: „A pszichológiának hosszú múltja, de rövid története van.” (Ebbinghaus, 1908, 3. o.)

Nem valódi trivialitás ez. Ahogy Ebbinghaus is szánta, és ahogy a standard pszichológiatörténetek, mint például Boring (1950) alkalmazni kezdték, ez arisztokratikus munkamegosztást sugallt. A pszichológia igazi története a 19. század közepi fejleményekkel indulna, amikor is a pszichológia mint pozitivista kísérleti tudomány kibontakozott. Ennek két sugallata van. Egyrészt hogy onnan kezdve a pszichológia érett, normális tudomány, akárcsak a többi természettudomány, másrészt hogy ami korábban történt, az előítéletek történeteként tekinthető, és ugyanolyan státusa van, mint az alkímiának a kémiához képest. Ez a munkamegosztás többnyire együtt jár azzal a hittel, hogy a valóságos vagy tudományos pszichológia fejlődése lineáris. Az 1.4. táblázat két ilyen felfogást mutat.

A lenti táblázatban bemutatott két felfogás az elfogadott hagyományos elképzelést tükrözi az „explicit” és „implicit” pszichológia viszonyáról, valamint egy revizionista alternatívát. A terminust egyébként a francia pszichológiai elméletalkotó, Paul Guillaume (1943) vezette be. A táblázat első sora mutatja a hagyományos felfogást. E szerint a pszichológia intézményes önállósága - mely a 19. század vége felé valósult meg, és különösen Németországban - volt a diszciplína történetének döntő mozzanata. A tanszékek és folyóiratok előtt csak előtörténet van. Az igazi történet ezekkel az intézményekkel kezdődik.

E felfogás szerint a tudomány és a nem tudomány világosan szemben állegymással, és kizárják egymást. Ami mai szempontból nem tudomány, abba beletartozik a filozófia, az erkölcstan, az orvosi spekulációk és különösen a hétköznapi vagy naiv pszichológia, ahogy az a művészetben és az irodalomban megjelenik számunkra. Az intézményeket illetően nagy következményei vannak, hogy a pszichológia felszabadult a filozófia védő és tiltó ernyője alól, mégpedig nagyjából ugyanabban az időben, mint egyéb emancipálódó fejezetek, a formális logika is külön tudománnyá váltak. Érdekes módon e kettő egymástól függetlenül folytatta szabadságharcát, sőt némi ellenségeskedéssel. A két mozgalom függetlenségének meglehetősen negatív következményei voltak a pszichológia fejlődésére nézve: a szenzualista mentális világ feltételezéséből indult ki, mely minden mentális reprezentációt érzéki reziduumokra vezet vissza.

Az elfogadott nézet szerint a filozófiai hagyománynak pusztán az episztemológiai része és a kísérleti természettudományok, különösen az idegrendszer kutatása értékesek a diszciplína formálódása szempontjából; más területek, mint például a lelki zavarok, az erkölcstan, a nevelés mind irrelevánsak.

Az elfogadott nézetnek megvan a maga racionáléja. Az első pszichológiai intézményekben dolgozó egyének, akik a pszichológia ügyét magukévá tették, e két hagyományt kombinálták össze. A pszichológia számos későbbi intézménye azonban nem érthető meg e korlátok mellett. A táblázat második sora azt a revizionista felfogást mutatja, melyet újabban olyan szerzők képviselnek, mint George Richards (1992) és részben Danzi- ger (1990). E felfogás szerint sokkal változatosabb eredetű az, amit a pszichológiai gondolkodás implicit szakaszából figyelembe kell vennünk. A modernitás kibontakozása során az emberek intézményes lépéseket tettek olyan kérdésekkel való megküzdésre, mint az elmebetegség. Pszichológiai gondolataik voltak nevelési gyakorlatok során is az emberi lélek formálódásáról és szerkezetéről. S nagyon határozott elképzeléseik voltak az ember mint társas lény jellegéről, és az ember irányításának megfelelő és gyakorlatias módszeréről. Az orvosok, a nevelők, a papok és a politikusok nagy örömmel alakítottak ki elméleteket arra vonatkozóan, amit ma az egyéni különbségek eredetének neveznénk.

E nézetnek természetesen eltérő következményei vannak az explicit és implicit pszichológia közti fordulópontot illetően. Először is nem lát oly világos határt az explicit és implicit szakaszok között. Ez érthető, mivel nem az intézmények önállóságára összpontosítanak, hanem a „kérdések” folytonosságára. Így például a lelki betegek, a börtönügy és a szexualitás hétköznapi szabályozásának fejlődésére vonatkozó mai elméletek, ahogy azokat Michel Foucault (1961; 1979; 1985) kibontakoztatta, központi jelentőségűek a pszichológiatörténet ilyen felfogása számára. Az idetartozó revizionista szerzők úgy vélik, hogy az explicit pszichológia születésekor nemcsak a pszichológiai laboratórium van jelen, ez a szent intézmény, hanem a börtönben, a tébolydában és az iskolában folytatott megfigyelések is. Egyszóval a funkcionalista pszichológia az explicit pszichológia megszületésekor szintén létező ideáltípus, s ez tényleg így volt, mint látni fogjuk a 9. fejezetben. Ez az elfogadott szemlélettől eltérő szerephibridizációt foglalt magában.

Vannak olyan hagyományos pszichológiatörténetek, melyek a hosszú múltra helyezik a hangsúlyt, mint például Brett (1912-1921) és Muel- ler (1970), ugyanakkor pusztán a filozófiai kérdéseket tárgyalják ebből. A mai történetírások Boringtól (1950) és Murphytől (1949) indulva néhány fejezetet szentelnek az implicit pszichológiának, hogy azután a 19. és 20. századi explicit pszichológiát tárgyalják részletesen. Amint azonban Richards (1992) számos helyen rámutat, az explicit periódus kezelésében meglehetősen szűkkeb- lűek: pusztán az orrát magasan hordó filozófia a releváns számukra. Érdekes módon a legelső jól szerkesztett pszichológiatörténetek még tágabb szemléletet alkalmaztak. James Mark Baldwin (1913) két vékonyka kötetben igen részletesen mutatja be a hosszú filozófiai múltat. A legtöbb későbbi munkával szemben az ő megközelítésében a filozófiai hagyomány nem korlátozódik az ismeretelméletre. Olyan általános ideológiai kérdéseket is tárgyal, mint a dualizmus és a monizmus, a test-lélek viszony különböző megközelítései, az erkölcsi problémák, beleértve Rousseau-t. Számára mindezek a filozófiai múlt részei, akárcsak a kísérleti pszichológia közvetlen előfutárai a német idealizmusban olyan szerzőknél, mint Fichte, Schelling és így tovább. Bald- win számára az életfilozófia a pszichológia szempontjából ugyanolyan fontos volt, mint a tudatfilozófia. Érdekes módon ez a széles látókör csak sok-sok évtizeddel később Robinson (1979; 1983) munkáiban jelent meg újra. Az általános felfogás e közbülső időben az volt, hogy még a filozófiai hagyományt is az ismeretelméletre és a tudományos módszertanra kell korlátozni.

Baldwinnal nagyjából egy időben a németül írott egyik legelső szisztematikus pszichológiatörténet szerzője, Max Dessoir (1911) szintén tá- gabb perspektívát vett fel a hosszú múltat illetően. Implicit pszichológiaként összefoglalta a vallásos rendszerekben megjelenő elképzeléseket az elme vagy lélek természetéről, azokat a nézeteket a természettudományokban, melyek az élet lényegét keresik, és az emberi távlatokat illetően a jó élet titkát. Ez utóbbi hétköznapi gyakorlatokat és tanácsokat foglalt magába; valamint a pszichológiai irányultságú művészetet, mint például a „lélektani regények”. A karosszék-fi- lozófia mellett ezek a hétköznapi tevékenységek Dessoir szerint szintén tiszteletre méltó múltunkhoz tartoznak. Csak egyetérteni lehet vele.

