Az iskolai pályaesélyek társadalmi meghatározottsáGA
Megkülönböztetés, diszkrimináció
Yüklə 0,73 Mb.
|
Megkülönböztetés, diszkriminációInterjúink alapján úgy láttuk, a roma emberek mindennapi tapasztalata a megkülönböztetés. A megkülönböztetés egyes típusai – diszkrimináció az iskolai oktatás, a munkavállalás, a hatóságokkal való kapcsolattartás terén, vagy éppen a mindennapi élet legkülönbözőbb színterein tapasztalt előítéletes megnyilvánulások - válaszolóink többségéből a helyzetből való menekülést, a konfrontáció elkerülését, a sérelmek tudomásulvételét és a csendes alkalmazkodás taktikáját váltotta ki. Ha saját magukat igyekeztek is a csoportra vonatkoztatott sztereotipikus jellemzőktől különbözőnek tekinteni, hajlamosak voltak arra, hogy a többségi roma-képet közösségük egészére, vagy esetenként a romák speciális csoportjaira vonatkoztatva elfogadják, tehát mintegy a kívülről megrajzolt roma-képet magukévá tegyék. Legtöbben a munkavállalás kapcsán említettek diszkriminációs történetet. Akár rendelkeztek beszélgetéseink idején munkaviszonnyal, akár csak feketén vállaltak munkát beszélgetőpartnereink vagy házastársuk, visszatérő tapasztalatukként számoltak be arról, hogy a meghirdetett állásra éppen romaságuk miatt nem vették fel őket. „Mondjuk, ment az élettársam munkafelvételire, és meglátták, hogy milyen bőrszíne van, és akkor mondták, hogy nincs felvétel, de előtte, mikor telefonált, azt mondták, hogy van, menjen be. Mire beért, meglátták, hogy cigány kinézetű, azt mondták, hogy köszönjük, már betelt.” – vagy egy másik példa: „Ha elmegyek egy munkahelyet megnézni, volt olyan, hogy lebeszéltem telefonon, azt mondták, hogy megvan még, mire odaértem, mondták, hogy betelt.” Ugyancsak többen sérelmezték, hogy az önkormányzat vagy egyéb hatóságok megkülönböztetik a roma ügyfeleket. Ezt tapasztalta az az édesanya, aki volt férje, gyermekének nevelőapja agresszív viselkedése miatt a hatóságokhoz fordult, de nem kapott segítséget: „A gyermekjóléti szolgálat, a családsegítő, az önkormányzat… (nem segített). Tizenhárom följelentés volt ellene. Kijött a rendőr, azt mondta, hogy mivel cigányokról van szó, nem hajlandó segíteni. Az én kinézetem miatt. És azt mondta, hogy mivel mi cigányok vagyunk, fogjuk magunkat és költözzünk el onnan.” Találkoztak megkülönböztetéssel a mindennapi élet legkülönbözőbb színterein is. Például többek közös élménye volt az, hogy – roma kinézetük miatt – figyelik őket az üzletekben, járműveken. A romákkal szemben hangoztatott, előítéleten alapuló vélekedés – amelyet igencsak ismertek válaszolóink, hiszen a beszélgetésekbe bármely téma kapcsán gyakran beleszőtték egy-egy jól ismert példáját – alapot szolgáltatott a többségi intézmények képviselői számára ahhoz, hogy különös figyelemmel kövessék roma klienseik lépteit, ezt azonban nehezen viselték el a megkülönböztetés áldozatai: „Úgy érzem, ha bemegyek egy közértbe vagy bemegyek egy nagyobb üzletbe, akkor azon nyomban azt nézik, hogy cigány. Volt olyan incidens, kerültem olyan szituációba, a lányom is ott volt, és hadd ne mondjam, hogy éreztem magam. ... Olyan dolog történt, hogy bementünk vásárolni, és én szeretek nézelődni, és a biztonsági őr odajött és kipakoltatta a táskámat. És utána pedig elég durván azt mondta, hogy na, szedjem össze. Én pedig mondtam, hogy nem azért jöttem be, hogy lopjak, hanem azért, hogy vásároljak. Megszégyenített. Úgy gondoltam, ha így bánnak velem, többet nem teszem be a lábamat.” Válaszolóink különösen sérelmesnek érezték, ha a gyermeküket érte megkülönböztetés, diszkrimináció. A több hasonló történet közül kiválasztott alábbi interjúrészlet arra is rávilágít, hogy az előítéletes diszkriminációra adható válaszok között nemcsak az elkerülés, a megalkuvó alkalmazkodás, hanem a jogok ismeretében fogant számonkérés is előfordul: „Az iskolában volt például egy tanárnő, aki nagyon lenézte az én kisfiamat. Egyszer kifigyeltem, amikor elvittem az iskolába, hogy egy magyar gyerek odament és lökte ki a padból, hogy te már menjél innen oda hátra. A Robika meg nem ment, a magyar gyerek meg odament a tanárnőhöz és mondta, hogy a Robikát ültesse el onnan. És a tanárnő odament, fölállította a Robikát, és odaültette a magyar gyereket. Láttam, hogy a Robikának ez nagyon rosszul esik és akkor bementem szólni a tanárnőnek, hogy miért csinál ilyet, mikor az én gyerekem is ugyanolyan gyerek, mint a magyar gyerek.” Hasonlóan legalább verbális konfrontációt vállalt az az interjúalanyunk, aki nem tudta szótlanul eltűrni a cigányokat mint csoportot érő előítéletes megnyilvánulást: „Ha megyek a villamoson, látom, hogy felszállnak cigányok, és olyan lenézően nézik őket. Van, hogy nagyon idegesít, és szólok nekik, hogy miért nézed olyan lenézően. Vagy hogy szólnak neki, hogy büdös cigány, meg hülye cigány, akkor beszólok, hogy miért bántod, ő ugyanolyan ember, mint te vagy, ugyanúgy anya szülte, mint téged.” Identitás Annak ellenére, hogy minden interjúalanyunk cigánynak/romának vallotta magát, az etnikai hovatartozás felvállalása változatos formákban nyilvánult meg. A csoporttal való azonosulás skáláján a negatív önmeghatározástól az öntudatos cigány identitásig a legkülönbözőbb formákkal találkoztunk. Ha a teljes interjúszövegek alapján megpróbáljuk válaszolóinkat jellegzetes kategóriákba csoportosítani, a következő alaptípusokat kapjuk:
Ennek a típusnak legszélsőségesebb formáját az az interjúalanyunk mutatta, akit nem cigány nevelőszülők neveltek, és 16 éves koráig – amíg a szakmunkásképzőben le nem cigányozták – nem is tudta, hogy roma származású, nem tudott különbséget tenni cigányok és magyarok között. „...ők magyarok voltak. Ha nem látszana meg rajtam, akkor le is tagadnám.” 18 éves korában megkereste vér szerinti szüleit, de ”...rosszul tettem. Mindegyik börtöntöltelék. És én nagyon örülök, hogy kikerültem közülük. .... Nagyon sok emberrel beszélgettem, és azt mondják, hogy a cigány kultúrát ápolni kell. Nem tudom. Én nem tudom elfogadni...” Másik, ebbe a csoportba tartozó interjúalanyunk meghatározó negatív gyermekkori élményére hivatkozott: „Nagyon rossz volt nekem, csúfoltak... ez olyan rossz nyomot hagyott bennem.” Ezért ma is úgy érzi, a cigányokat a többség elutasítja: „Szerintem mindig így lesz, míg a világ világ... soha nem fognak minket elfogadni. Soha. ... tudod, mert a cigány az lop, csal és hazudik. Ez mindig benne van az emberekben.” A gyermekkori kiközösítésen, verbális vagy fizikai agresszión, sztereotipikus véleményeken keresztül megtapasztalt kisebbségi helyzet bizonyos motívumai több interjúban is felbukkantak, az egész személyiségre kiható mértékben azonban csak interjúalanyaink mintegy egytizedére volt jellemző ez a kategória. Nem véletlen, hogy az ide sorolt szülők ma sem tudnak megbirkózni az előítéletekkel, nem kívánnak azonosulni cigány sorstársaikkal, elhatárolódnak tőlük. „Az az igazság, hogy sokan nem is próbálnak meg munkát keresni, dolgozni, vagy például a nyolc általános után, az nekik pont elég, nem is akarnak kiemelkedni. Ők nem is akarnak többet.” Ugyancsak ők utasították el leghatározottabban azt, hogy gyermeküket cigánynak neveljék. Egyikük, akinek gyermeke az iskolában roma kultúrát, cigány nyelvet tanul, így reagált erre: „Miért kell cigányul tanulni? Azzal hova megy, megy az Únióba? Mondtam, miért nem lehet angolt tanítani? Ennek nem veszik hasznát..” Másikuk pedig a lánya jövőjére gondolva így fogalmaz: „nem igazán akarok az életébe beleszólni. De az az igazság, ha egy mód van rá, ne legyen cigány a társa.”
Ebbe a kategóriába interjúalanyaink 40%-át sorolhattuk. Ezeknek a válaszolóknak közös jellemzője, hogy elfogadják cigány hovatartozásukat, de identitásukat nem saját csoportjuk kultúrája, nyelve, szokásai, a családi hagyományok, hanem sokkal inkább a másik csoporttal – legyenek azok nem cigányok, vagy más cigány közösségek - való szembeállítás alapján fogalmazzák meg. Amikor a „másik csoportról” beszélnek, nem nehéz kihallani szavaikból azt a törekvést, hogy elkerülendő a többség által hangoztatott negatív sztereotípiák fenyegetését, ezeket a vádakat és ítéleteket igyekeznek áthárítani azokra, akiktől különbözni szeretnének. Ide tartozik az az édesanya, aki így határozta meg magát: „Anyukám magyar, apukám cigány. Ilyen félvérek vagyunk. .. én valahogy a kettő között, ilyen vegyesen érzem magamat.” A két népcsoport közti különbségről pedig ezt mondta: „.. a magyarok, azok egészen más egyéniségek. .. olyan törekvőek. Fösvényebbek ... meggondolják, hova teszik a pénzüket. ... Ha a cigányokról beszélünk, ők egészen másabbak. A cigányok olyanok, ... ha ma van, de hogy holnap mi lesz, az már nem fontos. Nem előrelátóak.” Több esetben is előfordult, hogy a magát romungrónak, zenésznek, magyar cigánynak nevező interjúalanyunk az oláh cigányoktól igyekszik megkülönböztetni saját közösségét: „Miránk azt mondják, hogy mi ezek a romungró cigányok vagyunk, tehát úgy élünk, mint a magyarok. Nadrágba járunk, nálunk nincs az, hogy rózsás szoknya. Ez a hagyomány, ez tehát az oláh cigányoknak van, meg nem tudom, milyen fajta van még, több fajta verziója. Náluk van az, hogy nem jár a lány az iskolába, átveszi az anya-szerepet, főz, most, takarít, befogják ott ugyanúgy dolgozni, vagy jobbik esetben, ha nem megy el dolgozni, akkor keresnek neki egy férjet, férjjelöltet, és akkor tizenévesen már, sőt, 13-14 évesen nagy esküvőt csinálnak, dáridót, és akkor már ott van egy-két gyerek. Ez annyira meghatározó náluk, hogy így élnek, hogy nagyon ritka az, hogy valaki oláh cigány lány, és még 17-18 évesen tanul.” Oláh cigány származású férjével élő interjúalanyunk szerint szülei nem örültek házasságának. „Apukám zenész cigány volt, anyukám is, mert az ő apukája is zenész volt. .. (a férj családja) ... azok olyan nagyon másabbak, mint a magyar cigányok, a romungrók.” Gyermekeik identitásának alakításában is tettenérhető, hogy a saját csoport elfogadtatását éppen a másik csoporttól való elhatárolódással kívánják elérni: „Norbi, a kisebbik nagyon félt, szó szerint félt ... hallotta, hogy panaszkodtam, hogy „juj, nem lehet elférni ezektől a batyus cigányoktól a buszon”, mert ott fölszálltak, és mindenki az elejébe szorult, és akkor a Norbiba az benne volt, hogy batyus cigányok. És akkor nagyobb lett, és megértette azt, hogy mi cigányok vagyunk, és elkezdett bőgni, ez ilyen óvodás korban volt, és mondta, hogy „úristen, anya, mi cigányok vagyunk?”, és mondtam, hogy „figyelj Norbi, mi azok vagyunk”. És akkor úgy tudtam megmagyarázni, hogy mondtam, hogy mi vagyunk a szép cigányok, ők meg a rondák. És ez most olyan hülyeségnek hangzik, de csak úgy tudtam elmondani. ... És akkor elmagyaráztam nekik, hogy mi ilyenek vagyunk, és végül is amikor olyan cigányokról beszélnek, akkor azok rosszat csináltak. De vannak jó, normális cigányok, akik szépen élnek, és van olyan része, de ugyanúgy oda-vissza van ez a magyar embereknél is. És ezt nem kell szégyellni.” Ha nem saját csoportjuktól különböző etnikai közösségtől, akkor a viselkedésük alapján eltérőektől igyekeznek elhatárolódni azok, akik fenyegetésként élik meg a cigányokra általában vonatkozó sztereotípiákat: „Sajnos a cigányok között azért vannak némelyek, akik rögtön megvadulnak. Azok miatt hiszi azt mindenki, hogy ilyenek a cigányok. Pedig mi nem ilyenek vagyunk.” Vagy egy jellemzőnek vélt iskolai konfliktus kapcsán ezt hallottuk: „… a szülők hozzáállása nem jó. Nem úgy állnak hozzá, hogy na, bemegyek, érdeklődök, hogy mi van a gyerekkel. Ez egy rossz cigány szokás.. más a vérük hőmérséklete, más a temperamentuma. Egyből lázad, egyből veszekszik. Nem tudom, hogy ez a származásból vagy a nevelésből jön.” Olyan szülő is akadt, aki – a nem-cigányokhoz hasonlóan – községükből inkább a közeli város iskolájába vinné a gyerekét, nehogy a cigány többségű iskolában káros hatások érjék: „A kislányt is elviszem, mert nem akarom, hogy elvesszen ezek között a gyerekek között.. .. Szerintem azért olyanok azok a gyerekek, mert nagyon keveset foglalkoznak velük. ... Elég agresszívek, elég nemtörődőek ezek a családok. ... lehet, hogy minél több gyereke van, annál kevesebb idő jut a másikra, vagy ők is olyan nevelést kaptak, és csak olyat tudnak adni. ... van, amelyik elviszi mocskosan a gyereket.”
Még a cigányság deklarált felvállalása is a cigányoknak tulajdonított jellemzőkön való felülemelkedésből származik. Ahogy egyik interjúalanyunk fogalmaz: „... én például – lehet, hogy hülyeség – büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok... azt, amit elértem, mint cigány gyerek. Nagyon kevés ember tudja elérni, és én elértem. .. és a munkámmal értem el, nem az, hogy lopni mentem, csalni mentem, hanem frankón a melóból.” 3. A cigányságot felvállaló, de a hagyományokat elvető identitásúak Interjúalanyaink mintegy ötödét soroltuk abba a csoportba, amelyet a roma identitásúak olyan képviselői alkottak, akik számára a hovatartozás, a származás felvállalása nem kérdőjeleződött meg, de a cigány kultúrát, a hagyományok követését inkább béklyónak tekintették, amely a mai életben csak akadályt jelent az érvényesülés, vagy csak egyszerűen, a többségi társadalomba való integrálódás szempontjából. Volt közöttük olyan, aki - saját kárán tanulva - gyermeke számára már nem kívánja a hagyományos cigány életformát továbbörökíteni. „15 és fél évesen szöktem el. Utána itt laktam, hol az én szüleimnél, hol az ő szüleinél laktunk. A lányom majd húsz-huszonkét évesen ráér. Vagy még akkor se. Nem tudom. Nagyon szeretném, ha megyen is továbbtanulni, akkor végigjárja. Szakmája is legyen. Ne kerüljön olyan helyzetbe, mer utólagosan bánja meg az ember.... Hát a lyánygyereket mindig jobban féltik, mint a fiút. Mer úgy vannak vele, hogy egy fiúnak mindent szabad, de egy lánynak nem. ... Szerintem senki nem akarja a saját gyerekének, hogy na most én férjhez mentem tizenöt és fél évesen, akkor te is menjél férjhez. Olyan szegény ne legyen, mint én. Meg ne legyen neki ennyi gyerek, négy gyerek. Még három se.” Szintén a hagyományos cigány családokban megkövetelt, alárendelődésre épülő női szerep ellenében érvel az az anya, aki szerint „... a régi szokások nem voltak jobbak... a cigányoknak nem szabad ezt tenni meg azt tenni, nem mehet oda meg ide... Ez most azt hiszem, megváltozott... mindenki azt csinál, amit akar. Mindenki szabad ember. ... mint nő, mondom én.” Egy másik anya, aki a cigány hagyományokat foglalkozása szerint is ápoló (oláh) cigány férje miatt főiskola helyett a házasságot, a családot, a férj kiszolgálását választotta, elismerve a cigány hagyományok szépségét és értékeit, házassági kudarcát mégis ezekkel a hagyományokkal hozza összefüggésbe: „...a küszöbön belül keményen a cigány szokások és a roma törvény uralkodott. ... Az a régi, ősi erő, amit ők hoznak magukkal, ugye a cigányságnak nincs ezer éves írott kultúrája, mint a zsidóknak vagy másnak, ők mindent szájhagyomány útján meg a hátukon vitték tovább... Ők végigmentek Európán úgy, hogy megtartották a nyelvüket, a szokásokat, az öltözködésüket. És ez a szokás annyit jelent, hogy az öregek tisztelete, a gyerekek mindenek előtt, a nők mindig két lépéssel a férfi mögött, és a hierarchikus állapotokat mindig szem előtt tartani, az étel, az egészség, a gyerek, a szülők szeretete...” Lányait már nem kívánja ebben a hagyományban nevelni: „.. azt mondtam nekik, hogy remélem, hogy okulnak az én rosszul sikerült házasságomból. Sajnos pont annak volt köszönhető, ennek a maximalista elvárásoknak. Ezek a konvenciók sajnos nagyon sok családon belül nagyon komoly lelki sérüléseket okoznak mind a gyerekben, mind a lányban... Az örökös megfelelési kényszer.... Ha belépett hozzánk valaki, akkor fogadtam, kiszolgáltam, ha hajnali háromkor, akkor is megetettem-megitattam és utána elvonultam. Az én dolgom az volt, hogy kiszolgáljam őket és a gyerekekkel foglalkozzam..” Miután a megkérdezettek gyermekei közül néhányan az iskolában cigány népismeretet, esetleg cigány nyelvet tanulnak, illetve Pécs környéki válaszolóink számára felmerült a Gandhi gimnázium választásának lehetősége, a cigány nyelv tanulása többször is szóba került. A hagyományokat megtagadóknak azonban a modern nyugati nyelvek tanulása ésszerűbbnek tűnik, hiszen a továbbtanuláshoz inkább arra van szükség: „Azt nézik majd a főiskolán, hogy ott cigányul tanult meg beszél? Vagy kérik az olasz, angol vagy német tudást? Nem a cigány nyelvtudást kérik, hanem azt, hogy legyen egy angol, német vagy más nyelvtudás. Nem azt, hogy beszél-e kolompárul.” 4. A cigányságot mint kultúrát és hagyományt öntudatosan felvállalók Végül a negyedik csoportba válaszolóink közel harmadát soroltuk. Az ide tartozó szülők számára a cigányság sajátos kultúrát, szokásokat, tulajdonságokat jelent, amelyek ha különböznek is a többségétől, számukra értéket jelentenek, büszkék rá. Egyikük például így fogalmazott: „... a kultúra szó valójában arról szól, hogy megismerjék azt a másik embert jobban, és ne ítélkezzenek. .. Mi hangosabban beszélünk, a magyarok meg azt hiszik, hogy kiabálunk, vagyis félelmet keltünk benne. Nem úgy van ... más a kultúránk, más a megjelenésünk, máshogy viselkedünk... hogy is mondjam? A latinokhoz, a spanyolokhoz inkább hasonlítanánk magunkat.” Többen is úgy érzékelik, hogy a romák között nagy az összetartás, mintha a külső fenyegetés ellen a csoportkohézió erősítésével védekeznének: „Mi cigányok sokkal jobban megértjük egymást, bárhol. Legyen Pest, vagy mit tudom én. Ha tudja, hogy a másik ember cigány, akkor rokonlelkek. Jobban szeretjük, mi sokkal jobban barátkozunk szerintem. ... Szóval mindegy, honnan jön az ember, ha a cigány, akkor hozzánk tartozik.” A születés véletlenje folytán kapott közösség nem lehet szégyen forrása: „Nem vagyok büszke. De azt nem értem, miért szégyellik. Ha annak született, azt kell felvállalnia. Most mi az, hogy büszke? A magyar az büszke, mert magyar?” Az is megfogalmazódott, hogy a különböző népcsoportok elférnek egymás mellett, nem szabad feladni a cigány identitást: „A cigányoknak más a kultúrájuk, de itt élnek Magyarországon, el kéne viselnünk egymást. ... Ha a kultúrát elfelejti, az identitását is viszi magával. Ez olyan, mint a nyelvet ápolni.”
Az ebbe a kategóriába tartozó szülők gyermekeiket is igyekeznek romának/cigánynak nevelni. „Vannak, akik szégyellik és nem mondják el. De mikor a gyerek már elég idős, el kell mondani a dolgokat. Mikor a gyerekek már ott tartottak, mi elmondtuk...” – vagy egy másik példa: „Én mindig azt mondom, hogy az adott helyzetben és az adott elvárásoknak kell megfelelni, azzal együtt, hogy soha nem szabad elfelejteni, honnan jött. Meg kell felelni az iskolában, a munkahelyen, a házasságban. Azt mondom, hogy soha ne adja fel magát, soha ne szégyellje el, honnan jött.” Vagy egy másik interjúalanyunk szerint: „Azt kéne elfogadni Magyarországnak, hogy igen, vannak cigányok, és fogadjanak el minket úgy, ahogy vagyunk. Mi szeretjük a kultúránkat, nem tagadjuk le, hogy cigányok vagyunk.” Ha vállalják is csoport-hovatartozásukat, sőt, büszkék bizonyos tulajdonságaikra, kultúrájuk folyamatosságára, mégis több interjúalanyunk is említette, hogy saját maga, családja, vagy ismerőse nevet változtatott, hogy cigányos neve ne váltson ki azonnal ellenérzést, előítéleteket a többséghez tartozókból. „... előtte volt egy névváltozásunk, ez azért történt, mert gyerekek vannak. Meg nekem is jobb ez. ... Mindenki fajgyűlölő, a fehérek többsége fajgyűlölő.” Hosszabban idézzük egyik válaszolónk vallomását. Az interjúrészlet jól tükrözi az öntudatra ébredés és a közösségért tenni akarás szép példáját, amikor valaki, akit nem ért korábban identitás-fenyegetés, egy táborban összegyűlt roma gyerekek között lezajlott beszélgetés katartikus élménye hatására kezdett tudatosan reflektálni maga és társai hovatartozására: ”.. feltűnt, hogy a gyerekek nagy részének magyar neve van. És kérdeztük, hogy miért változott meg a nevük, és akkor a gyerekek mondták, hogy Orsósként született, cigány névvel, de mikor iskolába kerültek, akkor nemsokára rá a szülők úgy döntöttek.. mondták a gyerekek, hogy nagyon sokan csúfolták őket az iskolában.. Nagyon megdöbbentem ettől a helyzettől, és akkor elkezdtem beszélgetni a cigányságról. Volt egy 9 éves kislány, aki azt mondta nekem, hogy az életét is odaadná azért, hogy ha újból születne, akkor ne cigányként szülessen. Annyira mellbevágott ez a dolog, hogy egy 9 éves gyerek mi mindenen mehetett keresztül, hogy eljusson idáig, hogy ezt meg tudja fogalmazni. Micsoda gyötrelmek, fájdalmak tömege kellett ahhoz, hogy ez így kicsúcsosodjon.... Sokat beszélgettünk, egész estig beszélgettünk a gyerekekkel, és nem találtam a helyemet hosszú ideig. Hazajöttem, és elkezdtem gondolkodni, hogy mi történik a világban. Addig én búra alatt éltem. Soha nem ért semmiféle atrocitás. Mi kell ahhoz, hogy az ember úgy élje meg az életét, vagyis mi kell ahhoz, hogy egy gyerek, egy sérülékeny gyerek, vagy felnőtt. Mennyire befolyásoló tényező az, hogy milyen alapokkal rendelkezem, az, hogy a szülők nevelése, vagy a környezetnek a hatása mennyire jelentős. És rájöttem arra, mindenféle előzetes tanulmány nélkül, hogy ez pusztán véletlen. Ha én nem ebbe a családba születek, ugyanolyan sérülékeny lehettem volna, mint az a gyerek, vagy bárki más, akit ilyenek érnek. És akkor én rájöttem arra, hogy onnantól kezdve másképp közelítetem meg az életet. Azt gondolom, hogy ez egy hivatás. A gyerekeknek, fiataloknak ma is azt mondom, a felnőtteknek is, hogy ha nem viselkedünk úgy, ha nem adunk okot arra, hogy bántsanak, akkor nem bánthatnak. Csak a gyengét bántják, csak akkor, ha sebezhető felületet hagyunk. ... Azt gondolom, hogy az öntudat, meg az önértékelés nagyon fontos momentuma ennek a folyamatnak. ... Elkezdtem gondolkodni, mit is jelent nekem az, hogy én cigány vagyok? Miért szégyellik az emberek? Nekem ez olyan természetes, nekem ez fontos. Jó dolog az, hogy az vagyok. Egyrészt látom a különbséget a nem cigány emberek és magam között. Sok-sok dolog, hogy hogyan reagálnak bizonyos dolgokra, még akkor is, ha azonos a neveltetésünk, vagy a viszonyaink, akkor is a személyiségünk meghatározza, hogy reagálunk. És megtaláltam az értékeket. Megtaláltam azokat a dolgokat, amitől jó cigánynak lenni. Nem a bőrszínünk határozza meg az identitásunkat. Nem a nevünk határozza meg az identitásunkat. Hanem az, hogy egy közösségnek tagja vagyok. Egy olyan közösségnek, ami engem elfogad feltétel nélkül. Aki engem megtart, és segít, és szeret.”
Amikor a serdülő roma gyerekek fogalmazásaikban megpróbálták előrevetíteni, milyen az az elképzelt világ, amelyben húsz év múlva élni fognak, csak nehezen tudtak elszakadni attól a társadalmi valóságtól, amely kijelöli a számukra rendelt jövőt. Ha láttuk is, hogy ezekben a projekciókban a gyermeki fantázia segítségével egyeseknek sikerül átlendülni azokon a már ebben az életkorban bőségesen megtapasztalt akadályokon, amelyek hátrányos helyzetük, és – kimondva-kimondatlanul – roma származásuk miatt tornyosulnak előttük, ezek a szövegek arról keveset mondanak, mit jelent számukra ebben az életkorban a kisebbségi csoporthoz tartozás, a roma identitás. Az interjúk viszont, amelyeket ugyanebben a körben, tehát nyolcadikos roma gyermekekkel folytattunk, alkalmasnak tűnnek arra, hogy fejlődésében kövessük nyomon az etnikai azonosulás kialakulását. Vizsgálhatjuk, milyen elemekből épül fel az az identitás-struktúra, amelynek már szerves részei azok a tapasztalatok, amelyeket ezek a gyerekek éppen a roma származásuk miatt élhettek meg, megfigyelhetjük, hogyan helyezik el magukat abban a társadalmi közegben, amelynek kisebbségiként lehetnek részesei. Főbb kérdésköreink – mióta van tudatában roma származásának, mit jelent ez számára, hogyan látja saját csoportja és a többségi társadalom viszonyát, tapasztalt-e konfliktusokat romák és nem-romák között, és ha igen, milyen területeken, mit vár romaként a jövőtől – szándékaink szerint lehetőséget teremtenek az identitás-stratégiák modellezésére, vagy legalábbis az ezekre vonatkozó feltételezések megfogalmazására. Egy pályaválasztási döntés előtt álló nyolcadikos gyerek számára valódi dilemmát jelenthet, hogy kisebbségi hovatartozását felvállalva készül-e továbbhaladni, vagy inkább ettől függetlenítve magát, a többségbe kíván-e beolvadni. Mindkét szélső eset mögött a megélt tapasztalatoknak és azok interpretációjának változatos példái állhatnak, amelyek segítségével nemcsak az identitás-fejlődés elméleteihez szolgáltathatunk empirikus bizonyítékokat, hanem talán közelebb kerülhetünk annak a társadalmi valóságnak a megismeréséhez is, amely keretet ad roma és nem roma gyerekek szocializációjának. Az elemzés alapját képező közel száz interjú harmadát Budapesten, mintegy felét (46%) vidéki kistelepülésen, és egyötödét (21%) vidéki nagyvárosban készítettük. Az interjúalanyok kiválasztásánál törekedtünk arra, hogy hasonló arányban szerepeljenek közöttük fiúk és lányok – ez a törekvésünk nem teljesen sikerült, ugyanis a válaszolók többsége (60%) lány volt. A felkeresett gyerekek jellemzően nagy családokban éltek. Interjúalanyaink csak 3%-ának nem volt testvére és valamivel több, mint negyedüknek csak egy testvére volt. A minta egészére a legjellemzőbb testvérszám a három volt, de ötödük családjában négy, további közel ötödüknél pedig ennél több gyerek nevelkedett. A magas gyerekszám inkább a kistelepüléseken élőkre volt jellemző, a három gyerekes család pedig Budapesten volt a leggyakoribb. A gyerekek kétharmada mindkét szülőjével együtt élt, 17%-ukat édesanyja egyedül nevelte, mintegy tizedük valamelyik szülőjével és annak új házastársával lakott együtt, néhányukat nagyszülők nevelték, és olyan válaszoló is került a mintába, aki jelenleg a gyermekvédelem krízisotthonában tartózkodik. A megkérdezett gyerekeknek csak alig több, mint negyede számolt be arról, hogy mindkét szülője dolgozik (ez persze nem feltétlenül jelentett legális foglalkozást: többen említették, hogy apjuk vagy anyjuk feketén dolgozik, például árusít, napszámba jár, illetve többen közülük a település közmunka programjában vesz részt). További harmaduk édesapja, 16%-uk édesanyja rendelkezik kereső foglalkozással. A foglalkoztatás bármely formája Budapesten mutatja a legmagasabb arányokat, és a jövedelemszerző tevékenység a kistelepüléseken látszik a legkevésbé elérhetőnek. A minta egészét tekintve a gyerekek több, mint fele (55%) „magyar” többségű iskolába/osztályba járt, negyedük azonban olyan iskolába, ahol a gyerekek nagyobb hányada roma volt, és további 21%-uk szegregált cigány osztályban tanult. Ez utóbbiak elsősorban azokon az elcigányosodott kistelepüléseken éltek, ahol ha volt is iskoláskorú nem cigány gyerek, azt jellemzően a közeli település iskolájába vitték, megvalósítva ezzel a spontán szegregáció jól ismert jelenségét. A vidéki nagyvárosokban élő gyerekek alig ötöde járt csak cigány többségű osztályba, a fővárosi gyerekeknek pedig mintegy kétharmada olyan iskolában tanult, ahol a gyerekek többsége magyar volt, de a roma többségű osztályokba járóknak is voltak nem roma osztálytársai. Akár eszmélésük óta tudták, akár csak később szembesültek vele, válaszolóink mindegyike elfogadta, hogy romának született, ehhez a csoporthoz tartozik. Szinte nem volt azonban olyan interjúalanyunk, aki már a ténymegállapításhoz ne fűzött volna valamifajta minősítést, ítéletet, például - viszonyítást a többséghez: „Nem tudtam. Nem is érdekelt. És akkor meghalt a mamám, és találkoztam apukámmal, és tökre magyarnak néz ki, félig az is. És akkor kérdeztem anyut, hogy én mi vagyok, mert nem hiszik el, hogy én cigány vagyok. Kérdezték is, sok magyar is kérdez, hogy te ugye magyar vagy? Mondom, nem. Azt mondták, nem baj. Volt, aki meg azt mondta ... fúj, ne foglalkozzunk velük. Miért, mondtam, ugyanolyan ember vagyok, mint ti.” Az interjúk mintegy 40%-ában nem fogalmazódott meg explicit formában, hogy romának lenni előny-e, vagy inkább hátrány. Ahol azonban erre vonatkozó utalás történt, a mintánkba került fiúk között jelentősen többen voltak azok, akik számára a kisebbségi, roma lét hátrányt jelent, mint akik etnikai hovatartozásukat előnyként értékelték volna (39 vs 29%). Lányok esetében ez az arány éppen fordított volt. Lakóhelyük alapján viszont a budapestiek tértek el jelentősen a másik két települési csoporttól: csak közöttük voltak relatív többségben azok, akik számára romának lenni inkább büszkeség forrása, mintsem hátráltató tényező. Valaki ezt így fogalmazta meg: „Én már nem tudnék úgy élni, hogy magyar vagyok. De nem tudom, hogy miért. Csak így jön. Örülök, hogy ilyennek születtem. Legyek olyan, amilyennek születtem. Ha magyar lennék, akkor sem utálnám a cigányokat. A magyarokat sem utálom. Fel kell vállalni. Ezen mit kell szégyellni?”
A mintába került gyerekek 80%-a ismeri azokat a negatív sztereotípiákat, amelyeket a többség tagjai a cigányok összességére vonatkoztatnak. Ezeket részben maga is alkalmazza, ritkábban saját csoportjának, inkább a tőle különböző roma közösségek tagjainak jellemzésére. „Belőlem nem nézik ki, hogy cigány vagyok. Van, aki meglátja, van, aki nem. Nekem ebből nem volt még problémám. .. Ha sötétebb lenne a bőröm, akkor is elővenném azt az énemet, hogy meglássák, hogy nem vagyok egy putris.” ... „Nagyon sok ember van, aki elítéli a cigányokat, mert akikkel találkoznak, pont olyanok, hogy csúnyán viselkednek, koszosak, és már úgy vannak elkönyvelve bennük, hogy a cigányok ilyenek, és ezért távolodnak el tőlünk.” Fiúk és lányok között a legnagyobb különbséget a „más cigányokra” vonatkozó sztereotípiák hangoztatásában láttuk: a lányok kétszer gyakrabban jellemzik a tőlük különbözőeket a többség által elfogadott és gyakorolt kommunikációból jól ismert negatív vonásokkal. A budapestiek több, mint fele találkozott már azzal, hogy romaként negatív sztereotípiákat alkalmaznak vele szemben, a vidéken élők között ez az arány csak 33% körül van. Úgy tűnik, a vidéki nagyvárosok lakói igyekeznek leginkább ezeket a sematikus vélekedéseket inkább a másfajta, tőlük eltérő cigány csoportokra alkalmazni, például: „...az oláh cigányok között is vannak normálisak, .. de a legtöbb részük azoknak, azok alacsonyítanak le bennünket, a normálisabb fajtákat”, és ők a leginkább hajlamosak arra is, hogy a többséghez tartozókról, a nem cigányokról negatív jellemzést adjanak. „Én inkább cigánynak tartom magam. Mert nekem jobban tetszik ... sokkal jobban tetszik, mint a magyar. A magyarok sokkal ... fukarabbak... Így is az osztályunkban, ha egy zsömlét megeszünk, először végigvisszük a termen, és úgy eszünk...” Ha valaki cigányként iskolába jár, egy olyan közösség részévé válik, ahol akarva-akaratlanul szembesülnie kell az etnikai alapú kategorizációval. Bár volt olyan interjúalanyunk, aki egyáltalán nem érezte relevánsnak ezt a megkülönböztetést, hiszen: „A D-ba járok itt G-n. Ugye oda sok roma jár ebből a térségből .... Az egy vegyes suli, vannak cigányok, meg magyarok is. És nagyon jól megférünk, néha vannak természetesen gondok, de megférünk. Én nagyon szeretem a sulit, mert nagyon sok mindent ki tudnak használni a diákok. Itt most nem gondolok a magyarokra vagy a cigányokra külön, hanem a diákokra, így vegyesen. Nagyon sok szakkör van, rajzszakkör, informatika szakkör, sportszakkör, minden.” Ezzel együtt maga is elfogadta az etnikai besorolás létjogosultságát, érzékelhetően felvállalva hovatartozását: „Hát az én osztályomban körülbelül húsz százalék a cigány, nyolcvan százalék a magyar. De van például olyan osztály is, ahol a nyolcvan százalék cigány és a húsz százalék magyar. Szóval az egész suliban az arány olyan ötven-ötven, de vannak osztályok, amelyeken belül több, illetve kevesebb. De nagyon jól elvagyunk, szóval nincs baj. Amikor néha vannak mégis ilyen balhék, akkor én nem keveredek bele természetesen, mert én nem szeretem az ilyen balhékat, de azért csak benne van az, hogy azért odaállok ahhoz, akinek igaza van. Meglepő, de legtöbbször a cigányoknak van igaza.” Többségük azonban a cigány-magyar megkülönböztetést olyan viszonyulásként élte meg, ami nemcsak a sztereotipikus megítélés miatt volt sérelmes számára, hanem mert az előítéletességet, a távolságtartásban megnyilvánuló averziót érzékelte benne: „Vannak páran, akik nem barátkoznak cigányokkal. Meg olyan cigányok is, akiknek csak cigány barátai vannak. Meg vannak olyanok is, akik jobban szeretik a cigányokat, mint a magyarokat. De azokkal is szóba állunk, akik egyébként nem barátkoznak cigányokkal. Nem csúfolnak, csak egyszerűen nem barátkoznak velünk. Hát van, aki nem ragaszkodik a cigányokhoz, vagyis aki utálja őket úgymond. Azokon látszik, húzódnak tőlünk. Ha mondjuk odamegyek ceruzát kérni, nem küld el, csak azt mondja, hogy jaj nincs, vagy kitörött a hegye. Akkor én látom rajta. De baj nincs ebből. Ha egyszer nem akar, akkor nem kell. És nem is érdekel, bár azért rosszul esik.” Különösen sérelmes, ha az előítéletes kategorizáció és sztereotipikus megítélés tanár részéről éri a diákot: „Bementem egy történelem versenyre, és az igazgató odajött hozzám, hogy egy másik, gyengébb szakközépiskolában most van az iskolalátogatás, rossz helyre jöttem. Mondtam, hogy most jöttem a versenyre. Mikor megnyertem a versenyt, a csoportban elsők lettünk, akkor láttam az igazgatónőnek a fején ... hát tetszik érteni...” Vagy egy másik példa: „Az egyik cigány gyerek kérte a tanárt, hogy magyarázza el még egyszer a matekot. Azt mondta neki a tanár, hogy ő csak egy fizetést kap, ezért csak egyszer magyaráz.” Ha roma és nem roma gyerekek egy iskolába járnak, az osztályokban egymás között is megtapasztalják az etnikai alapú törésvonalat. De annak is tudatában vannak, hogy nem véletlen, ha nem cigány szülők más iskolába viszik gyerekeiket. Ha a spontán szegregáció kifejezést nem is ismerik, a tartalmával már tisztában vannak: „Nem, a faluban sok a magyar, de azok inkább V-re mennek. Valamiért nem jönnek ide. ... Nagyon sokan vannak magyar gyerekek is a faluban. Szerintem azt hiszik, hogy nem jó az iskola. Meg hogy a cigányokat lenézik. Meg hogy sok cigány jár ebbe az iskolába, és azért nem engedik a gyerekeket.” Interjúalanyaink bőségesen hoztak fel példát arra, hogyan élik meg, amikor saját csoportjukat érintő előítélettel találkoznak. A megkülönböztetésre, rasszista előítéletességre adott válaszok aszerint is különböztek, hogy a sérelem a személyt mint individuumot érte-e, vagy pedig csoportja egészére irányult. Ha „a cigányokat” minősítik, a saját csoport közössége valamifajta védelmet jelenthet: „... vannak olyan emberek, akik lenézik a cigányokat. ... Egy kiránduláson voltunk, és pont egy másik osztály mellett álltunk, és a tanulók, hát lecigányoztak minket. Mi erre nem szóltunk semmit, de nem volt túl jó érzés. Együtt voltunk ott, az egész osztály.” A másokkal megesett diszkriminatív élmények is hozzájárulhatnak a saját csoport iránti szolidaritás megerősödéséhez: „Volt már, hogy az egyik barátnőm apukája azt mondta a lányának, hogy cigánnyal ne járjon. Meg hogy este ne menjen egyedül a cigányok miatt. Hát kicsit ideges leszek tőle ... mert nekem is elmondja, hogy az apukája azt mondja, hogy cigány fiúval ne barátkozzon. Mert nagyon sok ember tudatlan, csak azt tudja, hogy a cigányok milyenek ...” Ugyancsak visszatérő élményük volt a megkérdezett gyerekeknek, hogy szórakozóhelyre, diszkóba nem engedték be őket cigányságuk miatt. Ilyenkor is a jellemző válasz az adott hely elkerülése, a konfliktus előli menekülés volt: „Volt már olyan, hogy elmentünk a diszkóba, és nem engedtek be, mert a tesóm barna bőrű.... Elmentünk a diszkóba, és sokszor nem engedtek be. Volt, hogy elmentem a barátommal, ő is roma, és ilyen baseball sapkában volt, rapper ruhában, és bemegyünk a diszkóba, az őr is tudja, hogy a sapka alatt nincs megcsinálva a haja. És azt mondta, vedd le a sapkádat, és akkor azt mondták, haza kell menni, nincs megcsinálva a haja. Valamibe bele akartak kötni. ... Volt, amikor visszakérdeztem, hogy miért kell belémkötni, nem mondanak semmit. ... Valamit vissza kell szólni nekik, de úgyse lehet. Nekimenni nincs sok értelme, mert úgyis az lenne, hogy mi kezdtük a balhét, ha nem is mi kezdenénk.” A csoport egészét érintő megkülönböztetés az interjúk tanúsága szerint azonban megerősítheti a csoport-hovatartozást, akár az identitás öntudatos felvállalását is: „Összetartóak vagyunk. Ha valaki az egyiket megsérti, akkor az összes kiáll mellette. Nincs senki kiközösítve. ... Akárhányszor megyünk valahová, akkor egyből látják rajtunk, hogy cigányok vagyunk. De minket az nem érdekel, mert jó lenni cigánynak... Nem tudom, miért. A hátunk mögött elmondanak mindent, de akkor se érdekel minket. Magyar az anyanyelvünk, de ha egyszer cigányok vagyunk, akkor cigányok. Nem kell azt tagadni.” Ha nem a cigányokra mint csoportra vonatkoznak az előítéletes vélekedések, rosszindulatú minősítések, hanem a serdülő gyereket személyében éri sérelem – különösen, ha azok a serdülőkorban fontos társas kapcsolatok alakulásába durván beavatkozó szülői elvárások formáját öltik -, már nehezebben feldolgozható konfliktusokat okoznak. „Meg most, hogy serdülök fel, sok lány van körülöttem. És tényleg csak barátok, nagyon jó haverok, de az anyjuk eltiltja őket tőlem, mert ugye roma vagyok. És némelyik barátomat azért vesztem el, mert ők az anyjukra hallgatnak, vagy esetleg az apjukra.” Ugyanennek az interjúnak a következő, hosszabban idézett részlete egy kamaszkori szerelmi történetet elmesélésén keresztül bizonyítja, hogy elbeszélője tisztában van a cigányokkal szembeni irracionális gyűlölettel, ami nemcsak a magyar lánnyal való kapcsolat alakulását nehezíti, hanem – legalábbis a megbántott fiú félelmei szerint – akár az ellene irányuló fizikai agresszióban is testet ölthet: „Igen, egy év és két hónapot jártam egy lánnyal, egy magyar lánnyal. ... És ez alatt az egy év, két hónap alatt pont azért lett egyszer vége, mert a szülei fajgyűlölők. ... Most jóban vagyunk, egy ideig össze voltunk veszve ... De látszik, hogy szeret, csak nem akar velem járni. De nagyon jól elvoltunk, nagyon szerettük egymást. Csak néha az volt a rossz, hogy el kellett távolodnunk egymástól, meg azt kellett hazudnunk sok mindenkinek, hogy nem is vagyunk együtt, a szülei miatt. Mert egy időben figyeltettek minket a tanárokkal is, mindig megpróbáltak minket szétszedni. Olyan is volt, hogy a Vivi apukája feljött az iskolába, és elég szépen lecseszett, szinte már úgy volt, hogy el kellett mennem, mert ha ott maradok, akkor az lett volna, hogy meg is üt. És akkor azt gondoltam, na jó, nekem elegem van, nem akarok sem magamnak, sem a Vivinek rosszat, szakítok vele. Szakítottam vele, szegénykém elsírta magát, aztán visszamentem. És utána meg az volt, hogy mondta a Vivi az apjának, hogy „végleg szakítottam a Norbival, miattatok, mert miattatok nem lehet”. És azóta úgy tudták, hogy nem járunk. ... De az nagyon rossz volt annak idején, hogy tényleg sehova nem tudtam menni vele emiatt. És mindig mindenkit be kellett vonni, hogy menj el moziba a Flórával, mondd otthon azt hogy vele mentél, és akkor majd én is odamegyek, mindig ott kellett lenni valakinek, nem tudtunk soha kettesben lenni. Az alatt az idő alatt, amíg együtt voltunk, folyamatosan bujkáltunk. Az apja, az meg olyan ember, hogy kajak alkoholista. Egyszer majdnem el is ütött, és szerintem nem véletlenül. Egy ember, akármennyire be van rúgva, akkor is látja, hogy egy gyerek az út szélén megy. Ő meg ment a kocsival, olyan 60-70-nel, én meg az árok szélén mentem, ő meg dudált, erre én beugrottam az árokba, mert ő meg rám rántotta a kormányt. És akkor kiszállt, és kiabált, hogy én hogy képzelem, hogy az út közepén megyek. Lehet, hogy azért is szerettem ennyire belé a Vivibe, mert ennek ellenére velem maradt. Mert mindenki eltávolodott tőlem. És neki nagyon rossz volt az, hogy hazament, és mindig hazudott, hogy hol volt, minden nap hazudott. Pedig én mondtam neki, hogy inkább ne legyél velem, inkább menj haza és mondd meg az igazat. De ő mindenáron velem akart lenni. Szóval ez olyan volt, mint egy film.” A többségi társadalom irányából érkező fenyegetés, negatív megítélés, megkülönböztetés ellen a roma közösség, ezen belül is elsősorban a család – jellemzően a kiterjedt nagycsalád, a szülők rokonságával, unokatestvérekkel együtt – jelentett válaszolóink számára olyan védelmet, az anyagi és érzelmi biztonság támogató hálóját, amelyet az interjúk többségében megemlítettek: „... én például felszállok egy villamosra, és egyből kapcsolatot teremtek a szememmel egy romával. Nem tudom, miért, de mindig azt veszem észre rajtuk, hogy istenem, romák vagyunk, össze kell tartanunk. És akármilyen fajták vagyunk, akkor is...” Érdekes módon éppen a budapesti interjúalanyaink beszéltek nagyobb arányban a családi összetartás szerepéről, akik pedig – legalábbis falusi válaszolóinkhoz képest – inkább éltek nukleáris családban, a rokoni kapcsolatok egy részétől térben elszakítva. Az interjúkból az is kiderül, a gyerekek egy része a velük, romákkal szemben tanúsított előítéletes, rasszista megkülönböztetést képesek tágabb kontextusban értelmezni, például aki úgy látta: „Amerikában úgy tekintik a feketéket, mint itt Magyarországon a cigányokat.”, vagy aki a cigányellenességet a magyar társadalom xenofóbiájával hozta összefüggésbe: „Magyarországon minden más fajt elítélnek. A kínaiakat is nagyon utálják. Sokszor láttam már én is kínait dzsippel meg minden, és akkor ott állt egy magyar ember, csúnyát mondott rá: nézd a kínait! Nekünk nincsen, nekik meg van, a bevándorlóknak...” Még azzal is szembesülni kellett egyiküknek, hogy a rasszista diszkrimináció legszélsőségesebb formáját, a megvetett, kirekesztett népcsoport fizikai megsemmisítését célzó náci népirtás történelem órán említett példáját osztálytársai őrá és a mai cigányokra vonatkoztatta: „Szóba jött az egyik órán, hogy Hitler hova különítette a cigányokat. Először a zsidókat, másodszor a cigányokat akarta kiirtani. És ez kicsit szarul esik, mert egy csomóan rám néztek. .. Meg azt mondták, milyen kár, hogy Hitler nem hajtotta végre, hogy előbb a romákat irtsa ki.” A diszkriminációra, a romákkal szemben alkalmazott negatív sztereotípiákra, az előítéletes megnyilvánulásokra, tehát az etnikai identitás fenyegetésére adott válaszokat a bevezetőben említett három típus - passzív (rezignált tudomásulvétel, beletörődés), aktív és agresszív reakció - szerint kategorizáltuk. Bár az interjúk 43%-ában nem találtunk utalást a lehetséges reakciókra, a fennmaradó esetekben a legjellemzőbb válasznak a verbális konfrontációt, tehát az aktív választ találtuk, például: „Volt egy kb. 110 centis gyerek, elkezdte nekem mondani, hogy cigány, cigány, dig-dig, babot eszik, megnő. Mondtam neki, hogy elkaplak, megverlek, csak gyere be a suliba. Jött a suliba, elkezdett szemétkedni velem, mondtam neki, hogy fejezd be, nem akarlak megverni, nem akarok rögtön első nap verekedni.” Ez különösen a fiúk körében fordult elő, akik amúgy is gyakrabban említettek olyan sérelmet, amelyért legalább szóban igyekeztek visszavágni. De számos példát találtunk az elfordulásra, a kikívánkozó válaszreakció elfojtására is: „Volt egy olyan incidens, tavaly, anyukámnak volt a szülinapja, és elmentünk egy étterembe, és mondta a pincér, hogy romákat nem szolgálunk ki. .. apám 45 éves létére fölállt, elsírta magát, és kimentünk.” Vagy egy másik példa: „Amikor megyek hazafelé, akkor beszólnak nekem, hogy büdös cigány, meg ilyenek. Hát rájuk hagyom, nem foglalkozom vele. Semmi értelme.” „.A múltkor buszoztam, felszállt egy kismama, felálltam, át akartam adni a helyet, ő meg mondta, hogy cigány után nem ülök le. Én meg úgy voltam vele, hogy csöndben maradtam, és kész.”
Nyilván személyiség-függő – bár nehezen elválasztható a személyeket körülvevő társadalmi közeg gátló vagy bátorító hatásától -, hogyan reagál valaki a megkülönböztetésre, megalázásra, fizikai fenyegetésre, vagy éppen csak a tőle való elhúzódásra, a többséghez tartozók térbeli elkülönülésére. Interjúalanyaink egy részéből a megkülönböztetés éppen a cigányok iránt érzett szolidaritás erősödését, a roma identitás felfedezését segítette elő. Ezekben az esetekben mindig tetten érhetünk valami olyan személyes élményt, emléket, ami az öntudatra ébredést kiváltotta. Ilyen lehet, ha valaki családi hatásra, vagy más, számára tekintélyt jelentő személy segítségével fel tudja dolgozni, mit jelent Magyarországon a roma kisebbséghez tartozni, ha ezért tudatosan megismerkedik népcsoportja történelmével, nyelvével: „Testvéremmel, meg az apámmal nagyon sokat beszélgetünk erről, hogy miért különböztetik meg a romákat. Meg egyáltalán, hogy miért nem magyar? Miért nem azt mondják, hogy magyar? És ugye megtudtam az utóbbi években, az iskolából és a szüleimtől, hogy mi Indiából származunk, onnan kezdtünk el vándorolni, vándorló nép voltunk, mindenhol szinte megfordultunk, Amerikától kezdve Angliáig mindenhol vagyunk, de Mátyás király itt megengedte, hogy letelepedjünk. És nagyon nagy kultúrát hoztunk be, szóval a magyar mulatós zene az egyenlő a cigányzenével. És régen azt mondták, hogy ez egy külön zenei világ, ez egy külön stílus de most már Amerikában mondjuk azt mondják, hogy a magyar zene az egyenlő a cigányzenével. Szóval nagyrészt a magyar zenei kultúra az az, amit mi hoztunk be. ... Amikor például ezt megtudtam, akkor büszke voltam magamra. Sokszor vagyok büszke. Most például van egy ének, amit nagyjából le tudtam fordítani. És apám nem is segített, ő azért tud cigányul, én csak sejtem, kapizsgálom a cigányt, és akkor büszke voltam magamra, mert magyar gyerekek is, meg cigány gyerekek is meg vannak őrülve ezért a zenéért. Az L.L. Junior meg a Stefano.” Ugyancsak támaszt jelent a csoport-hovatartozás öntudatos felvállalásához, ha olyan közösségre talál valaki, amely feladatának tekinti az etnikai közösségi tudat megerősítését, a különbözőségben rejlő értékek felismertetését és ezen keresztül pozitív önkép kialakítását. Ilyen lehetett az a roma gyerekek számára szervezett nyári tábor, amelybe interjúalanyunk is eljutott: „Az ösztöndíj és a nővérem által kerültem ebbe a közösségbe, és amikor először voltam, nagyon jó viszonyba kerültem mindenkivel, barátságba, és nagyon jól éreztem magam. Éreztem, hogy mások is olyanok, mint én. Régebben is éreztem, de most jobban. ... Vártam egész évben, mert tudtam, hogy jó lesz. Tudtam, hogy vannak olyan emberek, akikkel jól tudom érezni magam. ... Én szeretnék evvel a dologgal megismerkedni, a romológiával, hogy a cigányoknak az etikáját, viselkedését figyelni. ... Még nem képzeltem el, hogy ilyen közösségben fogok dolgozni, de ha lenne ilyen lehetőség, én szívesen elvállalnám.” Az identitás fejlődésének szakirodalomból ismert szakaszolását alkalmazva megkíséreltük interjúalanyainkat aszerint osztályozni, vajon a kérdezés időpontjában etnikai identitásuk fejlődésének melyik szintjére jutottak el. Válaszolóink között azonos arányban (38-38%) voltak azok, akik az ún. „reflektálatlan”, illetve akik a „feltáró” kategóriába kerültek, és csupán 22%-ukról mondhatjuk azt, hogy önazonosságuk a „beteljesült” szakaszba érkezett. Összhangban az eddig ismertetett különbségekkel fiúk és lányok között azt találtuk, hogy a lányok relatív többsége saját romaságát kevésbé érzi problematikusnak, hiszen közülük kevesebben szembesültek etnikai csoportjukat érő fenyegetéssel, így kevésbé is érzik szükségét hovatartozásukat tematizálni. Mindezek alapján végül roma serdülő interjúalanyainkat identitás-stratégiájuk szerint csoportosítva a következő modellekhez jutottunk el: 1. Romaként egyenrangúságra törekvők, bizonyítani akarók A válaszolók relatív többségét (40%) azok a fiatalok alkotják, akik nem megtagadva származási csoportjukat, a felnőtt életükről szóló terveikkel (továbbtanulás, szakmaszerzés, saját lakás, független anyagi lét, nem korai házasságkötés, kevés gyerek, stb.) akarják bizonyítani, hogy romaként sem másodrendű állampolgárok, ugyanarra képesek, mint a többségi társadalom tagjai. „Nem szégyellem, hogy cigány vagyok, és hogy merem vállalni, tehát megmondom mindenkinek, hogy cigány vagyok, de nem nagyon vagyok oda a szokásokért. És a zenéket sem nagyon szeretem...”. „A családom is cigány, tehát én is az vagyok, ezt nem tagadom le, és szerintem amennyit én tudok a többi cigányról, az mondjuk így elég. De hogy többet tudjak, az nem kell....Szerintem cigánynak azért jó lenni, mert ő különbözik a magyartól. Ő azért büszke. Vagy a magyar azért érzi különlegesnek magát, mert ő mondjuk más, mint a cigány. Tehát mindenkiben van egy olyan érzés, hogy én más vagyok”. „Azért, hogy az egyik ember feketébb, mint a másik, nekem az semmi. Lehet, hogy feketébb, de ugyanúgy ember, és ugyanúgy érez. Szerintem ugyanúgy harcol azért, hogy elérje azt a célt, amit kitűzött magának. Tehát ugyanazokat csinálják, de a szín az mindig ott van... nekem az nem számít, hogy ki milyen színű. Nekem csak az, hogy milyen a belső értéke...” Ebben a kategóriában kiemelkedő arányban szerepelnek a budapesti interjúalanyaink. 2. A cigány hagyományokat öntudatosan felvállalók A minta mintegy harmadát öntudatos, a cigány hagyományokat felvállaló, azokat fenntartani kívánó fiatalok alkotják. Ebbe a korántsem homogén csoportba soroltuk azokat a válaszolóinkat, akik számára a cigány kultúra olyan többlet-értéket jelent, amely megőrzése, ápolása akár foglalkozásként is megjelenik a jövőről alkotott elképzelésben, például: „.. a bátyám hegedült, régen a Rajkóban, én pedig ott fogok most táncolni. Ez a cigányoknak a vérében van, ez a latin tánc”, de azokat is, akik a tradicionális cigány életformát, többek között a családi szerepekre vonatkozó előírásokat is követni szeretnék. „Másabb egy cigány lány, jobban érzi azt, hogy mit akarok, mit tudok.. Az én családomban azt szeretném, ha lesz, hogy azért tartsák a hagyományokat.” Talán nem véletlen, hogy kevesebb lány került ebbe a csoportba, mint fiú, hiszen a lányok között többen említették, hogy a korai gyermekvállalást, a férfiaknak alárendelődő feleség szerepet nem tartják összeegyeztethetőnek továbbtanulási vágyaikkal. A hagyományos cigány szokásokról például ezt mondta egyikük: „...az oláh cigányok 14 éves korukban lefoglalják a párjukat. Ha akarja, ha nem, és el kell vennie a lányt, hiába nem szereti”. Vagy: „Nálunk ez a szokás, hogy a feleségnek nem illik dolgozni...” Lakóhelyük szerint viszont a falusiak közül kerültek többen ebbe a kategóriába. 3. A többségbe beolvadni kívánók A harmadik csoportot (16%) azok az interjúalanyaink alkotják, akik legszívesebben beolvadnának a többségbe, a teljes asszimilációt választanák. Az egyik idetartozó interjúalanyunk, aki érzékeli a két etnikai csoport különbözőségét, viselkedésével – az elfogadás reményében - inkább a magyarokhoz igazodna: „.. hát mikor velük vagyok (romákkal), szoktam azt, hogy én is úgy viselkedek, hogy beváljak nekik, de rájöttem, hogy nem kell nekem az. Inkább viselkedem úgy, hogy mindenhol megfeleljek, tanároknál is, és akkor nem lesz abból baj. ..elmagyaráztam nekik (romáknak), hogy viselkedjetek úgy, ahogy kell, mert az élet nem arról szól, hogy kimegyek az utcára és hangosan ordibálok...” Ők azok, akik külsejükben is igyekeznek a többséghez hasonulni (pl. öltözködéssel, hajfestéssel, zenei ízléssel), akik nem cigány társat választanának maguknak, esetleg külföldön képzelik el a jövőjüket. „Többen mondták, hogy szerencsésebb vagyok, mert rajtam nem látszik. És emiatt jobban tudok majd elhelyezkedni... Ha pincérnőként elhelyezkedek, akkor ne lássák rajtam, hogy én roma vagyok... nem feltűnősködni...”.”Én a saját lábamra akarok állni, és úgy próbálom meg. Úgyis mindent nekem kell megcsinálni. Vannak ezek, akik inkább nem dolgoznak, segélyt mennek kérni, ételt, de dolgozni nem mennek. Én inkább éhen halok, de nem fogom zaciba adni ezt meg azt, meg kérni, inkább éhen halok.”
Végül a gyerekek kicsi, de nem elhanyagolható csoportját öngyűlölő, negatív identitásúként írhatjuk le. Ezek a serdülők – legalábbis az interjú szövegek tanúsága szerint - csak keserű tapasztalatokat szereztek eddigi életük során romaságukkal összefüggésben, így mindent, ami a kisebbségi sorsra emlékezteti őket, megtagadni igyekeznek. A szélsőségesen negatív beállítottságra vonatkozó példa: „... Nem is érdekel. Én ki akarok ebből lépni. Én ilyen világot nem is akarnék látni soha többet, ha megtehetném. Meg is teszem. Kell. ... Nem tudom, miért születtem annak. Inkább lettem volna egy patkány.” Az identitás-kategóriák ismeretében néhány újabb összefüggésre is rávilágíthattunk. Evidensnek tűnik, és kis interjús mintánkon be is bizonyosodott, hogy aki már rendelkezik diszkriminációs tapasztalattal, az inkább hajlamos arra, hogy roma csoporttagságát hátrányként élje meg. Nem mindegy azonban, milyen társas környezetben él, iskolájában, ahol napjai nagy részét tölti, kik veszik körül. Úgy láttuk, a „magyar” többségű iskolába járók nagyjából azonos arányban ítélték származásukat előnynek vagy hátránynak, azok között azonban, akik roma többségű, de nem szegregált osztályban tanultak, többen voltak, akik romaságukat elfogadva, annak pozitív oldalait élvezték. Nyilván számukra nagyobb védelmet jelentett a hasonlóak, a saját csoport közössége, mint azok számára, akik az osztályban nemcsak etnikai, hanem számszerű kisebbséget is alkottak. Akik pedig egyáltalán nem is érintkeztek a többséghez tartozó gyerekekkel, mert szegregált osztályokba jártak, az interjúk során a cigánysághoz tartozást inkább hátrányként élték meg. A roma közösség, ezen belül is elsősorban a család összetartását kiemelők között kétszer annyian voltak, akik e támogató háttér ismeretében cigányságukat pozitívumként élték meg, mint akik az interjúkban nem tettek említést a szűkebb vagy tágabb etnikai csoportjuk által nyújtott biztonságról. Az előny/hátrány dimenziót az etnikai identitás fejlődésének stációira vetítve azt tapasztaltuk, hogy míg a reflektálatlan szakaszban lévőkre az előnyök és hátrányok azonos arányú említése volt jellemző és az ún. feltáró szakaszba tartozók körében inkább a romasághoz fűződő hátrányok hangsúlyozódtak, addig akit az ún. beteljesült szakaszhoz soroltunk, azok túlnyomó többsége romaságát kifejezetten a másságból származó többletként értékelte. Az pedig már az interjúkból kiolvasott identitás-típusok meghatározásából következik, hogy a romaságukat felvállalók két különböző megjelenési formája, tehát a romaként bizonyítani kívánók illetve a roma hagyományokat felvállalók csoportja egyenesen előnyként értékeli csoport-hovatartozását, míg a negatív identitásúak, valamint az asszimilálódni kívánók szinte kizárólag hátrányként látják azt, hogy cigánynak születtek. Ha pedig azt vizsgáljuk, vajon az identitás-típusok szerint osztályozott válaszolóink az identitás fejlődésének melyik szakaszában állnak, a következő összefüggésekre láthatunk rá. Akik már ebben az életkorukban a többségbe való beolvadást, az asszimilációt választanák, nagyjából egyforma arányban mutatják a feltáró és a beteljesült szakasz jellegzetességeit. A romaként bizonyítani kívánók túlnyomó többségének etnikai identitása viszont éppen az ún. feltáró szakasznál tart. Már érzékelik, milyen nehézségek állnak előttük, de még nem döntötték el, cigány identitásuk felépítése, vagy éppen a többségi életforma átvétele biztosítja-e inkább számukra a kívánt társadalmi integrációt, az egyenrangú állampolgári létet. Akik életüket a roma tradíciók követésével képzelik el, jellemzően két körből kerülnek ki. Nagyobbik részük azért nem kérdőjelezi meg ezeknek a hagyományoknak a létjogosultságát, mert tulajdonképpen nem is foglalkoztatja őket etnikai hovatartozásuk. A család, a közösség, ahová születtek, a generációkon keresztül megőrzött szokások, életforma, a tradicionális nemi szerepek, a cigányok kultúrája és zenéje, esetleg a saját nyelv mind természetes és sorsszerű adottságot jelent számukra. Kisebb hányadukat viszont úgy látjuk, mint akik eljutottak etnikai identitásuk beteljesült szakaszához: a hagyományok követése esetükben olyan tudatos választás, amelyben egyaránt szerepet játszanak a cigányok történelméről, hőseiről, kulturális és művészi teljesítményeikről szóló ismereteik, valamint az az elhatározás, hogy felnőtt életüket ennek a népcsoportnak a szolgálatába kívánják állítani – szociális munkásként, romológusként, vagy akár politikusként. Összegzés Nyolcadikos roma gyerekek körében végzett kutatásunk során serdülő gyerekek viszonyát vizsgáltuk saját etnikai csoportjukhoz abból a célból, hogy megértsük, mennyire része önképüknek etnikai identitásuk, milyen hatással van a jövőről alkotott elképzeléseikre az, hogy a roma kisebbséghez tartoznak. Meggyőződődhettünk arról, hogy ebben az életkorban a roma gyerekek már bőséges tapasztalattal rendelkeznek arról, mit jelent ebben az országban egy megvetett, sztereotípiákkal sújtott, elnyomott kisebbség tagjának lenni, milyen kitörölhetetlen nyomot hagynak bennük azok a keserű tapasztalatok, amelyek iskolai, mindennapi életüket kísérik, amelyek baráti, szerelmi kapcsolataikba is mélyen beavatkoznak. Mind a spontán módon megfogalmazott szövegek, mind pedig az etnicitás kérdéskörét személyes beszélgetésekben körüljáró interjúk alapján úgy tűnik számunkra, az etnikai önazonosság kialakulásának meghatározó tényezője az a stigma, amivel a többségi társadalom a romákat sújtja. Akár személyesen átélt konfliktushelyzetekből, akár roma társaikkal együtt megélt kiközösítő, averzív, verbálisan vagy ritka esetben akár ténylegesen agresszív megnyilvánulásokból származik is az a tudás, amit a romákat kívülről érő megítélésről szereznek, ez a kívülről megalkotott kép áthatja saját maguk és csoportjuk egészének megítélését is. A kívülről sugallt negatív kép óhatatlanul valamifajta reakciót vált ki az érintettekből – adott esetben azokból a serdülőkből, akik éppen abban az életkorban vannak, amikor identitásuk formálódik, megszilárdul. Ha a rasszizmus, a diszkrimináció, a sztereotipikus megítélés a roma gyerekek mindennapi tapasztalata, akkor nehezen elképzelhető, hogy a saját, többségitől eltérő származási csoporttal való büszke azonosulás felvállalása legyen a domináns stratégia. Mégis – legalábbis az általunk megkérdezett nyolcadikos gyerekek körében – a legnagyobb csoportot azok alkották, akik származásukat nem megtagadva kívánnak érvényesülni, bizonyítani az életben. Hogy azután sikerül-e ez nekik, még nem tudni. A többségitől markánsan és hátrányosan eltérő iskolázási esélyeik nemigen valószínűsítik, hogy a számukra már túl korán kijelölt mellékúton meg tudják-e majd valósítani a többséghez tartozókéhoz hasonló foglalkozási, lakhatási, életmódbeli elképzeléseiket. Ezeknek a gyerekeknek az aránya pontosan egybeesik a szülői generáció azon csoportjának arányával, akik cigányságukat a különbözőség tudatában, a megkülönböztetéssel harcolva, de mégis vállalják. A gyerekek másik jellemző és viszonylag népes csoportja – szintén nagyjából a szülőkéhez hasonló arányban – a hagyományos cigány életformát választók összessége. A gyerekcsoportban – a szülőktől eltérően - megjelent az a típus is, amelyet az asszimiláció vágya jellemez. (Feltehetően egy nagyobb, más módszerrel kialakított mintán a felnőtt generációban is találnánk hasonló csoportot, a mi interjúalanyaink kiválasztása azonban a magukat romaként azonosító gyerekeken keresztül történt. Így nem is számíthattunk arra, hogy eljutunk azokhoz a roma származású szülőkhöz, akik a többségbe való beolvadást, az asszimilációt választották.) És mindkét generációban szembesülnünk kellett a stigmatizált, rasszista előítéletek által sújtott, a diszkriminációt nap mint elszenvedők azon csoportjával, akiket a megalázás, a megkülönböztetés tapasztalata maga és etnikai csoportja ellen fordított, akiket öngyűlölőnek, negatív identitásúnak neveztünk. Különösen a fogalmazások jövőre vonatkozó szövegeiből, de részben az interjúkból is az derült ki számunkra, hogy az etnikai identitás alakulása szempontjából ebben az életkorban a gyerekek java része már túl van a reflektálatlanság állapotán, és ahogy sűrűsödnek a tapasztalatok, sokasodnak az emberi viszonyokból, élethelyzetekből fakadó, a családi és iskolai szocializáció során megszerzett ismeretek, úgy kerül folyamatosan vizsgálat alá a „ki vagyok én” kérdése is. Úgy látjuk tehát, hogy vizsgálatunk alanyai már kezdik érteni, hova születtek, de még bíznak abban, hogy akár hangsúlyozottan roma öntudattal, akár a többségbe való beolvadás árán, de sikerül majd helyt állniuk az életben. Ahhoz azonban, hogy felvértezzék magukat a diszkriminációval, a megkülönböztetéssel szemben, hogy önérzetük rombolása nélkül védhessék meg magukat a rájuk mint etnikai kisebbségi csoport tagjaira háramló sztereotípiáktól, hogy megőrizhessék mentális egészségüket és a rájuk váró feladatok elvégzéséhez szükséges egészséges önértékelésüket, nem elég elfordulni, beolvadni, álomvilágba menekülni. Nyilván elsősorban a többségi társadalom kötelessége, hogy lehetővé tegye a különbözőség felvállalását, elismerje a kisebbségi etnikai azonosságtudat létjogosultságát. Egy elfogadóbb környezetben a roma kisebbséghez tartozó serdülő számára sem fenyegetést, hanem akár büszkeség forrását jelenthetné az, hogy cigánynak született. Brown, R. P. – Lee, M. N. (2005): Stigma consciousness and the race gap in college academic achievement, Self and Identity, 4: 149-157 Breakwell, G.M. (1986): Coping with Threatened Identities, London, Meuthen Feagin, J.R., Sikes, M.P. (1994): Living with racism: The Black middle-class experience, Boston: Beacon Press Gyukits György – Ürmös Andor (1999): A roma nők véleménye egészségi állapotukról és egészségügyi ellátásukról. Mentálhigiéné és Pszichoszomatika (3–4): 54–60. Hamilton, D.L.-Rose, T.L. (1984): A látszatkorreláció és a sztereotip nézetek fennmaradása, In: Hunyady Gy. (szerk.): Szociálpszichológia, Gondolat, 1984 Havas G.-Kemény I.-Liskó I. (2002): Cigány gyerekek az általános iskolában, Oktatáskutató Intézet – Új Mandátum, Budapest Kertesi Gábor (2005): A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában, Osiris Phinney, J. (1992): The multigroup ethnic identity measure: A new scale for use with adolescents and young adults from diverse groups. Journal of Adolescent Research, 7. 156-176 Phinney, J.S.-Chavira, V. (1995): Parental ethnic socialization and adolescent coping with problems related to ethnicity. Journal of Research on Adolescence, 5, 31-53 Pinel, E.C. (1999): You’re just saying that because I’m a woman: Stigma consciousness and attribution to discrimination. Self & Identity, 3, 39-51. Steele, C.M. – Aronson, J. (1995): Stereotype threat and the intellectual performace of African Americans. Journal of Personality and Social Psychology 69, 797-811. Tajfel, H. (1981): Human groups and social categories: Studies in social psychology. Cambridge University Press Young, I.M. (1990): Justice and the Politics of Difference, Princeton: Princeton University Press Voci, A. (2006): The link between identification and in-group favouritism: Effects of threat to social identity and trust-related emotions, British Journal of Social Psychology, 45, 265-284 Wakefield, W. D. – Hudley, C. (2005): African American Male Adolescents’ Preferences in Responding to Racial Discrimination: Effects of Ethnic Identity and Situational Influences, Adolescence, Vol. 40, No. 158, pp. 237-256 Yüklə 0,73 Mb. Dostları ilə paylaş:
|