A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz – Egy élet az ész szenvedélyének

Descartes élete a 17. századi vallásháborúk és szellemi üldöztetések Európájában annak az értelmiségi szerepnek a mintáját adja, amelyben a harcot és a politikát megtapasztalt értelmiségi visszavonul a tudás világába. Mindmáig érvényes minta ez, amely köznapi kompromisszumaival s félelmeivel, ugyanakkor kérlelhetetlen gondolkodási fegyelmével a mi régiónk értelmiségijeinek élethelyzetét sokáig jellemezte. 1596. március 31-én született La Haye-ban Franciaországban, kisnemesi családban, s 1650. február 11-én hunyt el Stockholmban. Az élet kronológiája önmagáért beszél:

• 1596. március 31.: megszületik

• 1604-1613/1614 (?): diák a La Fleche-ban alapított új jezsuita

kollégiumban. Ez a könyvek és iskolák világa, amiről annyit beszél. 1616: jogi diploma Poitiers-ben 1618-1621: katonaiskola, és próbálkozás a katonáskodással 1619. augusztus 19-21.: Descartes híres álma a csodálatos tudományról 1621-1622: optikai és matematikai vizsgálódások 1625-1628: Mersenne tudós társasága Párizsban, illetve vidéki magányban filozófiát ír (Regulae [...]) 1628-tól: Hollandiában él 1630: hollandiai orvosi tanulmányok

• 1631-1633: Le Monde (A világról), De LHomme (Az emberről)

• 1633: Galilei elmarasztalása; félreteszi két természetkönyvét 1636: Leydenben megjelenik a Módszerről szóló értekezés

• 1642: a Meditációk megjelenése

• 1644: A filozófia alapjai

• 1649: hosszas unszolás után Stockholmba megy Krisztina királynő instruktorának

• 1649: megjelenik A lélek szenvedélyei

• 1650. február 11-én hunyt el Stockholmban, Krisztina svéd királynő filozófiai és pszichológia tutoraként, a hideg hajnali összejöveteleken kapott tüdőgyulladástól.

A fiatal, a harmincéves háború kavargásában katonáskodással próbálkozó ifjút, aki már egy baráti kapcsolat révén a matematika és a természettudományok viszonyával foglalkozik, Ulm mellett egy kemencepadkán aludva három álomélmény éri. Maga az egész helyzet jellemzi emberi alkatát: az alvás, az ágyban heverés, a bensőséges meleg igénye s ugyanakkor a visszavonultság az Én fellegvárába állandó jellemzői lesznek. Szimbolikus, hogy a halál a korai kelés s a hideg világban való dialogikus szereplés körülményei között éri. Kettő szorongató álom lett, a harmadik a tudás könyveiről szól, s Descartes azt az üzenetet látja benne, hogy egy új, a tudást és bölcsességet egyesítő életutat kell választania. Élete valójában úgy is tekinthető, mint ennek a programnak a megvalósítása. Két világ határán áll: egyszerre terméke és meghaladója a skolasztikus gondolkodásnak. Ironikus fordulatai és feltételes megfogalmazásai kapcsolatban vannak azzal, hogy két világ között élt: néha skolasztikus témákat csak azért vesz fel, hogy gúnyolódjon rajtuk, időnként pedig azért használ feltételes szerkezeteket, mert mind intellektuálisan, mind gyakorlatilag joga volt félni attól, hogy üldözni fogják, ha felfedi igazi gondolatait. (Larvatus prodeo - „Rejtőzködve szólok” mondja maga.)

Az életmód, mely mintaadó, a valóságos, a szimbolikus és a feltételezett üldözések előli állandó menekülés és visszavonulás. Descartes egész életében rejtőzködik, mind abban, amit mond, mind abban, ahogyan él, igen sokszor teljesen elvonulva a világtól. Filozófiája a modern individualizmus kiindulópontja: mindenütt az Én áll benne előtérben, ugyanakkor teljes művet akar az asztalra tenni, amely az egész világot leképezi, egy egységes világképnek megfelelően. Descartes a könyvek ellen lázad, de maga is a „nagy könyvet” akarja megírni. Az újkori gondolkodás attitűdjének körvonalazója metaforáiban a könyvnyomtatás világa körül forog. A „világ könyvét tanulmányozza”, hogy aztán majd maga is meg akarja írni annak átfogó modelljét.

Források: Gaukroger (1995), Boros (1998), valamint az ő kommentárjai az Értekezéshez.

3.1. Descartes kettősségei és a pszichológia

A sokrétű Descartes jelentősége a pszichológia számára a tudománnyal és a filozófiával kapcsolatos nézeteibe van beillesztve. Ot bevezetni és kontextusba helyezni egyben alkalmat teremt arra is, hogy felvessük a modern tudomány elméletalkotásának általános problémáit, valamint az ezzel versengő klasszikus és modern elképzeléseket is érintsük az emberi elme működéséről.

Descartes jelentősége a modern pszichológia kibontakozásában általában vett kettősségeit tükrözi. Először is kettős a jelentősége a pszichológiában, filozófiai alapelveit és a tudomány természetét illető nézeteiből fakadóan, valamint a pszichológia s a fizikai és mentális világ kapcsolatát illető nézeteit tekintve. Jelentősége kettős azért is, mert sajátos befolyásán túl vitatható hatása volt a modern hétköznapi élet alakulására is azáltal, hogy ő tagolta az ember racionális képét, mely azután sokáig érvényes megoldásokra vezetett látszólag triviális kérdésekben, melyek az elmebetegség kezelésére, az ésszerű megfontolások erkölcsösségére és hasonló tényezőkre vonatkoznak. Végül legfontosabb mozzanatként analitikus hozzáállása és az emberi testre vonatkozó mechanisztikus nézetei révén számos mechanisztikus és atomisztikus pszichológiai irányzat kiindulópontjává vált. Mindeközben, „hivatalos pszichológiája” révén, mely testetlen lelket tételez fel, ugyanakkor ő a „lélekközpontú” pszichológiák kiindulópontja is. Mind a monisztikus és mechanikus, mind a nyíltan idealista és dualista pszichológiák Descartes-ra hivatkoznak.

Végül hatása kettős és kétértelmű volt azért is, mert miközben elősegítette a pszichológiai gondolkodás önállóvá válását, azt, hogy kialakítsunk egy világos felfogást az elméről és eltávolodjunk a halványan körvonalazott középkori fogalmi töredékektől, ezek a megoldások egyben megkérdőjeleződtek később a pszichológia fejlődésében. Az elme racionalista felfogása, amikor a tudni, mit kérdését hangsúlyozza a tudni, hogyan helyett (Ryle 1974), utat nyitott a mentális élet tartalmainak „mondatszerű” értelmezésére, egy leíró attitűdre. Elképzelései a közvetlen belső tapasztalásról is gondokhoz vezettek, mikor ez lefordítódott az introspekció elvévé.

3.2. Racionalisták és empiristák

A pszichológia kezdetei a szó mai értelmében kétségkívül a tudományos szellem kezdeteire mennek vissza. A 17. századi európai gondolkodás – legalábbis ahogyan a mi skolasztikus hagyományunkban tanítják – elvesztette a középkori gondolkodás terheit. Beteljesíti és folytatja azt a nyitást, mely a reneszánsszal kezdődött. Van egy egységesítő elv, mely mindkettőre érvényes: meg kell szabadulni a tekintélyek tiszteletétől, különösen a közvetlen tekintélyekétől. Társadalmilag ez ahhoz a próbálkozáshoz vezetett, melynek során a tekintélyt elválasztottuk a tudástól, s így kialakítottunk egy olyan irányzatot, mely a modernitás alapvető ideológiai hiedelmévé vált. Ennek hatása még ma is velünk van: a mai viták a tudomány externalista és inter- nalista felfogásáról, az érdek szerepéről a tudás tagolódásában, vagy tagadni próbálják ezt az eredeti elválasztási törekvést, vagy pedig megpróbálják helyretenni azt.

Az új tudós számára az elfogadott tekintély elleni harc és a tekintély megkérdőjelezésének kulcsszava az új módszer kultivációja. A tudomány kulcsa a tudományos Nagy Megosztás illúziója, a gyümölcsöző módszerekbe vetett hit. A modern Európában két fő módja alakult ki annak, hogy a tudást elválasszuk a tekintélytől. Természetesen minden hasonló mozgalom ironikus oldala az, hogy ezzel az eltávolodással a tekintélytől ők maguk egy új tekintélyt alakítottak ki, a tudományos módszer tekintélyét. Mind az ismeretelméletben, mind a tudományfilozófiában, mind az ember lelki felépítésére nézve, a két felismerhető törekvés az empirista és a racionalista megközelítés. A pszichológia történetére nézve e két törekvés legalább három folytonos szembenállást teremtett meg. Eltérő nézeteket hirdettek a következőket illetően:

• 
  a tudáshoz vezető királyi utat illetően, különösen, ami a tudományos ismereteket illeti;
  
• 
  a hétköznapi emberek ismereteinek eredetét illetően;
  
• 
  végül eltérően gondolkoztak az emberi elme működésmódjáról.
  

Vitatott kérdések – Egy csillogó és vitatott sztár: Descartes mint a modernitás bajnoka

René Descartes (1596-1650) a modernitás felé vezető egész mozgalom egyik legfényesebb csillaga. O volt annak a mozgalomnak a megalapítója, mely a modernizációnak mintegy emblémájává vált. Nézzünk egy listát (2.1. táblázat), hogy mi mindenért tették az ő munkásságát, joggal, felelőssé.

Nemcsak filozófus volt és az emberi elméről való gondolkodás egyik alapmódszerének kialakítója, hanem matematikus, a fizika úttörője és annak korai rendszerezője, amit az emberi test működéséről tudtunk. Ennek a kételkedő kereszténynek, ennek a híres La Fleche kollégiumbeli jezsuita tanítványnak a szellemét a kétely és a világosság közti állandó feszültség jellemzi. Miközben a modernitás nagy megosztásainak jelképévé vált, történetileg átmeneti szereplő volt. Miközben megkérdőjelezte és vitatta az intellektuális autoritást, és mérföldkő volt a középkori hagyományokkal való szakításban, ugyanakkor átvette a skolasztikusok racionalizmusát és számos témájukat is. A modernitás paradigmája felé előretekintve számos, egymásnak ellentmondó irányzat kiindulópontjává vált. A modernitás számos feszültsége, melyeket csak újabban véltünk felfedezni, visszavezethetők Descartes- ig. Bár a posztmodern felfogás azzal vádolja őt, hogy túl egységesítő és monolitikus, igazából olyan gondolkodó, aki tele volt a modernitás belső feszültségeivel. Mindennek eredményeként a tekintéllyel szembeni lázadások kiindulópontjává az ő személye vált, valamint az ész tekintélyének, kultuszának kiindulópontjává is. Egyszerre az egységes tudomány mechanikus változatának elindítója, és a filozófiai dualizmus kiindulópontja.

Ezeket a tulajdonságokat figyelemre méltó és néha meglepően ironikus stílus kíséri. Descartes mint a francia tisztaság és irónia mestere, nagyon magas standardokat alakított ki a tudományos prózairodalomban.

Descartes módszertani munkájának, az Értekezés a módszerről kiinduló mondatai teljes vértezetben mutatják iróniáját. Egy skolasztikus közhelyből indul ki. Abból, hogy az ész egyetemes, s minden ember egyenlő, de a hiúságunkra történő utalás mindennek egy ironikus fordulatot ad.

2.1. táblázat. Descartes-nak tulajdonított jelentős mozzanatok a gondolkodás történetében

A FIZIKAI VILÁG MECHANISZTIKUS FELFOGÁSA

A megismerés mint a mentális élet lényegének feltevése A megismerő Én mint kiindulópont

ANALITIKUS HOZZÁÁLLÁS A TUDÁSHOZ ÉS A tanuláshoz

Egységesítő felfogás: minden tudás ugyanolyan formájú Test és lélek elválasztása

Univerzalizmus, erőteljes hit a természet és az elme egyetemes törvényeiben

„A józan ész az a dolog, amely a legjobban oszlik meg az emberek között, mert mindenki azt hiszi, hogy annyit kapott belőle, hogy még azok sem szoktak maguknak többet kívánni, mint amennyijük van, akiket minden más dologban csak igen nehéz kielégíteni."

Descartes: Értekezés a módszerről.

1637/1992, 1. o.

Toulmin (1990) odáig megy, hogy Descartes-ot és a vele kezdődő modernitást (az elméleti tudomány győzedelmes idejét) összeveti a reneszánsz modernitással. Az ő felfogásában a karteziánus modernitás nem erkölcsi győztes. Ez a modernitás a kontextualitásnak, a valódi életbeágyazottságnak az elhanyagolását jelentette, az élet számos aspektusának elhanyagolását, és a bizonyosság keresésével azt, hogy az emberi vállalkozást korlátozzuk az igazolhatóra és ezzel az elméletire. Ez Platónhoz való visszatérést jelentett, elfeledve a reneszánsz gazdag arisztotelészi hagyományát. Toulmin szembeállításait a 2.2. táblázat mutatja. Bár ennek az elsőrangú tudományfilozófusnak az attitűdje érdekes, nem kényszerülünk arra, hogy elfogadjuk azt a módot, ahogy elítéli a karteziánus modernitást. Azt is hirdethetnénk, hogy Descartes önkorlátozó és sok mindenben öncsonkító megközelítése ugyanakkor a tudomány autonómiáját is szolgálta: a politikától, a vallástól és a követelődző gyakorlati kérdésektől való autonómiát. S ez az elméleti hozzáállás a görög örökségnek az igazi megvalósulása, ahogy például Piaget (1924; 1995) is értelmezi. Van egy más mód a modernitás, valamint a reneszánsz és a posztmodern közti különbségek jellemzésére. Toulmin szemében a retorika (miként ez igaz volt a középkori skolasztikára is) fölötte áll a logikának. Az igazán vitatott kérdés azonban az, hogy számos posztmodern értelmezés továbbmegy, és teljességgel kiiktatja a logikát. A logika számukra csak a retorika fajtája lenne. A modernitás védői számára a logika létének egész kérdése (akár külső, akár belső formájában, mint ahogy azt a Gondolat Nyelve típusú érvelések hirdetnék) az emberi mentalitás egyik alapvető és meghatározó jegye. Az ember megengedheti, hogy a kommunikatív mintázatok és a retorika igen fontosak, s mégis hihet valamiféle egyetemes logikában. Mindez korunk egyik alapvető feszültségét is érinti. Az információs technológia kibontakozása a logika függetlenségén alapul. Az ember könnyen megkérdőjelezheti ezt, de nehéz lenne tagadni létezését

2.8. táblázat - 2.2. táblázat. A reneszánsz és a karteziánus tudományos megközelítés szembeállításának összefoglalása Toulmin (1990) szerint

Kérdések	Reneszánsz	Kartezianizmus
Érvelés	szóbeli retorika	írott igazolás
Érvényességi hivatkozás	kazuisztika	egyetemesség
Kontextualitás	lokális, kontextuális	általános, kontextusmentes
Időbeli skála	időleges	időtlen

3.3. Néhány közös vonás: a (mások) tekintélyének lenézése és az individualizmus

A racionalisták és az empiristák közt az egyik alapvető közös mozzanat, hogy bíznak a módszerben, és ennek kapcsán a tudomány alapvető egységében. Ahogy Robert McRae (1961) kimutatta áttekintésében a Bacontól Kantig terjedő ismeretelméleti fejlődésben az egységesítő elv a megfelelő kutatási módszer keresése volt, és az a hit, hogy kell legyen egy egységes tudomány. Századunk neopozitivistái- nak törekvéseiből (az Egységes Tudomány Mozgalomból) jól ismert ez, de egyszerűbb formában már Descartes idejében is jelen volt. Számára sajátosan a matematika volt a tudományok közös nyelve, valamint az elme és a világ leírásának közös nyelve is. Mindkettőről feltételezte, hogy az egyetemes matematikai nyelv formájában vannak megírva. Descartes a módszerről szóló értekezésének híres s már idézett nyitómondataiban világosan kifejti a módszerre való hagyatkozást: ami az embereket megkülönbözteti egymástól, az nem valamiféle értelmi lényeg, hanem képességük a módszer használatára.

2.9. táblázat - 2.3. táblázat. Néhány jellegzetes eltérés a tudományos vállalkozás empirista és racionalista felfogása között

Jellemzők	Empiristák	Racionalisták
Kriticizmus	az elfogadott dogmák ellen	az elfogadott dogmák ellen
A bizonyosság forrása	az érzékek nyújtotta evidencia	saját elménk intuíciói
A tudomány eszménye	indukciós általánosítás	deduktív bizonyítás
A vezető tudomány	természetes megfigyelés	matematika

S nem valószínű, hogy ebben mindenki téved; ez inkább azt bizonyítja, hogy az a képesség, amelynél fogva helyesen ítélünk és az igazat megkülönböztetjük a hamistól – s tulajdonképp ez az, amit józan értelemnek vagy észnek nevezünk –, természettől fogva egyenlő minden emberben; úgyhogy véleményeink nem azért különböznek, mert egyesek eszesebbek másoknál, hanem azért, mert gondolatainkat különböző utakon vezetjük, s nem ugyanazokat a dolgokat nézzük. Nem elég ugyanis, hogy valakinek jó esze legyen; a fődolog az, hogy azt jól használja.

Descartes: Értekezés a módszerről. 1637/1992, 4. o.

A 2.3. táblázat összefoglalja a két megközelítés eltéréseit a tudomány módszerét illetően. Természetesen számos párhuzam és azonosság is van közöttük. Az egyikről már szóltam, ez a tekintély lenézése. E felfogás szerint a tudomány mindig képes, s ez így is kell legyen, felvenni egy érdektelen, ugyanakkor kritikus hozzáállást, mind az elfogadott tényekre, mind az elfogadott elméletekrevonatkozóan. Mindig kritikusaknak kell lennünk hagyományainkat és tekintélyeinket, és saját sémáinkat illetően is.

A korábbi hajbókolás a tekintélyek és a könyvek előtt elhagyandó. Ez az empirista és a racionalista tábor közös tézise. Francis Bacon (1561-1626), a modern empirizmus egyik módszertani megalapítója a következőket mondja:

Ez tehát a tudomány első rákfenéje, amikor az emberek a szavakat és nem azoknak a lényegét tanulmányozzák; [...] a szavak csak hordozói a jelenségek lényegének, és ha értelmük és tartalmuk elevenen él is bennük, beléjük szeretni annyi, mint szerelmesnek lenni egy képbe [...] A tekintélyekké lett írók műveinek előlegezett túlzott bizalom, amely szavaikat szentnek és nem csupán bölcs tanácsnak fogadta el, felmérhetetlen kárt okozott a tudománynak. [...]

A tanítvány ugyanis csak addig tartozik mesterének hinni és saját ítéletét csak addig kell felfüggesztenie, amíg tanulmányait teljesen be nem fejezte.

Francis Bacon: A tudományok haladása.

1605/1966, 36., 44., 45. o.

Descartes a racionalista gondolkodás bibliájában, a módszerről szóló értekezésben még általánosabban fejtette ki ehhez meglehetősen hasonló felfogását. Ennek lényege az, hogy meg kell különböztetnünk a véleményeket (hiedelmeket), melyek puszta szokáson alapulnak, az igazi „tudástól”. Érdemes emlékezni rá, hogy a 19. század radikális asszociációelvű szerzői, akárcsak néhány mai próbálkozás, szeretnék ezt visszafordítani és olyan ismeretelmélethez meg olyan világképhez visszatérni, ahol minden tudásunk konvenciók, vagyis szokások kérdése. Ma érvényes ez a konnekcionista világképre ugyanúgy, mint Wittgenstein radikális értelmezéseire, valamint az anarchista tudományelméletre. Emlékeznünk kell arra, hogy Descartes, akit ők mint egy idejétmúlt tekintélyt oly sokszor eltemetnek, valójában egy tekintélyek nélküli világért küzdött.

Gyermekkorom óta a könyvekben rejlő tudományokra oktattak, s minthogy meggyőztek arról, hogy általuk világos és biztos ismeretet szerezhetünk mindarról, ami hasznos az életben, nagyon óhajtottam megtanulni őket.Mihelyt azonban befejeztem ezt az egész tanfolyamot, amelynek elvégzése után az embert a tudósok sorába szokták felvenni, egészen megváltozott a nézetem. Mert annyi kétségbe és tévedésbe voltam bonyolódva, hogy úgy látszott, tanulmányaimnak nincs is más hasznuk, mint az, hogy mind jobban beláttam tudatlanságomat. Pedig Európa egyik leghíresebb iskolájába jártam, és úgy véltem, ha egyáltalán valahol, itt bizonyára tudós emberek vannak. Tanultam is ott mindent, amit a többiek tanultak; sőt be sem érve azokkal a tudományokkal, amelyekre tanítottak bennünket, elolvastam minden kezem ügyébe kerülő könyvet, amely a legkülönösebbnek és legritkábbnak tekintett tudományokat tárgyalta. [...] [...] hozzászoktam ahhoz, hogy semmi olyasmiben ne higgyek túl szilárdan, amiről csak példa és szokás által akartak meggyőzni. Így lassanként megszabadultam sok tévedéstől, amely elhomályosítja értelmünk természetes világosságát és kevésbé alkalmassá tehet bennünket az ész szavának meghallgatására. De miután így több éven át a nagyvilág könyvét tanulmányoztam, és némi tapasztalatot iparkodtam szerezni, egy napon elhatároztam, hogy magamban is kutatok s minden szellemi erőmet megfeszítem, hogy megválasszam azokat az utakat, amelyeken járnom kell.

Descartes: Értekezés a módszerről. IV. 5. o.

Egy másik közös jellegzetessége a két iránynak a módszertani individualizmus, ahogy a magyar irodalomban például Kelemen János (1976) is rámutatott: az empiristák számára a kiindulópont az egyén érzéki élménye, míg a racionalisták számára a kiindulópontot saját elménk adja. Steven Shapin (1996) a tudományos forradalomról meglehetősen kritikusan írva (megkérdőjelezve annak gyökeres függetlenségét és eredetiségét) világosan összefoglalja az ismeret forrásának ezt a vonatkozását a korai modernitásban. Mind a racionalistákat, mind az empiristákat „a tudás kialakításának modern, bizalmatlan kezelése jellemzi: ha tényleg bizonyosságot akarsz szerezni a természeti világról, felejtsd el a hagyományt, ne tekintsd a tekintélyt, légy gyanakvó azzal, amit mások mondanak, és menetelj egyedül a mezőkön nyitott szemmel”. Pozitív programként ez azt jelenti, hogy „saját szemed bizonyságát és saját eszedet kell preferálnod azzal szemben, amit mások mondanak neked” (Shapin 1996, 68. o.). Descartes az Értekezésben ennek az individualizmusnak a személyes oldalát is kifejti: jobban szereti az egyének műveit, mint a gyűjteményeket, jobban szereti az átfogó tervezetet a barkácsolással szemben, és ökológiai fülkeként jobban szeret egyedül dolgozni, másoktól elvonulva.

Ennek a sokat bírált individualizmusnak van egy fontos kritikai szerepe. Kétségkívül megfeledkezik a koherenciaalakítás társas természetéről és még az egész ismeretszerzési vállalkozás társas jellegéről is. Ezzel az eltekintéssel azonban megvalósítja saját forradalmi elkötelezettségét. Az egyéni szigetet kiindulópontként tekintve szándékosan lenézzük a társadalmi intézmények szerepét, mert azok az intézmények általában ellene vannak a világos módszerek alkalmazásának, és az elfogadott szemlélet erőszakos bevezetését részesítik előnyben. Sosem szabad megfeledkeznünk arról, amikor ma újra hangsúlyozzuk a tudásalakítás intézményes természetét, hogy a modern tudomány erkölcsi attitűdje azokban az időkben és olyan körülmények között alakult ki, ahol „a magányos egyén” a rendszerrel szemben harcolt. A tudás „kommunális felfogása” (Bloor,1996) kétségkívül helyes úton jár, amikor az értelmiségi munka szerveződését elemzi. Az értelmiségi munka már a 17. században is számos ember intellektuális együttműködését sugallta (gondoljunk csak a levelezés óriási jelentőségére), nem is beszélve a technikai együttműködésről. Az „individualizmus” azonban egy olyan erkölcsi attitűd kérdése volt, mely az élet fontos ténye.

Mind a klasszikus kísérleti pszichológiának (ott ezt a kérdést úgy emlegették, mint az ingerhiba problémáját), mind a mai kognitív vizsgálódásoknak igazából kulcsmozzanata az olyan értelemben vett individualizmus, mely szerint az emberi információfeldolgozást magát mint önmagában megálló rendszert lehet tekinteni, utalás nélkül arra, hogy miről is szól (vagyis a környezetre és a társas világra). Burge (1980) meggyőzően rámutatott, hogy ez a típusú individualizmus nincs összhangban még a hétköznapi pszichológiai nyelvhasználattal sem. Nem is szólva arról, hogy Descartes és Locke képe az önmagába zárt egyén mentális feldolgozásmódjáról voltaképpen a belsővé vált olvasást tükrözi: a gondolatot úgy tekinti a lélek, mint az írott szöveg tagolt szavait. Vagyis, mint Nyíri (1994; 1992) rámutat, maga az individualizmus és a gondolatok tagolt felfogása egy új szociális gyakorlat leképezése.

3.4. Az elemzés gondolata és eszménye

Mind az empirista, mind a racionalista rendszereket az elemzésben való hit jellemzi. Minden kérdést valahogyan „fel kell boncolni”. Az így felfogott tudományos módszer inkább az analitikus elméhez, mint a szintetikushoz tartozik. Nemcsak a tekintély elleni, hanem a kifinomultság nélküli egészleges- séggel szembeni lázadás is ez. Legjobban Descartes fejezte ki és tagolta ezt az elemző hozzáállást. Érvelése bemutatja, hogy van egy olyan mögöttes gondolat, mely együtt halad a tudományos kutatás elemző hozzáállásával. Nevezetesen az a gondolat, hogy nemcsak mi, a „megismerők” kell hogy analitikusan közelítsünk a természethez, hanem maga a természet is elemekből épül fel. Vagyis az analitikus kutatási hozzáállás a nyílt elkötelezettség, de ennek rejtett kísérője az elementarista világkép. Ez lesz az eljövendő pszichológia uralkodó jegye, még a 19. században is.

Descartes azt hirdeti, hogy négy alapvető módszert talált a problémák megközelítésére:

[...] én is azt gondoltam, hogy a logika sok szabálya helyett beérem a négy következővel, feltéve, hogy szilárdul és állhatatosan el vagyok tökélve, hogy egyetlenegyszer sem vétek ellenük.

Az első az volt, hogy soha semmit ne fogadjak el igaznak, amit nem evidens módon ismertem meg annak; azaz hogy gondosan kerüljek minden elhamarkodást és elfogultságot, és semmivel többet ne foglaljak bele ítéleteimbe, mint ami oly világosan és elkülönítetten áll elmém előtt, hogy nincs okom kétségbe vonni.

A második az volt, hogy a vizsgálódásaimban előforduló minden problémát annyi részre osszam, ahányra csak lehet és ahányra a legjobb megoldás szempontjából szükség van.

A harmadik az, hogy bizonyos rendet kövessek gondolkodásomban, mégpedig olyképp, hogy a legegyszerűbb és legkönnyebben megismerhető tárgyakkal kell kezdenem, hogy aztán lassan, fokozatosan emelkedjem fel az összetettebbek ismeretéhez; s még azok között is fel kell tételezzek bizonyos rendet, amelyek nem magától értődően következnek egymás után.

Az utolsó pedig az, hogy mindenütt teljes felsorolásokra és általános áttekintésekre törekedjem, s így biztos legyek abban, hogy semmit ki nem hagytam.

Descartes: Értekezés a módszerről, 18-19. o.