2.5. táblázat - 1.4. táblázat. Két felfogás az explicit és implicit pszichológia kapcsolatáról

Megközelítések	Explicit pszichológia	Implicit pszichológia
Hagyományos	természettudomány és filozófia	irreleváns babonák
	intézményesítés a kulcs	nem progresszív
	pozitivista credo
Revizionista	orvoslás, erkölcs, hétköznapok	pszichológiai gyakorlat
	(politika, nevelés) is fontos	intézmények előtt is van

2.5. E könyv megközelítése

A pszichológiatörténet-írásban a hatvanas években élénk vita folyt prezentizmus és antikvarizmus címszó alatt. Azt értették ezen, hogy vajon a pszichológiatörténet művelésének elsősorban a jelen elméleti igényeiből kell-e kiindulnia, vagy inkább a múltat kell úgy, ahogy volt, elősorolnia. A vita lecsengett, egyszerűen azáltal, hogy a mai pszichológiatörténet-írás egyre inkább professzionalizálódik. Egyre inkább valódi történeti diszciplínává válik, ami a kutatást illeti. Ezen belül is megmarad egy másik kétféle hozzáállás persze. Az inkább szellemtörténeti attitűdöt használók a nagy gondolati mintázatokat keresik, a – be nem vallottan – pozitivizmust újraélesztők viszont a levéltári részletekkel vannak elfoglalva. Tankönyvszerű kifejtésben, ami jelen könyv célja is, elkerülhetetlen, hogy inkább elmélettörténeti hozzáállást alkalmazzunk. Ez előtérbe helyezi a jelen szempontjait, vagyis a régi dilemmában inkább prezentista. Ezért is fogom sokszor nagy ugrásokkal összevetni az évszázados elméleteket mai gondjainkkal. Ez a pszichológiatörténet oktatásának szocializációs céljaival függ össze, s nem igazi elvi állásfoglalás. Véleményem szerint az igazán érdekes pszichológiatörténeti kutatás egyesíti a leíró, adatgazdag és a szellemtörténészi gondolkodásmódot azáltal, hogy új adatokat tart fontosnak előtérbe helyezni, amelyek szerzők és irányzatok nem triviális gondolati mintázatait és egzisztenciális választásait tárják fel.

Ezen az elméletorientált történetíráson belül is vannak alternatívák, mint korunkban sokan rámutatnak. Bár szimpatizálok a revizionista megközelítéssel, gyakorlati és intellektuális megfontolásokból, főként az oktatási cél miatt könyvem javarészt a bevett felfogást követi, néhány megszorítással. Jórészt az utóbbi két évszázadra összpontosítok. Az ezt megelőző európai fejlődés főként csak úgy fog megjelenni, mint a pszichológia önállósodásához vezető lépések. A könyv ebben is ortodox utat fog követni, s a filozófia és az élettudományok fejleményeire összpontosít. A fordulópontot vagy emancipációt illetően komolyan gondolom azonban, hogy a német laboratóriumi pszichológia mellett volt egy másik kikristályosodási pont, ez a funk- cionalista, gyakorlatias, pragmatikus és akadémián kívüli modern pszichológia. Ennek megfelelően elkerülhetetlenül némi figyelmet fogok szánni azoknak a fejleményeknek az implicit pszichológiában, melyek nem képezték a királyi út részét.

A filozófiával javarészt triviális aspektusát, az ismeretelméletet előtérbe helyezve foglalkozom.

Két szempontból fontosak az európai filozófia történetében azok az irányzatok, melyek a metafizikától távolodtak és az ismeretelméletre helyezték a hangsúlyt. Először is, miként többek között Jean Piaget (1965a) hangsúlyozta, a pszichológia néhány alapkérdése, mint például a természet és a környezet, az érzéki és az absztrakt tudás, a fejlődés meghatározói mind az episztemológián belül érlelődtek. Másrészt a metafizika általános lenézése hozzájárult az újonnan kialakuló fiatal pszichológiai tudomány általános attitűdjéhez: tényszerű volt, vagy szeretett volna az lenni és nem spekulatív.

Nagy hangsúlyt fogok helyezni a kognitív pszichológia kialakulására, eltűnésére és újra megjelenésére. Ez természetszerű összefonódást eredményez a pszichológia és a tudományelmélet között. E perspektívából nézve a pszichológia alapvető osztályozási kérdése még mindig Kant problémája. El tudjuk-e választani a „genetikai kérdéseket” („genetikai” Locke értelmében) ismereteink kibontakozásáról vagy más néven oksági kérdéseket az egyik oldalon, és az általában vett ismeret feltételeivel és szerveződésével kapcsolatos kérdéseket a másikon? A pszichológia mint kísérleti tudomány a filozófiai kérdésektől magát elhatárolva próbál kibontakozni; ugyanakkor, mint látni fogjuk, vagy expliciten, vagy impliciten feltételezett egy natura- lizált episztemológiát (Quine 1969 terminológiáját használva): egy olyan szemléletet, mely szerint az ismeretelmélet kérdései végső soron az empirikus természettudományban fogják megtalálni válaszukat, s a pszichológiának központi szerepe lesz ebben. Vagyis a pszichológia a kanti elválasztás állandó megkérdőjelezésével bontakozott ki.

Ennek következtében prezentációm is a releváns hosszú múltunk vagy implicit pszichológiánk tekintetében nagy szerepet szán az ismeretelméletnek. A filozófiától való elválás sokszor tűnt véglegesnek. Ez azonban többnyire inkább a független identitás elérésére szolgáló szándéknak bizonyult, mintsem végső elválásnak. Látni fogjuk, hogy mind a tudomány helyes művelésére, mind pedig az emberképre vonatkozó filozófiai kérdések, újra és újra felmerülnek a pszichológiában. Még ma is, olyan ezoterikusnak tűnő területeken, mint a kognitív tudomány, a megismeréssel, a külvilágra vonatkozó ismereteinkkel, az ismeretek meghatározóival kapcsolatos filozófiai kérdések újra teljes erővel felmerülnek. Ez újabban különösen világossá vált, mert a hagyományosan kiüldözött spekulatív gondolkodás visszatért a pszichológiába, többnyire elméleti attitűdnek álcázva magát.

Hozzáállásom alapvetően nyitott a spekulatív törekvésekre az explicit pszichológia rövid története során is. Megpróbálom elkerülni, hogy a filozófiát és a más társadalomtudományokkal, mint az antropológiával, a nyelvészettel vagy a történelemmel való kapcsolatokat atavizmusként állítsam be. Bár mind az akadémikus, mind a nem akadémikus hivatásos pszichológia (például a klinikai gyakorlat) autonómiát hirdet, képviselőik ugyanakkor szembe kell nézzenek, és boldogan szembe is néznek az értékorientáció kérdéseivel. E problémák kezeléséhez a modern analitikus filozófia fogalmi apparátusára van szükség. Ezek nélkül az úgynevezett elméleti pszichológia gyermeki gügyögéssé válik. Velük felfegyverkezve jól láthatóan a filozófiához közelít.

