Ajtay-horváth magda a szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában



Yüklə 1,73 Mb.
səhifə24/49
tarix25.11.2017
ölçüsü1,73 Mb.
#32909
1   ...   20   21   22   23   24   25   26   27   ...   49

8.5. Nőábrázolás


A századforduló, mint ahogy erről már a bevezető fejezetekben szóltam, a nőábrázolás­ban is újdonságot hozott. Az irodalomban, képzőművészetben megsokasodtak a végzet­szerű, démoni bűnös nők, s elkezdődött a női nem erősödésének folyamata, amely a huszadik század végére a nők javára módosítja a a nemek erőviszonyát.

Az erős nők típusát képviseli Bródy Hannája (Az ezüst kecske), s bizonyos méretekben Bálványosy Mária grófnő is (Justh: A pénz legendája).

A férjén uralkodó Hanna a férfiben csupán a társadalmi ranglétrán való fennebb emelkedés eszközét látja, férje összeköttetését, pénzét és politikai hatalmát használja ki családjával együtt.

Nehezen békült [t.i. Hanna] , könnyen megharagudott, minden gondolatát tudni akarta az urának, de a maga gondolatait nem mondta meg senkinek. [...] Ó, én is ismerem e puha kezű, de hófehérségük dacára kőkemény karú nőket, akik sohasem bocsátják, meg a természetnek, hogy nem szülte őket férfinak. És egy­szer majd - ha nem lesz más bajom - megírom az agg Herbert Spencernek, hogy ezeken mit találtam: finom, színes, csak erős napsütésben látható pihét az arcukon, s nyakszirtjük ahol véget ér oly pihét, mint a délszaki húsos virágokon, a finom és gyengéd szirmú húsevőkön (Bródy: Az ezüst kecske 312).

A fentebbi leírás kitűnő példája annak, hogy a biológiában gyökerező (Herbert Spencer) naturalista leírás mily módon lényegül át szecesszióssá. A mikroszkopikus látásmód (csak erős napsütésben látható pihe) a virágszimbólumban fordul át szecesszióssá. A finomságot, lágyságot sugalló virág azonban húsevő. E leleményes, váratlan fordulatot hozó jelző a gyöngédség, szépség és törékenység álarcába burkolt férfifaló nő jellemzője.

Robin Sándor mintha ösztönösen érezné meg a végzetszerű asszony erejét. A következő idézet utolsó mondatának expresszivitása már a morbiditás határát súrolja:

És ebben a pillanatban a mi ifjú emberünk érzete, hogy a Hanna kezei erősebbek, mint az övéi. És ha homályosan is, de érzeni kellett, hogy e kezek nemcsak simogatni, de ostorozni és fojtani fogják még. Becézik majd és kínozzák, belemarkolnak szívébe, és kiszakítják azt melléből (Bródy: Az ezüst kecske 232).

A nemek erőviszonyának eltolására utal a következő jelszószerű mondat:



Courage has passed from men to women (Wilde 263).

Bródy Sándor több publicisztikai írása is foglalkozik a nőkérdéssel a Magyar Hírlap hasábjain. Ő az új asszonyideált a feministák helyett “az újító okossággal és bátorsággal gondolkodó” asszonyaiban látja (Juhász 1971: 239).



A pénz legendájának hősnője szintén magabiztos, számító nő, aki főleg érdekből ment feleségül Bálványosy Sándorhoz.

A brautsoireen gyönyörű voltam. Fehér nehéz selymes ruha volt rajtam, a hajam simára lefésülve, a nyakamon a Bálványosy hetedhét országban híres tíz sor óriási gyöngy. Mindegyik szeme akkora, mint egy mogyoró, mint egy-egy szoliter foglalva. Igen halvány voltam, s fehér nyakam csakúgy, mint sápadt arcom, elragadóan rajzolódott ki a fehér stükk falon. Éreztem, olyan vagyok, mint egy kép. [...[ Én soha ilyen erősnek nem érzetem magamat. Határozottan uralkodni születtem, rájövök. Azaz rájöttem rég (Justh: A pénz legendája 24).

