3.13. Még egyszer Descartes két hagyományáról
Számos helyen hangsúlyoztam, hogy Descartes a modern pszichológia két útjának előképe. Ezek egyike Descartes fiziológiája. A fiziológiai reflexelv és egyáltalán a fiziológiai redukcionizmus győzedelmes útján, valamint az automata kép révén mindez egyszerre mutat a teljesen mechanikus pszichológia felé, beleértve a 20. századi behavio- rizmust, valamint a mai számítógépes társadalom gépszerű emberképe felé.
A másik hagyomány a hivatalos kartezianizmus hagyománya. Ez részben a pszichofizikai probléma felé mutat (a test-lélek kapcsolatra), másrészt egy önközpontú töprengő pszichológia felé, hisz a racionális deduktív gondolkodás eszményét tekinti a pszichológia kiindulópontjának. Legfontosabb metateoretikus előfeltevése az individualizmus, nemcsak a tudomány művelését tekintve, hanem az emberi elme felépítését és szerkezetét illetően is. A pszichológia számára ez azt jelentette, hogy a lelki élet törvényei az elszigetelt egyedi lélek törvényei. Ezt legtöbb ellenfele is elfogadta, és e tekintetben a mai pszichológia jó része szintén a karteziánus utat követi. Ahogy Lugossy Margit (1936) Descartes pszichológiájáról szóló munkájában hangsúlyozta, Descartes egy olyan lépést tett meg a modernitásban, mely a pszichológiát középpontba helyezte. A középkori gondolkodással szemben a kiterjedő világ következtében Föld bolygónk egyre inkább egy jelentéktelen golyóbisnak tűnik, együtt azzal, hogy saját kultúránkat a lehetséges kultúrák sokaságában ingatagon kezdtük értékelni. Az egyén, mely a középkorban viszont kis homokszemnek tűnt, ellenkező utat követ: az egyén egyre inkább középpontba kerül, és a pszichológia mint az emberi természet tudománya ezzel együtt kerül előtérbe.
A 2.6. táblázat összefoglalja a „hivatalos” Des- cartes-képet könyvünk rendszere szempontjából. A kétértelmű szerzőre magunk is kétértelműséggel kell tekintsünk. Filozófiája és pszichológiája naiv ismeretelméletünk legfontosabb meghatározója, és a pszichológiai kérdések megközelítésének is döntő tényezője. Tudva, hogy ezek az elkötelezettségek a modernitással szemben a tudományos hozzáállás legalapvetőbb elemei, emlékeznünk kell az elmével kapcsolatos hozzáállásának hátrányaira is.
2.12. táblázat - 2.6. táblázat. A „hivatalos” Descartes könyvünk dimenziói szempontjából
Pszichológia tárgya
|
megismerés
|
Pszichológia módszere
|
önmegfigyelés és dedukció
|
Belső redukció
|
intellektualizmus, elemekre bontás
|
Külső redukció
|
nincsen, interakció
|
3.14. Kulcsfogalmak
2.13. táblázat -
asszociáció
|
indukció
|
kognitivizmus
|
cogito
|
innátizmus
|
komputációs elmélet
|
dedukció
|
intuíció
|
önmegfigyelés
|
életszellemek
|
kétely
|
racionalizmus
|
empirizmus
|
karteziánus nyelvészet
|
tabula rasa
|
3.15. Szakirodalmi eligazító
Descartes életére és átfogó értékelésére Gaukroger (1995) mellett Boros Gábor (1997) friss monográfiája a jó kiindulópont. A modernitásban elfoglalt helyéhez Latour (1993) provokatív könyve használható.
A karteziánus nyelvészet néhány dokumentuma
már magyarul is hozzáférhető (Chomsky 1995). A kor filozófiai értékelésére Cassirer (1939; 1951), valamint Altrichter Ferenc (1993) a jó források. A pszichológus értelmezőnek Ryle és Harkai Schiller Pál máig az igazi jó kiindulópontok.
4. 3. FEJEZET – Megismerés és társulás: a pszichológiai gondolatmenet fejlődése a felvilágosodás korában
4.1. Racionalisták, empiristák és az igazi élet
Az elme kutatását illetően a Descartes-ot követő két évszázad során két fő jellemzője volt a filozófiának. Először is, a filozófiai retorika és gondolkodásmenet a nyugat-európai gondolat felszabadulásának megfelelően egyre inkább világivá vált, szekularizálódott. Egyre kevésbé próbált meg támaszt adni a vallásnak vagy a teológiából szerezni gondolatokat. Ez a bevett nézet. A modernitás számos értelmezője azonban szembeszáll ezzel a felfogással. Toulmin (1990) a modernizáció három évszázadát áttekintve adta meg ennek legérdekesebb bírálatát. A bírálat azáltal érdekes, hogy maga is kétértelmű. Megkérdőjelezi a szekularizáció egyszerű és természetes folyamatát, ugyanakkor nem kérdőjelezi meg a tényeket. Az ő jellemzésében a karteziánusok és később Newton követőinek próbálkozása a bizonyosság megtalálására igazából abból a félelemből és csalódottságból fakad, amit az ellenreformáció során az ideológiai feszültségek és a tényleges vallásháborúk hoztak létre. Kétlem azonban, hogy ez megkérdőjelezné magát a szekularizációt, ahogy Toulmin sugallja. Pusztán azt mutatja, hogy a szekularizáció nem nyugodt folyamat volt, ahol az egyházak feladták volna monopóliumukat. Az az elefántcsonttorony-kép, amit a tudósok magukról alkottak, valójában egy rejtett programot teljesített: az intellektuális önállóság és a világi szabadság programját. Ennek első lépései során, ahogy Shapin (1996) újabban hangsúlyozta, egy kettős igazságfelfogás jött létre (veritas duplex): a tudomány a természet könyvét tanulmányozza, a teológia viszont a Szentírást. Nem versengenek egymással és nem mondanak ellent egymásnak. Ehhez még valamit hozzá kell tenni. Ahogy a filozófia lépcsőzetesen megszűnt a teológia szolgálólánya lenni a modern korszak első felében, a modern korszak második felét a szaktudományok autonómiaigénye jellemzi. A pszichológia lesz az egyik legutolsó, amely elnyeri ezt a függetlenséget és önállóságot. Kant nagy tisztázó erőfeszítései is csak szigetet képeznek e tengerben.
A szekularizáció folyamatával párhuzamosan a végső létezőkre utaló, vagy azok természetét feltárni óhajtó metafizikus gondolkodás egyre inkább a háttérbe szorul, és egy olyan filozófia vagy filozófiaművelés váltja fel, amely szerint a központi filozófiai kérdés tudásunk természete és szerveződése. Az episztemológia megnyeri a csatát. Eközben, ahogy Ernst Cassirer (1951) a felvilágosodást elemző könyvében megjegyzi, az a kérdés, ami Des- cartes-nál kétértelmű volt – vajon az egyén pszichológiájával van-e dolgunk, vagy a transzcendentális megismerő alannyal, pszichológiát vagy valóban episztemológiát művelünk-e –, egyre inkább pszichológiai fordulatot vesz. Ironikusan érdemes ehhez hozzátenni, hogy az egykori szocialista Európa nyugatosodottabb fele számára ismerős ez a folyamat. Hasonló kettős igazság jellemezte egy idő után a marxizmus és a társadalomtudományok viszonyát is, s hasonló autonómiakeresésben szakadtak le a társadalomtudományok a marxizmusról. A felvilágosodás filozófusai a velünk született eszmék racionalista felfogását szó szerint értelmezik, mint a pszichológiai fejlődés alapelvét, és érveket kapnak tudattartalmaink (képzeteink) (elmesélt) tényleges keletkezésének vizsgálatából, pontosan arra nézve, hogy így vessék el a racionalista megalapozást. A valóságban, mondja az uralkodó empirikus hitvallás, minden gondolatunk a tapasztalásra megy vissza. Eközben azonban maga a tabula rasa elv – vagyis semmi nincs az értelemben, mi ne lett volna az érzékekben – egyre inkább a kutatást irányító a priori axiómává válik: nem tüzetes vizsgálódás következménye az a tézis, hogy tudattartalmaink más tudattartalmakból és végső soron az érzékelésből erednek. Inkább előfeltételezett dogmatikus keret ez, ismeretelméleti kiindulópont, mintsem szilárd tény.
Bár a tágan értelmezett felvilágosodás két évszázada során az uralkodó optimista felfogás az empirizmus volt, nem tűntek el a racionalista megfontolások sem. A pszichológia sajátos problematikáját és módszertanát illetően a filozófusok nemcsak a Locke-féle „tiszta történeti módszert” fogják használni az elme felépítésének vizsgálatára, hanem egy idő után az empirikus megfigyelést magának az elmének a szerkezeti elemzésére is alkalmazzák. Mindmáig velünk van ez a győzedelmes metaelmélet, mely a spekulációt háttérbe szorítja. E tekintetben, ahogy Hatfield (1990, 271., 280. o.) felveti, az empirizmus és nativizmus kifejezéspár két értelméről lehet beszélni. A szigorú, szűk értelemben vett nativizmus és empirizmus az empirikus pszichológiai alany felépítéséről szóló tézis: elméletek ezek a veleszületett struktúra és az egyéni tapasztalás szerepéről képzeteink keletkezésében. A racionalizmus és az empiricizmus viszont a tudás megalapozására vonatkozó elméletek. Ha tetszik, az első pár pszichológiai tézis, a második pár ismeretelméleti és a tudomány haladásával kapcsolatos tézis. Lehetünk nativisták és ugyanakkor empiricisták abban az értelemben, hogy még egy nativista is feltételezheti, hogy a bizonyítékok a tapasztalásban találhatók. E tekintetben a mai innátisták tudományos módszertanukat és elkötelezettségüket tekintve szintén empiricisták.
A két réteg azonban sokszor átfedi egymást. Láttuk már, hogy természetes vonzalom van az empirista felfogás között a képzetek alakulására nézve és a tudományos és filozófiai bizonyítás em- piricista nézetei között. Hasonló módon rokonság van az innátizmus, s a bizonyítás tekintetében a logikai struktúrákra és az apodiktikus érvelésre való racionalista hivatkozás között. Fontos arra is emlékezni, hogy a klasszikus korban az ismeret megalapozásának keresése során alapvető kérdés volt a hit megalapozása, és különösen annak kérdése, hogy milyen érvek szólnak Isten evilági jelenléte mellett. A szekularizáció mellett az apodiktikus és autoritariánus érvelésre való áttérés a velünk született eszméket tekintve gyakran azzal volt kapcsolatban, hogy Istent mint mentális életünk és a fizikai világ nyilvánvaló és elkerülhetetlen szervezőjét tüntessék fel, ahogy Dennett (1998b) ma újra összefoglalta: a világban lévő célszerűség egy tervező ész s így Isten bizonyítéka lenne. Mindez nem kérdőjelezi meg az általános szekularizációt. A tudósok és a filozófusok többnyire Isten léte mellett állnak ki, Isten melletti érvelésük azonban független a hivatalos teológiától. Későbbi szekularizált világképünkből kiindulva eltekinthetünk ezektől az elemzésektől, nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy maguknak a szereplőknek a veleszületettség elve és általában a legelvontabb elv (Isten) általános bizonyítéka élet-halál kérdése volt. El kell kerülnünk azt a tézist is, hogy ezek a szerzők becstelenek vagy álszentek voltak. Legtöbb érvelésükben egy időben őszintén hittek Istenben és a tudományban. Ez a kapcsolat a kutatás szabadsága és a lágy hit között a legtöbb intellektuális történetben a protestantizmus jellegzetes vonásaként jelenítődik meg. Ez az úgynevezett Merton-tézis (Merton 1973; Jacob 1988). Manapság azonban sokan megkérdőjelezik. Több új próbálkozás született arra, hogy rámutassanak, hogy volt katolikus kompromisszum is a szabad vizsgálódás és a hit között, különösen a jezsuitáknál.
A születendő új pszichológia masszív módszertani empiricizmusa magyarázza, hogy miért lehet ezt a több évszázados empiricista hagyományt, mint egy olyan folyamatot bemutatni, amely átlép az egyéni szerzők és munkák határain. A bemutatás során azonben el kell kerülnünk a győzedelmes menetelés illúzióját. Még a brit empiristák is éles harcban álltak a hagyomány képviselőivel, és saját terepükön sokszor kisebbséget alkottak. A mai történetírás gyakran mint győzedelmes és kissé felszínes szerzőket mutatja be őket, ez azonban félrevezető. Időnként doktriner empiricizmusukat úgy kell értelmezni, mint a hatalom erőivel és a riválisokkal szemben alkalmazott hozzáállást.
4.2. Diszharmónia és ellentét
-
Nem tudok megbocsátani Descartes-nak; legszívesebben egész filozófiájában meg lett volna Isten nélkül; mégse tudta azonban elkerülni, hogy ne adasson vele egy pöccintést, amellyel mozgásba hozza a világot; de aztán nem tud mit kezdeni Istennel.
-
Descartes, haszontalan és bizonytalan.
Blaise Pascal: Gondolatok. 1660/1983, 42. o., Pődör László ford.
Két komoly figyelmeztetés van azzal a képpel szemben, mely a pszichológia egész modern előtörténetét az episztemológiában akarja elhelyezni. Először is, magában a filozófiában is voltak olyan tendenciák, mégpedig igen erőteljesek, melyek a mindkét irányba feltételezett száraz intellektualizmus ellen harcoltak. Blaise Pascal (1623-1662) francia matematikus és filozófus hírneves Gondolatok című munkájában egy különösen tragikus emberképet mutat be. Az embert nem úgy kell értelmezni, mint egy hideg és száraz megismerőt, hanem mint az élet értelmét kereső állandó kérdezőt. „A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelő eszünk; ezt ezer dologból tudjuk.” (Pascal uo., 138. o.)
Ez a felfogás sokkal nagyobb hangsúlyt helyezne az emberi gondolkodás nem algoritmikus mozzanataira, és olyan elképzelésekre, melyek a vélekedésekkel kapcsolatos személyes viszonyt alapvetőnek tartják. Van ennek egy meglehetősen érdekes vallásos mozzanata is, hiszen Pascal közel áll a francia janzenistákhoz. Ez a racionalista irányzat volt többek között felelős a logikán alapuló egyetemes nyelvtan gondolatának kibontásáért. Ugyanakkor egy szinte protestáns személyes viszonyt hirdettek Istennel kapcsolatban. Ezt persze, mint Altrichter Ferenc (1993) kifejtette, Descartes-tal kapcsolatban is felvethetjük. Mindenesetre, ha ennek az alternatív elmefelfogásnak világiasabb értelmezését akarjuk adni, a Pascal képviselte boldogtalan és zavart elképzelés az ember létmódjáról hasonlít a 20. századi egzisztencialistákéhoz. Pascal észrevette a karteziánus gondolkodásmód rejtett algoritmikus jellegét. Bár Descartes számára triviálisnak tűnt, hogy az emberi gondolkodás nem gépies, Pascal továbbra is valamiféle mesterkélt és értelmetlen attitűdöt látott Descartes-ban. Ahogy Lucien Goldmann (1967) a francia marxista és strukturalista elemzi Pascalt, a Rejtőzködő Isten című művében, Pascal egyik legfőbb vádja a racionalizmussal szemben az volt, hogy Descartes kiiktatja a közösséget, vagyis túlzottan individualisztikus. Goldmann szerint Pascal előre látta vagy elővételezte a karteziánus felfogás mai közösségi alapú bírálatát. A személyes jelentést, integritást hangsúlyozva egyben az ele- mentarista pszichológia bírálója is volt. Pascal és követőinek Istene nem egy racionális rendteremtő, hanem személyes ügy: az élet értelmére vonatkozó kérdés állandó zavaró jelenléte. Mindez Pascalnál az érzelmek nagyobb hangsúlyát jelenti, s az érzelmeket a szív, s nem az agy metaforájával írja le. A Gondolatokban 121-szer jelenik meg a szív szó, az agy csak 1-szer, míg a lélek 81-szer. Az érzelmeknek tulajdonított különleges szerep jellemzi a keresztény vallással kapcsolatos felfogását is.
556. A keresztények istene ugyanis nem egyszerűen a geometriai igazságok és az elemek rendjének a megalkotója; az a pogányok és az epikureisták istene. Nem is olyan isten, aki gondját viseli az emberek életének és javainak, hogy boldog, hosszú élettel jutalmazza azokat, akik őt imádják; ez a zsidók istene. Nem: Ábrahám, Izsák, Jákob, a keresztények istene a szeretet és a vigasztalás istene, aki betölti övéinek lelkét és szívét, bensőjükben érezteti velük gyarlóságukat és az ő végtelen könyörületességét; aki lelkükben egyesül velük, betöltvén azt alázatossággal, örömmel, bizodalommal és szeretettel; aki képtelenné teszi őket rá, hogy rajta kívül bármi más célra törekedjenek.
Pascal: Gondolatok. 1983, 268. o.
Pődör László ford.
A bevett felfogás megkérdőjelezésének másik útja azokkal a változásokkal kapcsolatos, amelyek a felvilágosodás során egy Homo psychologicust hoztak létre. Ahogy Michel Foucault többször és több érveléssorban rámutatott, a felvilágosodás során legalább két másik folyamat is végbement. Az ész századaiban az új modern gondolkodás létrehozta saját ellentétét, az esztelenséget. Ennek részleteivel foglalkozni fogunk a pszichopatológia keletkezéséről szóló fejezetben, itt is fontos azonban rámutatni, hogy a filozófusok episztemológiája mellett volt egy másik kibontakozás is: a felelős és értelmes szubjektumok létrehozása a hétköznapi életben. Ez a létrehozás a belső önelemzés számos gyakorlatát érintette. Foucault (1996) erre vonatkozóan azt mondja, hogy a modernitás a vallomás kultuszává vált, különböző szintű vallomásokévá: a katolikusok szó szerinti gyónásáról is szó van itt, de a protestánsok Istennel folytatott dialógusáról is, amit gyakran intim naplók és a memoárírók munkája kísér.
Mindez nem a mai értelemben vett luxus jellegű énközpontú kirándulás volt. Segített létrehozni azt a jogi és erkölcsi szubjektumot, aminek kialakulása kéz a kézben haladt az episztemikus szubjektummal. A hivatásos pszichológia mint diszciplína az episztemikus szubjektumból, a megismerő szubjektumból fog kiindulni, de mindig feltételezi, még az önmegfigyelést használó kutatási gyakorlatában is ennek a hétköznapi, világi, erkölcsi szubjektumnak a létrehozását és meglétét.
4.3. Az elme empirikus architektúrája
Az emberi megismerés empirista felfogásáról lehet adni egy nem túl kiegyensúlyozott és elég leegyszerűsítő képet, mely azért általános iránymutatónak jó. Az emberi megismerés lényegében két forrásra megy vissza. Minden ismeret végső alapja az érzékelés. S általában feltételezik, hogy egyedi ismeretdarabok egyedi szenzoros eseményekhez vagy élménytöredékekhez kapcsolódnak. Ez az, amit Quine (1953/1964) évszázadokkal később az empiricizmus második dogmájának nevezett. Az első az, ami megkülönbözteti a szintetikus és az analitikus igazságokat (vagyis a tényeken és a gondolatok kapcsolatain alapuló igazságokat). Ma már tudjuk, éppenséggel Quine bírálatából, hogy empiricista maradhat valaki anélkül, hogy elfogadná ezeket a dogmákat. Nem kell minden kijelentésünkhöz szenzoros lehorgony- zást keresni, ahogy Quine fogalmaz, a tapasztalás pusztán a tudományos kijelentések határfeltétele. Tapasztalataink változásai bonyolult változásokat kívánhatnak ismeretrendszerünkben, szemben az egyedi hiedelmek triviális változásaival.
A klasszikus felfogás azonban közvetlenebb kapcsolatot tételezett fel a hiedelmek és az egyedi szenzoros események között. A képzetek vagy fogalmak közös elemek kiemelésével jönnek létre az érzékletekből. Erre még mindig úgy hivatkozunk, mint a Locke-típusú absztrakcióra (Nelson 1974).
Az elme az egyes tárgyakról vett egyes ideákat általánosítja. Ezt azzal éri el, hogy az ideákat úgy tekinti, amint azok az elmében megjelennek, elkülönítve minden más létezőtől és a valóságos lét körülményeitől, mint idő, tér és bármi más kísérő idea. Ezt elvonatkoztatásnak nevezzük, amely által az egyes létezőkből vett ideák valameny- nyi ugyanazon fajtájúnak általános képviselőivé válnak. Neveik pedig általánosulnak, alkalmazhatók bármire, ami csak az ilyenfajta elvont ideáknak megfelel.
John Locke: Értekezés az emberi értelemről.
II. könyv. Az ideákról. 1964, XI. fejezet, 9. pont, 150. o. Dienes Valéria ford.
A tudás mindig az egyediségekből indul, és e folyamatban a szavak csak a címke szerepét játsszák.
Az érzékek először sajátlagos ideákat bocsátanak be, és bebútorozzák velük a még üres szobát. Az elme fokozatosan megszokja egyiket-másikat, ezek az emlékezetbe költöznek, s neveket kapnak. Azután az elme tovább megy, elvonatkoztatja őket, s fokról fokra megtanulja az általános nevek használatát. Így telik meg az elme ideákkal, szavakkal, vagyis nyersanyaggal, amelyen diszkurzív képességeit gyakorolhatja.
John Locke: Értekezés az emberi értelemről.
1964, I. könyv, I. fejezet, 15. pont, 35. o.
Még a bonyolultabb folyamatok is úgy jönnek létre, hogy képzeteink kisszámú asszociációs törvény szerint kapcsolatba kerülnek egymással. Ennek a képnek persze sok évszázad kellett a kibontakozásához, és szinte senki sem képviselte így leegyszerűsítve. A tiszta empirizmus sok kiegészítő vonását le kellett vetkezze, mielőtt elnyerte volna ideáltípusát.
Ez a „levetkezés” már eleinte is részben azt jelentette, hogy a legtöbb empiristának a puszta asszociáción túl még valami egyéb folyamatot is meg kellett engednie. Kétségtelen, hogy még legkibontottabb és legdoktrinérebb formájában is magába foglalja az empirizmus azt a feltevést, hogy van valamiféle szervező elv. Ezek a szervező elvek adják meg az asszociációképzés alapjait. Az a kontingens tény, hogy az A és B események egybekapcsolódnak az elmében és az egyik előhívja a másikat, úgy nyeri el magyarázatát, hogy az érintkezési asszociáció elvére hivatkozunk. Ez azonban nem magyarázza meg magának az érintkezési asszociációnak az elvét. Ha ezt magyarázatként használjuk, akkor feltételezzük, hogy ez az elmének valami megmagyarázatlan törvénye vagy korlátja, vagyis egy racionalisztikus műveleti elv. Mondhatnánk azt, hogy az alapvető különbség az empiristák és racionalisták közt az a tény, hogy vajon megengednek-e veleszületett tudást egyedi dolgokról, vagy kanti módon fogalmazva megengednek-e szintetikus a priori-kat. A racionalisták így vélik, míg az empiricisták sokszor rejtett módon pusztán azt feltételezik, hogy vannak velünk született szervező elvek, mint például az asszociációs törvények, vagy később a tanulási törvények. Kant világosan észrevette, hogy az empirizmus pusztán a gondolati tartalmakra adott empirikus rendet, míg nyitva hagyta a gondolati formák kérdésére a racionalista értelmezés lehetőségeit.
Amikor a klasszikus empiricista felfogást architektúraként jellemezzük, ez nem egy véletlen anakronizmus. A mai kognitív kutatás perspektívájából visszatekintve jól látható, hogy az architektúra fogalma, mely az információfeldolgozó gépekkel vált világossá (Anderson 1983; Newell 1989), a klasz- szikus kor pszichológiai spekulációiban is jelen volt. A mai komputációs elrendezésekben vannak olyan mozzanatok, amelyek lassan változnak, míg mások könnyen változtathatóak. Az első felel meg az architektúrának, a másik az adott programoknak és adatoknak. Hasonló módon, mind az empiristák, mind a racionalisták feltételezték, hogy van egy viszonylag rögzített tudáskeret. Ott tértek el egymástól, hogy mennyire tekintették gazdagnak ezt a keretet, és hogy feltételezték-e, hogy a kereten túlmenően is vannak-e velünk született tudásaink. Érdekes áttekinteni azt, hogy mik voltak a szociális előfeltételei az elme tabula rasa felfogásának. A korai felvilágosodás képviselői még nem nagyon foglalkoztak a tanulással, ahogy Petryszak (1981) rámutatott. Locke-nál a tabula rasa fogalmának kettős szerepe volt: hogy lehetővé tegye azt, hogy az embernek vannak általános megismerési képességei, hogy egy hatékony kognitív architektúrát feltételezzen, másrészt, hogy tovább szekularizálja az emberi viselkedést: az ember egy üres lap, vagyis szabadon választhat és szabadon változtathatja magát, az emberi élet nem előre meghatározott. Ez a szabad polgári társadalom eszménye.
4.4. Az érzékelés és észlelés elemzése
Az elme szerkezetét tekintve az empiricista filozófusok két területen vitték nagyon előre a pszichológiát: az észlelés és érzékelés elemzésében, valamint az asszociáció fogalmának kidolgozásában. Locke (1632-1704) művének I. könyve adja meg az általános felhangot a velünk született eszmék kritikájával. A könyv címe: Nincsenek sem velünk született elvek, sem ideák.
Az orvos, politológus és filozófus Locke vezette be azt az elképzelést, mely szerint gondolatainkat, képzeteinket úgy kell tanulmányoznunk, ahogy kibontakoznak az egyéni elmében. Szó szerint veszi az innátisták téziseit, és hangsúlyozza, hogy eszerint újszülötteknél is ott kellene lenniük a velünk született ideáknak. Nem lehetnek velünk születettek „mert először is világos, hogy sem a gyermeknek, sem az idiótának nincs róluk a legcsekélyebb fogalma vagy gondolata sem. Ez a hiány már egymagában elég arra, hogy megdöntse azt az általános helyeslést, amelynek szükségképpen együtt kellene járnia minden velünk született igazsággal. Szerintem közel áll az ellentmondáshoz azt állítani, hogy olyan igazságok vannak a lélekbe vésve, amelyeket az elme nem vesz észre, vagy nem ért meg.” (Locke, uo., I/1/5, 29. o.) Locke részletesebben is kifejti, hogy nem helyesli a nem tudatos ismeretek feltételezését, az erre való hivatkozást puszta egérútnak érzi. Kissé anakronisztikus olvasatot használva, Locke azután azt is felveti, hogy ha érésnek köszönhető az innát gondolatok megjelenése, akkor miért van az, hogy előbb merülnek fel az egyedi gondolatok, mint például a viszonyaikban érintett alapelvek. Az édes és a savanyú ellentéte megelőzi magának az ellentétnek a fogalmát. Locke egy olyan képet nyújt, ahol minden tudásunk az érzékelésből és az érzékleteken végzett műveleteinkből származik.
2. § Minden idea érzékelésből vagy eszmélődésből (reflexio) származik.
Tegyük fel tehát, hogy az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan képzelete ajándékozza meg majdnem vég nélküli változatosságban? Honnan veszi mindehhez az észnek és a tudásnak az anyagát? Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból: ezen alapul minden tudásunk; s végeredményben ebből is származik.
Locke, uo., 91. o.
Locke-tól kezdve az empiricisták jelszava az lesz, hogy a logikai absztrakt érvelést az innátizmus- ra nézve egy történeti módszerrel váltsák fel. A mi századunkból tekintve meglehetősen dogmatikussá vált maga ez a direkt levezető módszer. Sokszor meglehetősen absztrakt, mint Condillac híres szoborhasonlatában, amit ő annak elemzésére vezet be, hogy bebizonyítsa, az emberi elmében kitüntetett szerepe van a tapintásnak. Ugyanakkor ez nem empirista bizonyítéka az empiricista tézisnek, hanem egy puszta képzeletbeli gépezet, ami ráadásul még csak nem is lehetséges. Ki tudna elképzelni egy olyan élőlényt, aki a különböző érzékszerveket szigorúan egyenként kapja meg? Az empiricista megközelítés sokszor abban az értelemben is dogmatikus azonban, hogy egy olyan megismerő szubjektummal dolgozik, amit úgy mutat be, mintha tényleges empirikus szubjektum lenne. A tényleges rendszeres megfigyelés az elmével kapcsolatban sokáig csak anekdoti- kus adatgyűjtés formájában volt jelen. Jean Piaget (1966) a pszichológia történeti alapjaival kapcsolatos kirándulása során a racionalista-empirista vitáknak ezt a vonását tartotta szem előtt, amikor azt hirdette, hogy ez a pszichologizált és szándékai szerint naturalizált ismeretelmélet már akkor is feltételezett egy nem létező szaktudományt, vagyis a pszichológiát.
Az észleléselméletet illetően Locke egy meglehetősen izgalmas megkülönböztetést vezetett be, mely mindmáig érdekes. Ez az úgynevezett elsődleges és másodlagos minőségek eltérése. A gondolat csírájában már Hobbesnál, az empiricista irány mechanisztikus előfutáránál is jelent volt. Hobbes (1588-1679) az érzékelést mint az ingerlés hatására az idegekben bekövetkező mozgást képzelte el. Az olyan érzetminőségek, mint a szín vagy a hang őszerinte nem a tárgyakban vannak jelen, hanem saját magunkban. A világban csak mozgások vannak (Hobbes 1650, 16. o.).
Locke még tovább is megy. Elsődleges minőségek szerinte azok, amelyeknek valami közvetlenül megfelel a valóságban, melyek hasonlítanak valamire. Ezek elválaszthatatlanok az ideától. Ha egy tárgyat sok részre bontunk szét, ezek a részek továbbra is például formával fognak rendelkezni, a másodlagos minőségek viszont, mint a szín, semminek sem felelnek meg közvetlenül a külvilágban, ezek az elsődleges minőségeken keresztül jönnek létre, s a személy adalékát tükrözik az érzékeléshez.
Az így tekintett tulajdonságok a testekben először is olyanok, hogy a testtől teljesen elválaszthatatlanok, akármilyen állapotban is legyen a test. [...] Ezeket a test eredeti vagy elsődleges tulajdonságainak hívom, amelyekről megfigyelhetjük, hogy egyszerű ideákat keltenek bennünk, mint tömörség, kiterjedés, alak, mozgás vagy nyugalom és szám [...]
Vannak olyan tulajdonságok, amelyek a tárgyakban igazság szerint semmi egyebek, mint erők arra, hogy elsődleges tulajdonságainkkal, vagyis érzékelhetetlen kis részeiknek térfogatával, alakjával, elrendeződésével és mozgásával bennünk különböző érzeteket ébresszenek, mint színek, hangok, ízek stb. Ezeket másodlagos tulajdonságoknak hívom [...]
A testek elsődleges tulajdonságainak ideái a testekhez hasonlítanak [...], de azok az ideák, amelyeket bennünk ezek a másodlagos tulajdonságok keltenek, a testekhez semmiben sem hasonlítanak.
Locke, uo., 123., 124., 126. o.
Ez a megkülönböztetés a szemiotika, a jelelmélet történetében is igen fontos lesz (Locke egyébként maga adta ennek az egész diszciplínának a nevét). Azok az ideák, amelyek a dolgok jeleiként jelennek meg, lehetnek ikonikus hasonlósági kapcsolatban, ezek felelnének meg az elsődleges minőségeknek, míg az önkényes szimbolikus kapcsolatok felelnének meg a másodlagos minőségeknek.
Ezek közt a minőségek közt tényleg van különbség, aminek adhatunk naturalisztikus értelmezést, így Locke megkülönböztetéseinek modern alakot is tudunk adni. Locke az észlelés oksági elméletét hirdette az elsődleges minőségekre nézve, amire tudunk materialista értelmezést adni. Ugyanakkor gondjai voltak a másodlagos minőségekkel kapcsolatban az oksági elmélettel. A másodlagos minőségek mind azokhoz a szenzoros területekhez tartoznak, melyek az evolúcióban viszonylag későn kialakuló telereceptorokat jellemzik. Olyan érzékletekkel kapcsolatban, mint a látás és a hallás, az állatok nem pusztán az ingerekre reagálnak, mint a kontakt receptoroknál a szaglás, hanem lehetőség szerint a tárgyakra is. Van itt egy különbség a proximális és a disztális ingerek között, amely felveti a félrevezetés lehetőségét, azt, hogy a világot rosszul értelmezzük. Valójában századunk elején, Sherrington fiziológiájában vált ennek jelentése világossá. Ma pedig ez a megkülönböztetés a reprezentáció és téves reprezentáció kialakulásának alapvető kérdése lesz. Fred Dretske (1982) elméletében e szerint döntő szerepet játszik a leválás az ingerhelyzetről. Ez pedig csak telereceptoroknál lehetséges. Nem szabad túlmodernizálnunk persze Locke-ot. Az olyan minőségek, mint az ízlelés, számára még a másodlagos minőségekhez tartoztak, ma viszont tudjuk, hogy ezek kontakt receptorokkal kapcsolatosak, ahol nincs eredendő különbség az inger és a tárgy között.
4.4.1. Az észlelés és a tanulás:Berkeley-tol Condillacig
4.4.1.1. A materializmus cáfolata: Berkeley
George Berkeley (1685-1753) filozófus és tanult püspök ismeretelméletének keretében az észleléselmélet számos mozzanatának tagolódásához járult hozzá. Korai munkája az észleléssel és az ismeretek megalapozásával kapcsolatban Locke bírálatából indult ki. Locke nézeteinek lehetséges materialista értelmezését bírálva Berkeley egy olyan felfogáshoz jutott el, ahol az igazi bizonyosság az észlelésben található: esse est percipii, lenni annyi, mint észleltnek lenni. Saját korában Berkeley Locke-bírálata rendkívül fontos megosztó tényező volt. Egy bizonyos szempontból azonban ez a szembenállás ma már ironikusan is tekinthető. Számunkra mindkét filozófus azon a vonalon helyezkedik el, amely a belvilágot mint közvetlenül adott dolgot tekintette, és lépcsőzetesen semlegesítette az ismeretelméletet a materialista vagy idealista értelmezés számára alapvető kérdések szempontjából. Az ideák és az észlelés folyamata lépcsőzetesen önmagában kezdett vizsgálttá válni, anélkül, hogy szükségszerűen egy mechanikus materialista magyarázatot adtak volna rájuk. Ugyanazt a Locke-ot, akit Berkeley mint materialistát bírált, ma Daniel Dennett (1998b) úgy mutatja be, mint a „tudat elsőbbsége” felfogás fő felvetőjét. Locke számára ellentmondásnak tűnik azt feltételezni, hogy az anyagi dolgok mentális jelenségeket képesek létrehozni. A materiális és a mentális, az anyagi és a szellemi kizárják egymást. Ezt a tézist hosszan illusztrálja, nem tényekre utalva, hanem úgy, amit később szemantikus kategóriaelemzésnek neveznénk. Érdekes módon ez a szemantikus vagy kategoriális kirándulás elviszi Locke-ot oda, hogy feltételezzen egy Istent, vagyis az, hogy az ismeretelméletet hitbéli kérdések igazolására használja. Magának a fejezetnek a címe, amely azzal foglalkozik, hogy a mentális nem redukálható a materiálisra, sokatmondó: Tudásunk Isten létezéséről.
Ami a két minőség megkülönböztetését illeti, Berkeley fölvetette, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos minőségek az elmében vannak csak, s szükségtelen kivetíteni őket a világba.
9. Vannak, akik megkülönböztetnek elsődleges és másodlagos minőségeket; az előbbin a kiterjedést, az alakot, a mozgást, a nyugalmat, a szilárdságot vagy áthatolhatat- lanságot és a számot értik; az utóbbival az összes többi érzéki minőséget jelölik, így a színeket, hangokat, ízeket stb. Rájuk vonatkozó ideáinkról elismerik, hogy nem képmásai semminek, ami az elmén kívül létezik, vagyis anélkül, hogy észlelnék; az elsődleges minőségek ideáiról azonban azt állítják, hogy ezek olyan dolgok lenyomatai vagy képmásai, amelyek az elmén kívül, egy általuk anyagnak nevezett nem gondolkodó szubsztanciában léteznek. Anyagon ennélfogva egy tehetetlen, érzéketlen szubsztanciát kell értenünk, amelyben a kiterjedés, az alak és a mozgás ténylegesen fennáll. Ám nyilvánvalóan mindabból, amit már kimutattunk, a kiterjedés, az alak és a mozgás csak az elmében létező ideák, s hogy egy idea csak egy másik ideához hasonlíthat, következésképpen sem ők, sem ősképeik nem létezhetnek egy nem észlelő szubsztanciában. [...]
[...] Röviden: a kiterjedés, az alak és a mozgás felfoghatatlan, ha a többi minőségtől elvonatkoztatják. Ahol tehát a többi érzéki minőség van, ott kell lenniük ezeknek is: az elmében és sehol másutt. [...]
G. Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről. 1985, 179-181. o. Fehér Márta ford.
Berkeley azt hirdette, hogy minden minőség „másodlagos”. A tárgy és a gondolat közti „hasonlóság” kérdéseit csak más érzetekre utalva tudjuk eldönteni, különösen a tapintásra utalva. Csak látszólag lépünk túl a látszatok világán, amikor elsődleges és másodlagos minőségekről beszélünk.
4.4.1.2. A perceptuális tanulás fogalma
Berkeley nézetei nemcsak szolipszista filozófiájához vezettek, hanem a későbbi perceptuális tanuláselmélet számos kérdésének megfogalmazásához is. Korai munkája, a 24 éves korában megjelent A látás új elmélete arról vázol egy elméletet, hogy milyen jelentősége van a motoros összetevőknek és az érzékek közti kapcsolatoknak, valamint általában véve a tanulásnak az észlelésben. Berkeley a térlátás elemzését adja meg. Megkérdőjelez minden olyan elvont fogalmat, mint a természetes geometria, ahol a vonalak és a szögek magyaráznák a matematikusok számára a távolság észlelését. Ez saját korában meglehetősen uralkodó elmélet volt. Ehelyett szerinte állandó viszony van a pupillák közti távolság csökkenése vagy növekedése és a tárgyak felénk való közelítése vagy távolodása között „amikor egy távolodó. tárgyat. megtekintünk, változtatjuk szemállásunkat anélkül azonban, hogy minőségeik azonosak lennének”.
Ez a megközelítés megnyitotta az utat a tapasztalatnak a látás magasabb szerveződésében játszott szerepével kapcsolatos modern kérdések számára. Berkeley szerint a tapintás tanítja a látást, szűkítve vagy szélesítve a pupillák közti távolságot. „Szemünknek ez a beállítása vagy forgatása együtt jár egy érzettel, s úgy tűnik nekem, ez az az érzet, amely ebben az esetben a nagyobb vagy kisebb távolság ideáját elménkbe juttatja.” (Berkeley 1985, 56. o., 16. pont.) Ez ma is az egyik vezető elmélet.
Berkeley, akárcsak Locke, kulcsjelentőségű klinikai példákat is vizsgált. A legalapvetőbb a híres Molyneux-probléma. Molyneux a kor neves optikusa volt. Problémája az, hogy ha egy ember, aki vakon született, megtanulja megkülönböztetni egymástól tapintás révén a tárgyakat, vajon meg tudná-e őket különböztetni, ha látni kezdene? Locke számára a válasz nem, Berkeley e kérdésben lényegében egyetért vele, de a válasz igen. Berkeley adja meg a hangnemet a következő évszázadok számára a taktilis alapú térlátás elméleteknek, Helmholz- tól Strattonig és máig. Az egész vita azért is érdekes, mert azt is mutatja, hogy mi a különbség az adatgyűjtés és az empiricista attitűdök között. Ok még nemigen próbálkoztak olyan emberek felkutatásával, akiknél ténylegesen fennállt volna ez a feltétel, ez később jelenik meg, a 18. században, mint ma Oliver Sachs (1998) beszámol róla kiváló könyvében.
4.4.1.3. A tapintás és az én: Condillac
A francia felvilágosodásban is központi szerepet kap a tapintás az érzékelésben. Étienne Bonnot de Condillac abbé (1715-1790) Az érzékletek elemzéséről című munkájában a szoborra adott híres allegóriájával azt hirdeti, hogy „a tapintás tanítja a többi érzéket, melyek enélkül pusztán a lelket módosítják”. A tapintásnak tulajdonított sajátos szerep központi jelentőségű az ő meglehetősen aktív látáselméletében. Az empiristák, a feltevés szerint, a racionalistákkal összehasonlítva a „pasz- szív elme” felfogását kellene képviseljék. Az em- piricista Condillac azonban itt egy meglehetősen aktív elmélet mellett áll ki. Az aktív tapintás teszi lehetővé, hogy megkülönböztessük saját magunkat és a környezetet: saját testünket megérintve két érzékletünk lesz, egyik a kezünkön, és egyik a testfelületen. Külső tárgyakat érintve a második hiányzik. A tapintás olyan érzékleteket biztosít, melyek úgy tekinthetők, mint amik a külvilágot és saját magunkat is tükrözik. Ez irányítja a tárgyak lokalizációját a külső térben is. Condillacnak ez a felfogása, amint Baldwin (1913, II. 12. o.) hangsúlyozta, Hume radikális folytatása volt. Radikális abban az értelemben, hogy mindent érzékek csokrára vezet vissza, és radikális az én kezelésében is. A tapintásnak a látási észlelésben játszott viszonylag ártatlannak tűnő szerepét Condillac az én konstruktivista-szkeptikus elméletévé bontja ki. A karteziánus elmét mint kiindulópontot egy sajátos érzéklet váltja fel, vagy erre lesz az visszavezethető, nevezetesen a tapintásra. Itt fellelhető annak az elképzelésnek a gyökere, mely az ént saját testünk reprezentációjára fogja a francia pszichológiában visszavezetni. Goldberg (1993) rámutat arra, hogy ez egy évszázados hagyomány induló pillanata. Először Condillac, aztán a frenológusok, majd a klinikai disszociációs elméletek mind azt fogják hirdetni, hogy fel kell bontanunk a karteziánus ént.
Berkeley és Condillac munkájában összekapcsolódik egymással az empiricista elmélet két pillére. Az elme az egyén élete során érzékletekből épül fel. Az élet során tapasztalt élményeknek azonban magára az érzékelésre is visszacsatoló hatásuk van. A tanulás nemcsak összekapcsolja a gondolatokat, hanem szervezi a „benyomásokat” is.
4.5. Kant kritikai szintézise
Immanuel Kant (1724-1804), a német felvilágosodás kulcsfigurája kitüntetett szerepet játszott abban, hogy később, a 19. században a német egyetemeken a pszichológia tagolni kezdte magát, valamint az episztemológiai és pszichológiai kérdések közti kapcsolat fogalmi tisztázásában. Számos egyéb dolog mellett Kantról gyakran mondják azt, hogy az empiricizmus és a racionalizmus szintézisét kísérelte meg. Ez valójában kéz a kézben járt nála az episztemológiai és a pszichológiai kérdések elkülönítésével, valamint ennek megfelelően az empirizmus és az empiricizmus megkülönböztetésével. Ebben a tekintetben Hume gondolatmenetét és kriticizmusát veszi kiindulásnak és értelmezi radikálisabban. Hume-ból kiindulva fogja a pszichológiai szubjektivitást egy transzcendentális szubjektivitással, a megismerés a priori kategóriáinak rendszerével helyettesíteni. Gilles Deleuze mai értelmezése világosan megfogalmazza ezt.
Hume jól látta, hogy a megismerés szubjektív elemeket implikál, melyek által túllépünk az adottakon. Ezek az elvek számára azonban csak az emberi természet elveinek tűntek, vagyis az asszociáció pszichológiai elveire gondolt, melyek saját képzeteinkre vonatoznak. Kant átformálja a problémát [.], az elvek szubjektivitása nem egy empirikus vagy pszichológiai szubjektivitás, hanem „transzcendentális” szubjektivitás.
Gilles Deleuze: Hume és Kant.
1998, 218. o. Ulmann Tamás ford.
Ez a kanti fordulat visszatérően megjelenik a pszichológiában. A 19. század második felének fizioló- gusai és pszichológusai, mint többször látni fogjuk, megkérdőjelezik ezt, s újra az emberi természetre gondolnak, mint az a priori kategóriák alapjára. A logicista filozófia erőteljesen fellép ez ellen, hogy azután századunk utolsó harmadában ismét feltűnjön a kanti megkülönböztetés elmosása a natura- lizált ismeretelmélet és a természeti elvű kognitív tudomány formájában.
Nem idegen a Kantot megelőző német filozófiától az empiricista gondolatok racionalista bírálata. Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) híres, de jó ideig publikálatlan Új tanulmányok az emberi értelemről című munkájában szembeszáll Locke-kal. Egyik aspektusa ennek Leibniz befolyásos elmélete a tudattalan észlelésről, mely számos későbbi dinamikus pszichológiai fogalom forrásává vált. Megkérdőjelezte azonban Locke tabula rasa elvét is. Az ő felfogásában a lélekben vannak olyan elvek és fogalmak, melyeket csak külső események aktiválnak. „Semmi sincs az értelemben, ami nem az érzékekből származna, kivéve magát az értelmet.” Mindezt Leibniznél egy ontológiai érdeklődés kíséri a létezők típusai iránt. Ebben a tisztázási folyamatban meglehetősen érdekes rendszert javasolt, ahol az absztrakt fogalmaknak is valóságuk vagy létük bontakozott ki. Világosan szemben áll ez az empiricisták adatorientált alulról fölfelé dolgozó szemléletével, s majd csak a 20. századi, a gondolkodás logikai tagolódásával foglalkozó felfogások veszik fel újra. Több mint kétszáz évig fog tartani, hogy ezek a leibnizi gondolatok magába a pszichológiába is behatoljanak. Más, általa bevezetett fogalmak, különösen az appercepció, melyek Leibniz számára az elme aktív jellegét képviselték, folyamatosabb sikertörténetként jellemezhetők. Felfogása szerint nem tudatos folyamatainkat ez a lépés teszi tudatossá, ami modern terminusokkal a „fokális figyelemnek” és „sematikus integrációnak” felelne meg. E fogalomnak hosszú karrierje lesz a korai kísérleti pszichológiában, valamint a neveléselméletben. Azért is releváns, mert a mentális folyamatok többszintű szerveződésének gondolatával Leibniz a köznapi szemléletből kiinduló empiricisták egész érvelési stílusát kérdőjelezi meg. Közelebbről, megkérdőjelezi azt, amit szinte minden kortársa feltételez, hogy az elme teljességgel áttetsző lenne. Nem minden áttetsző az elme számára saját működéséről, ezért az azzal kapcsolatos érvelés, hogy mit tudunk „elképzelni” elménkben és mit nem, meglehetősen ingatag talajon áll.
4.6. Christian Wolff és a képesség-lélektan körforgásai
Egy másik fontos racionalista hagyomány, mely nagy szerepet játszott a kanti szintézis létrejöttében Christian Wolff (1679-1750) rendszere volt. Javasolt egy felosztást az empirikus és a racionális pszichológia között. Az első a belső tapasztalást leíró vizsgálata lenne (az élmény, mint olyan elemzése), míg a másik az elme deduktív elemzése lenne. Meglehetősen skolasztikus spekulatív rendszerében úgy vélte, sikerült tiszta deduktív jellemzést adnia az elme szerkezetéről. Mint azonban már Dessoir (1911, 127-132. o.) is rámutatott, mindig összekeverte a szerkezeti és az esetleges mozzanatokat, vegyíti a racionális és az empirikus pszichológiát. Ami az elme felépítését illeti, újra mérlegeli és modernizálja a „képesség-lélektannal” kapcsolatos skolasztikus hozzáállást. Minden egyedi mentális esemény bizonyos képesség vagy fakultás megnyilvánulása lenne. Ezek közül a legfontosabb a vis representativa, vagyis kognitív reprezentációs képességünk. Wolff olyan kidolgozással próbálkozott, ahol a képességek a reprezentációs és motivációs aspektus szempontjából tagolódnának. Mai kognitivista kifejezésekkel ez a reprezentációknak és a reprezentációkkal kapcsolatos propozicionális attitűdök kettősségének felelne meg. Ez az osztályozás a 18. század nagy osztályozó próbálkozásaira emlékeztet (a rendszertanászokra, Linnére és Buf- fonra), azonban sokkal soványabb eredményekkel. A soványságnak két oka van. A Wolff-féle osztályozások korántsem világosak, sokszor az az ember benyomása, hogy ad hoc jellegűek. Könnyen lehet például határt húzni a megismerés és a vágy között, vagy az érzékek és az ész között. Nehéz azonban nem nevetni, amikor a lelki élet összetettségét a feltételezett képességek pusztán verbális, kategorikus összekapcsolásával szeretné magyarázni. „Amikor a képzelőerő összekapcsolódik a megértéssel, az alkotóképesség áll elő; amikor viszont a következtetéssel, akkor az elővételezés képességeiről van szó.” (Klemm 1914, 61. o.) Vagyis a kombinációk eléggé alkalmiak. Másrészt viszont a magyarázatok körben forgóak. „Még a legbonyolultabb mentális képességeket is úgy »magyarázza«, hogy a mentális képesség varázsszavához fordulunk segítségért” (Klemm, uo. 60. o.), s ezek maguk megmagyarázatlanok maradnak. Ez a racionalista megközelítések általános gondja: míg az empiristákkal szemben a lelki élet minőségi sokrétűségét hangsúlyozzák, a sokrétűség bizonyítékai meglehetősen illékonyak. Az empiristák viszont a mentális világról egy sovány és nem túl érdekes képet adnak, egységeik azonban szilárdan megalapozottak.
4.7. Kant gyökerei és üzenete
Kantnak nagyon sajátos szerepe volt a német felvilágosodásban, s az egész modern ismeretelméleti mozgalomban. Leibniz, Wolff és a képesség-lélektanászok elindította irány követője, és ugyanakkor kritikusa is volt (klasszikus áttekintés erre Baldwin 1911; Klemm 1911, a mai értelmezés pedig Leary 1982a). Van néhány mozzanata az ő munkájának, melyek ennek az általános attitűdnek a révén befolyásolják a pszichológiát. Először is egész hozzáállása a természettudományos és az ismeretelméleti hozzáállásainak elkülönítésével és összekapcsolásával függ össze, másrészt mikor egyszerre olvassa a német képesség-lélektant és Hume-ot, olyan kriticista módszert alakít ki, mely számos további fejlemény kereteit adja meg arra nézve, amit később majd analitikus filozófiának nevezünk. E nézőpontból a filozófiai vizsgálódás igazi tárgya lépcsőzetesen a gondolkodás kategóriáinak elemzése lesz, s nem az élet esetleges tényei- nek vizsgálata. Nagy szerepe volt abban is, hogy hogyan bontakozik ki később a modern emberkép. Kantnak itt az egyetemes erkölcsi törvények elemzésében volt igen fontos szerepe. Rousseau radikális gondolatai közül sokat átvéve azt veti fel, hogy az emberi magatartásnak vannak egyetemes elvei, melyek megalapozzák az etikai törvényeket. Ez nemcsak egy tartós szigorú felhangot adott a modern etikának, hanem hozzájárult az embert mozgató tényezők kontextusmentes értelmezéséhez is, valamint a megismerési tevékenységek dekontextualizációjához. Mondhatnánk azt is, hogy a mai modernitásértelmezés e szempontból is újra kontextualizálni akarja az embert, s e tekintetben nemcsak az oly sokat bírált Descartes-ot veszik revízió alá, hanem Kantot is.
Dostları ilə paylaş: |