Hasonló módon, ahogy a pszichológia keletkezését illetően nem tudunk egy teljesen professzio- nalizált felfogást hirdetni úgy, hogy ne váljunk periferikussá, ez érvényes a mai helyzetre is. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a „pszichológus, a tanár”, a „pszichológus, a tudós” és a „pszichológus, a gyakorlat embere”, hétköznapi tevékenysége tele van olyan megfontolásokkal, melyek a társadalmi élet más területeiről származnak. Nemcsak arról van szó, hogy még a mai professzionalizált élet körülményei között is olvasnak a pszichológusok más társadalomtudományokból származó írásokat, de olvasnak irodalmat és filozófiát is. S értékcentrikus megközelítéseiket, az életet és ehhez hasonlókat illetően ezeknek tartós s nem jelentéktelen hatásuk van gyakorlatukra és eredményeikre is. Gyakran haboznának persze elismerni ezeket a hatásokat, de nyilvánvalóan érvényes ez az úgynevezett humanista pszichológia és az egzisztencialista filozófia közti vonzalomra, az Én mai narratív elméletei és a posztmodern elbeszéléselméletek közti affinitásra vagy a komputációs elmefelfogás és a világ leíró fizikalista képe közti összefonódásra.

Amikor megpróbálunk határokat vonni a pszichológia intézményesülésének idején, attól kezdve nem szabad megfeledkeznünk Edwin Boring (1950, 743-744. o.) figyelmeztetéséről. Rámutatott arra, hogy a négy nagy szereplő közül, akiknek óriási jelentőségük volt a pszichológiában, Darwin, Helm- holtz, Freud és James közül az első három biztosan nem tartaná magát pszichológusnak, s biztos, hogy nem elégítené ki a szakmai szövetségek tagsági kívánalmait. Ennyit az interdiszciplináris megközelítés újdonságáról a pszichológiában.

Mindez a tolerancia nem szabad elvakítson minket a filozófiai pszichológia veszélyeivel szemben. Mikor elismerjük a tágabb társadalmi kontextus szerepét, valamint a szélesebb, személyes kontextus szerepét, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mindez nem jelenti a professzionalizmus előtti pszichológiához való visszatérést. A modern pszichológia megkülönböztető jegye, szeretjük ezt vagy sem, a kísérletezés használata. Ez nem pusztán egy díszítmény, hanem amennyire csak ilyesmi egyáltalán lehetséges, valódi megosztó tényező. (Emlékezzünk persze arra, ahogyan Latour hangsúlyozza minden megoszlás vagy megosztás viszonylagosságát.) A modern pszichológia fokozatosan nem az elmélet vagy a spekuláció szerepét kezdte tagadni, hanem azt, hogy a minden segítség nélküli, magányos karosszék-filozófusnak kitüntetett hozzáférése van nemcsak saját lelkéhez (ez lenne az önmegfigyelés elve), hanem azt is, hogy ez a hozzáférés megkérdőjelezhetetlen igazságokat biztosít. Amint Jean Piaget (1965a) rámutatott, a pszichológiával kapcsolatos modern hozzáállás megkérdőjelezi a fenomenológia használatát, mint aminek ugyanolyan adatértéke lenne, mint a szervezett adatgyűjtésnek. Egyszerűen fogalmazva: egy mai pszichológus eljuthat a képzelet tanulmányozásához azáltal, hogy a képek perceptuális természetével kapcsolatos spekulatív filozófiát olvasgat, saját elméletében azonban nem tekintheti adatként ezeket a gondolatokat. E célra egy másik, objektívabb és személytelenebb megközelítésre van szükség.

Nehéz persze meghúzni a határt az elmélet és a kísérlet között, akárcsak a fenomenológia és a szubjektív adatgyűjtés között is. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a tapasztalati pszichológia közösségi vállalkozás. Elkötelezettsége az, hogy kizárólag olyan adatokat használ, melyek egy közösség ellenőrzése alá vonódtak. A közösség által használt szabályok, mint minden hasonló szociális szabály, nem szentek, s változtathatóak is, mint ahogy tényszerűen változnak is. Nem helyettesíthetők azonban ellenőrizetlen adatgyűjtéssel, mely úgy állítja be magát, mint ugyanolyan típusú adatot. A modern vagy explicit pszichológia számára a legdöntőbb mozzanat nem az adatgyűjtés szokatlan jellege (ahogy azt gyakran hangsúlyozzák), hanem az ellenőrzött adatgyűjtés intézményes természete. Vagyis ugyanaz a kérdés, amely sokak számára megkérdőjelezi az elme tudományos tanulmányozásának objektivitását, tehát az intézmények és a szabályok szerepe annak meghatározásában, hogy mi is az „adat”, megkérdőjelezi a nem intézményes és intézményes adatgyűjtés közti határokon való átlépést. Az önmegfigyelés mint pszichológiai módszer és a fenomenológia mint ellenőrizetlen és ténylegesen kontextusmentes adatgyűjtés közti különbség elmosása nem szerencsés. Nem azért nem szerencsés ez, mert pozitivista előírásaink vannak a pszichológia önképével szemben, hanem a modern tudomány egész társadalmi szerkezete miatt.

A „fenomenológiai filozófiai pszichológia ambíciói”, hogy Piaget (1965a) kifejezését használjam, hibásak, eközben azonban valódi, megbízható kutatásokat is eredményezhetnek. Minden megkérdőjelezhetetlen út a „fellebbezés nélküli tudáshoz” nemcsak a kísérleti pszichológus számára van lezárva – ahogy a filozófusok sugallnák –, hanem a filozófus számára is.

Tagadom tehát azt a pozitivista felfogást, mely szerint értelmes kijelentések az emberekről csak a természettudományok modelljét követve tehetők, vagyis az embereket tárgyakként kezelve. Sok minden mondható az emberi léthelyzetről nem a tudományos modellt követve is. Ez érvényes az eszmék alakulásának történeti kibontakozására is. Még szigorúan tudományos gondolatok is gyakran származnak olyan forrásokból, melyek nem szigorúan tudományosak. Ugyanakkor mindez nem szükségszerűen vezet a tudományos világkép teljes relati- vizálásához sem szociológiailag, sem történetileg. Történetileg a saját magunkra vonatkozó legfontosabb tények egy része az ember tudományos vizsgálatából származik, s többnyire ezek a legkevésbé áttetsző és legmeglepőbb tények. Gondoljunk az érzéki küszöbökre, a megerősítés részletesen kidolgozott törvényszerűségeire, vagy a perceptuális szerveződés törvényeire és így tovább. Manapság a tudományos világkép védekezésbe szorult. Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy ez volt és továbbra is ez a legfontosabb eszközünk az előítéletek leküzdésében. A revizionista történészek magát a tudományt tekintik előítéletrendszernek. Ezt a felfogást azonban nem szabad komolyan vennünk. Nem minden elkötelezettség és elméleti koncepció előítélet ugyanabban az értelemben. A tudomány „előítéletei” ugyanakkor az előítéletek leküzdésének legfontosabb eszközei is. Ennek az az oka, hogy ez a meggyőződésrendszer egy kidolgozott és viszonylag explicit módszerrel él annak eldöntésére, hogy hogyan rögzítsük hiedelmeinket vagy, ha úgy tetszik, „előítéleteinket”. Ez az attitűd teszi eltérővé a tudományt a hétköznapi értelemben vett előítéletektől. A hétköznapi előítéletnek nincs világosan megalkotott döntési eljárása. Természetesen a tudománynak is van jó néhány rejtett eljárási előfeltevése, mint Latour és Wol- gar (1986) világosan rámutattak, a laboratóriumi természettudományt elemezve. Azonban eközben nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy milyen jelentősége van a nyilvános és kanonizált szabályok meglétének a „tények” elfogadásában.