A részlet jelzős szerkezetei (nehézselyem ruha, óriási gyöngy, soliter foglalat) a ragyogást fokozzák és a gazdaságot érzékeltetik. A heted hét országban híres fordulat a túlzó hatása mellett a mesés felé közelít.

A fehér színnév kétszeri ismétlése, valamint a sápadt lágyító hatású jelző szintén a műviséget és valószerűtlenség hangulatát fokozza; s mindezt stílusosan egészít ki a mint egy kép hasonlat. A kultúrélmény stilizáló erejű, hiszen a köztudatban a hasonlat fordítottja él, általában a képről mondják azt, hogy olyan, mintha élne. A művészet azonban olyan fontos szerepet tölt be a kor emberének életében, - mint ahogy a fentebbi hasonlat is bizonyítja -, hogy néha az Oscar Wilde-i paradoxon is igazságként hat: “az élet utánozza a művészetet” (Wilde: Dorian Gray arcképe, Előszó).

Hasonló a módszer Justh Párisi naplójában is, ahol a rajongott Sarah Bernhard művésznőt a következőképpen jellemzi a szerző:



Nemsokára megérkezik Sarah a Tosca utolsó előadásáról egész kísértettel.

Talán még sohasem láttam ilyen szépnek, igazán bűbájos volt. Halványsárgás, rózsaszín préselt bársony derék fedte termetét, ugyanolyan színű selyem inge feszes újakkal és hosszú selyem uszályokkal. Az ujjakat ebben a tónusban illúzión buggyok fedték. A nyakán gyönyörű gyémánt és smaragd riviére. Nagy gyémánt­csepp a homlokán. [...] Úgy nézett ki, mint egy primitív kép, tüstént el is mondom néki, hogy egy tökéletesen Botticelli freskóira emlékeztet, s hogy ezt ma délután újabban konstatáltuk (Justh: Párisi napló 218.)

Az ünnepelt színésznő, énekesnő, táncosnő gyakran hőse a leírásoknak, mint ahogy a kornak is. Paulay Edénét a következőképpen mutatja be Justh Hazai naplójában:



Végül, de nem utolsónak a szép Paulay Edéné, Adorján Berta Hebron rózsája. Igazi orientális szépség, gyönyörű sima bőr, hófehér nyak, karok, kezek. Kissé görnyedt hát, mint minden zsidónőnél. Igen szépen beszél magyarul, abban a stílusban, mint a Nemzeti Színház zsidó színésznői mind, az a nyelv már magyarabb a magyarnál. Cikornyás és keresett. Az különben a zsidók specialitása, hogy a nyelv faji jellegét túlozzák

(Justh: Hazai napló 363).

A részlet a nominális stílus egyik szép példája, hiszen a szerző halmozza a hiányos mondatokat és jelzős szerkezeteket, amely egyben a próza fellazulásáról is árulkodik.

“A századvég és századelő irodalmi műveinek stílusában a nominális elemek (a fogalmak főnév és tulajdonságaik) a személyek, tárgyak, az érzelmi, hangulati összképek részletezésével megkülönböztetett módon kerülnek előtérbe [...]. A szimbolikusan elvont, költőileg is szuverén törekvések sajátos nyelvi formája az egyedi és általános összhangját kereső líraibb hangvételű és több szólamú nominális stílus tanúskodik” (Gáspári 1983: 27).

Kultúrélmény (görög kereskedő, ritka szőnyeg), társasági életre utaló kifejezések (monacói rulett, axi-i baccara), aktuális (modern) és örökérvényű (Éva, az örök nő szimbóluma) fonódik össze az udvarlás - rítusával a következő hasonlatokban:



Gábor úgy játszott e percben Klárával, mint a vén görög kereskedővel szokott komédiázni, kitől ritka szőnyegeit veszi. S e játék csak úgy felkavarta vérét, mint a monacói rulett s az axi-i baccara. Lázas izgalomban tartotta idegeit. Édes harc volt, amelyben le akarta győzni pedantját, a modern Évát (Justh: Az utolsó hangulat 47).

