A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Descartes velünk született eszméi és a mai innátizmus

A 19. század során a kísérleti pszichológia megszületésének közvetlen motivációi javarészt a racionalizmusempirizmus vitával voltak kapcsolatban. Sajátos területeken, mint például a térészlelés, az első kísérletezők a versengő tézisek közvetlen próbáira törekedtek (lásd Hatfield 1990). Érdekes módon századunk hatvanas éveitől kezdve a karteziánus velünkszületettség-elv újjászületett, az empirista gondolatok uralmának évtizedei után. Ez azonban először nem a térrel, hanem a nyelvvel kapcsolatban ment végbe. Noam Choms- ky (1966; 1968; 1995) és a generatív nyelvtan jégtörő hatással volt ebben a tekintetben. Chomsky nyíltan azt hirdette, hogy elmélete az emberi elme karteziánus megközelítésének újraélesztése. Több szempontból úgy állította be saját felfogását mint újraélesztést. Először is ő hisz az egyetemes nyelvtanban, melyet valahogy az emberi faj biológiája szabályoz. Másrészt ez a nyelvtan és a nyelvtanépítési képesség – Chomsky szerint

Descartes-ot követve – az emberlét meghatározó vagy kritikus jegye. Ezért aztán a nyelv tanulmányozása az emberi kognitív pszichológia kitüntetett fejezete (Chomsky 1968; 1995). Harmadrészt ami a gyermeket illeti, van egy érv, mely szerint a gyermek nyelvtani képességeit nem határozza meg a bemenet. A nyelv elsajátítása e felfogás szerint inkább egy önszabályozó kibontakozási folyamat, mintsem egy hagyományos értelemben vett instruált tanulás lenne. Számos kritikusa volt és van e felfogásnak a nyelv vizsgálatának történetét tekintve is (tényleg volt-e egy racionális hagyomány, hogyan is kezelték valójában az empiristák a nyelvet, és így tovább, lásd Kelemen 1976), akárcsak mai relevanciáját tekintve. A részletektől eltekintve ennek a nativista felújításnak két érdekes következménye volt a pszichológiára nézve. Az egyik a sajátosan emberi kognitív szerveződések iránti érdeklődés megjelenése. A magasabb megismerés Descartes-hoz hasonlóan az ember genetikus sajátosságaként került tárgyalásra.

[...] megismerhetjük a különbséget is az ember és az állat között. Mert nagyon figyelemreméltó, hogy nincs az a tompaeszű és ostoba ember, még a tébolyodottakat sem véve ki, aki ne tudna különböző szavakat úgy ösz- szeilleszteni és belőlük oly beszédet szerkeszteni, hogy ezzel gondolatait meg tudja értetni másokkal. Ellenben nincsen más olyan lény, bármily tökéletes és szerencsés képességű is, amely hasonlóra képes volna.

A karteziánus eredetű Chomsky-féle újjászületés részletesen kidolgozza ezt a javaslatot, de továbbra is Des- cartes-ot követik. A nyelvelsajátítás gyors, egyetemes, vannak kritikus vagy érzékeny szakaszai. Mindezek a jegyek azt sugallják, hogy az emberi nyelv alapvető építményében evolúciós ajándék lehetőségeként adott számunkra. Anyanyelvünk egyedi nyelvtana e genetikusan adott program kibontakozása. E koncepció újabb, de még mindig nem a legújabb változataiban (Chomsky 1982) ténylegesen bizonyos paramétereit rögzítenék a rendszernek, amelyek néhány lehetőségre nézve nyitottak. Ez az erőteljes megfogalmazás nagyon hatékony volt a gyermeknyelv iránti jelenlegi érdeklődés kibontakozásában. Akárcsak a 19. században, amikor a nativista- empirista viták iránti érdeklődés az észlelést illetően volt instrumentális jelentőségű a kísérleti pszichológia történetében, ma hasonló kérdések tehetők felelőssé a kiterjedt gyermek- nyelvkutatás megjelenéséért. Később, az utóbbi két évtizedben ennek a gyermeknyelvet illető innátista felfogásnak számos vonását általánosították. A modern nyelvészet számos karteziánus mozzanata vezetett olyan felfedezésekhez, melyek különböző területeken az emberi csecsemőt illetően az igen strukturált előfeltevések vagy egyenesen „tudások” felfedezéséért felelősek. A biológiailag hangolt vagy előhuzalozott és így „kompetens csecsemő” képe úgy jelent meg, mint a karteziánus megfontolások és a modern etológia kibontakozásának eredménye.