Hasonló feszültségek jellemzik számos pszichológus tényleges egyéni munkásságát. A pszichológusok maguk sokszor átélik a feszültséget aközött, hogy szükségük lenne egy emberi üzenetre, de ugyanakkor egy meglehetősen száraz, tudományos attitűd és modellrendszer mellett kötelezték el magukat. Ez a belső feszültség mint a pszichológia fejlődésének mozgatóereje kiegészíti azt az alapvető feszültséget, amit Kuhn (1962) hangsúlyozott, a hagyomány és újítás közti feszültséget. Ez a pszichológia fejlődési dinamikájában oly fontos feszültség nem kell hogy miszticizmushoz vezessen. Megküzdhetünk vele, ha egy pillanatra reflektálunk, eltávolodva a hétköznapi tudományos gyakorlat rutinjától és emlékezetünkbe idézve a tudomány hivatását. Ez a hivatás nem idegen az emberi üzenet keresésétől, pusztán kerüli a megalapozatlan és hosszú távon alapvetően demagóg általánosságokat.

2.6. Miért ott, és miért éppen azok?

Még egy eszmetörténeti keretben működő pszichológiatörténetnek is el kell gondolkoznia időnként a valódi történeti magyarázaton. Az igazat megvallva a legtöbb mai átfogó pszichológiatörténetnek nem ez a fő szerepe és fő gondja. Eszményi esetben a pszichológiai elméletek játszi változatossága a különböző felvett tengelyek mentén nem pusztán úgy kellene megjelenjen mint logikai lehetőségek megvalósulása. Magukat a lehetőségeket is értelmeznünk kellene. Miért variál az európai pszichológia a belső és külső ember dimenziója mentén, a megismerés és a viselkedés dimenziója, a fiziológiai redukció és a mentális világ autonómiája mentén, és így tovább? Ezeket a kérdéseket a modern társadalmak szerkezetének általánosabb problémáihoz kellene kapcsolni. Volt néhány próbálkozás a pszichológiák efféle lehorgonyzására a modern Európa szerkezetéhez és mentalitásához. Gondoljunk csak a Foucault és mások képviselte francia történeti ismeretelméleti hagyományra. Ezeknek a próbálkozásoknak meglehetősen nagy a léptékük. Olyan elkötelezettségeket próbálnak feltárni, melyek évszázadokon át érvényesek még a gyorsan változó Európában is. A többi megközelítés kisebb léptéket használ.

2.6.1. A személyes kontextus mint magyarázat

Ennek alapvető kérdése a változás magyarázata. Eszményi helyzetben képesek kellene legyünk megmagyarázni azokat a helyi feltételeket (mind időbeli, mind földrajzi értelemben), melyek a lehetségest ténylegessé fordították át. Miért éppen az adott körülmények között vált egy lehetőség valósággá, és még érdekesebb módon uralkodó valósággá?

A pszichohistória vagy általánosabban fogalmazva a történeti események pszichologizáló értelmezése messze nem idegen a pszichológiatörténet-írástól. A személyes világban való magyarázatkeresés az egyik alapvető irányzat: találj magyarázatokat a pszichológia uralkodó személyeinek kulcsfontosságú életeseményeiben! A társadalomtörténet tanulmányozásából jól ismert a „nagy ember” megközelítés számos hiányossága a történetírásban. Három oka van annak, hogy a pszichológiatörténészek mégsem ebrudalhatják ki könnyen ezt a hozzáállást.

1. 
   A személyes életút elemzése jó betekintést nyújt egy kor szellemi hangulatába. Támpontokat nyújt azoknak a finom tényezőknek a megértéséhez, melyek egy mozgalom hangolódását s bizonyos vonatkozásait meghatározták. A korai behaviorizmus néhány radikális környezetelvű tézise csak akkor érthető meg, ha tekintetbe vesszük azt, hogy ugyanebben az időben az ösztön fogalmát számos szerző szinte misztikusan használta, például McDougall. A behaviorizmus logikája nem szükségszerűen kötelezne el egy gyökeres környezetelvűség mellett. S az ösztönelméletek negatív tükör szerepe John Watson megközelítésének formálódásában csak akkor érthető meg, ha életútját is figyelembe vesz- szük (például nagyon szerény körülmények közti neveltetését), s elidegenedését az akadémikus világ nézeteket lekerekítő hatásától.
   
2. 
   Az életutak sokszor illusztrálják azokat a témákat, melyek az adott elmélet szerzőjének kutatási témájává váltak. Ennek a mozzanatnak sajátos jelentősége van a pszichológiatörténet oktatásában. Jellegzetes példa erre William James életműve, akinek személyes gondjai az identitással és a kreativitással jól láthatók mind pragmatikus megközelítésében, mind pedig a selfről alkotott nézeteiben. A pszichológusok maguk gyakran jó anyagot szolgáltatnak a fejlődés és a személyiség egész életútra kiterjedő értelmezéseihez.
   

Nem kell a pszichohistória, a 80-as évek népszerű pop pszichológiája szélsőséges téziseiben hinnünk, hogy az életutat magát mint fontos témát kezeljük.

1. 
   Az egyéni életút elemzése mindig emlékeztet arra, hogy az elméleti megközelítések mellett a történelem nem absztrakciókban történik. A felvetett általános tendenciák mindig valóságos emberek vágyain, döntésein és munkáin keresztül érvényesülnek. Az emberek a pszichológiában sem pusztán szereplői, hanem szerzői is saját történelmüknek (Marx 1847). Vagyis, bár nem szükségszerűen adnak végső magyarázatokat, az életúttal kapcsolatos megfontolások megvédenek attól, hogy üres absztrakciókat használjunk, és állandóan emlékeztetnek arra, hogy felvetett absztrakcióink valóságos események reorganizálására szolgáljanak.
   

Mi a nagy ember szerepe a tudományban, vagy egyenesen a történelemben? Vajon a nagy emberek okai-e a haladásnak, vagy csak pusztán tünetei? A válasz az alábbi: egyik sem; a haladás ágensei (Boring 1950, 744. o.).

2.6.2. A Zeitgeist mint magyarázat

A másik gyakran használt hagyományos segítség a magyarázatok keresésében az európai történettudományban a két háború közt oly mértékig domináló szellemtörténeti irányhoz tartozik. A pszichológiában ennek legfőbb felvetője Edwin Boring, aki hosz- szú időn át a pszichológiatörténet-írás doyenje volt, és aki esszéiben és monumentális kézikönyvében (Boring 1950) egyaránt használta ezt a megközelítést. Kulcsfogalma a korszellem, a Zeitgeist. Ennek változásai magyaráznák a pszichológia jellegének egyébként megmagyarázhatatlan hirtelen változásait. Pontosabban szólva hangsúlyoznom kell, hogy Boring ezt a fogalmat nem mindenütt használja mint magyarázó elixírt. Különösen későbbi írásaiban felismerte az egyén jelentőségét. Számára a Zeitgeist elsősorban annak magyarázatára szolgált, hogy hogyan ingadoznak a tudományban az elfelejtett és újra felfedezett problémák és eredmények, másrészt hogyan magyarázzuk meg a kutatás lavinaszerű megnövekedését egy területen. Még ilyen korlátozott mértékben használva is, a megváltozott hangulatra való utalásnak van egy elkerülhetetlen körbenforgó és impresszionista szájíze. Valamit azért fogadnak el, mert megváltozott a divat. A divat változását azonban főként abból tudjuk, hogy bizonyos dolgok elfogadottá váltak.