Az édes harc oximoronszerű jelzős szerkezet a kapcsolat ambivalenciájára utal, s hasonlóképpen polarizált a modern Éva jelzős szintagma is.

A kéjvágy betegessé fajulását figyelhetjük meg a fiatal férfi és idősebb nő újdonságként ható, de annyira jellemzően franciás kapcsolatában:

A fiú huszonkét éves nevetését, amely összegyűlt a harmincöt éves nő kéjre vágyó, hisztérikusan csukló sírásával, egy árva szellő hozta el idáig

(Justh: Páris elemei 101).

A kor szeretők, barátnők és kacér fiatalasszonyok dominálta irodalmában az anya szerepét játszó nőnek jóval kevesebb és elhanyagoltabb ábrázolásával találkozhatunk. Robin Sándor és Piroska gyermeküket nevelőszülőkhöz adják, az özvegyen maradt Biró Gyula gyermekét nevelőnők nevelik. Bensőséges anya-gyermek kapcsolatra aligha akad példa, hacsak Nifforné felnőtt fiaihoz kötődő kapcsolatát nem számítjuk annak. Azonban az ő ereje is kevésnek bizonyul a féltestvérek összetartásához a széteső világban.

A modern anya képét Justhnál ismét egy festmény asszociálja:

A szomorú képről eszébe jutott Clausnak Ivanovna Mária s a modern családról hirdetett tanai. S látta maga előtt az ez eszmék alapján nyilvánvaló anyát, ki egyenrangúnak kiáltja ki magát a férfival, előadásokra jár, boncol vagy elemez, előadásokat tart az anatómiáról, a szociális kérdésről, az anyját, ki férjével, illetőleg kedvesével újságot szerkeszt vezércikket ír, ki elhagyva, kidobva az utcára gyermekeit olyan eszmék apostolainak csap fel, melyet maga nem ért meg (Justh: Káprázatok 218).

A romlott anya figurájával rokon a romlott nő típusa, akit drága gyöngy metaforával illet Bródy. A metaforához a szépség, az érték, a ritkaság, sőt a szenvedés képzete is társul, s mindezen tulajdonságok miatt a nő a birtoktárgy, a pénzhez hasonló csereeszközök szerepét is betölti.



Amikor hozzánk kerülnek a drága gyöngyök, már meg vannak kopva, immár el voltak adva (Bródy: A varjútanyán 87).

Látszat és szemfényvesztő valóság ellentétéről számol be Belényesy Mária is, önmaga jellemzése során. A fátyolmotívum, mivel divatos kiegészítője volt a női ruházatnak, gyakran előfordul elvont fogalmak jelzőjeként is, mint például a következő idézetben:



Lássa, fenség, ahogy úgy maga előtt állok, minden ízben romlott asszony vagyok. Lehettem volna derék asszony is. Azt hiszem benne volt a lelkem mélyén a becsületesség csírája. [...] De hát a környezet, az első szavak, amelyeket életemben a szerelemről, az élet nagy törvényeiről hallottam, megmérgezték lelkemet gyökeréig. A társaság ezen hazugsága fátyolt vont szemeim elé, az első pillanattól kezdve nem láttam meg az igazság útját, amelyet pedig olyan szenvedéllyel szerettem volna követni (Justh: A pénz legendája 101).

Az anyagilag független, saját munkájából többnyire zene- illetve nyelvórákból, nevelőnős­ködésből megélő emancipált nő viszonylag ritka. Ilyen például Iványi Ödön Veronja a Püspök atyafisága című regényből vagy Pogány Ilka, aki valószínű a magyar irodalom első nőnemű orvosa (Lovik Károly: Doktor Pogány), szocialisztikus eszméket valló emancipált, nőiségét elfojtó értelmiségi, akinek világmegváltó eszméihez még éretlen a világ. De sorsát kezében tartó nő a Színészvér hősnője is: Vertán Szera.

