A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

3.5. A két megközelítés eltérései

Vessünk egy pillantást az empirizmus és a racionalizmus eltéréseire, és ezek pszichológiai sugallataira! Mindkét oldalt prototipikusan szervezett ismertetőjegyek csokra jellemzi. Valahogy úgy néz ki ez a szövetség, mint ahogy azt a 2.4. táblázat mutatja.

Bacon és követői, John Locke-tól John Stuart Millig vagy a 20. századi empiristákig szembeállítják a megfigyelést és az indukciót a tekintélyre hivatkozó érvekkel. Tudományos eszményük az, hogy a tudós feledkezzen meg minden elkötelezettségéről, előítéletéről vagy elvárásáról (megszabadulva az idolu- moktól vagy ködképektől, ahogyan Bacon mondta), adatait lépcsőzetesen gyűjtögesse, és ez egy idő után a világ helyes felfogásához fog vezetni.

Descartes a modern ismeretelmélet másik őstípusát követi. Számára a hagyománnyal és a tekintéllyel való szakítás kulcsa a saját elménkre való támaszkodás. Míg az empirista a tapasztalás mindenhatóságában hisz, a racionalista az emberi elmében keresi a bizonyosság forrását, abban az elmében, mely csak saját magára támaszkodik. Nemcsak a tekintély vezet félre minket, sokszor érzékeink is félrevezetnek. Az illúzióérvnek, melyet már a görögök is bevezettek, ez az újrafelvetése Descartes-ot és a racionalistákat arra indítja, hogy egy olyan intuícióra támaszkodjanak, mely „világos és elkülönített ideákkal” foglalkozik. S a megismerés királyi útja a dedukció. Bizonyos világos, megkérdőjelezhetetlen elemi képzetekből indul ki, és a logika és matematika szigorát követve jut el az egész terület ismeretéhez. Mellékesen úgy tűnik, hogy miközben mindkét törekvés a hagyománnyal és a tekintéllyel áll szemben, a racionalista választásban vannak beépített autoriter elemek. A „megismerő” kételyekkel teli és kritikus hozzáállást alkalmaz saját gondolataival szemben. Mi azonban az ő intuícióját nem kérdőjelezhetjük meg. Az intuíció mint belső autoritás kezelődik. Hasonló módon a matematikai eszménykép jobban összhangban van a platonista tekintélyre történő hivatkozással, mely igazából rejtett társadalmi tekintély.

Egyik oldalon állnak az érzékek és az indukció, a másik oldalon pedig a megkérdőjelezhetetlen, minden kétségen túli intuíció, mely a matematikai dedukcióval kapcsolódik. A korai modern tudomány persze nem így működött, és igazából ez azóta is érvényes a tudományra. Nemcsak erőteljes közösségi mozzanat jellemezte, nemcsak arról volt szó, hogy állandó eltérés van az eszmények és az új tények keresése között, mint azt például Latour (1987) hangsúlyozza, hanem maguk az eszmények is eltértek a filozófusok eszményeitől.

2.10. táblázat - 2.4. táblázat Az empirista és racionalista megközelítést elkülönítő jegyek

Megkülönböztető jegyek	Empiristák	Racionalisták
Módszer	indukció	dedukció
Az ideák eredete	tabula rasa	innát ideák
Gondolkodási műveletek	asszociáció	logikai következtetés
Tudományos eszmények	taxonómia	matematizáció

A bevett nézet szerint Galileo Galilei (15641642) volt az Új Tudomány legfontosabb gyakorló mestere és általánosítója. Számára, különösen az indukcionista felfogással szemben, a Természet nem nyitott könyv, melyet csak olvasnunk kellene: a Természetnek kérdéseket kell feltennünk. Egy olyan irányzat kezdete ez, mely a tudomány Karl Popper-féle felfogásában fog kulminálódni, de valójában már Kant felfogásában benne rejlik. (Erre Kaposy Dorottya hívta fel a figyelmemet.) Popper (1972) szerint minden tudásunk kérdezésszerű. Legkidolgozottabb tudományos formájában hipotézisekből indul ki, de még az egyszerű próba-szerencse tanulásnál is adott feltételekből indul, mint azt a 2.1. ábra mutatja, ahol a kiinduló P₂ a végprobléma, KE kísérleti elmélet, HK a hibakiiktatás, KÉV pedig a „kritikai értékelő vita”.

2.1. ábra. A tudásváltozás menete Popper (1972) nyomán

Galilei eredeti felvetése szerint a kérdés formája az a kísérlet, mely a világos eseteket kereső hipotézisekből indul ki. Ez ismét ellentmond a puszta megfigyelésnek. A kísérlet eredményeit azonban a deduktív eszményképeket követve hamarosan matematikai formulákban általánosítják, melyeknek sokkal tágabb az érvényességük, mint az eredeti megfigyelésnek. Vagyis a tudásnövekedésnek még a megfigyelési oldalát sem lehet úgy jellemezni, mint ami „üres fejjel” megy végbe. Ebben a hipoteti- kus-deduktív módszerben a karteziánus racionális eszményeknek megfelelő formális oldal állandóan megtelik élményanyaggal.

Legalább két okból érdekesek a pszichológia számára a modern tudománynak ezek az eszményei. Először is hozzájárulnak a pszichológia mint tudományos diszciplína kibontakozásához. S ami azt illeti, a gyűjtögető elképzelés lesz a domináns. A pszichológiában a vonzalmak azonban tágabb jellegűek is. A két doktrína, miközben a tudósokról és a tudomány kibontakozásáról két eltérő képet nyújt, ezzel párhuzamosan gondolkozott magának a léleknek a felépítéséről is. Az empirista hagyományban a tudásnövekedés „gyűjtögető felfogását” az emberi elme passzív elképzelése és a mentális tartalmak építkezése az érzékelésből kíséri. A „racionalista pszichológia” viszont az elme aktivitásának gondolatából indul ki, és mentális műveletek, minőségek vagy képességek sokaságából.

3.6. Descartes pszichológiája vagy pszichológiái

Descartes-nak kétféle öröksége van a pszichológiára nézve, középpontban áll egy hivatalos, nyílt doktrína, de van egy rejtett karteziánus pszichológia is. (Descartes kettősségeinek hasonló elemzésére lásd Richards 1992.) Kifejlesztett egy formális hivatalos karteziánus pszichológiát, mely megjelenik Elmélkedéseiben s kevésbé világosan híres könyvében, A lélek szenvedélyeiben. Ez egy olyan pszichológia, mely a halhatatlan s testetlen lélekről szól, melynek közvetlen hozzáférése van saját tartalmához, és melynek legfőbb funkciója a megismerés. Szerencsétlenül kapcsolódik a testhez, és zavarják az érzelmek. Fékeznie kellene ezek hatását. Ez a pszichológia jelenik meg módszertani írásaiban és metafizikai, valamint ismeretelméleti spekulációiban. Ugyanakkor van egy másik Descartes is, akinek a nézetei eredetileg publikálatlan fiziológiai munkájából ismerhetők meg, melynek a címe Az emberről, részben pedig A szenvedélyekből. Ez a Descartes a mechanisztikus világkép bajnoka: az emberi test a testek mozgásának általános elveit követi, s ez a mechanisztikus kép kiterjesztendő a lélek területére, vagy pedig, továbbra is egy gépies analógiában fogalmazva, a lélek mint egy számítási gépezet értelmezendő.

2.11. táblázat - 2.5. táblázat Descartes előtérbe állított és rejtett pszichológiája

Jellemzők	Hivatalos doktrína	Rejtett hagyomány
Ontológia	test és lélek elválik	test-lélek interakció
Műveletek	reflex és tudás	minden mechanika
Mentális világ	velünk született eszmék, reflektív tudat	tudattalan reflexek és geometrikus számítások
Az ember helye	egyedi, két szubsztancia	a világ része

A 2.5. táblázat Descartes két pszichológiai hagyományát veti össze. Örökségekként hivatkozom ezekre, mert túlzás lenne elméleteknek nevezni őket: Descartes igen kevéssé fogadná el a másodikat mint sajátját. Igaz ez a bírálatokra is. Watson (1971) részletes fogalmi bírálatában szintén a „hivatalos” doktrínát veszi kiindulópontnak. A legtöbb mai posztmodern bírálat Descartes-ról a hivatalos Descartes-tal áll szemben mind a filozófiában, mind a pszichológiában. Íme egy rövid lista arról, mit szoktak rossznak találni Descartes-nál:

• 
  az egyén központi szerepe (Burge 1986; 1988). Ehelyett egy olyan felfogást javasolnak, ahol minden „ismeretlétrehozó tevékenység” közös és emberek csoportjának függvénye;
  
• 
  a tudat egységesítő színpadában való hit, ahogy majd a kritikusok mondják, a karteziánus színház eszménye kérdőjeleződik meg;
  
• 
  sokszor megkérdőjelezik a rendszer nyílt dualizmusát;
  
• 
  végül az elme belső szerkezete mint propozíciók sora szintén megkérdőjeleződik. Nyelvi torzítás lesz belőle, amely egyben kommunikatív torzítás is: az olvasás láttatja belvilágunkat is úgy, mint ahol mondatokba rendezett szavak kavarognak (Nyíri 1994).
  

Nem meglepő a hivatalos kép. A modern gondolkodás történetében Descartes a nagy megoszlások mestere, azoké a megoszlásoké, melyek saját szemében sem állnának meg. Szeretett volna megszabadulni a lélek arisztotelészi eszményétől úgy, hogy élesen elválasztja egymástól a testet és a lelket, s ezt az utóbbit mint „tiszta szellemet” beleteszi az egyébként értelmetlen testi gépezetbe. Ennek során elválasztotta a testi működéseket a reflektív tudástól, és a lelket ez utóbbira, vagyis a reflektív tudásra korlátozta. White (1960) más összefüggésben jól ismert elemzése (a pszichoanalízis fogalmi előtörténetéről) rámutatott arra, hogy a mentálisnak ez az azonosítása a tudatossal, körvonalazta a modernitásban a tudattalan dilemmáját: először eltüntetjük a tudattalan lelki jelenségeket, hogy azután újra fel kelljen fedeznünk őket.

A tagolt és hivatalos descartes-i pszichológia, mikor a reflexivitást és az egységet hangsúlyozza, számos kérdés elindítójává vált mind az elmefilozófiában, mind abban, ahogy az ember mivolt gépi oldaláról kezdtünk gondolkozni. Abból indult ki, hogy tagadta azt, hogy az ember lelke automata lenne. Ugyanakkor igencsak vonzódott az akkor létező automatákhoz, amikor a test működését jellemezte. Négyszáz év múlva, Neumann János idejében maguk az automaták olyan információkezelő gépekké váltak, melyek olyan intelligenciát kínálnak, ami algoritmusokban ölt testet. Ekkor felmerül a következő kérdés: mi szükség van ezen túl a lélek világára? A számológépek megszületésével a „mentális” racionalista azonosítása a kalkuláció eszményképével meglehetősen önpusztító menetté vált. Számosan, akik ezt felvetik, például

Francis Kaplan (1991), arra jutnak, hogy a kartezia- nizmus és a mai Turing utáni kor összekapcsolása által felvetett alapkérdés az, vajon nem gépezet-e a lélek is? Kaplan válasza egyébként az, hogy nem, de ennek tagolt kifejtéséhez vissza kell térnünk ahhoz a problémához, hogy talán maga a test sem gépezet úgy, ahogy azt Descartes elképzelte (lásd Ryle 1974).

A másik Descartes egy gyökeres monista értelmezést tenne lehetővé. E szerint a lélek luxuskategória, ami megbocsátható dolog egy hívő katolikusnál, a valóságban azonban nemcsak az állatok, mint ahogy Descartes hirdette, hanem az emberek is puszta gépekké válnak, ahogy azt La Mettrie (1748) híres Az embergép koncepciója hamarosan elkezdte hirdetni, végeredményben a karteziánus hagyományon belül.

A hivatalos Descartes-nak volt egy alapvető mozzanata a mentális szerveződést illetően. Ez a tudat egységének gondolata. Az emberi tudat oszthatatlan, s egyszerre mindig csak egy dolognak van tudatában. Ez a híres Karteziánus Színház, ahogy azt ma néhá- nyan látják (Dennett 1991; Dennett és Kinsbourne 1992). Ennek a racionalista emberképnek van egy érdekes társadalmi párhuzama. Megfelel ugyanis a modernizáció egyik irányának, a mindent átfogó Központi Tervezés eszményének. Az integráló és integrált Én felelne meg az Egy Isten, Egy Egyház, Egy Király eszményének. Királyhű, katolikus megtervezett gazdaság ez, a merkantilista modell a lélekről. Toulmin (1990, 1. és 2. fejezet) világosan rámutat arra, milyen kapcsolat volt Descartes egyetemes racionalitáseszménye és saját kora vallási dogmatizmusa és vallásháborúi között. A bizonyosság keresése s ennek megtalálása az észben reménytelen racionalitáskeresések voltak, túl a „hit” feletti túlpolitizált súrlódásokon. Ennek az egységesített felfogásnak nem okoz nehézséget, hogy az intencionális hozzáállást egy rendszer elemeire is alkalmazza, akárcsak az egész rendszerre, s így állandóan elköveti az intencionális hibát (Dennett 1998a), ami persze egy nagyon emberi és evolúció- san nagyon adaptív hiba.

Mai kritikus korunkban nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy a karteziánus felfogás úgy alakult ki, mint egy reakció a korábbi nézetekkel szemben. A klasszikus rendszertanok által javasolt megismerő képességek közül Descartes az érzékelést, a képzeletet és az emlékezetet a testhez rendeli. Csak a „megértés”, a gondolkodás vagy a magasabb megismerés tartozna a lélekhez. Lásd McRae (1961, 46-56. o.) érdekes elemzését erről. Elemzése azért érdekes, mert jóval megelőzte a mai ideológiailag motivált vitákat Descartes helyéről és üzenetéről.

3.7. A cogito és az önmegfigyelés

Descartes legélesebb kritikusai saját idejében osztoztak vele azokban a mögöttes előfeltevésekben, melyek az emberi megismerés kiinduló feltételeire vonatkoznak. Az a kép, amelyet az emberi megismerés szerkezetéről mutatott be, nemcsak az ismeretelmélet formálásában vált dogmává, hanem a későbbi explicit pszichológia alakításában is. Descartes világképe szakított a naiv realista nézőponttal és ugyanakkor többé-kevésbé a középkori világnézettel is. Számára a külvilág nem közvetlenül és megkérdőjelezetlenül adott, ahol az igazi probléma az lenne, hogy hogyan szerezzünk tudomást és bizonyítékot e nyilvánvaló immanen- cia mögött valamilyen transzcendenciára nézve. A karteziánus felfogás minden élményt kétellyel kezel: kételkedni kell érzékeinkben, akárcsak a külső tekintélyben. Ennek során jut el híres téziséhez:

[...] Ezért elhatároztam, hogy felteszem: mindazok a dolgok, amelyek valaha is bejutottak elmémbe, nem igazabbak, mint álmaim csaló képei. De csakhamar láttam, hogy mialatt így mindent hamisnak akartam felfogni, szükségképp kellett, hogy én, aki ezt gondoltam, legyek valami. S mivel észrevettem, hogy ez az igazság: gondolkodom, tehát vagyok, olyan szilárd és olyan biztos, hogy a szkeptikusok legtúlzóbb feltevései sem képesek azt megingatni, azért úgy gondoltam, hogy aggály nélkül elfogadhatom a filozófia amaz első elvének, amelyet kerestem.

Descartes: Értekezés a módszerről, 32. o.

Vagyis a „mások gondolkodnak helyettem” elvét felváltja a központi és túlhangsúlyozott ÉN, mint a bizonyosság forrása. Ez az individualizmus mint kiindulópont számos szempontból figyelemre méltó. A modern Galilei-féle világnézeti változás pontosan ellentétes irányba halad. A ptolemaioszi világképpel szemben a Föld megszűnik középpont lenni. A geocentrikus világkép decentralizálódik és egy heliocentrikus kép helyettesíti azt. Ennek párhuzama a lélekre vonatkozó nézeteinkben azonban ellentétes irányba halad: előtérbe kerül a középkorban háttérbe szorított egyén. Vagyis míg a kozmológiában decentráció van, az emberi oldalon növekszik a centráció, a „saját világ” mozdul el a középpont felé, ahogy azt a magyar filozófiatörténész, Lugossy Mária (1936) hangsúlyozta.

Ennek az egyénre centrálásnak van egy érdekes előfeltevése, mely a pszichológia nézőpontjából is lényeges: az egyéni élmény, a gondolkodás belvilága csak akkor lehet kiindulópont, még akár a lét bizonyossága is, ha a megismerőnek közvetlen hozzáférése van saját gondolataihoz. Descartes a belvilágot áttetszőnek tételezi fel, s úgy véli, hogy a megismerő lélek önmagára reflektáló ágens. „Önmagamat nemcsak hogy sokkal igazabb módon, hanem egyúttal sokkal bizonyosabban és evidensebben is ismerem meg.” (Második elmélkedés, 42. o.) Ez a doktrína – vagyis hogy saját tudatállapotunkhoz állandó közvetlen hozzáférésünk van – két és fél évszázadon át az implicit és explicit pszichológia vezérelve volt. Ez az eszme lesz minden olyan pszichológia kiindulópontja, mely önreflexióra alapoz. A rendszer filozófiailag gyenge pontja természetesen a szolipszizmus és a szkepszis veszélye: az a gondolat, mely szerint csak saját tudattartalmainkat ismerhetjük, és ezen túl semmivel nem lehetünk tisztában. Pszichológiailag azonban ez egy önbeteljesítő és önmagát alátámasztó hiedelemrendszerhez vezet, az introspekcióba vetett bizalomhoz, ahhoz a tézishez, hogy tudattartalmainkat tényleg ismerjük. Ennek a programnak több természetes kettőssége volt. Van egy pozitív programja, a civil egyén felszabadulása a társadalmi és vallási hovatartozás kötelmeitől. Negatívan azonban mindez az egyén korlátlan kibontakozását s az egyéni lélek lehetőségeinek hipertrofizálását eredményezi. A karteziánus pszichológiát is jellemzik ezek a kettősségek, nem csak a filozófiát. Bár az áttetsző belső színház eszménye a mindenre képesség illúzióját nyújtotta, ugyanakkor Descartes belsőélmény-javaslata szekularizált volt. Mint Margareth Jacob (1988) rámutat, ez a belső világról szóló térkép kevésbé az egyházi személyek számára készült, mint a kereskedők s más polgárok civil közönsége számára. Azt ígérte, hogy egy belső értelmi rendet fog találni, mely minden egyébnek az alapja lesz. Altrichter Ferenc (1993) egyenesen arra mutat rá, hogy Descartes módszeressége, kételye, néhol szkepticizmusa valójában a reformáció keltette megrendülés hatását tükrözik ennél a katolikus gondolkodónál.

Az önmegfigyelés ágostoni doktrínájával szemben Descartes-nál jelentős változás figyelhető meg. Ágoston és a legtöbb keresztény gondolkodó számára az önmegfigyelés gondolata a lelkifurdalás kultúrájából bontakozott ki. Biztosítanunk kellett, hogy ne kövessünk el „gondolati bűnöket”. Ebből a célból állandóan ellenőriznünk kellett belső életünket. A mai szerzők közül Michael Foucault (1996) hangsúlyozza a vallomásszerű lelki élet jelentőségét a modern individualitás keletkezésében. Ez a feltételezett belső élet, melyen a legtöbb modern ember egyre többet utazgat, egyre kevésbé kapcsolódik össze a lelkiismeret-furdalás és a szégyen érzésével. Descartes alakítja ki a világivá tett és erkölcsileg semlegesített belső élmény fogalmát. A lelkifurdalás kultúráját egy alkalmazkodási kultúra váltja fel. Descartes számára az önmegfigyelés már nem pusztán és nem főként eszköz saját vágyaink ellenőrzésére. Legfőbb funkciója a felszínen az érdekmentes tudás elérése. Rámutathatunk persze arra, hogy ez az „érdekmentesség” illúzió, mely együtt járt azzal a hiedelemmel, hogy teljes belső életünknek tudatában vagyunk. Olyan illúzió azonban, mely központi szerepűvé vált a modernitásban. Amint Le Noble (1950) rámutatott, Descartes mint személy pszichológiája és a karteziánus pszichológia kapcsolatáról szólva a lélek Descartes számára is erkölcsi navigátor volt: a tudás nem volt igazából érdekmentes, hanem szerepet játszott a korabeli kisnemesség alkalmazkodásában a társadalmi elvárásokhoz.

A mentális világ azonosítása a reflektív tudatossággal pozitív lépést is jelentett: a mentálissal kapcsolatos moralizáló hozzáállás végét jelentette. Egy negatív programot is magával hozott azonban azáltal, hogy mindent kiiktatott a lélekből, ami nem nyilvánvalóan tudatos. Lancelot White (1960) szerint az európai gondolkodásnak évszázadokra lesz szüksége arra, hogy felfedezze a tudattalan folyamatokat, pontosan azért, mert Descartes egyszer megtette azt a kétes lépést, hogy a mentálisat azonosította a tudatossal. Descartes második elmélkedésének címévé is teszi azt a híres utalást, amely bizonyítja, hogy így gondolta: a lélek áttetszőbb, mint az anyag.

3.7.1. Az emberi elme természetéről; hogy könnyebb megismerni, mint a testet

A belső élményvilág áttetszőségében való reflektálatlan hit nemcsak a racionalistákat, hanem az empiristákat is jellemezte. Mint Lyons (1986) rámutat kitűnő áttekintésében, különböző álneveken jelent ez meg, úgy, mint belső érzék és így tovább.

Locke az Értekezésben számtalan helyen érvel – ugyan éppen a racionalisták ellenében – a nem tudatos ismeretek feltevése, illetve az azokkal való érvelés ellen. A 19. század végén az introspekció mint szakkifejezés valami többet fog jelenteni, mint a belső észlelést vagy a belső élményeket. A belső észlelés gondolatából bontakozott ki, a technikailag irányult pszichológusok azonban egy sajátos területet akarnak majd elkeríteni a maguk számára, mely hozzáértést és gyakorlást igényelt volna. Bár a lelki életet továbbra is áttetszőnek tartják, szerintük meg kell tanulni, hogy hogyan számoljunk be erről. Az ehhez vezető út a rendszeres megfigyelés mint kutatási eszköz. Ez abból indult ki, hogy a belső megfigyelést elválasztotta a puszta belső észleléstől. Ezekkel a megszorításokkal együtt emlékeznünk kell arra, hogy a karteziá- nus filozófia indította el ezt a folyamatot, és az új introspekciós pszichológiák későbbi javaslattevői továbbra is ennek a leszármazottjai.

3.8. A „szellem a gépben"

Descartes ontológiája, a világ felépítésére vonatkozó nézetei határozottan dualisták. A világ két szubsztanciából áll össze: a kiterjedt dolog, a res ex- tensa (az anyagi világ) és a gondolkodó dolog, a res co- gitativa (az elme) alkotják. Az ember privilégiuma, hogy mindkét világ része: az ember teste a kiterjedt dolog törvényeit követi, míg az emberi lélek olyan képződmény, melyet a testtől függetlenül pusztán a gondolkodás képességével jellemezni lehet. A testi működések teljességgel a mechanika törvényeit követik. Az emberi test igazából nem más, mint egy gépezet.

Descartes egyik korai munkáját, mely sokáig kiadatlan volt azért, mert aggódott a benne található eretnek gondolatok következményeitől (Az emberről), sajátosan a test működésének szentelte. Kifejtette azonban gondolatait számos más helyen is, beleértve legfőbb pszichológiai munkáját, A lélek szenvedélyeiről szóló könyvét.

2.2. ábra Az idegrendszeri működés vázlata Descartes nyomán. Az ábra egy kritikus mozzanatot tükröz: a két szemből érkező „képek" a tobozmirigyben összegződnek. A tobozmirigy a két félteke között látható levélszerű képződmény

Milyen képet nyújt az idegrendszer működéséről, ami aztán oly fontossá vált a későbbi pszichológiában? Descartes felfogásában a perifériás idegrendszer aszimmetrikus. Afferens, a központ felé ható működésüket tekintve az idegek fonalakként működnek, míg efferens vagy mozgató működésüket tekintve csatornákként. A fonalak ezekben a csatornákban vannak lefektetve, és az agyban kicsiny tárolóegységekhez kapcsolódnak. Mikor inger éri a testet, például egy érintés vagy valamilyen bőringer, a megfelelő fonal megrándul, és kinyitja a tárolóhely ajtaját. A tárból „életszellemek” jönnek ki. Ezek a vér alakos elemeiből származnak, melyek az agykamrákon keresztül jutnak az idegrendszerbe. Ezek lennének felelősek a végrehajtó működésekért. Ezeken a keskeny csatornákon keresztül lejutnak az izmokhoz, és az izmokban mozgásokat okoznak. Az érzéki minőségek kapcsolatban vannak az ingerlés mechanikájával. Ha a megfelelő fonal elszakad például, akkor erős fájdalmat érzünk, ha az ingerlés erős, de az ideg továbbra is érintetlen marad, akkor csiklandozást és így tovább. Az emlékezést pedig az magyarázná, hogy az életszellemek behatolnak az agy porózus részeibe, és bizonyos körülmények közt onnan előjönnek. A 2.2. ábra érzékelteti ezt a mechanikus képet.

Mindez teljesen gépi jellegű képet sugall az idegrendszerről, ahol az alkalmazkodást egy óramű előre elrendezett pontossága biztosítaná. Ez a természet óramű-képzete, ahogy azt Karl Popper (1972) kifejti, szembeállítva azt a felhő-képzettel. Az óramű-képzetnél a jelenségeket minden vagy semmi jellegű korlátokhoz viszonyítva magyarázzuk meg, melyeket a mechanikus kapcsolatok érvényesítenek, míg az utóbbi esetben, a felhőknél a jelenségek nem merev mechanikus korlátok következtében lépnek fel, hanem dinamikus, állandóan változó interakcióban lévő erők révén. Nem meglepő, hogy Descartes-nak ez az oldala vált a biológiában és a fiziológiában egyaránt a mechanikus gondolkodás előképzetévé. Egy olyan organizmus képe ez, mely előre meghatározott módon működik, a tervezet tévedését követve, vagyis ahogy Dennett (1998a) kiemeli, úgy gondolkodva, hogy ez az egész gépezet egy racionális tervező ésszerű döntéseit követi. Valódi fizikai automata lenne ez, nemcsak szabadsága nincsen, de belső tevékenysége sem. Sokszor újra elő fog jönni ez, beleértve a 20. századi behavioristákat is. Látni fogjuk azonban, hogy ezt Descartes-nak csak tulajdonították. Saját fiziológiája korántsem volt ilyen egyértelmű az automata képzetet tekintve. Röviden: míg szeretett volna megszabadulni a középkori spekulatív gondolkodásban oly központi szerepet játszó mentalista értelmezéstől az életszellemeknél, továbbra is megőrizte az ezeknek tulajdonított funkciók egy részét. Képtelen volt egy teljesen szimmetrikus, mechanikus képet tulajdonítani a testnek.

Mindennek triviálisabb oldala az, hogy az emberekre nézve Descartes-nak továbbra is szüksége volt lélekre. A lélek egyetlen kizárólagos funkciója azonban a megismerés. Mikor híres második meditációjában újra a létezés bizonyítékához ér, felsorolja ennek a reflektív megismerő léleknek a lényegét:

Mi vagyok tehát én? Gondolkodó dolog. Mit jelent ez? Nyilvánvalóan kételkedő, megértő, állító, tagadó, akaró, nem-akaró, de ugyanakkor elképzelő s érzékelő dolgot is.

Descartes: Második elmélkedés.

38. o. Boros Gábor ford.

A test mint automata ebben a képben megvalósítaná a környezethez való alkalmazkodást, és a lélekre csak a „töprengéshez” lenne szükség. Gilbert Ryle, a brit filozófus (1949/1974), s nagyjából ugyanez idő tájt az osztrák pszichológus, Karl Bühler (1936), valamint a magyar pszichológus, Harkai Schiller Pál (1940) vették a legvilágosabban észre, hogy szoros kapcsolat van a test mechanikus képe és a Descartes-nál és követőinél felismerhető dualisztikus világkép között. A töprengő, reflek- tív lélek bizonyos értelemben a test fölött trónol, mely utóbbi gépként működik. Szellem ez a gépben, ahogy Ryle leírja, vagy az ember többemeletes képe, ahogy Bühler és Harkai Schiller jellemzik? A reflektív léleknek nincs más szerepe, mint a megismerés. Úgy vonul fel, mint egy kis homunculus, mely a testi működések fölött lebeg, az esendő test és a fizikai világ fölött uralkodva. Ahogy Karl Bühler igen világosan megfogalmazza, Descartes-ot Arisztotelésszel szembeállítva:

[.] Descartes első durvább változata szerint. egy bizonyos helyen az emberi testben (az én gúnyolódó leegyszerűsítésem szerint egy kis dolgozószobában) foglalna helyet a res cogitans [.] Ennél a mozzanatnál kell felölt- sük teljes kritikai vértezetünket. Az a gondolat, hogy a lélek egy kis fülkét foglal el a testen belül, nem megfelelő doktrína, s máig sem sikerült ezt meghaladni. Egy másik utat fogok követni és Arisztotelészhez hasonlóan az élőlények értelmes viselkedését fogom tekinteni.

Karl Bühler: A pszichológia jövője és az iskola. 1936, 47. o.

Ryle, akárcsak Karl Bühler és Harkai Schiller Pál, hasonló következtetésekre jut. Az óraműnek nem lennének lelki jelenségei. Nem lenne képes például megküzdeni az észlelés következtetési folyamataival, mint arra Descartes oly világosan rámutat

Meditációiban. A karteziánus megoldásnak azonban szomorú következményei vannak. Az első a dualizmus, mely Ryle számára egy kategóriahibán alapul, a második romboló hiba az, hogy nincs érdeklődés a mentális élet mozgatóerői vagy dinamikus aspektusai iránt, mely oly fontos volt Schiller és a 20. század közepi pszichológusok számára.

2.3. ábra A lélek karteziánus és arisztotelészi felfogása. A karteziánus felfogásban (A) a lélek mintegy külön emelet a testi működések felett, az arisztotelészi koncepcióban (B) az erezettel éreztetett szerveződési módja a testi működéseknek (Az ábra Gábris Krisztián munkája)

E kritikusok megoldásának lényege az arisztote- lészi lélekfogalom funkcionalista értelmezésének felújítása. Szerintük Descartes-nak csak részben volt igaza, mikor elvetette a korábban uralkodó arisztotelészi lélekfelfogást. Megoldása jónak tűnik, amikor elveti az Arisztotelész javasolta hármas lélekfelosztást. Arisztotelész tenyésző (növényi), érző (állati) és megismerő (emberi) lélekről beszélt, mint a pszichológiai szerveződés különböző szintjeiről. Descartes a maga részéről csak a harmadikat veszi komolyan, a lelket mint megismerőt. Ez a megoldás kétségkívül egy olyan törekvéssorba illik, amely az antropomorfizmust akarta leküzdeni az élővilágról szólva. Ryle, Schiller s számos rejtett követőjük, például Hilary Putnam (1960) és más funkcionalisták szerint Arisztotelész modernebb, mint Descartes, abban az értelemben, hogy a lelket nem mint külön egységet tekinti, hanem mint az élőlény szerveződési elvét. A lélek a test működéseinek szerveződési formája lenne.

Ha megőrizzük, sőt felújítjuk Arisztotelészből ezt az aspektust, mely modern, bár nem megkérdő- jelezetlen terminológiában Arisztotelész funkcio- nalista interpretációja lenne, akkor a lélek már nem a test mellé rendelt kategória lesz, mondja Ryle. A mentális jelenségek a környezethez való alkalmazkodásban mint bizonyos életjelenségek találják meg helyüket. Harkai Schiller a maga részéről azt hangsúlyozza, hogy a lélek arisztotelészi felfogása mint az élet formai szervezőelve lehetővé teszi, hogy az emberi lelket mint igazán viselkedő és vágyó dolgot lássuk. Vagyis beengedi a motivációs vonatkozásokat ahelyett, hogy a tiszta reprezentációt mint a lélek egyetlen funkcióját hirdetné. Az élet mint gépezet óraműszerű elképzelése, mely semmi külön megmagyarázandót nem látott magában az életben, szükségszerűen a testetlen lélek felfogásához vezetett.

Alan Code (1987) mások mellett komolyan megkérdőjelezte azt a népszerű vagy elfogadott felfogást, mely az arisztotelészi képzeteket azonosítja a mai funkcionalizmussal. O a lélek arisztotelészi felfogását teleologikus fizikájával integráltnak tartja. A lélek az élőlények formája. Bár Code elutasítja az arisztotelészi felfogás azonosítását a mai funkcionalizmussal, megenged egy tágabb olvasatot. Az ő értelmezésében Arisztotelész lehetővé tesz egy olyan felfogást, mely szerint a mentális nem lenne azonos a fizikaival, de nem is lenne idegen tőle. Arisztotelész nem lenne azonban komputációs értelemben funkcionalista, vagyis nem engedné meg, hogy teljesen eltérő fizikai folyamatok ugyanazt a működést lássák el. Számára a mentális jegyek, melyek nem azonosak a szubsztanciával, továbbra is egy bizonyos fizikai formához, egy adott lényeghez tartoznának. Igazából ez a szerveződési funkcionalizmus volt azonban az, amelyre annak idején Ryle és Schiller is gondolt.

3.9. Test és lélek Descartes-nál

Hogy kerül kapcsolatba ez az elszigetelt lélek a világgal és saját egyedi testével? Leegyszerűsítve azt mondhatnók, hogy a lélek, mely egyszer s mindenkorra elválasztatott a testtől, a tobozmirigyben loka- lizálódik. A „lokalizálódik” kifejezés meglehetősen idegen azonban Descartes szándékaitól és szellemétől. Valahogyan összekapcsolta a lelket a testtel, de nem lokalizálta. Röviden azt mondhatnók, hogy a tobozmirigy az a „hely”, ahol a belső megismerő kapcsolatba kerül a testtel és a fizikai világgal, mint a 2.2. ábra mutatja a látás folyamatára. Az ott zajló folyamatok bizonyos értelemben „alkalmat adnak” az elme számára olyan gondolatok vagy fogalmak átélésére, melyek nincsenek közvetlenül benne az érzékelés folyamataiban.

Descartes a lelket valahogyan összekapcsolja a tobozmiriggyel, ez a kapcsolat azonban nem azonosság vagy, az idegkutatók kifejezéseivel, nem a funkciók lokalizációja. Mai számítástechnikai kifejezésekkel azt mondhatnók, hogy a tobozmirigy az elme „munkaterülete”, de nem azonos magával az elmével: az elme programjai és tudásrendszerei nem ebben a rendszerben vannak. Valójában egy másik szerveződési szintet képviselnek. Érvelni lehetne amellett is, miként Ylson (1996) teszi, hogy Descartes-nak valójában két kapcsolat járt az eszében. Az idegrendszerben zajló oki folyamatok szemantikus vagy „jel”-viszonyban vannak az elmében felmerülő gondolatokkal, de nem lennének azonosak velük.

De miért pont a tobozmirigy? Descartes érdekes funkcionális magyarázatot ad erre a szerkezeti elrendezésre. Az elmeműködés néhány kulcsmozzanatát tekinti és azt hirdeti, hogy ezek csak bizonyos idegrendszeri szerveződésekkel összeegyeztethe- tőek. Vagyis az egyébként (az elmére vonatkozó nézeteit illetően) meglehetősen funkcionalizmusellenes Descartes itt egy világos működésbeli elemzést alkalmaz.

Hatodik elmélkedésében, melynek az a címe, hogy Az anyagi dolgok létezéséről és az ember testének és lelkének igazi különbségéről, egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy a tudat egységes, szemben az anyag felbonthatóságával.

[.] nagy különbség van az elme és a test között, ameny- nyiben a test természeténél fogva mindig osztható, míg az elme teljességgel oszthatatlan. Hiszen nyilvánvaló, hogy ameddig az elmére figyelek, vagyis önmagamra, amennyiben pusztán gondolkodó dolog vagyok, egyáltalán nem tudok részeket elkülöníteni magamban, hanem belátom, hogy teljességgel egy és egységes dolog vagyok. S jóllehet, nyilvánvalóan az egész elme egyesült az egész testtel, ha levágnák a lábam, a kezem vagy bármely más testrészem, ettől még nem érzékelném az elmémet is megcsonkítottnak. Az sem lehetséges, hogy az akarást, az érzékelést, a megértést és a többi képességet az elme részeinek nevezzük, hiszen egy és ugyanaz az elme az, amelyik akar, amelyik érzékel, amelyik megért.

Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról.

1994, 103-104. o.

Ráadásul, s a korban ez nem triviális mozzanat, az elme az agy közvetítésével kerül kapcsolatba a testtel:

Azután arra figyelek föl, hogy az elmére nem a test valamennyi része gyakorol hatást, hanem csak az agy, vagy talán annak is csak egy kis része, az, amelyet a közös érzék székhelyének mondanak.

Uo. 104. o.

Az Isten jóakaratának köszönhetően valamiféle egy az egyben megfelelés van a testi események, az agyi események és az ennek megfelelő mentális események között. Ennek a magyarázatnak meglehetősen teleologikus íze van. Nézzük például a vágyak esetét:

[.] amikor italra van szükségünk, ennek nyomán bizonyos szárazság támad a torokban, amely ingerli a torok idegeit, s ezek közvetítésével az agy benső részét. Ez a mozgás aztán az elmében a szomjúság érzetét váltja ki, mivel nincs semmi ebben az egész dologban, ami hasznosabb volna számunkra, mint annak tudása, hogy egészségünk fenntartása érdekében rászorulunk az italra, és hasonlóan a többi esetben is.

Ennek alapján aztán teljességgel nyilvánvaló, hogy Isten mérhetetlen jóságának nem mond ellent az, hogy az ember, mint elméből és testből összetett lény olykor szükségképp csalatkozik. Ha ugyanis valamely ok – nem a lábban, hanem azon részek valamelyikében, amelyek révén az idegek a lábtól az agyig terjednek, vagy akár magában az agyban – ugyanazt a mozgást idézi elő, mint amit akkor szokott előidézni, amikor a lábat valamilyen kedvezőtlen behatás éri, akkor úgy érezzük, hogy a fájdalom a lábban van, s így az érzék természetes módon téved. [.] S ha olykor a torok szárazsága nem azáltal lép fel – mint legtöbbször –, hogy a test jólétéhez italra van szükségünk, hanem valamilyen ezzel ellentétes okból – amint az a vízkórosok esetében történik [...]

Uo. 106. o.

A tobozmirigy kiválasztása mellett szóló három részletes érv a lélek szenvedélyeiről szóló munkában logikai szerkezetét tekintve is meglehetősen érdekes. Ennek az érvelésnek egy része a mai spekulációkban is felmerül a test és lélek közti kapcsolatról. Az egyik érv az öntudat egységével kapcsolatos.

[...] hogy semmiképpen sem képzelhetjük el a felét, vagy a harmadát egy léleknek, sem azt, hogy mekkora kiterjedést foglal el.

Mert csak egy lélek lakozik bennünk, és ennek a léleknek nincsenek különböző részei [...] A hiba, amit elkövettek, egymással rendszerint szembenálló, különböző személyeket léptetve fel a lélekben, csak onnan ered, hogy funkcióit nem különböztették meg jól a test funkcióitól [...]

Descartes: A lélek szenvedélyei. 1649/1994,

. Dékány András ford.

Az elme ily módon felfogott egységes természetének köszönhetően kellett találni egy olyan helyet az idegrendszerben, mely nem mutat kétoldalú szimmetriát: a tobozmirigy kiváló jelölt volt erre. Érdekes módon, amikor az 1970-es években Popper és Eccles (1977) egy karteziánus felfogás mellett érvelnek, számukra ez a mozzanat döntő jelentőségű a szétválasztott aggyal kapcsolatos újabb kutatások fényében. Azt vetik fel, hogy a tudatnak valahogyan az agytörzzsel kell kapcsolatban lennie, mely a két agyféltekéből jövő információknak valamiféle összegzője lenne. Amikor a karteziánus érvet mint naivat tekintjük, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a tudat egysége a mai idegtudomány számára is alapvető kérdés, s valahogyan kapcsolatban van a Descartes említette kétoldali szimmetriával.

Pontosabban azok számára, akik hisznek ebben az egységes színpadban.

A másik érv a tobozmirigy kiválasztása mellett az, hogy számot kell adnunk az interakcióról, számot kell adnunk arról a tényről, hogy a reflexes testi működéseknek valamilyen kapcsolatuk van az elmével. Az automatikus működést is tudatos észlelés kíséri. Harmadrészt számot kell adnunk arról, hogy hogyan gyakorol hatást az elme a testre, vagyis hogyan befolyásolják a szándékok a testi működéseket, például az izmok mozgását. A tobozmirigy, mely a különböző agyi „tárolóhelyek” között helyezkedik el, és Descartes szerint hajlékony, mozgatható szerv, kielégíti ezeket a követelményeket.

Amint Celia Wolf-Devine (1993) Descartes látáselméletéről szóló monográfiájában újabban összefoglalta, Descartes látásfelfogása is kapcsolatban volt az interakció gondolatával. A két retinaképről azt feltételezte, hogy valahogyan a tobozmirigyben összegződnek a lélek számára, a belső szemlélő számára, hogy az tekinteni tudja őket. Sok naivitás van ebben az értelmezésben, fontos kiemelnünk azonban egy alapvető szerkezeti mozzanatot: azt a párhuzamos feltevést, hogy az agyban van egy retinális projekciós szint, s van egy másik szint, ahol már nem érvényesül a retinális geometria, mely a megismerésnek felel meg, s mely a lélek tevékenységét érinti. Bizonyos értelemben előképe ez az információfeldolgozó pszichológia különböző feldolgozási szinteket tételező gondolatainak. A szenzoros feldolgozás alacsonyabb szintjei e nézet szerint automatikusak. Ez emlékeztet arra, ahogyan a modern elméletekben (Julesz 1995) megkülönböztetik az alacsonyabb és magasabb látási szinteket. Természetesen van egy különbség: Descartes számára a magasabb szint homunkuláris, amit a legtöbb modern perceptuális kutató nem fogadna el. De a homunkulusz-probléma még ma is sokszor ott rejtőzködik olyan kérdések formájában, mint hogy mi is az „aktív perceptuális modellnek” a szerepe. Wolf-Devine (1993) egyenesen azt sugallja, hogy James Gibson (1966) az információfeldolgozó típusú pszichológiák bírálata során közvetve az észlelés karteziánus felfogását bírálta, és igazából az arisztotelészi képpel értene egyet, mely szerint Gibson modelljében van egy szenzoros lélek, mely megfelelne az „érzékeknek mint perceptuális rendszereknek”.

Descartes elgondolásának furcsa részleteitől eltekintve tanulságos, hogy ennek az érvelésnek az egész jellege máig érvényes és érdekes. Descartes, aki elvileg tisztán dualista lételméletet és ismeretelméletet hirdetett, a testről és a lélekről szóló kidolgozott elméletében olyan felfogást képvisel, ami legalábbis interakcionista, keresztbeszélgetést javasol vagy vet fel a test és lélek, e mereven elkülönített életmozzanatok közt (Reed 1982; Hatfield 1992).

Az efféle interakció a következő módon menne végbe a tudatos észlelés esetében. Külső ingerlés hatására az előjövő „életszellemek” nemcsak reflexes tevékenységet váltanak ki, hanem a tobozmirigy külső felületére is becsapódnak. Hatásuk ott tudatos észleléshez vezetne. Az oksági terminológia persze veszélyes itt, hiszen a lelket továbbra is valamilyen külön világnak tartjuk, mely semmivel sem azonos a testben. Egy másik terminológiával azt mondhatnánk, hogy a testi események „lehetőséget” teremtenének a lélek számára különböző észlelések átélésére. E folyamat során, mint azt Az emberről is felvetette, egy az egyben megfelelés lenne a tobozmirigy felszínei és a perifériás ingerlés között. Az észlelésnek ez az értelmezése nemcsak test-lélek interakciót sugall, hanem egy fiziológiailag értelmezett nativizmusnak megfelelő értelmezést is. Hiszen a tobozmirigy felszínének, az egyes részeknek sajátos képzetek felelnek meg. A 19. században majd olyan szerzőknél is megjelenik ez, mint Johannes Müller specifikus érzékszervi energiák tanában (Reed 1982).

Az élmények valamilyen előre meghatározott, veleszületett kódolásnak megfelelően megfelelnének az idegrendszeri folyamatoknak. Egyrészt van ebben egy isteni teleológia, ami a funkciót illeti. Isten mintegy gondoskodik arról, hogy fájdalom esetén elrántsuk a lábunkat, de „Isten úgy is megalkothatta volna az emberi természetet, hogy ugyanez a mozgás az agyban valami mást jelenítsen meg az ember számára” (Descartes: 6. elmélkedés, 1994, 105. o.). E megfelelés megvalósító részleteit illetően Descartes annak az atomista természetfilozófiának a szellemét és logikáját követi, mely minden fontos kölcsönhatást közvetlen kapcsolatokra és ütközésekre vezet vissza. Néhány magyarázatában ez a megfelelés egyenesen egy „formaalapú” reprezentáció jellegét ölti. Ezért van az, hogy néhány mai olvasat (Holnek 1997) Descartes-ot egyenesen úgy kezeli, mint aki komputációs elmefelfogást hirdet. Alapvetően azonban, mint Jolton (1996) érvel mellette, az agyi működések és a gondolatok közti kapcsolatok Descartes számára szemantikusak lennének. Az elme szemantikus gépezet, ahogy majd 300 év múlva éppen Descartes kritikusa, Dennett (1998a) hangsúlyozza, mely az agyban zajló eseményeket értelmezi.

Ez természetesen csak az egyik Descartes. Mint mindenütt, itt is két hagyomány ered belőle. A fentebbi a „mechanisztikus Descartes”, aki egy materialista leegyszerűsítés felé hajlik. A másik Descartes, a lélek embere azt mondaná, hogy a valódi észlelés túlmegy a testen, az (igazi) észlelés értelemteli aktus, melynek során dolgokra következtetünk az érzetadatokból (melyeket az érzékek és az idegrendszer biztosít), de az észlelés nem azonos az érzetadatokkal. A testi események csak egy lehetőséget teremtetnének az észlelés felmerülésére.

Vitatott kérdések – Gondok Descartes test–lélek értelmezésével

Descartes metafizikus elvei a két szubsztanciáról és kétértelmű felfogása a testről sok szkepszissel találkozott kortársainál. Hamarosan javaslatok jelentek meg mind néhány rejtély feloldására, mind pedig az eredetileg elválasztott test és lélek közti kapcsolat kialakítására. Az okkazionisták abból az általános gondolatból kiindulva, hogy az okság minden egyedi okozási eseményben Isten akaratához kapcsolódik, felvetették, hogy a test és lélek közti viszonyokat Isten minden alkalommal újrateremti: Isten gondolatokat ad nekünk, amikor szükségünk van rájuk. Ez persze nagyon elfoglalttá tenné Istent, olyan elfoglalttá, mint egy szuperszámítógépet, aminek mindig ellenőriznie kellene, hogy kinek milyen gondolatra van egy adott pillanatban szüksége. Spinoza viszont, amikor a kiterjedést és a gondolkodást mint egyazon szubsztancia két tulajdonságát tekintette, azzal a híres jelszavával, hogy „a dolgok rendje és kapcsolata ugyanaz, mint az eszmék rendje”, párhuzamos megoldást kínált a pszichofizikai problémára.

Descartes-nak kétségtelenül ellentmondásos nézetei voltak a test és lélek kapcsolatát illetően. Az új angol kiadás jegyzeteiben Stephen Foss (Descartes 1989) sokszorosan bemutatja Descartes hajlamát, ha nem is a fiziológiai determinizmus, de legalábbis a fiziológiai elsőbbség irányába. Descartes-nak az önellentmondásos felfogása test és lélek kapcsolatáról nemcsak a filozófiai vitákra volt hatással, hanem a szaktudományokra is. Valahogyan ő volt felelős azokért a lehetséges felfogásokért, amelyeket mindmáig fellelhetünk. Ha a „lélek része és nem jellemzője az élőlénynek”, ahogy Harkai Schiller Pál megfogalmazta, ebből kifolyólag következik, hogy a központi kérdés az ember részének felfogott lélek és a test kapcsolatának vizsgálata lesz. S a köztük levő kapcsolat mint különböző dolgok közti kapcsolat körvonalazza a lehetséges válaszokat: függetlenség, párhuzamosság, interakcionizmus és végül az azonosság különböző változatai. A pszichofiziológiának nehéz dolga van abban, hogy meghaladja az ezzel összefüggő korlátokat. Az interakcionista gondolatoknak a kar- teziánus dualizmussal összefüggően a testműködésekkel is kapcsolatuk van. Mind az észlelés, mind a cselekvés szerkezetét tekintve Descartes alacsonyabb és magasabb szintű szerveződéseket különböztetett meg. Mint a fentebbi idézet az emberek felismeréséről nem teljes adatok alapján is mutatja, Descartes hitt abban, amit ma az észlelés következtetési összetevőinek neveznénk. Ez összhangban volt általános felfogásával, mely jobban bízott a fogalmi szintben, mint az érzékiben. A nyers „érzetadatok” s az ezen túlmenő megismerés kettőssége olyan következményekkel bír, melyek máig érvényesek. Egy bizonyos értelemben ez a végső forrása a sémák (fogalmak) és a nyers érzetadatok közti kapcsolat kanti modelljének, beleértve a mai adatirányított feldolgozás és felülről lefelé irányuló információkezelés koncepcióit. Az egész gondolat, hogy van egy magasabb megismerési szint, mely a tanulási gazdagításból származik, mint Helmholz követői hirdetnék, vagy pedig beépített korlátokból, mint a mai innátisták hirdetik, visszavezethető Descartes kétszintes megközelítésére. A vizuális kutatás olyan felfogásai, mint amit a néhai David Marr (1980) vagy a filozófus és pszichológus mindenes Fodor (1983) moduláris nézetrendszere sugall, mind feltételezik, hogy a beérkező adatoknak van egy automatikus, durva feldolgozásuk, mely egy független (önmagába zárt) modulrendszeren alapul, ami azután egy második lépésben pragmatikusan értelmesebb és gazdagított reprezentációkba alakul át. Descartes-nál ezek a magasabb szintek az emberi elme élményfüggetlen magjához tartoznak. A percepció kérdése közvetve összekapcsolódik a velünk született eszmék problémájával Descartes-nál

Csakhogy egyszer csak véletlenül megpillantottam az ablakomon át néhány embert, amint épp a házam előtt haladtak el. Nos hát róluk éppolyan megszokott módon mondom, hogy látom őket, mint a viaszról. Na de mi az, amit látok néhány kalaptól és köpenytől eltekintve, amelyek alatt akár valamifajta automaták is rejtőzhetnének? Úgy ítélek azonban, hogy ők emberek. Vagyis azt, amiről úgy vélekedtem, hogy a szememmel látom, mégis csak egyedül az elmémben lévő ítélőképesség révén ragadom meg. [...]

Descartes: Elmélkedések... Második elmélkedés. 41. o.

A másik oldalt tekintve a léleknek a testre gyakorolt hatását, vagyis az akarati cselekvést, Descartes szintén kétértelmű. A lélek mint szabad akaratunk képviselője szándékainknak megfelelően mozgatja a tobozmirigyet, és így gyakorol hatást a valóságos cselekvésekre. Bármily jól és materialistán hangozzék is ez, vannak olyan esetek, amikor az „életszellemek”, a fiziológiai folyamatok a tobozmirigyet egy adott irányba mozdítják el, az akarat, a lélek azonban másképp lép. Ilyen esetekben nem versengő szándékok közti feszültségről van szó, hanem a test és lélek feszültségéről.

Újabban hasonló adatok alapján Neumann (1989) egyenesen amellett érvel, hogy az automatizált és az ellenőrzött folyamatok közti dichotómia jó része történetileg Descartes filozófiájára vezethető vissza. A testi folyamatok mai megfogalmazásban az alulról fölfelé folyamatoknak felelnek meg, míg a lélek a maga akarati ellenőrzésével és szándékrendszerével egy második, magasabb szintnek felel meg.

Vagyis Descartes, aki szerette volna meghaladni az arisztotelészi lélekfelosztást a test és lélek típusaira, mikor az észlelést és az akarati cselekvést elemzi, visszacsempészi a test és lélek különböző szintjeit a köztük levő „feszültségek” formájában. E feszültségeknek két forrása van. Az egyik a hagyományos vagy másként fogalmazva Szent Pál-i kereszténységhez kapcsolódik: feszültség van az esendő test és a magasabb szintekre törekvő, halhatatlan lélek között. De – s ez egy döntő mozzanat, nemcsak a filozófia, hanem a pszichológia felszabadulásában és világivá válásában is – Descartesnál nincsenek meg a moralizáló felhangok. Számára e feszültségek nem a bűnös test és az erkölcsileg tiszta lélek között lépnek fel, mely meghaladná a test gyengeségeit. Az ő vázlata szárazabb és intel- lektualizáltabb formát ölt: a megismerő elme közvetlen korlátainál lépnek fel ezek a feszültségek. A test-lélek dualizmusnak ez az intellektualizálása – mindenféle dualizmus korlátait megőrizve – Descartes nagy érdeme a pszichológia fejlődését illetően.

E feszültségek másik oldala a hivatalos Descartes- tal való feszültség. A „hivatalos” Descartes a dualista felfogás, míg a nem hivatalos Descartes a mechanikus redukcionista, aki mindezeket a működéseket az idegrendszernek tulajdonítaná. S keveset mondunk, ha leszögezzük, hogy van egy köztes Descartes, aki minden érdekes szövegrészében interakcióról és nem két teljesen különálló világról beszél (Hatfield 1992 világosan felvázolja ezeket a feszültségeket). A test-lélek viszony karteziánus értelmezése mindmáig velünk élő problémákat vet fel, melyeket csak szeretnénk a szőnyeg alá söpörni.

Vitatott kérdések – Descartes és a komputációs elme

A mai társadalomtudományban a karteziánus gondolkodásnak ez az egyetemes elkötelezettsége, melyet oly sokszor temetnek el nagyszámú új, divatos guruk, Chomsky és követői nyelvészetének egyetemes téziseiben jelenik meg, valamint az etológiában és a szociobiológiában, és legújabb formájában az evolúciós pszichológiában. Ezeknek a megközelítéseknek alapvető közös mozzanata az a hit, hogy van egy biológiailag meghatározott, velünk született egyetemesség. Már nem az Isten, hanem az emberi evolúció az, mely a felszíni változatosság egyetemessége mögött állna. Érdekes módon ez a karteziánus univerzalizmus megjelenik az emberi elme komputációs elméleteinek kissé platonisztikus testetlen formáiban is.

Az először Frege (1889) és Husserl (1900), valamint Russell és Whitehead (1906) által az emberi gondolkodásra a maga elvontságában kibontakoztatott logikai és matematikai gondolatok Turing, Neumann, Simon, Newell és mások munkái révén az emberi gondolkodás jellemzésének eszközévé is váltak. E felfogás szerint minden intellektuális teljesítményünk mögött egy egyetemes gépezet áll. Az emberi elme, akárcsak a számítógép a maga tárolt programjával, két szempontból is egyetemes architektúrával rendelkezik. Egyetlen központi feldolgozóegysége van, egy központi információkezelője (ez megfelelne az emberi lélek egységének és oszthatatlanságának Descartes-nál), és mindig ugyanazt a leképezési formát használja, vagyis a propozicionális reprezentációt minden információ kezelésére.

A megismerés karteziánus felfogása szempontjából alapvető az a hit, hogy a személyen belül egyetlen gondolati központ van (ma azt mondanánk, hogy ez abban való hitet jelent, hogy egyetlen komputációs területünk van). Mindent a központi szerveződés vagy tervezés elve irányít. E felfogás mai kritikusai, Dennett és Kinsbourne (1992) a Karteziánus Színház elvének nevezik ezt. A belső élet eseményei egyetlen áttetsző mentális színházban zajlanak. Másként fogalmazva a századforduló kísérleti pszichológiájában, melynek voltak bizonyos karteziánus elkötelezettségei, ez úgy jelent meg, mint a tudat „kereső fáklya” vagy „fixációs pont” metaforája (Wundt 1920): van egy olyan belső fixációs pont, mely a benyomások óceánjából bizonyos mozzanatokat kiemel. Bármilyenek is legyenek a metaforák, az alapgondolat az, hogy van egy egységes és integratív ÉN. Descartes számára ez az ÉN és tudat volt a kiindulópont.

Ez a gondolkodásmód áll az információfeldolgozó gépek nemzedékének felépítése mögött. Az öntudat központi szerepe mint vezéreszme együtt jár egy nyelvközpontú ismeretelmélet sajátos változatával. A nyelvnek ez a sajátos nézete a leíró felfogás: a nyelv fő szerepe a leírás (Winograd, 1981, érdekesen számol be erről kom- putációs szempontból). Ez a leképezés (a reprezentáció) legfőbb formája a megismerésben, mely minden területre átterjed. Működésileg egy szekvenciális feldolgozási mód jelenik meg e mögött. Ez az architekturális tézis a mai karteziánusokról, mint Phylyshyn (1984) kifejti. Minden egy korlátozott feldolgozású szeriális processzoron megy át, ami Descartes tudatának felel meg. Miközben minden áttevődik szeriális szerveződéssé, propozicionális mintát használ, a kijelentések nyelvén ír. Radikális változatában ez felelne meg a „gondolat nyelvének” (Fodor 1975).

A klasszikus számítógép több szempontból hasonlít Descartes emberére. Hadd hangsúlyozzuk azt a mozzanatot először, ahol eltérnek. Bár a klasz- szikus racionalistáknak egy logikai és matematikai dedukción alapuló megközelítésük volt a megismerésre, ugyanakkor nem volt világos felfogásuk az elme logikai szerveződéséről. Amikor Descartes erre utalt, geometriai felfogást hirdetett. A racionalistáknak még nem volt elméletük a propozicionális szerveződésről és a propozicionális attitűdökről. Eszméikben volt valami rejtett szenzuális metateória. Még a racionalisták képzetalkotásában is az empiristák uralták a képet a maguk „érzetadat”-felfogásával. Ennyit a különbségekről. A modern számítógépnek egyik ösztönzője és elindítója volt az a leíró nyelvi modell, mely Fregével indult meg a modern logikában. A számítógép minden feladatot az aritmetikai és a logikai kalkulus nyelvén értelmez, mindezt egy központi helyen végezve. Ez lenne az in- tegratív ÉN megfelelője. A szekvenciális gondolkodásmód régi gondolat, a logocentrikus Európa szívéhez igen közel áll. Neumann nagy felfedezése az a további gondolat volt, hogy a programok mint adatok tárolhatók. A bemeneten végzett műveletek és eredményük lényegében azonos reprezentációt kapnak azóta.

3.10. A gondolkodás szerkezete és a karteziánus egység

[.] Miután így áttekintettük az összes funkciót, melyek egyedül a testhez tartoznak, könnyű felismerni, hogy semmi nem marad bennünk, amit a lelkünknek kellene tulajdonítanunk, hacsak nem a gondolataink, amelyeknek alapvetően két fajtájuk van, tudniillik egyesek a lélek cselekedetei, mások pedig a szenvedélyei.

Descartes: A lélek szenvedélyei.

1994, 42. o. Dékány András ford.

A gondolkodás természetét tekintve az az egységet illető tézis, mely Descartes-nak az interakció agyi helyét illető vállalkozásait irányította, az emberi gondolkozás egységes és egyetemes szerkezeteit illető tézis. A karteziánus racionalista gondolkodásmód az egyetemesség hangulatát teremtette meg: az emberek mindig ugyanúgy gondolkoznak, ugyanazt az egyetemes logikát követve. A „gondolat nyelve” valahogyan a matematika nyelvén íródott, pontosabban a geometria nyelvén. Ez az érvelés megjelenik mind a Descartes javasolta módszertani szabályokban, mind pedig abban az alapgondolatában, hogy a tudományos vállalkozás mindig matematikai modelleket keres. Később, a mai alkalmazásaiban olyan területeken, mint a számítástudomány, ez a tézis azt az általános formát ölti, mely szerint gondolkodásunk alapjait egy „mintázatkeresés”, és egy ha ^ akkor típusú célra irányuló eszközszerű racionalitás alkotja. Ez az a jellegzetesség, amit Alan Newell (1989) a gondolkozás egységes elméletének nevez. Minden gondolati folyamatunk egy közös nevezőre lenne visszavezethető. A karteziánus gondolkodásmód, mint a vitatott kérdések betét mutatja fentebb, igen szoros kapcsolatban van a mai komputációs elméletek egyik változatával.

Ezeknek az elkötelezettségeknek egy másik vonatkozása a hagyományos értelemben vett egyetemesség az emberi különbségek és kultúrák mentén. Évszázadokon keresztül ez lesz a racionalisták és empiristák közti legfontosabb elválasztó mozzanat, ami a kultúrát illeti. A racionalisták „katolikus felfogása” azt sugallja, hogy lehetőségeit tekintve minden ember alapvetően egyenlő. A kultúra és a nyelv különbségei felszínesek a lényeg vagy a hordozó anyag hasonlóságához viszonyítva. Az empiristák viszont azt az óriási változatosságot hangsúlyoznák, melyet az utazások és a gyarmatosítás évszázadai során figyeltek meg. A valódi gyarmatosítók felváltva használják ezeket az ideológiákat. Jonathan Swift a Gulliver utazásaiban vit- riolos stílusával mindkét megközelítést kigúnyolja. Az útinaplót értelmezhetjük úgy, mint az emberi változatokról szóló mesét, vagy másrészről mint egy olyan naplót, mely arról számol be, hogy menynyire mindenütt jelen levő és egyetemes az emberi ostobaság. Az előítélet és a sztereotípiák törvényei mindenütt ugyanolyanok, csak megnyilvánulási formájuk eltérő.