Ha távlatunkat kiterjesztjük és a kultúra más területeiről keresünk magyarázatot a korszellem változására, akkor egy magyarázó oksági attitűdöt használunk, de csak látszólag, hiszen továbbra is hermeneutikus megértő attitűdnél maradtunk. Bár úgy tűnik, hogy megmagyaráztuk azt a magyarázatot, amit eredetileg a Zeitgeist nyújtott, ez tulajdonképpen csak egy tágabb kontextust ad. Ha például a 19. század pszichológiai kutatásában a mérés győzedelmes diadalútját úgy értelmezzük, hogy más mérési területekre utalunk (például a katonai statisztikákra, az antropológiára és így tovább), akkor egy változó korszellem mutatóját kapjuk meg. Tovább is léphetünk azonban, az illusztrációtól és a megértéstől a valódi magyarázathoz. Ha ezt a példát vesszük s átlépünk az ipari forradalom keltette mérési és standardizációs igényekre s arra, hogy ennek milyen hatása volt az emberképre, akkor valósabb magyarázathoz közelítünk.

Eszményi esetben a modern pszichológia történetének jelentős változatait mind a valóságos társadalomtörténethez kellene tudnunk kapcsolni. A pszichológiatörténészek elszórtan két formában használják ezt. Az egyik főleg az akadémikus világon belüli mikroszociológiai eseményekre hivatkozik. Így például a mai pszichológiában a konnekcio- nista modellek terjedését összekapcsolhatjuk azzal, ahogy a katonai atomkutatás kevésbé fontossá válik, és sok képzett fizikus készségeit használva hálózatmodellező lesz. Klasszikus példa a laboratóriumi kísérleti pszichológia keletkezése Németországban. Mint Ben-David és Collins (1966) rámutattak, ez a német egyetemek akadémiai szervezetével is kapcsolatban volt, a kísérleti fiziológusok beszűkült karrierlehetőségeivel.

Ez a mikroszociológiai attitűd különösen akkor hasznos, amikor a pszichológusok professzionális azonosságérzetének magyarázatára, valamint az alkalmazott pszichológia terjedésére használjuk.

2.6.3. A tágabb kontextus: valódi társadalmi magyarázat

A másik attitűd szélesebb skálát használ. Tágabb léptéket véve tényleg képesek vagyunk kapcsolatokat keresni mind a pszichológiai tudomány, mind a hétköznapi mentalitás változásai, másrészt a társadalmi változások között. A pszichológia mint a modern episztemológia keretében fejlődő gondolatrendszer például meglehetősen jól tükrözi a modern polgári individualizmus fokozatos önmagára ébredését, mely maga is a nyugat-európai, meglehetősen sajátos társadalmi fejlődés eredménye.

Magát az autonóm pszichológiát tekintve, vagyis a 19. század közepétől még nemigen van meg ez a perspektívánk. Szembe kell nézzünk a történetírás Ranke által hangsúlyozott híres paradoxonával: többet tudunk a távoli eseményekről, mint azokról az eseményekről, melyeknek részei voltunk.

Többnyire képesek vagyunk felvenni ezt a hozzáállást, amikor olyan kérdésekkel foglalkozunk, melyek tágabb léptékűek, mint a sajátos tudományos elméletek tartalma. Olyan kérdések ezek, mint hogy milyen társadalmi folyamatok segítik elő a lelki jelenségekkel kapcsolatos tudományos attitűd felvételét. A pszichológia nemzeti trendjeivel kapcsolatban ennek a tág léptékű hozzáállásnak vannak eredményei. Így például az amerikai beha- viorizmus vagy az orosz-szovjet reflexológia meglehetősen sikeresen összekapcsolható a társadalmi és politikai környezet változásával. A gyors urbanizáció, a falusi milliók társadalmi életének hirtelen megváltozása és a forradalmi radikális ideológiák e két esetben a redukció fő elveit adhatnák. A megfelelő fejezetekben kicsit részletesebben is foglalkozni fogok ezekkel. Egy előzetes figyelmeztetésnek azonban itt a helye. Általában nemigen van kielégítő társadalmi és időperspektívánk ahhoz, hogy megítéljük a pszichológia legújabb történetének igazi tartalmát (ezen a mögöttes üzenetet értve). A tudományszociológiai felfogásnak többnyire csak diagnosztikus és értelmező értéke van a pszichológiatörténetet illetően, s nem oki-magyarázó szerepe. Amikor egy bizonyos tendencia magyarázatára használják, akkor a „magyarázat”-ot többnyire nem kapcsolják össze az elemzett irányzattal egy időben fellépett más tendenciák súlyával. A beha- viorista környezetelvűség értelmezhető úgy, mint a modern kapitalizmus manipulációs tendenciáinak kifejeződése (ez ténylegesen felmerült mint marxista értelmezés), míg a nativistának feltételezett tézisek a pedagógiai tesztelésben az imperialista fajelmélet megnyilvánulásaiként kezelhetők. Melyik volt akkor a 20-as vagy 30-as évek kapitalista társadalmaiban a domináns trend?

2.6.4. A külső-belső vita a pszichológiatörténet-írásban

A modern szociológia kezdetétől természetesen velünk van a társadalmi magyarázat kérdése. Miért kellene a társadalmi jelenségek módszeres vizsgálatának megállni a tudománynál? Mannheim Károly a 30-as években már kidolgozott egy meglehetősen ambiciózus programot, mely a tudományt a társadalomra hivatkozva próbálta magyarázni. Ez többnyire együtt járt azzal a hittel, hogy minél közelebb van a természethez a tárgy, annál kevésbé függünk a társadalmi háttértől. A természettudományra alkalmazva ez az attitűd azt hirdette, hogy javarészt a társadalmi tényezők felelősek a tudomány tévedéseiért. Ez a koncepció, akárcsak Merton (1938) programja, még korlátozott érvényességű volt: azt hirdette csak, hogy a társadalmi tényezőkre hivatkozunk, amikor a racionális magyarázat kudarcot vall. A társadalmi mozzanatok a tudomány nem racionális tényezőit magyaráznák. „A tudományszociológia akkor lép fel a vélekedések magyarázatára, és csak akkor, ha azok a hiedelmek nem magyarázhatók racionális érdemeik alapján” (Laudan 1977, 202. o.), a többi a hagyományos eszmetörténet érdekterülete lenne.

A hagyományos marxista tudományelmélet mindig rosszul érezte magát ezzel szemben. Szeretett volna rámutatni arra, hogy a tudományos elméletek még a természettudományban is az egymással küzdő társadalmi osztályok érdekeit tükrözik. Mivel ezek a tézisek sokszor összekapcsolódtak elnyomó társadalmi gyakorlatokkal, a hatvanas évektől kezdve a marxi elmélet radikális értelmezései többnyire háttérbe szorultak. Hivatalos marxista doktrínává a tudományok felhígított társadalmi értelmezése vált. Eszerint az intellektuális életnek azok a mozzanatai és vonatkozásai, melyek a „felépítményhez” tartoznak, közvetlenül tükrözik az osztályérdekeket, vannak azonban olyan elemek, melyek nem tartoznak a felépítményhez. Bizonyos értelmezésekben a természettudomány egésze ilyen volt. Csak a természettudomány társadalmi értelmezése és használata volt társadalmilag meghatározottnak értelmezett, de nem a tartalma. Vagyis helyet hagytak itt a tudomány belső, autoch- ton fejlődésének. Ez a felfogás ténylegesen kaput nyitott az intellektuális autonómiának, még ha korlátozott kaput is.