Az aktív, önmaguk sorsát irányító asszonyok ellenpólusa az életharcba belefáradt vagy éppen ellenkezőleg, szórakozásba belefásult enervált asszonytípus.

Gozsdu Napraforgó című novelláját, melynek hősnőjét szerelmi vágy gyötri, így indítja:



A budapesti őszi lóversenyek alkalmával az egész társaság előtt feltűnt, hogy Konthur Lívia grófnő levert, szomorú, szórakozott. A dámák közül sokan észrevették, hogy kornettjét a szemei elé illesztette ugyan, de hogy egyáltalán nem kísérte figyelemmel a favorit pejkanca, az acélizmú My girl futását (217).

Majd később így folytatja a jellemzést:



Kimerülten ült le a tükör elé, s téveteg tekintette a tükörkereveten lévő porcelán amorettek kecses alakjain látszott megnyugodni. Belenézett a tükörbe. Szinte megrémült, midőn megpillantotta magát. Most ő is észrevette homlokán, halántékain a ráncokat, melyek gyöngéd árnyékot vetettek halványsárga bőrére. Keserű mosoly jelent meg ajkán. A mosoly mind hidegebb lett, arcvonásai mintha megmerevedtek volna, hideg kegyetlenséget fejeztek ki. A keserű mosoly a szájaszélén ismét megjelent, miközben sovány ujjaival végigsimogatta homlokát, halántékát, mintha ezzel a szelíd simítással el akarta volna törölni onnan azt az alig látható árnyat (Gozsdu: Napraforgó 221).

A kis dolgokra figyelő, önmaga problémáival elfoglalt asszony filmszerűen felvillantott képe ez. Az alliteráló téveteg tekintet, a gyöngéd árnyék, a halványsárga bőr, hideg mosoly, sovány ujj, szelíd simítás jelzős szószerkezetek mind a bágyadtságot, erőtlenséget és passzivitást sugallják.

Roxané grófné koránál és társadalmi státuszánál fogva is típus: túl van már a harmincon és férjezett. Környezetével együtt ingerlő szépség.

A nők és tárgyak bensőséges viszonyának részletes bemutatása sajátos módszere a nők jellemzésének. A gazdagon díszített tárgyi környezet, az orientális műtárgyakkal és kortárs képzőművészeti, iparművészeti alkotásokkal agyonzsúfolt szobák leírása számos funkciót tölt be, árulkodik a hősnő ízléséről, társadalmi hovatartozásáról és férje vagy családja anyagi helyzetéről. A gazdagon berendezett szoba az eseménytelen élet ellensúlya is lehet, vagy az érzelemdús lelki élet objektivációja. Gyakran a helyiségek jelzői a szoba tulajdonos nőire értendők. A tárgyaknak ezért lesz önmagukon túlmutató szerepe, hiszen rajtuk keresztül a birtokosukat ismerjük meg. A szecessziós irodalomban feltűnően megnöve­kedett az effajta jellemzések aránya, következésképpen az épületbelsőket leíró részletek is.



A budoár első tekintetre elárulta a grófnő bizarr, de azért műértő ízlését. Egy komédiás nő és egy arisztokrata hölgy ízlése volt ott személyesen összekeverve. [...] A bizánci ízlésben tiszta, minta nélküli arany tapétákkal díszített falak, magas bizánci trónszék, melynek aranyozott lábain és karjain nyersen odafestett zöldes, türkiz színű arabeszkek pompáztak, s mely mögött a falon egy színgazdag, meleg, selymes shumaszőnyeg függött, a közepén egy sárgarézből vert teliholddal, tigrisbőrrel letakart ottomán, a XIV. Lajos korabeli ékszerszekrény, a tetejére állított aranypáva, az ablakokon függő és fehér alapra arannyal gazdagon hímzett függönyök mind Lívia grófnő erős képzelőtevékeny­ségéről, meleg érzékiségéről beszéltek.

