NEGYVENEDIK FEJEZET mely Pickwick urat az élet nagy drámájának
egy új és nem érdektelen színterére vezeti el
A hátralevő idő, amit Pickwick úr még Bathban akart tölteni, minden különösebb esemény nélkül telt el. A törvényszéken megkezdődött a tavaszi ülésszak. Egy héttel később Pickwick úr és barátai visszatértek Londonba, s a kiváló elnök, természetesen hű inasának társaságában, egyenesen beköltözött régi lakásába, a György és Keselyű fogadóba.
Három nappal megérkezésük után, éppen akkor, amikor a City minden egyes órája külön-külön kilencet ütött, együttvéve és összesen pedig kilencszázkilencvenet, s Weller úr éppen vígan levegőzött a szálloda udvarán, egy frissen mázolt, különös formájú jármű állt meg a kapu előtt, s egy különös formájú úriember - aki éppen úgy illett a járműhöz, mint a jármű őhozzá - ugrott ki belőle nagy könnyedséggel, miután a gyeplőt a mellette ülő testes férfi kezébe nyomta.
A jármű nem volt szabályszerű kétkerekű gig, sem pedig phaeton. Nem volt sem homokfutó, sem üveges hintó; nem volt cséza, nem volt szekér, sem taliga, hanem e sokféle alkalmatosság mindegyikéből volt rajta valami. Világossárgára volt mázolva, ellentétben a kocsirúd és a kerekek fekete színével, a kocsis pedig a hagyományos vadászstílusban olyan párnákon ült, melyek két lábbal voltak magasabban az ülés hátánál. Egy elég jóképű pej volt elébe fogva; de egy kissé szilaj és makrancos paripának látszott, mely nagyon jól illett mégis a járműhöz meg a gazdájához is.
A gazda körülbelül negyvenéves lehetett, fekete haja volt, pofaszakállát gondosan fésülte, öltözéke szokatlanul pompás volt, tömérdek ékszert hordott és minden, amit viselt, legalább háromszor akkora volt, mint más úriembereken - s az egészet egy szőrös nagykabát koronázta meg. Kiszállásakor ennek a nagykabátnak a zsebébe mélyesztette bal kezét, míg a másik zsebéből jobb kezével egy nagyon rikító színű selyemkendőt húzott ki, s levert vele néhány porszemet a csizmájáról, aztán a markába gyűrte és peckesen végiglépdelt az udvaron.
Sam figyelmét nem kerülte el, hogy amikor ez az úr a kocsiról leszállt, egy kopott külsejű férfi, gombhíjas barna felöltőben - aki előbb a kocsmával átellenben fel-alá járkált - egyszerre átment a másik sorra és a kapunál megállt. Minthogy a szóban forgó úr látogatásának célját illetőleg Sam nagyon élt a gyanúperrel, a kapu alatt megelőzte és elállta az útját.
- Nos, kiskomám? - mondta a bolyhos kabátos ember gőgös hangon és félre akarta tolni Samet az útjából.
- Nos, mi baj van, kérem? - felelte Sam, és visszaadta neki a lökést kamatos-kamatjaival egyetemben.
- Hohó, ilyet ne tegyen, barátocskám; velem nem lehet kukoricázni - szólt a bolyhos nagykabát gazdája, fölemelve a hangját és sápadtan a dühtől. - Ide, Smouch!
- No, hát mi lesz itt, kérem? - mormogta a barna kabátos férfi, aki közben lassanként besettenkedett az udvarra.
- Semmi, csak ez a fiatalember kissé szemtelen - felelte a főnöke, és újra lökött egyet Samen.
- Ne bolondozzon, pajtás - mormogta Smouch, és még nagyobbat lökött rajta.
Ennek az utolsó lökésnek meg is lett a hatása, amelyre a tapasztalt Smouch úr pályázott, mert miközben Sam, hogy a nyájasságot sietve viszonozza, a barna kabátost az ajtófélfához szorította, a főnök egérutat nyert, és az ivószobába hatolt, ahová Sam követte, miután Smouch meg ő kölcsönösen még néhány hízelgő megjegyzéssel illették egymást.