A marxista elméleteken belül is kibontakozott egy jellegzetes szembenállás az internalista és az externalista tudományfelfogás között (lásd Shapin 1992 erre a szembenállásra). A 70-es években azonban Edinburghban egy új és radikálisabb szociolo- gizmus bontakozott ki a tudomány szerkezetére és annak társadalmi meghatározottságára nézve. Az erős program néven szoktuk ezt emlegetni, mivel azt hirdeti, hogy a tudományt szigorúan társadalmi tényezők határozzák meg. Amint David Bloor (1991, 5. o.) felsorolja őket, a programnak négy alaptézise van a tudomány tudományos vizsgálatára nézve.

1. 
   Okság. A tudomány oksági meghatározottságok eredményeként jön létre.
   
2. 
   Részrehajlás-mentesség. A tudományos kérdések magyarázatában a magyarázatnak nem kell az elméletek igazságától függenie.
   
3. 
   Szimmetria. Ugyanaz az oksági mechanizmus érvényes az igaz és hamis elméletekre.
   
4. 
   Reflexivitás. Képes kell legyen megmagyarázni a tudomány vizsgálatát, mint egy tudományos elméletet is.
   

Bloor (1991, 47. o.) szerint a tudományt nem a „szent” területeként kell vizsgálni, nem úgy, mint egy olyan világot, amit nem lehet úgy megközelíteni, mint bármely egyéb jelenséget. A modern tudomány sokszor mint megismerhetetlen szent dolgot tekinti saját magát, ezzel azonban fel kell hagyni.

Mindezzel nem nehéz egyetérteni. Az erős program azonban továbbmegy ennél. Azt hirdeti, hogy minden elméleti dolog ténylegesen társadalmi meghatározottságú még a matematikában is. „A tudásnak éppen az elméleti mozzanata az, ami a társadalmi mozzanat.” (Bloor 1991, 98. o.)

Az igazi kérdés természetesen az, hogy mennyire jól tud ez a program működni, s képes-e bebizonyítani, hogy a tudománynak nincs független vagy belső fejlődése. Az erős program legfőbb támaszai esettanulmányok. Ezek az elméletek és a társadalom közti kapcsolat két értelmezése közt ingadoznak. Az egyik szerint az elméletek tükrözik a társadalmat. Híres példa erre, hogy a modern fizika oksági magyarázatainak válsága Heisenberg és más német tudósok munkáiban az első világháborút követő német értelmiségi élet irracionalitásához alkalmazkodott. A nagy háborúban elszenvedett vereség társadalmi zavarokat és értékválságot okozott, és a tudomány nem oksági modelljei ehhez a spengleriá- nus hangulathoz alkalmazkodtak. A példa egyben rámutat a program ilyen értelmezésének gyengeségére. Közismert, hogy nagyjából ugyanebben az időben a hasonlóképpen vereséget szenvedett Bécs- ben, Ausztriában, mely ország egész birodalmát veszítette el, egy erőteljesen oksági és egységesítő felfogás bontakozott ki a Bécsi Kör keretében a tudományt illetően. Ebben az esetben hasonló társadalmi tényezőket szoktak segítségül hívni az éppen ellentétes eredmény magyarázatára.

Vagyis a „tudomány tükrözi a társadalmat” értelmezésben hermeneutikus esettel van dolgunk. Tudunk utólagos értelmezéseket adni, de ezek igazából nem determinisztikusak, és nem is képesek megmagyarázni a tartalmi eltéréseket egyazon társadalmi meghatározottság hatására született elméletek között. Hasonló helyzettel van dolgunk, mint a kultúra pszichoanalitikus magyarázatában. Amint Hauser Arnold (1978) rámutatott, a művészet magyarázata a művész belső feszültségeire hivatkozva egy bizonyos típusú művészetet magyarázni képes (a romantikus művészetet), a klasszicista művészettel azonban nem tud megküzdeni. Másrészt nem is tudja megmagyarázni, hogy ilyen belső feszültségek mellett valaki miért éppen festő lett, és nem bankrabló.

Mindennek egy másik lehetséges kerete az érdekekre hivatkozás. Itt a leghíresebb esettanulmány közvetlenül kapcsolódik a pszichológiához. Steven Shapin (1975) munkájáról van szó, a frenológia szerepéről az edinburghi társadalomban. O lényegében azt hirdeti, hogy társadalmi meghatározottságok szerint világosan megoszlottak a frenológia támogatói és akadémikus bírálói. A fokozatosan kibontakozó polgári középosztály a frenológiát mint olyan tudományt támogatta, mely az egyéni különbségekről és a tehetség változatosságáról szól, míg az arisztokrácia, együtt az akadémikus közösséggel, az „általános megismerés” és az emberi elme hagyományos spiritualista felfogása mellett áll ki. Van azonban egy probléma ezzel a finomnak tűnő magyarázattal: nemigen képes magyarázni a frenológiai felfedezéseket és azok tartalmát. Nem magyarázza a frenológusok munkáját, csak annak társadalmi következményeit.

Van egy másik kritikus kérdés az erős programmal kapcsolatban, mely közvetlenül összefügg az emberi pszichológiával. Az erős program az embernek teljesen társas képzetéből indul ki. Azt hirdeti, hogy a tudomány ágensei rányomják bélyegüket arra, amit csinálnak. Ok maguk azonban pusztán környezetük tükörképei. A tudós pusztán saját társas szerepeinek összessége. Van egy sajátos probléma itt a tudományt illetően, nevezetesen a távkapcsolatok problémája. Az írás és a nyomtatás megjelenésével a tudósok lelkesen kapcsolatba léptek távoli partnereikkel. Az időbeli távolság, mint például már a skolasztikában, vagy a térbeli távolság, mint a korai modernitás óriási levelezése mutatja, áthidaltató és áthidalható tényezőkké is váltak. Ezek a kapcsolatok kétségkívül társadalmiak voltak, még akkor is, ha képzeletbeliek. Társadalmiságuk azonban a társadalmi kapcsolatok táv-jellegét hangsúlyozta. Egy olyan illúziót teremtett meg, mely szerint a tiszta tudás saját magáért érdekes. S ez az illúzió a tudósok számára alapvető mozgatóerő volt és az is maradt. A tudományban személyes és társas életünk közvetlen vonatkozásaitól és problémáitól el tudunk távolodni. Ez megkérdőjelezhető a mai úgynevezett „nagy tudomány” világában, de kétségkívül igaz volt a modern tudományra nézve, annak korai évszázadaiban. Az autonómiáért folyó küzdelem a tudósok részéről arra irányuló törekvés volt, hogy megőrizzék ezt az illuzórikus elefántcsont tornyot. De éppen ez az „illúzió” a tudósok egyik legfontosabb mozgatóereje. Át tudjuk ezt élni az intézmények szintjén is: hogyan próbálják az egyetemek megőrizni autonómiájukat; vagy az egyén szintjén: hogyan próbálják az egyének autonómiájukat megőrizni például azzal, hogy a mai világban bizonyos állásokat nem vállalnak. Intellektuális szinten pedig a tudomány és a vallási vagy politikai tekintély közti „galileánus feszültségekben” érhető tetten, a 20. században pedig a tudomány és az ideológia közti feszültségekben.

Röviden tehát, a tudomány oksági magyarázata iránti érdeklődést három további mozzanattal kell kiegészítenünk.

1. 
   Maguk a gondolatok is társadalmi tényezővé válnak a tudósok életében. A tudomány mindig a szimbolikus hatalom távhatásai alatt fejlődik. Nemcsak a hagyományosan értelmezett társadalmi hatalom, hanem a szimbolikus hatalom is fontos tényező a tudomány fejlődésében. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a tudomány fejlődésének hagyományos belső tényezői is úgy tekinthetők, mint a külső környezet részei. Ez különösen fontossá válik, ha hosz- szú távú meghatározókat keresünk. Így például a pszichológia mai világában meglehetősen könnyű bizonyos pszichológiai komputációs modelleket a számítógép mint technikai eszköz megjelenésével összekapcsolni, és az ehhez kapcsolódó érdekekkel. Fontos emlékeznünk azonban arra, hogy számos szempontból a tényleges számítógép olyan álmoknak a megvalósulása, melyeket Boole, Frege, valamint Russell, aztán Carnap és Turing legalább egy évszázada dédelgettek. Ez a tudás formalizálásának eszményképe volt. Abban reménykedtek, hogy ez el fog vezetni az emberi gondolkodás formalizálásáig. Ez a szimbolikus fejlődés volt Neumann János számára az alap, amikor ő és munkatársai kibontakoztatták a számításelméletet.
   
2. 
   A tudósok személyiségek, nem pusztán társadalmi tényezők ágensei. Ez a személyes mozzanatnak is helyt ad a tudomány kontextualizálásában.
   
3. 
   A társadalmi meghatározottság a „tükrözés" komplex kérdése, valamint az érdek befolyásolta intellektuális munka kérdése. Bár van lehetőség a tényezők társadalmioksági felbontására, ez nem vezet valami egyszerű oki bejósláshoz. Inkább utólagos értelmező vállalkozásról van szó, ahol csak a kontextusok részletes tanulmányozása tud komoly eredményekre vezetni.
   

Könyvemben olyan helyzetekben fogom ezt a sokrétű társadalmi meghatározást alkalmazni, amikor erre mód van, és amikor elég adat áll rendelkezésünkre.

2.6.5. Kulcsfogalmak

2.6. táblázat -

antikvarizmus	paradigma	redukcionizmus
erős program	pozitivizmus	tudományfilozófia
korszellem	prezentizmus	tudományszociolói

2.6.6. Szakirodalmi eligazító

A könyv végén egyetlen betűrendes irodalomjegyzék található. A szövegben évszámmal szereplő hivatkozások és idézetek megtalálhatóak ebben a jegyzékben. Igyekeztem hozzáférhető – s ha van –, magyar hivatkozásokat megadni. Ahol ez az időrendre nézve zavaró, kettős utalás szerepel: Watson (1913/1970) például a beha- viorizmus nevezetes kiáltványára utal, s annak 1970-es magyar fordítására. A jobb eligazodás érdekében azonban minden fejezet végén rövid szöveges iránymutatás is szerepel arra nézve, hogy mi lényeges az irodalomból a fejezetben tárgyalt kérdésekre.

Az eligazítókban rövid orientációt is próbálok adni, magukat a hivatkozásokat pedig csak akkor látom el évszámmal is, ha az az egyértelműsítés érdekében fontos.

2.7. Általános tájékozódás

Az irodalomjegyzék elején találhatóak az átfogó, a pszichológiatörténet egészét tekintő források. Klasszikusként továbbra is Boring a legjobb kiindulás, alternatív felfogásként pedig Roger Smith munkája.

A pszichológiatörténet iránt érdeklődő fontos forrásként forgathatja az ott felsorolt kézikönyveket és gyűjteményeket is. Két folyóirat foglalkozik speciálisan pszichológiatörténettel: a Journal of the History of Beha- vioral Sciences évtizedek óta, a History and Psychology pedig néhány éve. Számos folyóirat specializálódik egy-egy irányzat történetére.

Ugyanakkor a történet elméletközpontúbb kérdéseinek megközelítésére hasznosan forgathatóak az elméleti lapok is: Theory and Psychology, Journal of the Theory of Social Behavior, Mind and Language.

A tudományfejlődésről általában jó eligazítást nyújtanak Kuhn munkája mellett Fehér Márta és Wartofsky könyvei is, valamint Bence György csak ma megjelent munkája, mely korántsem iskolás marxista bevezetés. A modern tudományelméletek igazi kritikai áttekintése, izgalmas természettudományi esettanulmányokkal. Pokol Béla könyve pedig a társadalom- és politikatörténetbe ágyazza be tudományfelfogásunknak ezt az átalakulását. A tudományos paradigma fogalmának pszichológiai alkalmazhatóságáról pozitív képet sugall Palermo dolgozata, míg Leahey tankönyve, illetve Váriné és Pléh-Lányi tanulmánya árnyaltabb képet sugall.

A pszichológiatörténet-írás mai fellendülése mögötti orientációs megújulásról, illetve problémákról lásd Pléh-Lányi és a Pszichológia című lapban a kísérletezés lehetőségeiről folytatott vitát (Kardos 1983).

A leíró pszichológiatörténetekre a szövegben említetteken túl jó mai példa Schultz, illetve Murphy és Kovach, vagy Reuchlin munkája. Az elméleti igényű történetírás legérdekesebb mai összefoglalási kísérlete Leahey tankönyve. A pszichológiatörténet-írás legátfogóbb bibliográfiai forrása Robert Watson (1976) az elsődleges forrásokat (művek) és a másodlagos forrásokat (kritikák stb.) szerzők szerint rendszerező műve, valamint Watson (1978) irányzatok szerint rendező bibliográfiája.

A rendszerezési próbálkozásokra Brunswik (1966), Fraisse (1968), Lewin (1972) az arisztotelészi és galileánus gondolkodás pszichológiai vetületeit tárgyaló dolgozata és Robert Watson munkái mellett Chaplin és Krawiec könyvét, illetve Karl Bühlernek (1927) a pszichológia válságáról és Harkai Schiller Pálnak (1940) a lélektan feladatáról szóló munkáját érdemes ilyen szemmel is forgatni. Koruk pszichológiáját rendszerezve ez utóbbiak adnak egy implicit rendszerezést a pszichológiatörténet egészére is. A redukcionizmus típusairól a pszichológiában s viszonyáról a tudományos analógiával Pléh (1984) ad eligazítást.

A pszichológiatörténeti magyarázat életrajzi beágyazására mindmáig legjobb forrás a Murchison, majd Boring és Lindzey kiadásában megjelent pszichológiai önéletrajzsorozat, mely mintegy 100 kiváló pszichológus pszichológiát sem nélkülöző önbemutatását tartalmazza. Hasonló szándékú magyar munka a Bodor, Pléh és Lányi szerkesztette kötet. Cohen munkája John Watson életéről jó példa a pszichohistóriai megközelítésre, Boring (1963) tanulmánykötetében számos munka pedig a korszellemmel (Zeitgeist) való érvelés klasszikus megvalósítása. Jarosevszkij és Anciferova kézikönyve jó érzékkel tárgyalja a magyarázat tudományon belüli, inherens s tágabb társadalmi lehetőségeit a pszichológiatörténet-írásban.

❖

A bevett felfogás és (a nem is oly csendes) ellenzéke

A bevett felfogás szerint a pszichológia mint független tudomány a 19. század 60-as és 70-es éveiben született. Legvilágosabb programját német egyetemeken természettudósok alakították ki. Ez a bevett felfogás egy teljes és nagy megoszlást hangsúlyoz. A megoszlás egyrészt a tudományos és a spekulatív pszichológia között lenne, másrészt a modernitás és az ember premodern felfogása között. A tudományos pszichológia megszületése olyan barrier-t teremtene meg, melyen nem lehet átlépni, s olyan lineáris elkülönülést, melyet nem lehet visszafordítani. Minden, ami korábban történt, csak abból a tényből nyerné el relevanciáját, hogy hozzájárult ehhez a nagy szakadékhoz. Vagyis a pszichológia az ember tudományos önfelismerése, mely kiterjeszti a determinisztikus világképet a belső életre, s így a modernitás nagy elbeszélésének egy fejezete lenne.