A grófnő az erős világítás, a szoba tündöklő színeinek hatása alatt még halványabbnak tűnt föl. Bágyadt volt, úgy nézett ki, mintha beteg lett volna (Gozsdu: Napraforgó 223).

A tárgyak bűvölete az antropomorfizálódásig fokozódik:



Ha a fák, a virágok, a bútorok és a selymek, a drágakövek érezni tudnak - ezek is szeretik magát (Gozsdu: Levelek 379).

Hasonló szerepet töltenek be a ruhadarabok is. A következő idézetben is megfigyelhető, hogy nem az asszony érzéki, gyöngéd és ünnepi, hanem a kalap. Ez a fajta közvetettség egyfajta távolságtartást is sugall a csodált nő iránt:



Szép, gyengéd, ünnepi és érzéki kalap volt, a nő fehér húsa, fekete feje egyszerre kivirágzott tőle (Bródy: Róza palotát talál 41).

Iványi Ödön prózájában, mely leginkább az angol próza realizmusával, racionalizmusával tart rokonságot, alig találunk szecessziós stílusjegyeket. A következő szalonleírás azonban akár Justh tollából is származhatna: A püspök atyafiságában, Iványi egyetlen regényében, amelyre az Akadémia is felfigyel, ezt olvashatjuk:



A sok kopár, egyhangú színtelen budapesti kasztszalon közt ez egy valóságos oázis-szalon volt: pezsgő, tarka, eleven, kevés ceremóniával, sok szellemmel, mérsékelt előkelőséggel, pazar vidámsággal. [...]

Úgy találtam, hogy ez a nő, az ő kurta hajával, cigarettjeivel, a párizsi quariter latin beli, de mégis delikát, madárvígságával - egy igen kedves, jóízű cimbora (44).

A századforduló irodalmában gyakran találkozunk olyan jellemzéssel, amelyben a nőt valamilyen állattal hozza kapcsolatba az író közös vonásaik alapján. Ilyen összefüggésben leggyakrabban a madarak, pávák, galambok, a ragadozók közül pedig a macskafélék fordulnak elő.

A galamb - az asszonyi szelídlelkűségre, a páva a feltűnő külsőre, a ragadozó macska pedig a hízelgésbe burkolt erőszakosságra utal. Néha egyazon személy ötvözi a galamb és a ragadozó tulajdonságait is, akárcsak a következő részletekben:

Ma a galambszerű macska termetét halvány lila színű pongyola fedte, égszínkék selyem harisnyái kilátszottak a lábait fedő aranyhímzésű papucsból ... pedig ma nem várt senkit (Justh: Fehér lap 41).

Az egyszerű szatócs Sámson így jellemzi a hozzá nem illő, pazarló életmódot kedvelő feleségét:



Hajlott orra, vékony piros ajkai, kis álla volt a lomha kis madárnak. És milyen élesen tudott sikítani, [...] Sámson állítása szerint az egész asszony nem volt nehezebb, mint egy süvegcukor [...] (Gozsdu: Sámson madara 12).

Kanuth István barátnője iránti lelkendezését így fejezi ki:



Te kalitkába való, isteni madár, te ! (Gozsdu: Spleen 221).

Majd később, józanabb pillanatban a madár egy földhözragadtabb, profán változatban jelenik meg:



Miért nem gondolt hamarabb arra, hogy a grófné tulajdonképpen egy szép darab lúd - aki a tollainál és húsánál egyebet adni nem képes (Gozsdu: Spleen 207).

A többre vágyó, férjének, körülményeinek - és saját ostobaságának - egyaránt kiszolgáltatott asszony tehetetlen dühe groteszk támadássá fajul.



Milike lázban égő szemei fényesek voltak, orcái pirosak. Reszkető kezekkel szórta szét a virágokat.