- Jó reggelt, angyalom - szólt a főnök vakmerően és arcátlanul, a söntésasztalnál álló hölgyhöz fordulva. - Merre van Pickwick úr szobája, kincsem?
- Kísérje föl - szólt a kisasszony az egyik pincérhez anélkül, hogy a választékos vendéget csak egy pillantásra is méltatta volna.
A pincér megindult fölfelé a lépcsőn, s a bolyhos kabátú férfi követte, Sammel a nyomukban, aki a lépcsőn fölfelé menet a cselédség és más nézők kimondhatatlan gyönyörűségére, különféle taglejtésekkel fejezte ki határtalan megvetését és fölényét. Smouch úr, aki szakadatlanul köhögött, lent maradt és köpködve járt fel-alá a folyosón.
Pickwick úr mélyen aludt az ágyában, amikor korai vendége Sam kíséretében belépett a szobájába. Olyan zajjal nyitottak be, hogy Pickwick úr fölriadt álmából.
- Hozzon vizet a borotválkozáshoz, Sam - szólt ki Pickwick úr az ágy függönye mögül.
- Tüstént megborotválom, Pickwick úr, tüstént - szólt a vendég, s az ágy fejénél félrehúzta a függönyt. - Bardellné keresete alapján fel vagyok rá hatalmazva, hogy önt letartóztassam... Itt van a letartóztatási parancs... A polgári törvényszéktől. Itt a névjegyem. Felteszem, hogy hajlandó követni hivatalomba.
S azzal a járásbírósági tisztviselő (mert az volt) barátságosan a vállára ütött Pickwick úrnak, névjegyét a paplanhuzatra dobta és előszedett a mellényzsebéből egy arany fogpiszkálót.
- Namby a nevem - folytatta a bírósági tisztviselő, amikor Pickwick úr elővette szemüvegét a párna alól, s szemére illesztette, hogy elolvassa a névjegyet. - Namby, Bell Alley, Coleman Street.
Ebben a pillanatban közbelépett Sam Weller, aki le nem vette szemét Namby úr fényes hódkalapjáról.
- Maga talán quaker? - kérdezte tőle.
- Majd megtudja, hogy ki vagyok, ne féljen semmit, még mielőtt elmegyek innét - felelte felháborodva a járásbírósági hivatalnok. - Megtanítom én magát jó modorra, édes fiacskám, csak legyen még egy kis türelemmel.
- Köszönöm szépen - mondta Sam. - Hiszen én is csak jobb modorra akarom magát megtanítani. Vegye le a kalapját.
S azzal Weller úr a bírósági tisztviselő kalapját egy roppant ügyesen kiszámított mozdulattal a szoba túlsó sarkába röpítette, de olyan erélyesen, hogy Namby úr ráadásul majdnem lenyelte az arany fogpiszkálóját.
- Látja ezt, Pickwick úr - szólt a megrémült hivatalnok levegő után kapkodva. - Hivatalos kötelességem teljesítése közben az inasa az ön szobájában megtámadott. Nincs biztonságban az életem. Önt hívom fel tanúnak.
- Ne tanúskodjék semmiben sem, uram - vágott közbe Sam. - Hunyja be mind a két szemét. Legszívesebben kihajítanám az ablakon, csak az a kár, hogy a lapos ólomtető miatt nem esnék nagyot.
- Sam - szólt Pickwick úr haragosan, amikor Sam többrendbeli fenyegető mozdulatot tett. - Ha még egy szót szól vagy ha ennek az embernek csak a hajaszálát is meggörbíti, azonnal elbocsátom.
- De uram! - mondta Sam.
- Fogja be a száját - szakította félbe Pickwick úr. - Vegye fel azt a kalapot.
Ezt azonban Sam határozottan és kereken megtagadta, s miután gazdája keményen megdorgálta, a bírósági tisztviselő, akinek sietős volt a dolga, leereszkedett odáig, hogy saját kezűleg vegye fel a kalapját, közben azonban szakadatlanul fenyegetőzött, amit Sam nagy lelki nyugalommal hallgatott végig, csupán azt jegyezte meg, hogy ha Namby megint kegyeskednék fejére tenni a kalapját, akkor úgy leveri róla, hogy meg sem áll a harmadik utcáig. Namby úr talán úgy gondolta, hogy ez a művelet nem lenne nagyon kellemes reá nézve, minélfogva nem is akarta Samet kísértésbe vinni és rögtön felhívta Smouchot. Közölte vele, hogy a letartóztatás megtörtént és ráparancsolt, hogy várjon itt, amíg a fogoly teljesen felöltözik, aztán méltóságteljesen ellépett és elhajtatott.
Smouch mogorva hangon felszólította Pickwick urat, hogy siessen, ahogy csak tud, mert sok a dolog, aztán egy széket állított az ajtó elé és letelepedett, amíg az öregúr az öltözködésével elkészül. Samet bérkocsiért küldték s a triumvirátus a Coleman Streetre hajtatott. Szerencsére nem volt nagyon messze, mert Smouch úr, leszámítva azt, hogy nem volt valami elmés társalgó, határozottan kellemetlen szomszédnak bizonyult a szűk kocsiban, föntebb említett rekedt köhögésénél fogva.
A kocsi befordult egy keskeny és komor utcába s megállt egy vasrácsos ablakú ház előtt, melynek kapuja fölött ez a felírás volt olvasható: “Namby, a londoni bíróság tisztviselője” - a belső kaput olyanforma úriember nyitotta ki, akit Smouch úr elhanyagolt ikertestvérének lehetett volna nézni s aki hivatalánál fogva egy hatalmas kulccsal volt fölszerelve. Pickwick urat bevezették az “étterembe”.
Ez az étterem egyszerű utcai szoba volt, melynek legjellemzőbb sajátossága a pállott dohányfüst és a frissen felhintett homok volt. Pickwick úr beléptekor üdvözölte a három embert, aki a szobában ült; aztán Samet elküldte Perker úrért, s egy sötét zugba vonult vissza, ahonnét némi kíváncsisággal szemlélgette új társait.
Az egyik közülük egy tizenkilenc-húsz éves fiú volt, aki, noha még csak tíz órára járt az idő, máris borókapálinkát ivott szódavízzel és nagyban szivarozott, s a vörös ábrázatáról ítélve, életének elmúlt egy-két esztendejét kizárólag ennek a mulatságnak szentelhette. Vele szemben, csizmája orrával a szenet piszkálgatva ült egy körülbelül harmincéves durva, közönséges, fakó képű, nyers hangú férfi, akiben láthatólag megvolt az az életrevalóság és az a megvesztegetően fesztelen modor, amelyet a lebujokban és a zugkocsmák biliárdasztalai mellett lehet elsajátítani. A szoba harmadik lakója egy hajlott korú ember volt, nagyon elnyűtt fekete kabátban, rendkívül sápadt és szikár alak, aki szakadatlanul fel-alá járt a szobában; csak néha-néha nézett ki az ablakon nagyon izgatottan, mintha valakit várna, s azután megint szaladgálni kezdett fel-alá.
- Nem volna jó, ha kölcsönadnám a borotvámat, Ayresleigh úr? - szólalt meg az az ember, aki a tüzet piszkálta, s közben rákacsintott fiatal barátjára.
- Köszönöm, de nem lesz rá szükségem; azt hiszem, hogy egy-két órán belül úgyis kiszabadulok - felelte a másik sietve. Aztán megint az ablakhoz lépett, s miután várakozásában újra csalódott, egy nagyot sóhajtott és kiment a szobából, mire a másik kettő hangosan felkacagott.
- Ilyen komédiát se láttam még soha - mondta a borotvás úriember, akinek Price volt a neve, amint kiderült. Price úr ezt az állítását esküre emelt kézzel bizonyította, s aztán megint elnevette magát, mire a fiatalember természetesen szintén nevetett, mert a társát a világ legtalpraesettebb fickójának tartotta.
- El sem hinné, kérem - fordult Price úr Pickwick úrhoz -, hogy ez az ember már nyolc nap óta itt van, s azóta még egyszer sem borotválkozott, mert szentül meg van róla győződve, hogy egy félóra múlva kiszabadul, s ezért halogatja a borotválkozást, amíg újra hazakerül.
- Szegény ember! - felelte Pickwick úr. - És nincs rá semmi kilátása, hogy csakugyan kiszabaduljon?
- Kilátása? - szólt Price úr. - Az nincs, egy csöpp kilátása sincs. Egy fabatkát sem adnék a kilátásáért, hogy tíz éven belül kiszabadul innét.
Price úr fitymálólag csettintett egyet az ujjával és megrázta a csengőt.
- Hozzon nekem egy ív papirost, Crookey - mondta Price úr a szolgálónak, aki öltözékében és egész megjelenésében úgy festett, mint valami átmeneti lény egy csődbe jutott állattenyésztő és egy fizetésképtelen marhakereskedő között -, és egy pohár konyakot szódával. Megértette, Crookey? Az apámnak akarok írni s egy kis ihletre van szükségem, különben nem bírom levenni a lábáról az öreget.
Fölösleges is mondanunk, hogy a fiatal legény erre a tréfás beszédre a kacagástól majdnem gyomorgörcsöt kapott.
- Ez az! - mondta Price úr. - Nagy a feje, búsuljon a ló. Az élet csupa bolondság, igaz-e?
- Jól mondja! - szólt a fiatalember.
- Önnek van magához való esze, annyi bizonyos - mondta Price. - Ismeri az életet, kiismerte jól.
- Meghiszem azt! - felelte a fiú. Ismerhette jól, hiszen a csapszékek piszkos ablakain keresztül tanulmányozta is eleget.
Pickwick úr, aki ettől az egész beszélgetéstől, nemkülönben a beszélgetők ábrázatától és viselkedésétől nem kis mértékben undorodott, éppen meg akarta kérdezni, hogy nem kaphatna-e különszobát, mikor két-három tisztességes külsejű idegen lépett be, akiknek láttára a fiú szivarját a tűzbe dobta és odasúgta Price úrnak, hogy ezek azért jönnek, hogy rendbe hozzák a dolgát s aztán velük együtt letelepedett egy asztalnál a szoba túlsó sarkában.
A dolgát azonban, úgy látszik, nem lehetett olyan könnyen rendbe hozni, mint ahogy a fiatalúr elképzelte, mert hosszú tárgyalás következett, amelyből Pickwick úr önkéntelenül is meghallott fél füllel bizonyos töredékeket a könnyelmű életmódról és az ismételt megbocsátásokról. Végül aztán a társaság legidősebb tagja nagyon is világos célzásokat tett egy bizonyos Whitecross utcára, mire az ifjú úriember a magához való esze, életrevalósága és minden élettapasztalata ellenére az asztalra borult és keservesen zokogni kezdett.
Pickwick úr nagy megelégedéssel tapasztalta, hogy a fiúnak milyen hamar inába szállt a bátorsága s mennyire alább szállt a hangja; aztán csöngetett, és kívánságára különszobába vezették, amelyben asztal, szőnyeg, pohárszék, pamlag és székek voltak s melyet egy tükör és több régi metszet díszített. Amíg a reggelije elkészült, itt abban az élvezetben részesült, hogy közvetlenül a feje fölött Namby urat hallhatta zongorázni; s a reggelivel együtt Perker úr is megjelent.
- Ó, ó, édes jó uram - mondta a kis ügyvéd -, hát végül mégiscsak lakat alá kerültünk? Nem is nagyon sajnálom, mert legalább belátja majd, hogy milyen képtelenség, amit művelt. Összeírtam a perköltségek és a kártalanítási pénzek végösszegét s legokosabb volna, ha a dolgot nyomban és halogatás nélkül elintéznénk. Namby időközben már biztosan megérkezett. Hát mit szól ehhez, édes jó uram? Írjam meg az utalványt, vagy saját kezűleg akarja megírni?
A kis ember színlelt jókedvvel dörzsölgette a kezeit, de nem állta meg, hogy közben egy kétségbeesett pillantást ne vessen Sam Weller úrra, amikor Pickwick úr viselkedését látta.
- Perker - mondta Pickwick úr -, kérem, ne beszélgessünk többet erről. Nincs semmi értelme, hogy itt lebzseljek tovább, s ezért még ma este megkezdem a fogságomat.
- A Whitecross utcába nem mehet - mondta Perker. - Lehetetlen! Ott hatvan ágy van egy osztályon, s a foglyok a nap huszonnégy órájából tizenhatot bezárva töltenek.
- Hát akkor inkább egy másik börtönbe megyek, ha lehetséges - felelte Pickwick úr. - De ha nem, akkor megleszek ott is, ahogy tudok.
- Mehet a Fleetbe, kedves jó uram, ha mindenáron be akarja záratni magát - mondta Perker úr.
- Jól van - szólt Pickwick úr -, mindjárt reggeli után indulunk.
- Csak lassan, lassan; igazán nincs mért olyan nagyon sietnie oda, ahonnét a legtöbb ember kifelé kívánkozik - mondta a jólelkű kis ügyvéd. - Előbb mindenesetre meg kell kapnunk a habeas corpust,7 de délután négy előtt nem találunk bírót. Addig hát várnunk kell.
- Nagyon jól van - mondta Pickwick úr rendületlen nyugalommal. - Akkor két órakor megebédelhetünk. Rendeljen egy kotlettet, Sam, s legyen rá gondja, hogy pontosan itt legyen.
Minthogy Pickwick urat a kis Perker érvelése sem tudta megingatni elhatározásában, a kotlettet annak rendje és módja szerint betálalták és bekebelezték. Pickwick urat azután beültették megint egy bérkocsiba, melyen a Chancery Lane-re hajtatott, miután még vagy egy félórát kellett várakoznia Namby úrra, akinek nagyon jeles vendégei voltak, s aki semmi körülmények között sem akart előbb fölkelni az asztaltól.
A Sergeant’s Innben két soros bíró volt - egyik az ítélő törvényszéken, másik a polgári bíróságon -, s mindketten roppant sok ügyet bonyolíthattak le, ha lehet adni valamit arra a sok írnokra, akik nagy aktacsomókkal ki- és beszaladgáltak. Mikor az alacsony bolthajtás alá értek, amely az Inn bejárata volt, Perker úr egy darabig még a kocsissal tárgyalt a tarifa és a viteldíj kérdéseiről, mert a kocsisnak véletlenül nem volt aprópénze, hogy visszaadjon. Pickwick úr félrehúzódott, hogy a ki- és behömpölygő sokaság magával ne sodorja és kíváncsian nézelődött jobbra-balra.
Figyelmét különösen három-négy, félig züllött külsejű és mégis úrias alak vonta magára, akik igen sok ügyvéd előtt megemelték a kalapjukat, de hogy mi lehetett a foglalkozásuk, azt Pickwick úr nem tudta kitalálni. Furcsa szerzetnek látszottak. Az egyik szikár volt, és kissé sánta; elnyűtt fekete kabátot viselt, fehér nyakkendővel; a másik elhízott, otromba tuskó, s éppúgy volt öltözve, mint az első, csakhogy egy nagy, vörösesfekete nyakkendő volt a nyakára csavarva; a harmadik egy apró, ráncos képű, részeges külsejű fráter volt. Fel-alá sétáltak, hátrakulcsolt kézzel, és néha-néha fontoskodva odasúgtak valamit egy-egy aktacsomós úriembernek, aki elrobogott mellettük. Pickwick úrnak eszébe jutott, hogy már gyakran látta őket a boltíves kapu alatt, és mindig nagyon fúrta az oldalát, hogy vajon miféle pályán működhetnek ezek a szurtos külsejű naplopók.
Már éppen meg akarta kérdezni Nambytől, aki közvetlenül mellette állt s a kisujján hordott nagy aranygyűrűjét szopogatta - amikor Perker úr feléje sietett, odaszólt neki, hogy nincs veszteni való idejük, és belépett az épületbe. Pickwick úr éppen indulni akart utána, amikor a sánta odalépett hozzá, udvariasan kalapot emelt és egy teleírt névjegyet adott át neki, melyet Pickwick úr jólelkűen elfogadott - hogy meg ne bántsa az ismeretlen úriembert -, s bedugta a mellényzsebébe.
- Nos - szólt Perker úr, hátrafordulva, mielőtt belépett volna az irodába, hogy lássa, a többiek nem maradtak-e el tőle. - Csak erre, tessék bejönni, uram. Ejnye, hát maga mit keres itt?
Ez az utóbbi kérdés a sánta embernek szólt, aki csatlakozott a társasághoz anélkül, hogy Pickwick úr észrevette volna. Válasz helyett a sánta a lehető legudvariasabban megemelte a kalapját és Pickwick úr felé mutatott.
- Nem, nem - mondta Perker mosolyogva. - Nincs szükségünk önre, édes barátom, nincs.
- Engedelmet kérek - felelte a sánta -, ez az úr elfogadta a névjegyemet. Remélem, hogy nem fognak mellőzni, kérem. Az úr intett nekem. Magára az úrra hivatkozom. Nemde, ön intett nekem, uram?
- Eh, mit, ostobaság. Ön senkinek sem intett, Pickwick. Félreértés, félreértés - mondta Perker.
- Ez az úr ideadta nekem a névjegyét - felelte Pickwick úr, s mindjárt ki is húzta a mellényzsebéből. - Elfogadtam, mert láttam rajta, hogy ezt szeretné; azt gondoltam, hogy majd megnézem később, ha ráérek, mert érdekel kissé.
A kis ügyvéd hangosan elkacagta magát, visszaadta a sántának a névjegyet s fölvilágosította, hogy csak félreértés volt a dolog. Pickwick úrnak pedig, mikor az ismeretlen bosszúsan odábbállt, a fülébe súgta, hogy csak egy kezes.
- Micsoda? - kiáltott fel Pickwick úr.
- Kezes - felelte Perker.
- Kezes?
- Igen, kedves jó uram, kezes... van itt ezekből egy egész rakás. Kezességet vállalnak, jótállnak magáért, bármekkora összegig, és csak egy fél koronát kérnek érte. Ugyebár, furcsa mesterség? - tette hozzá Perker, s szippantott egyet a burnótjából.
- Mi a csuda? - kiáltott fel Pickwick úr, aki valósággal megdöbbent ennek hallatára. - Úgy értsem-e, hogy ezek az emberek azzal keresik a kenyerüket, hogy hamis esküt tesznek a bíróság előtt, s potom fél koronáért bűnt követnek el?
- Ejnye, ejnye, ne nevezzük hamis eskünek, édes jó uram - felelte a kis ügyvéd -, ez a kifejezés igazán nagyon is szigorú, nagyon is súlyos. Jogi fikció ez, kedves jó uram, semmi több. - Vállat vont, mosolygott, még egyet szippantott, s azután előrement a bíró szobájába.
Szokatlanul piszkos helyiség volt ez, alacsony mennyezettel és ódon faburkolatú falakkal; ráadásul olyan homályos, hogy bár fényes nappal volt, nagy faggyúgyertyák égtek az íróasztalokon. Az egyik végében egy ajtó vezetett a bíró különszobájába, melyet egy sereg ügyvéd és írnok állt el, akik abban a rendben vonultak be egymás után, ahogy be voltak jegyezve a lajstromba. Valahányszor megnyílt egy ajtó s kilépett rajta egy fél, a következő máris erőszakkal be akart hatolni, s minthogy azok, akik még nem voltak bent a bírónál, nagyon élénken társalogtak, akik pedig már kijöttek tőle, hajba kaptak egymással, akkora lárma keletkezett, hogy egy szerény méretű helyiségben nagyobb lárma már igazán el sem fért volna.
De az urak szóváltásán kívül egyéb muzsika is gyönyörködtette az ember fülét. A terem másik végében egy fakorlátos rekeszben egy írnok állt, pápaszem az orrán; ő vette ki az esküt; s erről aztán terjedelmes jegyzőkönyveket küldött be halomszámra a bíró magánszobájába, aláírás végett. Egész sereg ügyvédi írnok akarta letenni az esküt, s minthogy fizikai lehetetlenség volt valamennyit egyszerre megesketni, a pápaszemes úr korlátja előtt olyan tolongást vittek véghez, mint mikor a tömeg a színház bejáratánál a királyi család tagjait várja. Egy másik írnokféle ember azzal tágította a tüdejét, hogy időnként a már megesketett emberek neveit kiáltotta ki, hogy kézbesítse nekik a bíró által hitelesített jegyzőkönyveket, ami természetesen ismét számos lökdösődésre adott alkalmat, s minthogy ez a sokféle dolog mind egyszerre történt, leírhatatlan volt a zűrzavar és a kiabálás; ennél különbet még a legélénkebb és legingerlékenyebb ember sem kívánhat. Voltak ott aztán egészen másféle alakok is, akik a tárgyalást várták, melyet a főnökük tűzetett ki, s amelyen az ellenfél ügyvédje megjelenhetett, vagy nem, ahogy neki tetszett; s ezeknek az ügyvédsegédeknek az volt a dolguk, hogy időről időre kikiáltották az ellenfél ügyvédjének a nevét, hogy így tudomást szerezzenek a jelenlétükről.