Mellékesen, a modern nyelvészet karteziánus attitűdjeinek felújulá- sa további öntudatos párhuzamokat is mutatott Descartes-tal. A nyelv szerkezetéről gondolkozva Choms- ky és követői a fellebbezés nélküli intuíciót használják ugyanúgy, ahogyan Descartes is saját intuícióira alapozott. A nyelv igazi rendszere (a kompetencia), eltekintve a beszélés esetleges tényeitől (a performanciá- tól), javarészt a kétségtelen intuícióra támaszkodva ismerhető meg. Racionalizmusuk ebben a tekintetben is menta- lisztikus. Két értelemben mentalisták: hisznek a belső mentális struktúrákban (szemben számos empirista instrumentális gondolkodásmódjával), s ugyanakkor hisznek a mentális struktúrához való közvetlen hozzáférésben (az áttetszőség gondolatában).

Chomsky egy olyan nyelvi rendszert tételez, mely bizonyos értelemben kapcsolatos az emberi szabadsággal. A nyelv kreatív, generatív rendszer. Három értelemben tükrözi az emberek korlátlan természetét. Lehetővé teszi, hogy végtelen számú megnyilatkozást (vagy mondatot) hozzunk létre véges számú szabály segítségével. Ebből következik, hogy a nyelvtan a gondolkodásnak nem akadálya, minden kifejezhető, ami csak gondolható. Másrészt a nyelvet egy olyan folyamaton keresztül sajátítjuk el, melyben egyéni környezetünk esetleges tényeinek kis szerepük van. Nagyjából ugyanazt a nyelvtant sajátítjuk el, függetlenül attól, hogyan beszélnek szüleink. Ezért aztán a tudásnak ez a genetikus összetevője biztosítja, hogy nem vagyunk környezetünknek kiszolgáltatva. Harmadrészt maga a nyelvhasználat is aluldeterminált: igencsak nehéz megjósolnunk, mit is fog partnerünk mondani. Ezek a gondolatok először Skinnernek (1957) a nyelvről szóló híres könyvéről Chomsky által írott recenziójában 1959-ben jelentek meg, de jellemzik e nyelvész- és filozófuscsoport liberális politikai attitűdjét azóta is.

Párhuzamuk Descartes-tal itt is elég világos. Descartes innátizmus- elméletét a test mechanisztikus képével szemben dolgozta ki, mely úgy működne, mint egy gépezet, egy automata. E szempontból is fura kettős intellektuális szerepe volt. Nagyon jelentős volt a test mint gépezet gondolata saját kora óraműveinek analógiájára. De ugyanez a Descartes volt e kép fő bírálója is: alapvető volt számára kijelenteni azt, hogy az ember több mint egy puszta gépezet. Hasonló módon a mai racionalizmusnak is nagy szerepe volt annak a felfogásnak a kibontakozásában, hogy az ember információfeldolgozó automata. Choms- ky maga jelentős szerepet játszott a modern matematikai automataelmélet kidolgozásában. Ugyanakkor ezen elmélet korai kritikusává is vált. Az emberi nyelv nyitott szerkezetét hangsúlyozva állandóan bírálja azt a determinisztikus képet, mely a mai információfeldolgozó emberképben jelen van. Az ember az emberi nyelv generativitása révén nem modellálható véges állapotú automatákkal.

[...] Ezt nem fogják különösnek tartani azok, akik tudják, hogy az emberek ügyessége milyen különböző automatákat, vagyis önmozgó gépeket tud alkotni, amelyek csak igen kevés alkatrészből állnak az állati test csontjainak, izmainak, idegeinek, artériáinak, vénáinak és minden egyéb részének nagy sokaságához képest; s ezért az állati testet gépnek fogják tekinteni, amely, mint Isten kezének műve, hasonlíthatatlanul jobban van elrendezve és sokkal csodálatosabb mozgásokat végez, mint akármelyik, amelyet az emberek feltalálhatnak.

S itt hosszasabban időztem, hogy kimutassam, ha volnának olyan gépek, amelyek egy majom vagy más oktalan állat szerveivel és külső alakjával bírnának, semmiképp sem tud- nók felismerni, hogy nem egyeznek meg mindenben ezekkel az állatokkal. Ellenben ha volnának olyan gépek, amelyek a mi testünkhöz hasonlítanának és a mi cselekedeteinket utánoznák, amennyire erkölcsileg csak lehetséges, akkor mégis volna két biztos eszközünk annak megállapítására, hogy azért mégsem igazi emberek. Az első az, hogy ezek a gépek sohasem tudnának szavakat vagy más jeleket használni és úgy összekapcsolni, mint mi tesszük, ti. hogy gondolatainkat közöljük másokkal.

Descartes: Értekezés a módszerről.