- Nem kell! - lihegte indulatosan, és apró darabokra tépett egy csomó ibolyát. - Minek - nekem virág?

Hirtelen felült és sovány, hideg ujjaival belekapaszkodott férje vörös szakállába. Dühtől reszketve, kitágult, fényes szemekkel rábámult férjére. Vékony ajkai alig fedték összeszorított fogait. Gyorsan lélegzett. Hosszú ujjai úgy néztek ki a szakáll között, mint a kakadumadár karmai. Sírt mérgében és elkeseredett dühvel cibálta a vörös szakállt (Gozsdu: Sámson madara 27).

Gozsdu Elek egyik 1912. I. 15-én Temesváron kelt levelében kilenc oldalon keresztül részletezi barátnője felin vonásait. A macskák, tigrisek leírását három pont szakítja meg hirtelen, s a bekezdés végén az olvasó váratlanul rájön, hogy tulajdonképpen nem is a macskáról, hanem az asszonyról van szó:



Igen - úgy van, a macskák szépek, és szépek a szemüknél és a mozdulataiknál fogva. Ők az igazi dolce niente igazi képviselői. Szeretnek aludni, szeretnek játszani és a graciózus mozdulatok szépsége elevenen él az ő lényükben. Rendkívül tiszták, zajtalanul lépkednek és óvatosak. A párok gyöngéden szertik egymást, könnyű mozdulatokkal órákon át eljátszanak egymással - hízelegnek egymásnak, a fejüket egymáshoz dörzsölik, mialatt halk, gutturális hangon szólnak egymáshoz. Kergetőznek, elfogják egymást, és - és kifeküsznek a napra, és melegednek, és gyönyörrel élvezik a meleget, a fényt ... és tebenned gyönyörködtem én, mikor most télen a kandalló tüze elé fekete ruhában a szőnyegre feküdtél és élvezted a fényt, a meleget - íme egy felin vonásod, egy szép felin vonásod (308).

A részlet a párhuzamos felépítésű mondataival, mellérendelő struktúráinak ismétlésével a dekorativitás hatásához hasonló túlzsúfoltság érzetét kelti.

Az asszony gyakran a valószerűtlenség meseszerű szintjéig magasztosul, elveszíti minden realisztikus jellemvonását. Erre a stilizálódási folyamatra az “üvegpapucs” mese-elem utal a legnyilvánvalóbban a következő részletben:

Minthogy igen szép lába volt [mármint a grófnénak] - fehér, mint a lótuszvirág szirma, kicsi és keskeny, és a középső ujja hosszabb volt, mint a többi, és az apró, agátrózsaszínű körmöcskék veszedelmesen csillogtak, és gyönyörű fényeket vetette a lábfeje sápadt erecskéire -, ezt a tündérlábat nem burkolta selyembe, sem bársonyba, hanem üvegpapucsot hordott (Szini :Az üvegpapucs 218).

Oscar Wilde a művészet és a nők között érez párhuzamot, hiszen mindkettő legfőbb jellemzője a szépség és az őszinteség hiánya:



In fact she [the girl] is like most artists; she is all style without any sincerety. She would not sacrifice herself for others. She thinks merely of music, and everbody knows that the arts are selfish (Wilde: The Nightingale and the Rose 289).

Összegezve tehát a sokarcú, modern nő központi témája a szecessziós irodalomnak.Néha szfinx-szerűen talányos, néha férfiakat megszégyenítő erős vagy éppen feminista, máskor kultúra- és műélvező, passzív hős. Hordozhat atavisztikus vonásokat, de lehet ünnepelt művész is, azonban legritkább esetben jelenik meg anya-szerepben.

A továbbiakban a nőábrázoláshoz szervesen kapcsolódó nemek viszonyát tekintem át néhány szecessziós mű alapján.


Yüklə 1,73 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   20   21   22   23   24   25   26   27   ...   49




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin