A lélektan története Pléh, Csaba a lélektan története

Életrajz – A pszichológia Mozartja: Vigotszkij

Stephen Toulmin, mai amerikai tudományfilozófus és tudománytörténész jellemezte úgy Lev Szemjonovics Vigotszkijt (Gomel, 1896-Moszkva, 1934. június 11.), mint a pszichológia Mozartját. Az összehasonlítás megalapozott: Vigotszkij is vidéki csodagyerek volt, már húszéves kora táján máig maradandót alkotott az irodalomtudományban. Rövid életet élt, ő is tuberkulózisban hunyt el, csillogó rövid szakmai élet után méltatlanul elhanyagolt körülmények között. Tudományos munkásságát a könnyed, szárnyaló alkotás jellemzi. Számos területen könnyedén hozza létre a máig érvényes alapokat, amit a kor izzadságszagú Salierijei érthető irigységgel nem tudtak megbocsátani neki.

A csillogó pálya néhány állomása. A gomeli születésű moszkvai joghallgató a tízes években a humán területek iránt érdeklődött. Színikritikákat írt, filozófiát olvasott s műelemző munkákat készített. Ezeket a Gomelbe visszatérve írt dolgozatait összegzi csak posztumusz megjelent, de 1925-ben disszertációként megvédett Művészetpszichológiája. A munka a kezdődő szovjet-orosz irodalomtudomány közegében keletkezett: referenciarendszerébe a klasszikus esztétika és a marxizmus mellett az orosz formalista irodalomtudósok, Sklovszkij, Eichenbaum és Tinya- nov is beletartoznak. Ezek a törekvések a formát, a szerkezetet állítják előtérbe a művészet elemzésében. A műalkotás formai oldala a kulcs hatásának megértéséhez is. Vigotszkij a hagyományos és az akkor modern, pszichoanalitikus művészetpszichológiával egyaránt szakítani próbál: ő a műalkotás felől közelít, s magát a művet nem a lelki jelenségek illusztrációs vagy magyarázó ujjgyakorlati terepeként kezeli. A művészetpszichológia döntő kérdése számára az, hogy a mű szerkezete hogyan eredményezi azokat a sajátos érzelmi reakciókat, melyeket katarzisként a művészet hatásának kulcsává emelünk. Mesék, klasszikus novellák vagy a Hamlet elemzése számára az ellentétes érzelmek felépítésének esettanulmánya.

Az érzékeny műelemzés vezeti el a pszichológiához, ahová azonban teljes vértezetben tör be. 1924-ben a Leningrádban tartott II. Pszichoneurológiai Kongresszuson a lélektani és a reflexológiai módszerről tart előadást, aminek hatására az ismeretlen vidéki főiskolai oktató azonnal meghívást kap Kornyilovtól a moszkvai Pszichológiai Intézetbe. Számos korai munkájában próbálja tisztázni, hogy miért s hogyan van a viselkedéselvű pszichológiának is szüksége a tudatra. Igen ambiciózus programba kezd. A marxista pszichológiát nem egyszerűen valamilyen irányzat marxizmus révén való kiegészítésével kell létrehozni, hanem a marxista metodológia átgondolt bevezetésével a pszichológiába. A pszichológiát új alapokról kell felépítenünk, de nem figyelmen kívül hagyva a meglevőt. Kéz a kézben kell haladjon a marxista elemzés s a meglevő pszichológia kritikai elsajátítása. A nagyra törő program vonzza a fiatalokat. Először az intézet már Vigotszkijt megelőzően ott lévő fiatal munkatársai, A. R. Lu- rija és A. N. Leontyev, majd fiatalok raja, Bozsovics, Zaporozsec, Szaharov, Elkonyin s mások kapcsolódnak ehhez a munkához. A kialakuló teória, a magasabb pszichikus funkciók történeti-genetikus elmélete az egyik vezető elmélet lesz a marxista pszichológia kialakításának új szakaszában: a korábbi viselkedéses koncepciókkal szemben a tudatra és a sajátosan emberi jelenségekre helyezi a hangsúlyt. Ugyanakkor itt nem valamiféle verbális konstrukcióról van szó. Az elmélet saját korában s mindmáig kutatási hipotézisek és kutatások irányítójává, integrálójává válik. A 17. és 18. fejezetben láttuk, hogyan kapcsolódott a fejlődéselmélet és a társas meghatározottság korabeli nagy vitáihoz.

Vigotszkij intézményi kisugárzása is nagy. Az intézeti munka és a Moszkvai Egyetem mellett a Kommunista Nevelés Akadémiáján is tanít; ő alapítja meg a Kísérleti Defektológiai Intézetet. Szoros kapcsolatokat alakít ki az idegklinikákkal, Leontyev pedig Harkovban toboroz újabb elkötelezetteket az iskolának. Az elmélyült elméleti munka mellett Vigotszkij gyakorlati pszichológus is. Sokat tesz a gyermeklélektani vizsgálómódszerek tudományossá tételéért, a pszichológia beviteléért a pedagógiába és a klinikumba. Az elmélet kiindulópontja és visszatérő igazolása ugyanis maga a fejlődés menete.

Főként ez a gyakorlati igény eredményezte, hogy a harmincas évek közepétől, különösen pedig a pedoló- giai határozat után, Vigotszkij iskolája is háttérbe szorul. A pedológiai elmarasztalhatóság mellett ekkor már persze az is vád: túlzottan hisz abban, hogy a nyugati pszichológia eredményei elválaszthatóak ideológiájától. Magyarán – túl kozmopolita. Vigotsz- kij szellemi rehabilitációja 1956-ig váratott magára. Ténylegesen azonban munkatársai révén szelleme állandóan jelen volt, a nehéz idők nehezen, de mégiscsak űzött pszichológiájában. Sikere, igazi vonzereje három tényezőn alapult, ezért vált ő a második korszak vezető pszichológusává. Nem marxizál, hanem a megemésztett Marxot teszi a pszichológiában a középpontba. Eközben olyan elméleti pszichológiát alakít ki, mely a nemzetközi eredmények kritikus elsajátításán alapszik, s nem csapkodó bírálatán. A fölényes műveltség mellett Vigotszkij sikerének – s egyben az irigyek általi elbuktatásának – tényezője az is, hogy az elméletet szervesen tudja tényleges kutatásokhoz kapcsolni.

7.7. A második marxista hullám: a Vigotszkij-iskola és Rubinstein

7.7.1. A történeti-genetikus módszer

A modern pszichológia válsága a hagyományos szubjektív lélektan kétféle meghaladásában látható legjobban. A viselkedéselméletek kiiktatják a tudatot, a szellemtudományos pszichológiák viszont idealistán értelmezett egyénfeletti dologgá, szellemmé teszik. Ezzel szemben a moszkvai Pszichológiai Intézetbe vidékről felkerült, s ott elméleti és kísérleti követőket maga köré toborzó Vigotszkij úgy gondolja, hogy az igazság valahol a kettő között, s a kettőt meghaladva keresendő. Az embernek vannak természetileg adott s természet- tudományosan értelmezhető lelki jelenségei. Ezek azonban csak egy naturális alapot adnak. Ezekre az alacsonyabb lelki jelenségekre épülnek rá a magasabb pszichikus funkciók. A cél, mint a pszichológia válságáról írva már 1927-ben mondja (Vigotszkij 1982), nem a naturális és a kulturális kettőségének fenntartása, hanem a dualizmus meghaladása. A jövő pszichológiája egységben hivatott látni az embert mint cselekvő társadalmi lényt. Nem véletlen, hogy Vigotszkij választott tudományos eszménye Spinoza. Az emberre jellemző lelki jelenségek nem természettől adottak, hanem történelmi eredetűek, az egyénnél pedig a környezettel folyó interakciók során jönnek létre. Ez sajátos viszonyt tételez az agyi szerveződés és a lelki jelenség között is. Az alábbi idézet jól mutatja a konkrét tartalom mellett, hogy Vigotszkij minden tézisét polémikus módon fejti ki. Olyan stílus ez, mely a hegeli ízű dialektikát a kommunista kétfrontos harc stílusával kombinálja. A nyugati pszichológiára nézve kezdettől a kritikai elsajátítás igényével tekint, a kritika azonban egyre ideologikusabbá válik; a kezdeti szakmai vitát felváltja a „burzsoá irányzatok” néhol sztálinista felhangú leleplezése (Joravsky 1989).

[...] Önmagában azonban helytálló az a gondolat, hogy a magasabb pszichikus funkciók lokalizációja csak kro- nogén módon fogható fel, hogy történeti fejlődés eredménye, hogy az agy egyes zónáira, részeire jellemző viszonyok a fejlődés során alakulnak ki. Ez kizárja annak a lehetőségét, hogy valamely bonyolult pszichikus folyamatot egyetlen agyi részből vezessünk le. Maga a gondolat tehát helyes marad, szerintem azonban ezt a következőkkel kell kiegészítenünk. Megalapozott az a feltételezés, hogy az emberi agy, az állatok agyával összehasonlítva, új lokalizációs elvekkel rendelkezik. Hamis az a tétel, melyet Lashley fejt ki, hogy a patkány pszichikus tevékenységének szerveződése alapjaiban analóg az ember magasabb pszichikus funkcióinak szerveződésével. Megengedhetetlen feltevés az is, hogy az emberspecifikus funkciók keletkezése egyszerűen csak új funkciók megjelenése azok között, melyek már az ember előtti agyban is léteztek, továbbá, hogy a lokalizáció szempontjából az új funkcióknak ugyanolyan a felépítése, ugyanolyan bennük a „rész és egész” viszonya, mint például a térdreflexnél. [...]

Lev Szemjonovics Vigotszkij: A magasabb pszichikus funkciók fejlődésének és szétesésének problémája. 1974, 294. o.

Vigotszkijék ezt a történelmi meghatározottságot rendkívül határozottan hirdetik. Lurija és Vigotszkij a harmincas évek elején például Üzbegisztánban végzett nevezetes vizsgálataikban, melyekről a 18. fejezetben már szóltam, azt vélték igazolni, hogy a primitív paraszti közösségben logikus gondolkodás nem létezik, az iskolázás és a kolhozosítás azonban egy csapásra megváltoztatja a dolgot. Lurija évtizedek múlva, 1974-ben, mint a 18. fejezetben láttuk, kellő leereszkedéssel számol be a logika hiányáról az üzbégeknél.

[...] A szillogisztikus következtetés logikai művelete társadalmi-pszichológiai értelemben egyáltalán nem egyetemes jellegű.

Következésképpen a verbális-logikai következtetések társadalmi-történeti eredete lényeges felismerése az ember megismerő folyamatait vizsgáló történeti pszichológiának. [...]

A pszichikus folyamatok, s elsősorban a pszichikus tevékenység magasabb rendű, specifikus emberi formái (pl. a szándékos figyelem, az aktív emlékezet, az elvont gondolkodás) eredetüket tekintve társadalmi folyamatoknak tekintendők, amelyek a gyermeknek a felnőttekkel való kommunikációja, valamint az általános emberi tapasztalat elsajátítása folyamán alakulnak ki. Eredetüket tekintve társadalomtörténetiek, felépítésüket tekintve közvetettek, működési módjukat tekintve pedig tudatosak, szándékoltan vezérelhetők. [...]

Alexandr R. Lurija: A pszichológia mint történettudomány.

In: Váriné 1974, 460., 465. o.

Leontyev pedig korai munkáiban számos példát sorol fel arra, hogyan változik meg a történelem során az emlékezeti folyamatok szerkezete az írásbeliség s hasonló történelmi változások hatására. Leontyev később a Vigotszkijnál meglévő cselekvéselméleti elkötelezettséget általános cselekvésfilozófiává bontja ki, melynek döntő mozzanata a teleologikus oldal kiemelése az emberi cselekvésekben, szemben az egyirányúan determinált viselkedéssel.

A közvetítettség módját igazolják az ötvenes években Alexandr Romanovics Lurija (1902-1977) és Judovics munkái, melyek kimutatták, hogy a beszéd, a saját magunknak szóló utasítások rendszere fokozatosan válik a kisgyermeknél saját cselekvései irányítójává. Először a külső utasítás nyeri el irányító szerepét, azután a nyílt, saját magunknak adott utasítás következik, majd a belső beszéd. Lurija azonban elsősorban annak révén vált az iskola külföldön is legismertebb tagjává, hogy évtizedek során kidolgozta a magasabb pszichikus funkciók agyi képviseletének elméletét, sajátos neuropszichológiai iskoláját. Felfogása abból indul ki, hogy a sajátosan emberi funkciókra nézve (beszéd, olvasás, írás) nem helytálló sem a szűk lokalizáció, sem a kérgi holizmus. Ezek a funkciók rendszerszerű felépítésűek: az íráshoz például egyszerre kell hangelemzés, finom motorium, akarat és mozgás kapcsolata, s így tovább. Nincs is egyetlen írásközpont az agyban, hanem ennek a kulturálisan kialakult funkcionális rendszernek megfelelő szerveződés felel meg neki, ami például fogalomírásnál (kínai) vagy a többrendszerű japán írásban az alfabetikustól eltérő agyi szerveződést is eredményez. Lurija (1966; 1970; 1975) és tanítványai a lokalizációs elmélet mellett számos vizsgáló módszert is kidolgoztak az agykérgi sérülések pszichológiai diagnosztikájára. A rehabilitációt pedig arra építik, hogy a megmaradt funkciókból új, lehetőség szerint egyenértékű funkcionális rendszereket építenek ki s gyakoroltatnak be.

A korábban két ember között megoszló cselekvés a pszichikus tevékenység szervezési módjává, az interpszichikus cselekvés pedig a gyermek pszichikus struktúrájává válik. A magasabb pszichikus funkciók szociális kialakulása elérte a döntő szakaszt: létrejön az önszabályozást tekintve legmagasabb rendű rendszer.

A magasabb pszichikus funkciók társadalmi természetére való rámutatás az új pszichológiai koncepciónak csak az első lépése volt. Nagyon hamar követte ezt a második is.

A. R. Lurija: Válogatott tanulmányok.

1975, 99. o.

Az a tény, hogy az embernél a történelmi fejlődés folyamatában új funkciók jönnek létre, nem jelenti azt, hogy a magasabb pszichikus funkcióknak új „központjai” jönnek létre. Ez inkább azt bizonyítja, hogy az új „funkcionális szervek” fejlődése az új közvetett funkcionális rendszerek kialakulása után megy végbe. Így válik az emberi agykéreg a civilizáció szervévé, amely határtalan lehetőségeket rejt magában, és nem igényli új morfológiai apparátusok létrehozását minden olyan esetben, amikor a történelemben új funkcióra van szükség.

A. R. Lurija, uo. 105. o.

Teljesen érthetővé válik, hogy a magasabb funkció károsodhat, a bonyolult funkcionális rendszerbe tartozó bármely láncszem sérülése következtében, tehát a lokalizációjukat tekintve teljesen különböző gócok sérülésekor. Ugyanakkor azt is tudjuk már – s ennek alapvető jelentősége van –, hogy az egyes láncszemek kiesése különbözőképpen károsítja a funkcionális rendszert, s az egyes magasabb funkciók károsodásának szimptómái a különböző lokalizációjú gócoknál teljesen eltérő felépítésűek lesznek. A gnózis vagy a praxis, az írás vagy az olvasás, a számolás vagy a logikai műveletek károsodása topikailag különböző agysérülések folytán egyaránt bekövetkezhetnek, és a figyelmes elemzés bizonyíthatja, hogy az adott folyamat megvalósításához szükséges egyes láncszemek vagy tényezők kiesése a funkciók teljesen eltérő jellegű károsodásához vezetnek. A funkciósérüléseknek ezek a gondos elemzéssel meghatározott minőségi sajátosságai teszik lehetővé a keletkező károsodások topikai jelentőségének megítélését is.

A. R. Lurija, uo. 81. o.

7.7.2. Rubinstein Marx-értelmezése

Szergej Leonyidovics Rubinstein (Ogyessza, 1889. június 6. – Moszkva, 1960. január 11.) az Ogyesz- szai Egyetem, majd a Leningrádi Herzen Pedagógiai Főiskola (1930-1942) és a Moszkvai Egyetem professzora volt. Rendkívül olvasott, a pszichológiához a filozófia felől közelítő, eredetileg német filozófiai iskolázottságú irányító személy volt.

A német filozófiai iskolázottságú, Marburgban doktorált, Ogyesszában dolgozó ifjú a harmincas években kerül a középpontba, mint a leningrádi Herzen Pedagógiai Intézet tanszékvezetője. 1934- ben jelenik meg nevezetes dolgozata A pszichológia problémái Karl Marx munkáiban címmel. A dolgozat Marx korai műveinek, a Német ideológiának és a Gazdasági-filozófiai kéziratoknak alapos feldolgozásán, s a korabeli pszichológia gondjainak fölényes ismeretén alapszik. Olvasottságán érződik a könyvtáros, aki Ogyesszában és Leningrádban is a friss nyugati irodalmat olvassa. Rubinstein úgy véli, hogy a marxi művekben fellelhető egy rejtett pszichológia. Ennek alaptézise a tudat és a tevékenység egysége elnevezéssel az egész szovjet pszichológiában elfogadott jelszóvá vált, különösen Rubinstein 1935-ben megjelent bevezető könyve nyomán, mely a vezérfonal szerepét vette fel. A filozófiai tudat fogalmát értelmezi pszichológiailag. A tudat nem más, mint tudatos lét. A sajátosan emberi tevékenységmódban, a munkában keletkezik. Ennek módszertani következménye is van, az, hogy az emberi tudat objektivációiban tanulmányozható.

Megjelenik nála a szakmai kérdések ideológiaivá alakítása is. A behaviorizmus és az introspektív pszichológia elleni együttes küzdelem a már említett sztálini kétfrontos ideológiai harc esetévé válik. Az introspekciós pszichológia és a behaviorizmus nem összeegyeztetendőek, ahogy Rubinstein szerint Karl Bühler és Kornyilov kísérelte meg, ezzel szemben: „Az igazi feladat ... nem az ilyen »szin- tézis«, hanem a »kétfrontos harc«, ... [az] hogy meghaladjuk azokat az előfeltevéseket, melyekből mindezek az ellenségeskedő irányzatok s maga az ellenségeskedés is kiindul.” (Rubinstein 1967b, 258. o.) Továbbmenve, a lelki jelenségek történeti változását hangsúlyozva Rubinstein eljut odáig is, hogy a kommunizmusról szóló marxi fejtegetéseket mint tényleges pszichológiai predikciót értelmezi: az új ember közösségi, történetileg alakuló gazdag motivációs rendszere a valódi emberi szabadság megvalósítója lesz.

Rubinstein korántsem olyan eredeti gondolkodó, mint Vigotszkij. Számára a Marx-értelmezés lényege a pszichológiának szóló marxi üzenet desifrírozása. Új mondanivalóját nemigen tudja konkrét szaktudományos hipotézisekre lefordítani. Nála a tapasztalati szakmai munka s az elmélet lényegében két szálon fut. Mindez nem azt jelenti, hogy ne lett volna jelentős tapasztalati pszichológus. A Herzen Intézetben ő és munkatársai számos vizsgálatot végeznek és publikálnak a gyermeki megfigyelőkészség fejlődéséről s az értelmes emlékezés és tananyagszerű tanulás mechanizmusairól. Rubinstein igazi nagy hatását azonban tankönyve biztosítja, az 1940-ben, majd átdolgozott kiadásban 1946-ban megjelent, 1942-ben Állami Díjjal kitüntetett, több mint 1000 oldalas munka, Az általános pszichológia alapjai. A könyv mindmáig értékes olvasmány két okból. Rubinstein szintézist próbál adni, az általa kifejtett marxista pszichológia alapelveinek megfelelően, egyszerre képviselve determinista felfogást és módszertani alapállást a külső-belső viszonyát illetően, kiegészítve ezt a monizmus, a fejlődés és a történetiség elvével.

A pszichikumot azon objektív kapcsolatok feltárásának segítségével ismerjük meg, amelyek azt objektíve meghatározzák. Ez a pszichológia tulajdonképpeni feladata. A pszichológiai megismerés a pszichikusnak közvetett megismerése, lényeges, objektív összefüggéseinek és közvetítéseinek feltárása révén.

Sz. L. Rubinstein: Az általános pszichológia alapjai.

1964, I. 47. o. Fenyvesi István ford.

A könyv másik tartós erénye, hogy miközben a nyugati pszichológia eredményeit is kimerítően áttekinti, a szovjet pszichológia első évtizedeinek igen gazdag tárháza. Ma legkönnyebben ebből a könyvből ismerhetjük meg, mi mindent kutattak az elméleti viták közepette 1920 és 40 között. Kicsit egyoldalú persze ez a bemutatás. A széles spektrumban Vigotszkij és iskolája meglehetősen kényszeredetten szerepel csak, érezhetően pusztán a „teljesség” kedvéért. Lehetne ezt politikai tényezőkkel motiválni, ekkorra már a Vigotszkij-iskola nemigen kívánatos. A valós helyzet profánabb: véleményem szerint féltékenység is közrejátszik ebben, a túl hasonlót hirdetők közötti rivalizáció, és a két város, Leningrád és Moszkva oly sok szakmai kérdést befolyásoló küzdelme.

Rubinstein évtizedekkel túlélte Vigotszkijt, még aktív kezdeményezőként megérhette a pszichológia újjászületését az ötvenes évek végétől. A sztálini korszakban azonban ő sem kerülhette el sorsát, bár a pszichológia első nehéz évtizedében az ő csillaga egy ideig még magasan ragyogott. A díjakkal kitüntetetett, ünnepelt tankönyv azonban a háború utáni évek újabb tudományellenes hullámában, mely a zsdanovizmus dicstelen néven vonult be a szovjet történelembe, 1947-ben a Filozófiai Intézetben folytatott vita során s egy sarokbaszorító vitacikkben megkapja a magáét. A pártosság, az aktivitás és a tükrözéselmélet nevében zászlót bontó bírálatok Rubinsteint aspecifikus vádként eklekticizmusban és nyugatimádatban marasztalják el. „Szakmaközelibb” vádjuk pedig, hogy a fiziológiai és a külső feltételrendszer determináló szerepe nem ad egységes determinizmuskoncepciót, s hogy az érzelmek tárgyalásában nem világos nála a tükrözés szerepe. Rubinstein túl nagy hangsúlyt helyez itt a belső folyamatokra. Ezek a vádak, s az 1950-es még említendő Pavlov-vita azt eredményezik, hogy Rubinstein, aki 1942-től Moszkvában volt pszichológiaprofesszor, lekerül a színről. 1955-től azonban a megújulásban ő is részt vesz.

Két fonalon veszi fel újra a szakmai aktivitást. Éppen abban akar világos új koncepciót hirdetni, amiben megvádolták: cikkeiben s Lét és tudat című könyvében a pszichológiában érvényesülő determinizmus felfogást akarja definitíven kifejteni. Ennek lényege nagyon szikár, s egy mindenhol érvényesíthető alapelvből indul ki: a külső hatások mindig a belső feltételeken keresztül érvényesülnek. Ennek pszichológiai lefordítása az lesz, hogy a pszichológia feladata a külső hatások érvényesülését biztosító pszichológiai feltételek vizsgálata és a külsőleg determinált pszichikus tevékenység belső törvényszerűségeinek feltárása.

Ami pedig az idegműködés és a lelki jelenségek kapcsolatát illeti, Rubinstein világosan kifejti, hogy a pszichikus szerveződés új minőség. Alapja az idegműködés, de a pszichológiai törvényszerűségek nem vezethetőek le a neurodinamikából, s az idegműködés bármily részletes kutatása sem teheti zárójelbe a pszichikus működések társadalmi meghatározottságát. Ez a társadalmi és történelmi meghatározottság azonban nem vezethet ahhoz, hogy kétségbe vonjuk az általános pszichológia lehetőségeit, s abban sem szabad naivan hinnünk, hogy minden történelmi változás pszichológiai változásokat is eredményez. Ennél már csak rosz- szabb, ha különválasztjuk a természeti-fiziológiai és a történelmi pszichológiát: a jelenségeket mindig együttesen kell természeti és társadalmi meghatározottságukban vizsgálni (itt konkrét utalások nélkül a Vigotszkij-iskola bírálatáról van voltaképpen szó).

A dogmatikus érvelés korántsem múlt el nyomtalanul; Rubinstein vitastílusa, miközben a pszichológia jogaiba való visszahelyezéséért harcolt, nem nélkülözi az ellenfelek retorikájának jegyeit. Alljon itt egy idézet ennek illusztrálására a szociálpszichológiáról:

A külön történelmi pszichológia hirdetése nagyobbrészt nem egyéb, mint a reakciósok szívének kedves „szociálpszichológia” védelme; ez pedig lényegét illetően a szociológia pszichologizálására tett kísérlet, vagyis próbálkozás az idealizmus becsempészésére a társadalmi jelenségek tanulmányozásába.

Sz. L. Rubinstein: A pszichológia fejlődése.

1967, 35. o. Kövendi Dénes ford.

Mindez hathat nagyon elvontan, azonban azokban az években a „dialmatos” marxista zsargon és az éppencsak elmúlt pavloviánus offenzíva hátterében a pszichológia sajátos céljainak kissé skolasztiku- san bevezetett újra legitimalizálását jelenti. Példát is adott Rubinstein (1964b) a program megvalósítására: ekkoriban publikálja gondolkodás-lélektani vizsgálatait is, melyek a feladatmegoldás közben azt elemzik, hogy hogyan függ a külső segítség (vö. külső meghatározók) hatása attól, hol tart a személy a feladat megoldásában (belső tényező). A stílus azonban ekkor keletkezett munkáiban lehangoló: a védekező, skolasztikus verbalizmusokba menekülő embert látjuk itt, szemben a megtámadott tankönyv határozott, öntudatos stílusával. Egyazon szerző esetében is elszomorítóan látható, mit tettek a sztálini ideológiai csaták a pszichológiával.

7.8. A pszichológia diszkreditálása: a sztálini kor és a pszichológia

7.8.1. A pedológiai határozat

A harmincas években a korábban sokrétű, s igen kiterjedt tevékenységű szovjet-orosz pszichológia több hullámban ideológiai támadások középpontjába került, mint már többször utaltunk rá. Már a harmincas évek elején erőteljesen fellép a pszichológia ideológiai tisztázásának igénye, a pszichológia is bevonódik a kétfrontos ideológiai harcba és a bírálat – (kikényszerített) önbírálat ördögi körébe, mely újabb és újabb személyek és irányzatok diszk- reditálásához, intézmények és tevékenységfajták adminisztratív felszámolásához vezet. 1931-ben zajlik le az ún. reaktológiai vita, melynek során megkérdőjeleződik Kornyilov vezető szerepe. Az ideológiai vád ellene s sok más pszichológus ellen: eklekticizmus, az, hogy a marxizmust, s különösen a lenini tükrözéselméletet nem integrálták kellően a pszichológiába, s mechanikusan gondolkodnak az emberről.

Folytak viták Vigotszkij koncepciójáról is. A jel fogalmának középpontba állítását buzgó ideológusok idealista engedménynek látják, történetiségét pedig absztrakt szociologizmusnak. Súlyosabb s végletesebb következményekre vezettek a gyakorlati pszichológiai ágakkal kapcsolatos viták. 1931- ben a kiterjedt munkapszichológiai, pszichometriai és tesztológiai tevékenység kérdőjeleződött meg, összefüggésben azzal is, hogy a „nyugatosabb” Lunacsarszkijt leváltották a nevelésügy éléről. A pszichotechnika, ahogy képviselői nevezték magukat, elmarasztalta saját magát: nem tart szoros kapcsolatot az elmélettel, mereven veszi át a nyugati tesztmódszereket, nem veszi figyelembe a marxi munkaelméletet és a szocialista munka új jellemzőit (öntudat, munkaverseny, a munka becsület és dicsőség dolga). Az eleinte rutinszerű önkritika a harmincas évek második felében a munkalélektan s a hozzá kapcsolódó teszthasználat teljes felszámolásához vezetett: megszűnt a pszichotechniku- sok folyóirata, társaságuk, a tesztek, a kiválasztás logikájának használata egészen a hetvenes évekig szinte teljesen tabuvá válik a Szovjetunióban.

A pszichológiai tevékenységre a legsúlyosabb csapást azonban a pedológiai határozat jelentette. Itt már szó sincs öntisztulásról és önkritikáról. A határozatot 1936. július 4-én a párt Központi Bizottsága hozza meg. A korábbi, végre nem hajtott döntéseket követő drákói, egy (!) hónap alatt végrehajtandó határozat ürügye az, hogy az iskolákban egyre nagyobb szerepe volt a gyermekek egyéni különbségeit vizsgáló, pszichodiagnosztikai módszereket alkalmazó pedológusoknak. Ezek elméleti hozzáállása részben az ekkor már több évtizedes gyermektanulmányi (pedológiai) hagyományt követi. A gyermek fejlődésének sajátos törvényszerűségei vannak, az iskolának kell a gyermekhez igazodnia s nem fordítva, hirdetik a gyermekközpontú pedológusok itt is, mint mindenütt a világon. Ugyanakkor a szovjet pszichológia legkiválóbb fejlődéskutatói is a pedológiai mozgalom jelszava alatt fejtették ki saját tevékenységüket. A már elemzett alkotók közül Blonszkij és Vigotszkij is pedológusként definiálják magukat, annak ellenére, hogy fejlődéskoncepciójuk a társadalmiság s a kultúra interiorizációjának hangsúlyozásával jóval túllép a hagyományos pedológiai kereteken. Blonszkij elkötelezettsége a gyermek iránt odáig megy, hogy a harmincas években könyvet ír a gyermeki szexualitásról is. A pedológiai elmélet jelentős képviselője a ma kevésbé ismert, fiatalon elhunyt M. J. Baszov (1892-1931) is, aki munkáiban a pszichikus szerveződés különböző szintjei és a környezet és az öröklés együttes determináló szerepe mellett érvel. Az utóbbi éppen elég lesz megbélyegzésére; bármily sokat hangsúlyozta is a környezet fölényét az ember meghatározottságában, maga az, hogy egyáltalán helyet hagy az öröklésnek – nem bocsánatos bűn. Ha mai piedesztálját tekintjük, szavakban ez a határozat elővételezte a diszkriminatív teszthasználat bírálatát a hatvanas évek nemzetközi pszichológiájában. Itt azonban többről van szó: ideológiáról s annak álcázott szakmai versengésről.

A pedológiai határozat első szinten, a szakmai hatalmi viszonyok tekintetében a pedagógia hatalmának helyreállítását jelenti. A pedológia fő bűne: determinisztikus fatalizmus a gyermekek sorsának intézésében, helytelen áthelyezési gyakorlat a gyógypedagógiai intézmények felé. Vissza kell helyezni jogaiba a pedagógiát és a pedagógust, a pedológu- sokat ki kell ebrudalni az iskolákból, kiadványaik megsemmisítendőek, főiskolákon nem oktatható ez a szakág. A fogyatékosok iskoláit felülvizsgálva lehetőleg vissza kell telepíteni a gyerekeket normális iskolákba.

Kétségkívül lehetett bizonyos pszichológusi arrogancia az iskolákban működő pszichológusok munkájában, talán megfontolatlanul fetisizálták is a tesztmódszereket. A határozat azonban nem a részletigazságok felől értékelendő. Alapvetően adminisztratív és politikai határozat volt. Gyakorlati következményeként évtizedekre megszűnt a pszi- chodiagnosztikai munka a Szovjetunióban. Több is történt azonban. Mindenki megbélyegződött, aki valahogyan a pedológia névhez kapcsolódott, nemkívánatossá, idézhetetlenné vált. A defektológiai és pedagógiai munkásság révén ez elég drámaian befolyásolja Vigotszkij és Blonszkij szellemi sorsát. Intézményesen pedig a pszichológusi szakma, mint ami eleve hajlik ezekre az elhajlásokra – a pedagógia ellenőrzése alá kerül. Nem szűnik meg a szó szoros értelmében, de 1943-tól minden pszichológiai kutatás a Pedagógiai Akadémia felügyelete alatt folyik, s ez korántsem volt csupán formális. Minden kérdés a pedagógiai lélektan keretében, az ember alakíthatóságának hangsúlyával volt csak felvethető. Megszűnnek a folyóiratok – a Pszichológia és a Szovjet Pedológia 1932-ben, a Szovjet Pszi- chotechnika 1934-ben. A pszichológusok hallatlan egyéni szívóssággal, leleménnyel és optimizmussal, rejtőzködve dolgozva mentették csak át életüket s tudásukat 20 évvel későbbre, mikor újra megnyílt a tisztán pszichológiai tevékenység lehetősége. Ez az átmentés elsősorban a Vigotszkij-iskolának s az Uznadze által vezetett grúziai kísérleti pszichológiának sikerült, mely utóbbi minden érdekes lelki jelenséget a beállítódás fogalma köré szervezve rendületlenül folytatta a kísérleti munkát.

7.8.2. Az ember alakíthatósága

A pedológia csak ürügy volt a végső csapásra a pszichológia ellen. De vajon miért olyan nemkívánatos tudomány a sztálini irányítás számára a pszichológia? Hiszen a pszichológus válhatna a „lélek mérnökévé”, a manipuláció engedelmes eszközévé. A pszichológia elítélése s a kor, az ötéves tervek, a rohamos iparosítás társadalmának igényei között bensőséges kapcsolat van, nem pusztán a bölcs tanító szeszélye keresendő itt. A gyorsított iparfejlesztés elmaradott paraszti, javarészt félanalfabéta közegben valósul meg, ráadásul etnikailag, vallásilag és nyelvileg inhomogén közegben. A körülmények determináló szerepét hangsúlyozó minden tudományos koncepció ellene van ennek, hiszen az akadályokat helyezi előtérbe. A villámgyorsan épülő kohók, a gyáriparba özönlő paraszti tömegek világában nincsen szükség szelekcióval foglalkozó munkalélektanra, hiszen az csak azt emeli ki, hogy az emberek nem egymással felcserélhető „csavarok” (Sztálin saját kifejezése), s hogy az ember meglévő paraméterei korlátokat képviselnek. Ugyanígy az a pszichológia, mely a gyermekből indul ki s nem a nevelésből, bármily hajlékonyan kezelje is a gyermekeket, mégiscsak kész, áthághatatlan paramétereket hirdet. Például azt, hogy a fejlődésnek törvényei vannak, hogy a változások lassúak. Ezzel szemben a messianisztikus voluntarizmus nem csak a természetet akarja átalakítani egy csapásra, hanem az ember átalakíthatóságát is hirdeti. Hisz abban, hogy a nyelvileg és kulturálisan inhomogén, gyökértelenné tett „elmaradott” tömeg a nagyipar köré kergetve egy nemzedéken belül megváltoztatható, s egységes (orosz) szocialista öntudatú munkássággá tehető. Korántsem véletlen, hogy az önkény másik elszenvedője a pszichológia mellett a genetika: az a természet rögzített paramétereit hirdeti, mely akadályként tornyosul a mezőgazdaság előtt, jöjjön hát Liszenko.

7.8.3. A pszichológia pavlovizációja

Az ideológiának és ennek „végrehajtójaként” a pedagógiának való alávetéssel a pszichológia évtizedes hánykolódása a szovjet világban s a köré csatolt országokban nem ért véget. Az ötvenes években a pszichológia egy új erőszakhullám áldozatává válik: a magasabb idegműködés kutatásának lesz alárendelve. A húszas-harmincas években voltak már törekvések arra, hogy Pavlov munkásságát bekapcsolják a pszichológiai érvelésbe, nem kisajátító, hanem a lelki működések természeti alapjait tisztázó értelemben. A háború utáni években azonban megjelent a sztálini tudománypolitikának megfelelő agresszív kisajátító igény. Már a Rubinstein említett tankönyvével kapcsolatos vitákban is felmerült az a vád, hogy nem jól értelmezi a pszichofizikai egységet: valójában, mondták mechanikus kritikusai, az idegműködés, mint objektív oldal determináló szerepét kell hangsúlyozni.

Az igazi inváziót azonban egy 1950-ben a Szovjet Tudományos Akadémia és az Orvostudományi Akadémia által szervezett nagy tudományos vita, a Pavlov-vita jelentette. Nem akármilyen vita volt ez, s korántsem csak a pszichológiát érintette. 81 előadó mellett 200 felett volt az el nem hangzott felszólalások száma. A vita sztálini jelzője két vonást takar. Ideologizált vita volt, a korra jellemző kritika-önkritika szekvenciákkal, melyben a résztvevők nem fukarkodtak az idealista és a mechanikus jelzőkkel, s a látszólag elvont eszmecsere olyan személyes harcokat tükrözött, ahol az elhajlónak kikiáltottak intellektuális és egzisztenciális diszk- reditálása volt a tét. Ami pedig az elvek sztálini jellegét illeti, ez a következőkben ragadható meg. A sztálini tudománypolitika egyik alapelve, hogy meg kell akadályozni a tudományos sokszínűséget. Egységesíteni kell a tudományt, ugyanúgy, ahogy a pártot. Olyan tudományos elméleteket

kell favorizálni, melyek genuinan oroszok, s több szakterület átfogására képesek. Pavlov egyedülállóságát még az önkritikát gyakorló megvádoltak is kénytelenek állandóan hangsúlyozni. A Pavlov halála után 15 évvel szentséggé emelt pavlovizmus a fiziológia mellett az orvostudomány, a biológia, a pszichológia és a pedagógia integratív elméletének szerepére lett kijelölve. S együtt járt vele az az orosz megkonstruált történeti folytonosság, mely az orosz múltat már nem lebecsülendő sötétségnek tartja, hanem haladó előfutárokat fedez fel benne, a pszichológiára nézve természetesen Szecsenovot (vö. Joravsky 1989).

Miről szólt a vita? Egy része a fiziológián belül zajlik, a helyes marxizmus vagy a lenini örökség mintájára értelmezett „egyedül helyes pavlovi örökség” érdekében. A magukat a valódi üzenet hordozójának tekintő Pavlov-tanítványok, Bikov és Ivanov-Szmo- lenszkij mechanikus és merev szemléletet hirdetnek. Bírálják I. Sz. Beritov-Beritasvili (1885-1974) és P. K. Anohin (1898-1974) felfogását, akik az emlékezet kutatásával, illetve a funkcionális rendszer és a szabályozás előtérbe helyezésével szub- jektivista értelmezést adtak volna Pavlovnak. Beri- tasvili egyébként az állati emlékezet bemutatásával a reprezentációs gondolatmenet egyik előfutára, Anohin (1965; 1974) pedig az aktív szervezet gondolata mellett a neurális modellek koncepciójának egyik első képviselője. Ellenség a lengyel Konorski is, aki az idegrendszer mikrokutatásait kéri számon a pavlovizmuson. A magasabb idegműködés pavlovi kutatása az állványon rögzített kutya feltételes reflexeinek tanulmányozásával mindent megtud az agykérgi dinamikáról. Az idegrendszer spontán aktivitását kiemelők idealisták, közvetlen idegrendszeri megfigyelésre pedig nincsen szükség.

Ami a pszichológiát közvetlenül érinti, elhangzott a vitában számos „elvi megjegyzés” a szubjektív és objektív viszonyáról, arról, hogy van-e egyáltalán szükség pszichológiára, de konkrét tanácsok is: a II. jelzőrendszer, mint az emberre sajátosan jellemző szerveződés és a pavlovi tipológia humán kidolgozása jelenik meg sajátos feladatként.

Folytattak ezután a pszichológusok is természetesen fogalomértelmező skolasztikus gyűléseket (mi a helye a pszichológiának a fiziológiához képest s így tovább). Ki is kristályosodott ezek során Pav- lovnak egy iskolás kanonikus olvasata.

A pavlovi ülés hatása különösen a Sztálin halálát követő években korlátozó helyett – az eredeti szándékokat visszájára fordítva – éppen felszabadítóvá vált. Igaz, hogy az élettanon belül maga az ülésszak merev s a tudomány nemzetköziségét tagadó ideologikus felfogást hirdetett. A pszichológusok azonban a Pavlovra hivatkozás cselén keresztül elkezdhettek nem pedagógia-központú, hanem természettudományos orientációjú kutatásokat végezni. Az ötvenes évek közepére-végére kiderül, hogy jobb a fiziológia szolgálólányának lenni, mely mégiscsak természettudomány, szemben az ideologikus pedagógiának való kiszolgáltatottsággal. Nehéz s furcsa terminológiát szülő kor volt a pavlovizmus, a pszichológusok azonban lenyelve a pavlovi pirulát, tiltakoztak az ellen, hogy ne lenne objektív pszichológia, s tudományuk kimerülne az élettanban. Ami politikai beágyazottsága révén csapásnak indult, éppen a politikai változásoknak is köszönhetően, a genuin pszichológia visszatérésének kezdetévé vált. Érdemes felidézni, hogy hasonló folyamatok az ötvenes években a magyar pszichológiában is végbementek. Csakhogy ami a Szovjetunióban negyven évre széttolódott, az nálunk egy évtizedre összezsúfolódva jelent meg. A háborút követő néhány év változatos sokirányú tevékenységét a szovjet pedológiai határozatra emlékeztető adminisztratív döntések, a pszichológia pedagógiai alávetése s a pavlovizáció átfedve, ösz- szezsúfolódva követik egymást. A rendteremtésre bevezetett pavlovi koncepció azután nálunk is a tudományosság visszacsempészésének királyi útja lett az átideologizált közegben.

7.9. A száműzetés vége

Az orosz pszichológia közel két évtizedes bujkálásának és ideológiai alárendelődésének korszaka az 50-es évek második felében ér véget. Látványos események is kísérik ezt: 1955-től újra van folyóirata a szovjet pszichológiának, újraindul a kifejezetten pszichológiai könyvkiadás is, megalakul a pszichológiai társaság, a Pedagógiai Akadémián működő intézet munkája kiszélesedik, s Moszkvában és Leningrádban újraindul a pszichológusképzés. Ezt az újjászületést nem úgy kell elképzelni, mint a korábbi fejlemények hirtelen megtagadását. A szovjet pszichológia továbbra is elméletorientált, kriticista és marxista marad. Olyan általános s konkrét értelmezéseiben nyitott téziseket is általános módszertani elvként hirdet, mint a tudat és a tevékenység egysége. A gyakorlati munkában a tesztmódszereket vagy a pszichoterápiát sokáig továbbra sem találjuk meg, s mindmáig igaz az, hogy szinte minden gyakorlati kérdésben a nevelhetőség és alakíthatóság elvét hirdetik.

A megújulásnak legfőbb jellemzője mégis az, hogy a hatvanas évektől a szovjet pszichológia beilleszkedik a nemzetközi pszichológiai életbe. Megszűnik elzártsága: ismertté válik, de megszűnik autarchiára törekvése is. Miközben elméleti alapokon bírálja, át is veszi a világ pszichológiájának eredményeit. Ebben a nyitottságban és aktivitásban persze vannak ingadozások. A tudomány továbbra is ideológiai irányítás alatt áll, bizonyos jelszavak mindig szükségesek, s a politikai intrika vagy az éppen annak álcázott sokszor befolyásolja a személyes karriereket. Az ingadozások ellenére is igaz az, hogy ettől kezdve a pszichológia intézményesen sosem vált megkérdőjelezetté. Nehéz is lenne épp a szerves fejlődés megindulása miatt ezekre az évtizedekre valamiféle átfogó jellemzést adni a szovjet pszichológiáról, a megfelelő helyeken egyébként is szólok képviselőiről. Három fontos jellemzőt, mint a megújulás sajátos ízeit, mégis fontos látnunk.

Az egyik a Pavlovból kiinduló pszichofiziológiai gondolkodás erőteljessége. Két terület van elsősorban, ahol a pszichofiziológusok nem a pavlo- vizmust építik, hanem Pavlov örökségének aktív továbbfejlesztői. Az egyik a tájékozódási reakció vizsgálata. E területen E. N. Szokolov dolgoz ki olyan kísérleti módszereket s modelleket, melyek a tájékozódási reakciót egy egyedi, a tanulást zavaró jelenségből a valóság idegrendszeri leképezését, modellálását irányító középponti folyamattá teszik. Emberi sugallatát tekintve igen határozott szakítás ez a passzív, kiszolgáltatott ember képével. Másrészt az ötvenes évek közepétől igen részletessé válik a pavlovi személyiségtipológia kidolgozása embereknél. Borisz Tyeplov (1896-1965) és V. D. Nyebülicin kezdetben egyszerűbb, majd elektro- fiziológiai módszerekkel értelmezi a humánkísérletekben Pavlov tipológiai gondolatait. Ezzel egy mindmáig tartó folyamatot indítanak el, mely a személyiség modern biológiai megközelítéseinek egyik alapja lesz.

Másik általános jellemző az elfeledtetett múlt újraéledése. Különösen a Vigotszkij-iskola esetében látható jól, hogy ez nem egyszerűen igazságtevés, hanem folyamatos inspirációt eredményez. Egyrészt a felszabadultabb közegben világossá válik, hogy a nehéz években is folyt a Vigotszkij-isko- la elveinek empirikus kidolgozása, emlékezzünk csak a Lurijáról mondottakra. Másrészt Vigotszkij a hatvanas évektől is folytonos elvi-metodológiai alapokat nyújtó elméleti inspirációvá válik.

Ekkor bontakozik ki Lurija már említett neuro- pszichológiai munkássága s Leontyev tevékenységelméleti felfogása. Alekszej Nyikolajevics Leontyev (1903-1979) a Moszkvai Egyetem Pszichológiai Karának dékánjaként igen nagy szerepet játszott abban, hogy a pszichológiai kutatás és oktatás a hatvanas években fellendült. Mint tudós, Leontyev három területen alkotott. Kidolgozta a Vigotszkij- iskola részletes fejlődésfelfogását. A fejlődés lényege e koncepcióban az, hogy a közvetlen, természeti lelki jelenségek társak, s a nyelvi rendszer által közvetítetté válnak. A gyermeknél ennek során a fejlődés döntő mozzanata az uralkodó tevékenységformák (pl. játék, tanulás, munka) közötti váltás. Másik témája az észlelés aktív folyamatainak feltárása (pl. szemmozgások szerepe a vizuális képmás alakulásában). A szemmozgások kutatásában az orosz pszichológiának pl. Jarbusz, Gippenreiter, V.P Zincsenko munkáival mind módszertanilag, mind tartalmilag nagy szerepe volt. Végül kései munkáiban a személyiség értékorientáció-központú marxista elméletét dolgozta ki. Az elmélet lényeges eleme viselkedési műveletek, cselekvés és tevékenység fogalmi elhatárolása.

A cselekvés szerveződésének alapelve Leontyev- nél a motivációs organizáció. Hasonló képet ad az emberi cselekvésről ez az elméleti pszichológia, mint az analitikus filozófia felfogása, ahol szintén beágyazott viszony van végrehajtó cselekvések s a szándékok világa között.

Bármilyen cél objektíve, bizonyos tárgyi szituációhoz kötötten létezik. A szubjektum tudatában persze a cél ettől a szituációtól elvonatkoztatva is megjelenhet, de cselekvésében nem vonatkoztathat el tőle. Ezért a cselekvés szándékbeli (intencionális) aspektusa mellett (hogy mit kell elérni) operacionális, azaz műveleti aspektusa is van (hogyan, milyen módon lehet ezt elérni), s ez utóbbit nem önmagában véve a cél határozza meg, hanem elérésének objektív tárgyi feltételei. Más szóval: a megvalósuló cselekvés a feladatnak felel meg, a feladat pedig maga a meghatározott feltételek közötti cél. Ezért a cselekvésnek van egy sajátos minősége, sajátos „összetevője”, ez pedig kivitelezésének a módjai. A cselekvés kivitelezésének módjait nevezem műveleteknek.

A. Ny. Leontyev: Tevékenység, tudat, személyiség.

1979, 126-127. o.

Mindebből egy motivációs alapú személyiségfelfogás is kibontakozik.

A fő motivációs vonalak belső viszonyai alkotják a személyiség mintegy általános „pszichológiai profilját”.

Leontyev, uo. 254. o.

[...] Más szóval az emberi személyiség – az egyéntől eltérően – semmilyen értelemben nem létezik a tevékenysége előtt: mint a tudat, a személyiség is a tevékenységből születik, formálódik. Az emberi személyiség valóban tudományos pszichológiai értelmezéséhez a kulcs: a személyiség születésének és fejlődésének, átalakulásainak tanulmányozása a meghatározott társadalmi feltételek között folyó tevékenységben.

Uo. 200-201. o.

Végül a hatvanas évektől jellemző lesz a szovjet pszichológia új nemzedékére is a magasabb megismerési folyamatok, az ember mint bonyolult információkezelő lény kettős kötődéssel való vizsgálata. Bekapcsolódtak a szovjet pszichológusok a kognitív pszichológia új áramába, s ugyanakkor a mérnöki pszichológiába is. Az ezzel kapcsolatos új megközelítések nyitott kezelését sokban segítette a szovjet űrkutatás, mint az a terület, ahol előítéletek nélkül kényszerítve volt az általános pszichológiai és a gyakorlatias megközelítés a nyitottságra mind egymás, mind az új gondolatok és a nyugati pszichológia felé. Mindez persze nem kell eszményi képet sugalljon. Az orosz pszichológia megtalálta a helyét a világ pszichológiájában. Legnagyobb hatása ebből Lurija részletes neuropszichológiájá- nak és a történeti kulturalizmusnak lesz, melyek visszhangra találnak a hetvenes évektől a „nyugati pszichológia” konstrukcionista irányainál.

7.10. Kulcsfogalmak

5.22. táblázat -

interiorizáció	pedológia	relativizmus
jelzőrendszer	reaktológia	tájékozódási reakció
neuropszichológia	reflexológia	történeti-genetikus módszer

7.11. Szakirodalmi eligazító

A szovjet pszichológia egészének megismerésére ma is jó forrás a Váriné Szikágyi Ibolya (1974) szerkesztette kötet, bár elsősorban a Vigotszkij-iskolára összpontosít. McLeish (1975) munkája kiemelkedik az idegen szakirodalomból, mivel érdekesen kapcsolja az orosz kultúra és társadalomtörténethez a szovjet pszichológiát. Joravsky (1989) igen polémikus, és a hivatalos „haladáscentrikus képet” megkérdőjelező munkája is alapvető forrás. Orosz nyelven a kanonizált történet a szovjet korban Szmirnov (1975) munkája volt, mely értékeléseiben nem mindig mély, adatszerűen azonban nélkülözhetetlen. Az egyenetlen színvonalú Pavlov-iro- dalomból máig releváns Kardos (1957b) munkája, mely a klasszikus tanuláslélektant és Pavlov hagyatékát próbálja összeilleszteni. A pavlovizációt illetően tanulságos még összehasonlítani két Pavlov-ülésszak anyagát: a magyarul 1953-ban megjelent 1950-es Pavlov ülésszak... kiadványát az 1963-as, magyarul 1965-ben megjelent Filozófiai problémák.... kötettel. Blonszkij (1978) önéletrajza nemcsak saját munkásságára, hanem a forradalom utáni évek egész hangulatára tanulságos olvasmány. Egyébként munkaiskola koncepciójának lényege is olvasható magyarul (Blonszkij 1974). Bahtyin új kiadása magyarul is olvasható. A szovjet pszichoanalitikusokról lásd Erős Ferenc (1986) munkáját és Etkind (1998) könyvét a kulturális beágyazásról. Vigotszkijról elég gazdag a magyar irodalom is. Leontyev (1964) könyvének egyik fejezete

• 
  Az emberi pszichikum tanulmányozásának történeti módszere – elhelyezi az iskolát másokhoz képest. Hasonlóan informatív Váriné bevezető tanulmánya az általa szerkesztett kötetben. Lurija (1987) önéletrajza lelkes személyes beszámoló. Kis János tanulmánya (1967) klasszikus marxista értelmezés, akárcsak Garai László (1969) könyvének megfelelő fejezete. Ez utóbbi munka Rubinstein értékeléséhez is hasznos forrás. A későbbi fejlemények közül a Vigotszkij-iskola képviselőinek munkái
  
• 
  Galperin, Leontyev, Lurija könyvei – jól egészítik ki az említett válogatást. Rubinstein is bőségesen olvasható magyarul. A grúz beállítódásiskoláról tájékoztat Molnár István (1972) válogatása, a kognitív irányulású mérnöklélektanról Lomov (1969) munkája. A tipológiai iskoláról jó tájékoztatást ad a Halász László és Marton L. Magda (1978) szerkesztette kötet. A sztálini korról Joravsky a letaglózó olvasmány. McLeish könyve figyelemre méltó koncepció az orosz társadalomszerkezet és kultúra folyamatos hatásairól.
  

8. 21. FEJEZET – Útban a mai pszichológia felé

Az emberi evolúció és történelem adott volta mellett mi, kognitív tudósok tévedünk, amikor egyetlen megismerési modellt, egyetlen elmemodellt hangsúlyozunk. Bármelyiket is. [...] Ideje, hogy erőteljesebben a megértés, a jelentésalkotás különböző módjaira koncentráljunk. A kognitív tudomány az elme lehetséges használataira vonatkozó tudásunk tárháza kell legyen.

Jerome Bruner: Meg fog-e állni valaha is a kognitív forradalom? 1997, 289. o.

özismerten nehezedik a történész feladata, amikor saját korához közelítve is fel kellene öltenie a szertelen mindentudás álarcát. A szelekció még távlatok nélküli, s az értékelő preferenciák igencsak előtérben állnak. E fenntartásokkal együtt szeretném megmutatni, hogy milyen fontosabb tendenciák jellemzik a mai pszichológiát, s hogyan bontakoztak ezek ki az idáig érintett történeti folyamatokból. Valamilyen történeti beágyazást ad jelenünknek az, ha megpróbálunk harminc évvel ezelőtti szemmel rácsodálkozni arra, mi is történik ma. Bemutatásom kevés kivételtől eltekintve nem a megoldásokra, hanem az új feszültségekre helyezi a hangsúlyt, s abból a helyzetből s világképből indul ki, amelyben annak idején magam is szocializálódtam.

8.1. A pszichológusi szakma elterjedése

Az alkalmazott pszichológia mind átütő erejét, mind a pszichológusi hivatást a gyakorlatban űzők számát tekintve a II. világháborút követő évtizedekben vált uralkodóvá. Ekkorra alakult ki az a helyzet, melyet általában a természetes állapotnak tekintünk, vagyis hogy a pszichológusi foglalkozás kiterjedt bázisára épül rá a jóval kevesebb embert foglalkoztató kutatás és oktatás. Az amerikai pszichológusok, ahol a pszichológia konfliktuskezelési, reformista ígéretei révén ez a folyamat elsőként és igen látványosan végbement, az ötvenes évek elején konstatálják, hogy akkorra több gyakorló, mint akadémikus pszichológus van (Clark 1957). Mára ez arány meghökkentő abszolút számokban jelenik meg. Az Egyesült Államokban a gyakorló pszichológusok száma már a hetvenes években jóval 50 000 felett volt, amivel szemben a kutatók és oktatók húszezres tábora kisebbségben van.

Európában is végbement ugyanez a folyamat. Magyarországon például harminc évvel ezelőtt néhány tucat gyakorló pszichológus és néhány tucat tudós művelte a szakmát. Mára a gyakorló pszichológusok túlléptek az ezres számon, a tudósok száma pedig (legfeljebb) kétszázas nagyságrendben mozog (Pléh, Bodor és Lányi 1998).

Mindennek két jelentése van. Egyrészt a modern, „iparinak” nevezett társadalomban általában kitüntetett szerepre tett szert a pszichológia. Ez sokszor profetikus küldetéstudatot is ad neki: a világban elkerülhetetlenül keletkeznek az emberi problémák, s mi, a „pszichológusok” különleges kompetenciánkkal (legyen az személytelen technológia, mint a behavioristáknál, vagy a mágusi szerep folyománya, mint sok pszichoterápiás irányzatban) majd megoldjuk azt. Ez a mindentudásérzés feszültségeket is kelt, nemcsak a társadalomban, hanem a pszichológusok saját táborában is; megjelennek a megváltó szerepet illető kételyek, s azok az irányok, melyek a szakember segítsége helyett az önerőre támaszkodást helyezik előtérbe. (Gondoljunk csak a Névtelen Alkoholista mozgalomra.) Megjelennek a hagyományos nyugati technikákkal és életfilozófiákkal vitázó alternatív célkijelölések is, a jógától a meditációkig. További megosztó mozzanat a gyakorlati pszichológia felfutásában az egyénre való koncentrálás. A legtöbb alkalmazott pszichológia – a klinikus, a tanácsadó stb. – humanista elkötelezettséggel a hozzá forduló egyénre összpontosít. Ennek megvan a maga etikája, logikája és létjogosultsága. Időnként azonban a pszichológus a kliens panaszaiból kiindulva több személyt érintő problémákkal találja magát szembe: kialakulnak házaspárokkal vagy családokkal mint rendszerrel együtt foglalkozó gyakorlati eljárások. Másrészt, különösen a nem klinikai területeken, az iparban, a nevelésügyben újra és újra (már a le- wini akciókutatásoktól kezdve) felbukkan az igény, hogy az egyén helyett a rendszert változtassuk meg. Tegyük pl. hatékonyabbá a kommunikációt az intézményben, tegyük az újításban érdekeltebbé a szervezetet, változtassuk meg – ne a gyermeket, hanem az iskolát. Az egyénközpontú vagy a szervezetközpontú alkalmazott lélektan dilemmája továbbra is velünk van.

Másrészt az arányeltolódással az alkalmazott lélektan javára állandóan újra felvetődik kutatás és gyakorlat viszonya. Ez tartalmaz címkéző attitűdöket is (az akadémikus pszichológia semmire se jó; a gyakorló pszichológusok sarlatánok); ezeknél a presztízs és erőforrás utáni kaptatások- ból származó feszültségeknél fontosabb gondok is rejlenek azonban e feszültség mögött. A gyakorló pszichológus tevékenysége gyakran sokszor valóban kutatási megalapozás nélkül folyik; ez nem baj, csak nem szabad hozzájárulnia egy tapasztalati gőg kialakulásához. A gyakorló pszichológus ugyanis, különösen a klinikus, ma is állandóan szembe kell nézzen a pszichoanalízis kapcsán említett klinikusi dilemmával. Közvetlen munkája csak megértésre, rekonstrukcióra ad módot, ennek eredményét, az így kapott koherens összképet azonban gyakran úgy kezeli, mintha magyarázat lenne.

A gyakorlati pszichológia leginkább előtérben álló területén, a klinikai pszichológiában jellegzetes megoszlások is létrejönnek. Az egyik megosztó tényező a beavatkozás és a megértő segítés kettőssége. A behaviorista elmélet visszavonulása közepette a behaviorista beavatkozási gyakorlat etikája s

sokszor eljárásrendszere is továbbra is virágzik. A különböző viselkedésterápiás eljárások a közvetlen beavatkozás igényét képviselik, bár többnyire fellazítva a passzív emberképet. Kondicionálás helyett a viselkedésterápia kognitív változatai egyre többször a kliens együttműködését igénylő életvezetési tervet jelentenek (Comer 1999). Ezzel a beavatkozási igénnyel a legkülönbözőbb lágy programok állnak szemben, melyek hirdetett elveik szerint nem avatkoznak be a kliens életébe, csak annak önformálását segítik.

A másik megoszlás a biológiai és a társas mozzanatok hangsúlya a klinikai munkában, illetve az ember determináltságának kérdése. Egyik oldalon egyre határozottabban megfogalmazódnak a biológiai személyiségelméletek, melyek jórészt a biokémia fejlődése révén a korábbiaknál határozottabban képviselik a személyiség belső biológiai determináltságát. Ugyanakkor a lágyabb meghatározottságot hirdető felfogások is differenciálódnak. Létrejönnek a különböző interperszonális játékelméletek a személyiségről (gondoljunk pl. Eric Berne 1980; 1997 munkáira). A mélylélektani és a viselkedéses, illetve kognitív pszichoterápiás gyakorlatok a személyiség élmény-, illetve szokáselvű meghatározottságát dolgozzák ki egyre alaposabban, s mindenképpen determináltnak tekintik a személyiséget. Épp ez utóbbi közös vonásukkal szemben fogalmazódnak meg a harmadik utas alternatívák. A humanisztikus pszichológia összefoglaló néven ismert felfogások, melyek vezéralakjai Carl Rogers (1902-1987) és a motivációkutatás kapcsán már elemzett Abraham Maslow, az embert mint lehetőséget hangsúlyozzák, az önalakítást, a potenciált, szemben a determináltsággal. Ezek a nemes célok mozgalommá szerveződve azonban sokszor azt a benyomást keltik, hogy az embernek a gyötrelmes önmegismerés és küzdelem helyett az elfogadás, a „minden jól van” attitűdjét ajánlják, s elsősorban amerikai változatukban a pszichológia, a csoportfoglalkozások mint időtöltés lehetőségét.

5.23. táblázat - 21.1. táblázat. A gyakorlati pszichológia néhány jellegzetes alternatív képe az utóbbi évtizedekben

Klasszikus kép	Alternatíva
egyénközpontúság	szervezet-központúság
determinált ember	önalakító ember
magyarázat	megértés
szelekció	támogatás
hivatásosok	önsegítés
alkalmazkodás	önmegvalósítás

„Harmadik” utat jelentenek persze azok a programok is, melyek ugyan előtérben tartják az önismeretet, de ezt egy lágyabb, a nem versengő világ felé forduló átalakulással (pl. a keleti filozófiákkal áthatott pszichoterápiával s hasonlókkal) kapcsolják össze. Valós, emberi alternatívaigény s puszta, divatos ködteremtés egyaránt fellelhető e mögött. Általában is elmondható, hogy a népszerű irodalom felfutásával a professzionális pszichológia mellett kialakul egy „lesüllyedt”, a köznapiságban élő pszichológiai kultúra is. Mindez nem intézhető el egy lenéző kézlegyintéssel, mert a „magas” pszichológia is tudja, hogy a pszichológia társadalmi hatásának legfőbb útja a magunkról alkotott kép befolyásolása.

A 21.1. táblázat az utóbbi negyven év gyakorlati pszichológiájában felmerült jellegzetes megoszlásokat mutatja. Az alternatívákat nem úgy kell tekinteni, mint amelyek felváltják a klasszikus képet. Inkább arról van szó, hogy a mai társadalomban a kétféle kép és gyakorlat egymás mellett él. Valójában az eszmék és gyakorlatok sajátos piaca állt elő, bármilyen taszító legyen is az egyelvű gondolkodás számára maga a „piac”-gondolat szakmai gyakorlatát illetően.

Ezt a vázlatos képet fontos mozzanatként kiegészíti az alternatív társadalmi mozgalmak hatása. A feminizmus, a többkultúrájúság, az „egydimenziós emberkép” mind megjelennek az alternatív pszichológiai mozgalmak sokszor nem is olyan toleráns ihletőjeként.