Számos mai revizionista történész megkérdőjelezi ezt a felfogást, és egy kiegyensúlyozottabb és kevésbé minden-vagy-semmi jellegű megközelítést javasolt a modernizáció és a pszichológia kapcsolatára. Foucault (1961; 1968) az egyik közülük a modern Alany megszületését hangsúlyozó gondolataival, ennek tudomány előtti eredményeinek kiemelésével, valamint általános megismerési értékének hangsúlyozásával. O azt sugallná, hogy a legfontosabb lépések a pszichológia mint tudomány formális autonómiájának megjelenése előtt történtek, s azt is kiemelné, hogy ezeket a lépéseket a hétköznapi gyakorlatban vitték végbe, nem pedig a tudósok elszigetelt munkaterületein. Bruno Latour (1993) a modernitás egész fogalmát áttekintő kritikai munkájában azt sugallja a pszichológia számára is, hogy az abszolút megoszlás (a tudomány előtti és a tudományos között) kétségkívül népszerű modern fogalom, de ahelyett, hogy egyszerűen igaz lenne, tulajdonképpen csak az egyik ideologikus pólus egy komplexebb helyzetben. E komplexebb helyzetben a megoszlást állandóan hibridizáció kíséri mint ellenfolyamat.

Általában a bevett szemléletet fogom képviselni. Eközben az lesz az általános nézetem, hogy bármilyen torz is, ez a bevett felfogás maga is mozgatótényezővé vált az utóbbi évszázadban a pszichológusok önazonosságának kibontakozásában s így magának a pszichológiának az alakulásában is. Különösen azonban amikor a diszciplína fejlődésének külső aspektusait tekintem, megkísérlek kirándulni az alternatív felfogások területére is. Megpróbálok némi igazságot szolgáltatni annak a ténynek, hogy milyen fontos volt az elmebetegekről való gondoskodás társadalmi gyakorlata, a lelki irányítás, a nevelés és a jogi gyakorlat a belső élet doktrínájának a kibontakozásában. A 1.5. táblázat általános szembeállítást ad e két megközelítésről.

Még mielőtt mindez túl posztmodernnek és mainak hatna, hadd mutassak rá, hogy az első pszichológiatörténészek jól észrevették, hogy milyen jelentősége van a hagyományok sokféleségének. Dessoir (1911), az egyik első modern értelemben vett pszichológiatörténész azt hangsúlyozta, hogy a pszichológia előtörténetének a lelki élet három különböző fogalmára kell támaszkodnia: az egyik a lélek vallási és metafizikus fogalmára épül, a másik a természettudományok fejlődésére (a lélek mint az élet szerveződési eleme), a harmadik pedig a „pszichognózisra”, a hétköznapi életben és a művészetben az emberi karakteri különbségekről összegződött tudásra. Ezért aztán azt hirdeti, hogy „A pszichológia története valódi történeti értelemben nem tekinthető úgy, mint a mai tudományos pszichológia előfutárainak áttekintése” (Dessoir 1911, 3. o.).

Visszatérve az elfogadott szemlélethez, nézzük meg, mit is értenek általában a modern pszichológia közvetlen előfutárain. Amikor az 1800-as évek közepe táján kezdett formát ölteni valami olyan tevékenység, amelyet még ma is pszichológiának neveznénk, ez úgy jelent meg, mint három modern intellektuális hagyomány kombinációja. Az első a tudományos világnézet integrált nézőpontja volt, az a módszeres és intellektuális szokásrendszer, amely az elfogadott nézet szerint a 17. századtól kezdve a tudomány győzedelmes diadalútja során bontakozott ki. Ennek a gondolatrendszernek természetesen megvoltak a maga belső feszültségei és feloldatlan problémái. Mikor további megkülönböztetések nélkül úgy utalok rá, mint a „tudományos forradalomra” és a „tudományos világnézetre”, ennek csak emlékeztető értéke kell legyen. Nem hiszünk az abszolút megoszlás eszméjében, sem abban, hogy ezzel a tudománynak egy győzedelmes lineáris menetelése kapcsolódna egybe. Mikor ezt kiterjesztették az emberre és a mentális világra, akkor mindez főként az abban való hitet jelentette, hogy a mentális élet előítéletek nélkül és szisztematikusan vizsgálható. Ez volt az első, a modern pszichológiát alakító hagyomány. A második hagyomány a modern filozófia ismeretelméleti vitáival kapcsolatos. Az empiristák és racionalisták közötti évszázados viták olyan tapasztalati kérdésekhez vezettek, melyek mind a tapasztalás természetével, mind pedig az elme felépítésével kapcsolatosak. A harmadik hagyomány az embertudományok fejlődése, különösen annak lépcsőzetes kibontakozása, hogy milyen is az idegrendszer és az érzékszervek felépítése és működése. A születendő új pszichológia a kísérleti módszert a fiziológiából örökölte, ezzel egyben megkapva első redukcionis- ta keretét. Az első modern pszichológusok számára az egyik legfontosabb kérdés a mentális jelenségek és az idegrendszer közötti kapcsolat lesz.

2.7.1. Terminológia

Bár a bevett nézet szerint a pszichológia tematikus hangsúlyait és kitüntetetten tanulmányozott kapcsolatait (test és lélek stb.) a modern ismeretelmélet kitüremkedéseként nyerte el, különösen a brit empiristák felvetette kérdések révén, a terminusok maguk máshonnan származnak. A brit hagyomány az „elme vizsgálatáról” szeret beszélni. A pszichológia kifejezésrendszer erre a jelenségsorra elsősorban egy német Leibniz-követő filozófus, Christian Wolff (1679-1754) munkái révén terjedt el. Racionális pszichológiájában (1734) az elme szerkezetének és tevékenységének kategóriás elemzését végezte el, ami előfeltétele minden empirikus pszichológiának (1732), vagyis az emberi elme részletes empirikus tanulmányozásának.

A terminológiai kérdések itt korántsem triviálisak. Sok mindent elárulnak arról, hogyan tagolódott egy diszciplína, és mik voltak azok a metaforák, amelyeket eredetileg arra használt, hogy mintegy kivágja a saját területét a tudás tagolatlan köréből.

2.7. táblázat - 1.5. táblázat. Hagyományos és revizionista felfogások összefoglalása a pszichológia modernitásbeli kibontakozásában

Jellemzők	A bevett szemlélet	A revizionista felfogás
Releváns diszciplínák	tudományok, ismeretelmélet	gyakorlatok, orvoslás is
Mozgatóerők	szélesedő felvilágosodás, felszabadulás az egyháztól és a sötétségtől: szekularizáció	gyakorlati életfeladatok, a tudomány kritikai feladata: a tudomány mint valláspótlék
Megosztó jegyek	racionalizmus-empirizmus	a ráció mint választás
Eszmények	pozitív tudomány, függetlenség	az emberi élet változatai, kölcsönös függésük
Egységesítés	egységes tudomány	az értelmezés viszonylagossága

3. 2. FEJEZET – Descartes és a tudományos módszer

[...] ez az én, azaz a lélek, amely által az vagyok, ami vagyok, teljességgel különbözik a testtől, sőt: könnyebben is lehet megismerni, mint a testet, s még akkor is egészen az volna, ami, ha a test nem léteznék.

René Descartes: Értekezés a módszerről. 1637/1992. Szemere Samu ford., átdolgozta Boros Gábor