Mind a hagyományos, mind a modern racionalizmus a velünk született eszméket használja az emberi szabadság, de egyszersmind a puszta genetikus meghatározottság képviseletére. Mindketten saját koruk automataelméletének egyszerre kultiválói és bírálói. A test mint gépezet (Descartes) és a véges állapotú nyelvtan (Chomsky) képek saját létrehozóik számára is meghaladandó képzetekké, ironikusan divatos modellekké váltak, melyet számos kortársuk követett.

Végül pedig mind Descartes, mind Chomsky számára az emberek egyenlőségét illetően alapvető az innátiz- mus. Az emberi egyenlőség kulcsa abban az értelemben, hogy számos szempontból fajspecifikus viselkedéseink egymással egyenlővé tesznek minket. Fontos ezt hangsúlyozni, hiszen számos 19. és 20. századi na- tivista felfogás inkább az öröklésnek köszönhető eltéréseket hangsúlyozza, mintsem az egyenlőséget. Mindez sajátos ízt ad még a mai viszonyok közt is a genetikai érvelés racionalista használatának.

3.11. A velünk született eszmék és a modern innátizmus

Descartes individualizmusa két szinten jelenik meg. A tapasztalati egyént, a megfigyelt ént is kezeli, de emellett van néhány célzás arra, hogy van egy transzcendentális ÉN is, mely az általában tekintett megismerő ÉN lenne. Hogyan tudhat bizonyosságra szert tenni az empirikus szubjektum? Mi biztosítja számunkra, hogy „intuíciónk” nem vezet félre? Descartes-nak a velünk született eszmék gondolatára van szüksége, hogy ezt a bizonyosságot nyújtsa, és hogy a tapasztalati ÉN-t összekapcsolja a transzcendentális ÉN-nel. Eközben, mint Henry Wallon, a 20. századi francia marxista pszichológus hirdette, Descartes túllép az egyéni tudat egyediségein és korlátain (az empirikus ÉN-en) az abszolútum irányába. Descartes az empirikus ÉN szubjektivitását kiegészíti a megismerő szubjektum platonikus értelmezésével. Az örök igazságok, az általános fogalmak – s természetesen az Isten és a Gondviselés fogalma – a lélek előre programozott adottságai lennének. A mi feladatunk, az esendő emberek feladata csak annyi lenne, hogy felismerjük ezeket az örök igazságokat azáltal, hogy tapasztalatunkat megtisztítjuk a hétköznapi élet esetlegességeitől. A kulcskérdések – a kulcsjelentőségű szekuláris esetek – ehhez a matematikai fogalmak és igazságok világából származnának. Bizonyos esetekben Descartes egy tágabb és egy szűkebb értelmezését is lehetővé teszi a velünk született eszmék fogalmának. Az utóbbi szerint lényegében minden fogalmi ismeretünk a velünk született eszmék mozgósításából állna.

[...] hogy sok esetben éppenséggel nagy eltérés tapasztalható köztük, mint ahogyan például a Napnak is két különböző ideáját fedezem föl magamban: az egyiket mintegy az érzékekből merítettem, vagyis ezt a legteljesebb mértékben azok közé kell számítanom, amelyeket jövevényeknek vélek – ez az idea a napot igen kicsinek tünteti föl előttem; a másikat asztronómiai számításokból merítettem, azaz vagy bizonyos velem született fogalmakból csalogattam elő, vagy bármilyen más módon magam hoztam létre, s ez a Napot a Föld többszörösének mutatja. Márpedig mindkét idea nem lehet hasonló a rajtam kívül létező Naphoz, és józan eszem arról győz meg, hogy éppen az hasonlít hozzá a legkevésbé, amelyik látszólag közvetlenül belőle áramlott ki.

Descartes: Elmélkedések... Harmadik elmélkedés. 50-51. o.

Figyelemre méltó, hogy a megismerés két szintjét tekintve Descartes a magasabbakat inkább a „velünk született” szerveződéssel kapcsolná össze, és nem a tapasztalás jelentőségével. Az empiristák ellentétes irányt követnek. Számukra a bonyolultabb, magasabb fogalmi szerveződések a tapasztalás eredményei. Mindez nem túlzott beleértelme- zés, hanem érvényes kettősség. Rumelhart, Schank és más empiristák sémaelméletei, még kitüntetett példáikban is (történetek, társadalmi események forgatókönyvei) társadalmilag vagy társasan kódolt, nem szükségszerű eseményeket vesznek sémafogalmuk kiindulópontjának, míg a nativisták meglehetősen egyetemes jegyekből indulnak ki, mint például a fizikai tárgy vagy a gravitáció fogalmából, vagy akár az okságból, hogy közelebb kerüljenek a társas élethez olyan fogalmak segítségével, mint a feltételezetten velünk született „tudatelmélet”. De semmiképpen sem az események esetleges együtt- járásából indulnak ki.

A racionalizmusnak mint filozofikus hozzáállásnak több jelentése van. Az egyik a tudás logikaimatematikai szerveződésének és a felülről lefelé folyó feldolgozásnak elsődlegességére vonatkozik. A másik pedig az a gondolat, hogy az emberi elme a megismerés feladatának számos előre adott eszköz segítségével lát neki. Az elme nem fegyvertelen a tapasztalás szerveződésében. Talán ez utóbbi volt Descartes filozófiájának legprovokatívabb felvetése. A modern filozófia empirista tradíciója megkérdőjelezi Descartes-ot és követőit, felvetve azt, hogy vajon tényszerűen igaz-e, hogy a megismerő alanyok a világot mindezekkel a fogalmi eszközökkel közelítik meg.

Vajon tartható-e a racionalizmus mint pszichológiai doktrína? A pszichológia mint szaktudomány születése számára ennek a vitának rendkívüli jelentősége volt. A racionalisták és empiristák vitáik során, melyek évszázadokig tartottak, körvonalazták a tudományos pszichológia két előfeltételét. Először is lépcsőzetesen világossá vált, hogy mi is az, ami az ismeretelméletre tartozik, és mi az, ami a tapasztalati pszichológiára. Kant szóhasználatát alkalmazva, mi tartozik a transzcendentális megismerő kérdéseire (megismerhető-e a világ egyáltalán, milyen kategóriákat feltételez minden megismerési aktus), s mi tartozik az empirikus megismerőre mint pszichológiai kérdés (a tapasztalás szerepe, valamint a velünk született tényezők szerepe a megismerés egyedi aktusaiban). Ez az elválasztás természetesen nem világos, s nem mindenki tiszteli. Locke követői az ő „igazi tiszta módszerét” fogadják el, mely szerint az ismeretelmélet minden kérdését a tapasztalati pszichológiára kell visszavezetni, a tudás szerveződésére az ember egyedi élete során. Ez a hozzáállás ma is megjelenik, mikor több tézis fogalmazódik meg a természeti alapú episztemológiáról (Quine 1969) vagy az evolúciós ismeretelméletről (Campbell 1974). Ezek az erőfeszítések feltételezik, hogy a transzcendentális megismerőket illető kérdések végső soron a tapasztalati természettudományok kérdéseivé fognak válni.

A második fejlemény az elsővel együtt ment végbe: volt egy sugallt szükséglet arra, hogy kell legyen egy olyan szaktudomány, ami az empirikus megismerő alany kibontakozásával kapcsolatos. Ez a pszichológia lesz a „hiányzó tudomány”. Jean Piaget (1965a) a korának filozófiai pszichológiáját bíráló könyvében felvetette azt a megfigyelést, hogy a két filozófiai rendszer közt folyó évszázados viták során mindketten azzal a feltevéssel éltek, hogy kell legyen egy empirikus tudomány a tudatról. Nem kézenfekvő kérdés belátni, hogy milyen okokból fejlődött ki oly lassan ez a tudomány. Ha a spekulatív pszichológiákat összehasonlítjuk a 19. század végi empirikus írásokkal, a meglepő eltérés nem fogalmi apparátusukban vagy terminológiájukban van. A tapasztalással kapcsolatos hozzáállásuk eltérő. A pszichológia mint szaktudomány kibontakozásának legfőbb akadálya a belső élet áttetszőségének mindent átható hite volt. Ez Descartes javarészt negatív öröksége.

3.12. Ész és szenvedély: Descartes, a gyakorló pszichológus

Descartes a modern Európában nem az első szerző, aki külön munkát szentelt a pszichológia kérdéseinek. A spanyol Juan Luis Vives (1492-1540), aki Párizsban nevelkedett, a mai Belgium és Anglia területén dolgozott és folytatott kiterjedt levelezést. olyan, később nevessé vált reneszánsz emberekkel volt kapcsolatban, mint Erasmus és Thomas Morus. 1538-ban publikálta az életről és a lélekről szóló munkáját. Egy felújított arisz- totelészi pszichológiát mutatott be. Ez abban az értelemben volt felújított, hogy jobban érdekelték a tapasztalati tények, mint a skolasztikusan értelmezett lehetőségek vagy képességek, s megpróbálta az agy funkcióit összekapcsolni bizonyos lelki jelenségekkel. Így például az emlékezetet az agy mélyebben fekvő és alacsonyabb rendűnek értelmezett területeihez kapcsolta, míg az érzékelést a magasabb és felszínesebben elhelyezkedő részekhez és így tovább.

Foster Watson (1915) egész odáig megy, hogy azt hirdeti, hogy Vives vezette be a pszichológiába az empirikus megközelítést. Watson értelmezése szerint Vivest nem annyira a lélek természete, mint annak valóságos megnyilvánulásai érdekelték. Ezek között először írta volna le az asszociáció törvényeit. Valójában reneszánsz előképét adta annak az introspekciós pszichológiának, melyet később Descartes és az empiristák bontakoztattak ki. Ennek lényege az volt, hogy a lélekre vonatkozó téziseinket ne a tekintélyekre alapozzuk, hanem arra, hogy figyeljük meg saját lelkünk működését.

Descartes utolsó publikált munkája ennél jóval kidolgozottabb. Metafizikájában és mechanisztikus fiziológiájában rejlő pszichológiai gondolatai mellett Descartes egy külön munkát is szentelt a pszichológiának. Valójában ez a munka, melynek címe A lélek szenvedélyei, volt legutolsó publikált műve. „Szenvedélyek”-en Descartes két különböző dolgot ért. Tágabb értelemben minden mentális jelenség szenvedély, amikor a lélek nem kezdeményez, hanem csak valamit átél.

[...] általában a [lélek] szenvedélyeinek nevezhetjük az összes bennünk található észlelet- vagy ismeretféleséget, mivelhogy gyakran nem a mi lelkünk teszi őket olyanokká, amilyenek, s mert a lélek mindig azoktól a dolgoktól kapja őket, amelyeket ábrázolnak.

Descartes: A lélek szenvedélyei. 5. 42-43. o.

Érdekesebb, ha a szenvedélyeket szűkebb értelmükben tekintjük – s igazából ez a könyv igazi témája.

A csupán a lelkünkre vonatkoztatott észleletek azok az észleletek, amelyek hatásait mintegy magában a lélekben érezzük. [...] Ilyenek az öröm, a harag [...]

[...] észleletei, érzései vagy felindultságai a léleknek, melyeket különösképpen a lélekre vonatkoztatunk, s amelyeket a szellemek valamilyen mozgása okoz, tart fenn és erősít meg.

Uo. 47. o.

A munka valójában jól mutatja Descartes kettősségeit, ugyanakkor, ha súlyozni lehet, inkább a komplex Descartes irányába mozdul el. Hiszen az egész mű, ha mai dikcióra fordítanánk le céljait, arról szól, hogy hogyan helyezzük el az érzelmeket világunkban, hogyan küzdjünk meg velük, hogyan találjuk meg a módot arra, hogy az érzelmek szolgáljanak minket, és ne mi legyünk az érzelmek rabjai. Descartes e könyvében az első rész, tulajdonképpen az első ötven cikkely, több mint a könyv egyharmada foglalkozik a lélek általános felépítésével. A második rész (anakronisztikus mai terminológiával), az alapérzelmek fajtáit s az alapérzelmeket kiváltó helyzetek taxonómiáját adja meg, míg a harmadik rész azokat a komplex érzelmeket, illetve az érzelmekhez kapcsolódó temperamentumszerű egyéni különbségeket elemzi, melyek révén egy sajátos sztoikus életvezetési, ha úgy tetszik, pszichoterápiás felfogás is vázolódik. A második és harmadik rész két szempontból is nagyszerű olvasmány, számos mai gondolatunk gyökerét találjuk meg itt. Persze nem mindig csak Descartes-ig visszavezethető gyökerek ezek, hanem sokszor azokra a régiekre mennek vissza, akiket Descartes ebben a könyvében is meglehetősen kettősen kezel. A száraz filozófus itt az élet ismerőjének bizonyul, aki nagyon határozott módon vázolja azokat az élethelyzeteket, amelyek oly fontosak az érzelmek alakulása szempontjából.

Az első rész viszont a karteziánus pszichológiai felfogás már említett újrakifejtése. Descartes számos okból a mai pszichológia gondolatmeneteinek és gondjainak elővételezője. Vannak ezek között olyan mozzanatok, amelyek nem igazán jelennek meg A lélek szenvedélyeiben. Ha egy mai diák Descartes- tal szeretne foglalkozni, ezek miatt kell Descartes lélekfelfogásának teljes megértéséhez okvetlenül forgatnia A lélek szenvedélyei mellett a Módszerről szóló értekezést és az Elmélkedéseket is. Az etikai kiskátéból kimarad a „cogito” elsőbbségének elve, az a hírhedett és sokat emlegetett karteziánus gondolat, amely a megismerést tartja a lételmélet kiindulópontjának is. Nem sokat kezdett a lélekről szóló könyv Descartes-nak a velünk született eszmékre vonatkozó tanításával sem, igazából elég nehéz lenne megtalálni valamilyen erre vonatkozó referenciát. Pedig ez a karteziánus racionalizmus máig maradandó gondolata, mely az empirikus tudományok innátizmusvitáiban is előjön mint vonatkoztatási keret.

A lélek elsődleges funkciója ebben a Kis Kátéban is a gondolkodás. A gondolkodásnak, hogy a taxonómiában továbbhaladjunk, alapvetően két fajtája van, az egyik, ahol a lélek aktív, mondhatnók azt is, hogy ahol magának tulajdonítja az intencionalitást, magára vonatkoztatja a benne folyó történéseket, és egy olyan, ahol valami másra vonatkoztatja. Az utóbbiak lennének a szenvedélyek. Descartes tulajdonképpen megkülönbözteti a szenvedélyek egy szűkebb és egy tágabb értelmét. Tágabb értelemben „az összes észleletünk, azok is, melyeket a rajtunk kívüli tárgyakra, azok is, melyeket testünk különféle affekcióira vonatkoztatunk, valóban szenvedélyek a lelkünk tekintetében.: mégis e szót csupán azon észleletek jelölésére szoktuk korlátozni, melyek magára a lélekre vonatkoznak” (47. o.). A tágan értelmezett szenvedély fogalmába tehát beletartozik valójában minden „bemeneti” folyamat, a szűkén értelmezett szenvedélybe viszont csak az, amit nem tudunk a külső tárgyaknak tulajdonítani, közvetlen intencionalitásuk a lélekre vonatkozik. Ezeket tartjuk ma érzelmeknek.

Descartes „megszüntetve megőrzi” a régiek életszellemeinek fogalmát, igyekszik azonban megszabadítani ezeket minden spirituális tulajdonságuktól. Ezek ellentmondásos egységek, ahogy Descartes egyik elemzője, Georges Canguilhem (1955) tüzetesen tárgyalja. Az életszellemek Descartes-nál, bár igazi lelki tulajdonságokkal nem rendelkeznek, és legjobb úton vannak afelé, hogy a vérből kialakult különlegesen finom vérelemekként az idegrendszeri működések hordozóivá váljanak, egy picit megőriztek a lelkiségből, s nemcsak nevükben. Saját hőtermelésük van például, ez Descartes személyiségtipológiájában igencsak fontos. Az életszellemek tulajdonképpen az érzelmek keletkezésében megjelenő testi vegetatív hatások szempontjából központi jelentőségűvé válnak ebben a munkában is. Descartes a XXXVI. cikkelyben részletesen bemutatja ezeknek a testi reakcióknak a szerepét. A félelemkeltő tárgy hatására az életszellemek „részben azokba az idegekbe mennek, amelyek arra szolgálnak, hogy hátat fordítsunk és mozgassuk a lábunkat az elmenekülés érdekében, részben pedig azokba, melyek olyképpen tágítják ki vagy szűkítik össze a szív nyílásait, hogy ez a vér, másként ritkulva meg itt mint szokott, olyan szellemeket küld az agyba, melyek alkalmasak a félelem szenvedélyének fenntartására és megerősítésére” (54. o.).

Vagyis egy olyan kiinduló képről van itt szó, mely szerint az érzelmek az élmény szintjén jönnek létre, de fenntartásukhoz vegetatív visszajelzésre van szükség. Ezért része Descartes számára az érzelmek meghatározásának, hogy a szellemek mozgásának, vagyis a vegetatív oldalnak okozati szerepe van. S mivel ezek a „felindulások” önálló életre kelnek, ezért a lélek nem képes teljességgel uralkodni a szenvedélyek felett. Tulajdonképpen a testi, vegetatív reakciók fennmaradása eredményezi ezt. A helyzet azonban nem reménytelen. Gyakorlással „még a leggyengébb lelkűek is abszolút hatalmat szerezhetnének összes szenvedélyük felett, ha eléggé igyekeznének, hogy a szenvedélyeiket idomítsák és irányításuk alá vonják” (66. o.). Vagyis ami a test és lélek közötti kapcsolatot illeti, az érzelmek keletkezésében Descartes korántsem annyira száraz és a lélek testtől elválasztott jellegét hirdető szerző, mint az első pillantásra tűnt volna. Számára alapvető jelentőségű, hogy oda-vissza kapcsolat van a lélek és a vegetatív működések között. A vegetatív működések mintegy önálló életre kelhetnek, és éppenséggel ez a szó hétköznapi értelmében vett szenvedélyeink alapja. A sztoikus etika ennek megfelelően próbál uralomra szert tenni.

Az érzelmekhez jellegzetes vegetatív változások tartoznak. Nem a részletek itt az érdekesek, hogy a vágyban, az örömben vagy a bánatban melyik szerv működése változna meg, hanem az egész gondolatmenet, amely minden érzelemhez valamilyen sajátos vegetatív változást szeretne hozzá kapcsolni. Valójában a mai érzelempszichológia egyik állandóan visszatérő vitatott kérdése, hogy megtehetjük-e ezt. Meg is szoktunk feledkezni róla, hogy már Descartes az egyik alapfelfogás mellett tette le a voksát.

A szenvedélyek értelmezése adja a racionalizmus harmadik vonatkozását. Munkájában Descartes egy olyan modellt vázol, mely szerint az érzelmek valahogyan ősibbek és ellenőrzés alatt tartandó mentális jelenségek. A megismerés sztoikus ellenőrzése alá kell rendelni őket. Ez kétségkívül az emberi elme olyan leegyszerűsített felfogása, amely még ma is megtalálja a maga kritikusait. Antonio Damasio (1996) mai könyvének azt a címet adta, és a könyv az érzelmekről szól, hogy Descartes tévedése. Szerinte Descartes-tal az a hiba, hogy az érzelmeket valamiféle alacsonyabb életszinthez sorolja, és olyan képet sugall, mintha ellenőrzés alatt kellene tartanunk őket. Damasio értelmezésében azután Descartes szigorúan el is választja a testet és lelket az emberről szólva. Descartes részletes munkája azonban igen jól mutatja a test és lélek kapcsolatáról szóló kétértelmű felfogást. Az érzelmeket szerinte elsődlegesen testi változások okozzák. Ezek azonban összekapcsolódnak az éppen a lélekben zajló megismerési folyamatokkal. Ezért aztán később maga a gondolkodás is képes testi változásokat és így érzelmeket kiváltani. Ez a részben perifériás, részben asszociatív érzelemfelfogás kétértelműségének megfelelően két érzelmi beavatkozást alapoz meg. Részben a különböző dekondicionálási terápiák is erre mennek vissza, részben azonban a töprengő pszichoterápiák is. Descartes saját felfogása szerint van gyógyír az érzelmekre.

[...] amikor érezzük, hogy felkavarodik a vérünk, olyankor óvatosnak kell lennünk, s emlékeznünk kell arra, hogy mindaz, ami a képzeletnek megmutatkozik, igyekszik megtéveszteni a lelket.

[...] Ám a Bölcsesség van a leginkább hasznunkra ezzel kapcsolatban, azzal, hogy megtanít annyira úrrá lenni felettük és olyan ügyesen kezelni őket, hogy az általuk okozott bajok teljesen elviselhetőek, sőt, hogy mindegyikből Örömöt merítünk.

Uo. 169., 171. o.

2.4. ábra. Korabeli, Descartes ihlette érzelem ábrázolások, melyeket a színészképzésben használtak A. csodálkozás, B. meglepetés, C. figyelem, H. szeretet, I. vágy, L. remény, ✴ nyugalom

Eltöprengve meg tudunk szabadulni túl erős érzelmeinktől. Külön tudjuk választani, ami valójában nem tartozik egybe. A gondolatok és a tárgyak leválaszthatók az érzelmekről, s így semlegesíthe- tőek. Ez a kép kétségtelenül tartalmaz sztoikus felhangokat, miszerint az ember számára egy szenvedélytelen lelkiállapot lenne eszményi. A racionalizmusnak ez az intellektualista vonatkozása sem kétértelműségek nélküli azonban Descartes-nál. Ugyanakkor azt is hirdeti, hogy minden Örömünk a szenvedélyekből származik: a kulcsmozzanat az ellenőrzés, s ezáltal a rosszak kiiktatása.

Intellektualizmusát és a „pszichoterápiára” vonatkozó sztoikus gondolatait félretéve, Descartes ugyanakkor az érzelmek nagyon modern és nagyon befolyásos tipológiáját dolgozta ki. Ebben a tipológiában világosan kibontakoztat egy tárgy → reprezentáció → testi változás → szenvedély oksági láncot. A közeli ok a testi változás, a távoli, végső ok viszont a tárgyak típusa, mely a reprezentációk típusához vezet (lásd ismét Voss új amerikai fordításának jegyzeteit, 50-51. o.). Descartes természetesen kiterjeszti az elemző megismerésre vonatkozó eszményképét e területre is, és az érzelmek alapvető típusait keresi. Felfogása szerint a változatosság hat alapvető érzelemtípusra vezethető vissza. Emlékeznünk kell arra, hogy ez az eszménykép (hogy az elemi érzelmeknek kicsiny száma van) még ma is velünk van, akárcsak az, hogy megtaláljuk az érzelmek egyszerűbb vagy elsődlegesebb funkcióit. Valójában persze e tekintetben Descartes nem teljesen eredeti: az érzelmi visszavezetés a klasszikus kor pszichológiai gondolkodását is jellemezte. A Csodálkozás az első érzelem: új tárgyak váltják ki. A Megbecsülés és a Megvetés aszerint különülnek el, hogy vajon a Csodálkozás kicsiny vagy nagy tárgyhoz kapcsolódik-e. A Szeretet és a Gyűlölet aszerint különülnek el, hogy a tárgynak kellemes vagy kellemetlen hatása van-e. A Vágy mint jövőre vonatkozó dolog jelenik meg számos altípussal, míg az Öröm és a Szomorúság a jóval és a gonosszal kapcsolatos viszonyunkból fakadnak. Világos és életszerű jellemzést kapnak Descartes-nál ezek az érzelmek. A száraz strukturalista Descartes funkcionalista módon vezeti be őket. A gyakorló pszichológus Descartes leküzdi itt az elméletalkotót. Nemcsak élethez közelibb képet kapunk, hanem egy olyan képet is, mely emiatt pozitívabb és funkcionálisabb is. Ez számos korabeli művészt arra indított, hogy az érzelmek efféle leírását „tudományos elméletnek” vegye, mely az érzelmek vizuális jellemzésének kiindulópontja lesz, mint a 2.4. ábra példái is mutatják.

Ezek mellett azonban az érzelmeknek jellegzetes külső jeleik is vannak. „Egyetlen olyan Szenvedély sincs, melyet ne árulna el a szem valamilyen sajátos mozgása. Ám annak ellenére, hogy könnyen észrevesszük a szemnek ezeket a mozgásait s tudjuk, mit jelentenek, azért még nem könnyű leírni őket, mivel mindegyik több változásból tevődik össze, melyek a szem mozgásában és helyzetében következnek be. S ezek oly különösek és jelentéktelenek, hogy külön egyiket sem vehetjük észre.” (103. o.) Ismét csak arról van szó, hogy Descartes, a „tiszta lélek” pszichológusa, nagyon határozottan kiáll egy specifikus kifejezés-elmélet mellett, vagyis amellett, hogy minden érzelemhez hozzákapcsolódik egy jellegzetes, kifejező mozgás. Ismét a mai pszichológia egyik lehetséges álláspontját fejti ki.

A harmadik rész, amikor a komplex érzelmekről beszél („egyes szenvedélyek” címen) tulajdonképpen a reneszánsz és az újkor határán levő naiv emberismeret és ennek megfelelő „népi pszichológia” példasorozatai mellett, sajátos lexikai szemantikai jellemzéseket ad. Érzelemkifejezéseket vezet visz- sza a lehorgonyzás révén alapvetőnek beállított más érzelemkifejezésekre. Tulajdonképpen az érzelemkutatásban mindmáig meglehetősen bevett eljárás ez, sokszor alkalmazzuk ezt a típusú szemantikai visszavezetést. Nézzünk egy példát. „A Csúfolódás vagy a Gúnyolódás egyfajta Gyűlölettel kevert Öröm, mely abból származik, hogy valamilyen kis rosszat veszünk észre egy olyan személyben, akiről úgy véljük, hogy megérdemli. Gyűlöletet érzünk e rossz iránt és örömöt amiatt, hogy abban az emberben látjuk, aki megérdemli.” (150. o.) Kapunk egy kis ízelítőt a kompenzációs felfogásból is. „Miért a legtökéletlenebb emberek gúnyolódnak a legtöbbet? Azt látjuk, hogy akiknek igen nyilvánvaló fogyatékosságuk van, például sánták, félszeműek, púposak, vagy akiknek valamilyen nyilvános megszégyenítésben volt részük, azok különösen hajlamosak a gúnyolódásra, lévén, hogy az összes többi embert testileg éppoly hibásnak szeretnék látni, mint amilyenek ők maguk. Nagyon örülnek az őket sújtó bajnak és úgy gondolják, hogy megérdemlik őket.” (151. o.) A szenvedélyek csökkentésére szóló tanácsok mind azzal kapcsolatosak, hogy a fellépő testi reakciókról jó, ha eszünkbe jut, hogy ezek elválhattak eredeti kiváltóiktól, azután, ha a szenvedélyeink túlzottan gyors cselekvésre késztetnek, akkor késleltethetjük reakcióinkat, és így tovább. Az önfegyelem tulajdonképpen arra irányul, hogy a vegetatív működések közben vagy ezek hatására fellépő automatizmusokat elkerüljük. A 2.4. ábra azt mutatja, mennyire átütő erejű, meggyőző volt a barokk korban ez az érzelemfelfogás. A színházi kifejezés tanítás eszköztárának is irányítójává vált.