Példának okáért: Pickwick úr széke mellett a falnak támaszkodva egy tizennégy éves fiú állt, akinek tenor hangja volt, mellette pedig egy írnok, mély basszus hanggal. Berohan egy írnok, nagy aktacsomóval a hóna alatt, és szétnéz maga körül.
- Sniggle és Blink! - kiáltotta a tenor.
- Porkin és Snob! - üvöltötte a basszus hang.
- Stumpy és Deacon! - ordította a jövevény.
Senki sem felelt; a következő alakot, aki belépett, mindhárman üdvözölték, mire ez hangosan egy másik ügyvédi iroda nevét kezdte kiabálni; aztán ismét új hang ordított újabb neveket, és így tovább.
A pápaszemes ember közben egész idő alatt nagy buzgalommal vette ki az esküt az írnokoktól egymás után - a szokásos eskümintát következetesen pont és vessző nélkül olvasta fel, a következőképpen:
- Vegye jobb kezébe a könyvet ön nevével és aláírásával esküvel bizonyítja hogy amit mond minden betűje igaz úgy segélje Isten fizet egy shillinget kérem apróban visszaadni nem tudok.
- No, Sam - szólt Pickwick úr -, azt hiszem, elkészítették már a habeas corpust.
- Igen - felelte Sam -, szeretném, ha már hoznák is azt a corpust. Nem jó mulatság az ilyen hosszú várakozás. Ennyi idő alatt én már húszat is elkészítettem és becsomagoltam volna belőle, meg ami kell.
Hogy Sam miféle bonyolult és kezelhetetlen szerkezetnek képzelte a habeas corpust, azt nem tudjuk megmondani, mert ebben a pillanatban visszajött Perker úr, és magával vitte Pickwick urat.
Miután átestek a szokásos formaságokon, Samuel Pickwick corpusát a törvényszéki szolga őrizetére bízták, hogy nyomban kísérje át a Fleet-börtön igazgatójához azzal, hogy zár alatt kell maradnia mindaddig, míg a Bardell kontra Pickwick perben felmerült kártérítési összeget s ezenfelül a perköltségeket az utolsó fillérig ki nem fizeti.
- Arra ugyan sokáig várhatnak - mondta Pickwick úr nevetve. - Sam, hozzon egy bérkocsit. Kedves Perker barátom, a viszontlátásra.
- Elkísérem, ha akarja - felelte Perker.
- Nem, nem - mondta Pickwick úr -, jobban szeretném, ha csak Sam kísérne el. De mihelyt berendezkedem, írok majd s aztán elvárom önt minél előbb. Addig is, Isten áldja.
S azzal Pickwick úr a törvényszéki szolga kíséretében beszállt a kocsiba s miután Sam fölmászott a bakra, a kocsi elrobogott.
- Igazán rendkívüli ember - mondta Perker úr, ahogy megállt és kezdte felhúzni a kesztyűjét.
- Nagyszerűen megállná a helyét, ha csődbe jutna - jegyezte meg Lowten úr, aki mellette állt. - Ez ugyan megtáncoltatná a rendőrbiztosokat! Nem ijedne meg tőlük, ha azzal fenyegetnék, hogy becsukatják.
A kis ügyvéd, úgy látszik, nem volt nagyon elragadtatva attól a magasztalástól, amellyel írnoka Pickwick úr jellemét szakértői módon elhalmozta, mert elment anélkül, hogy feleletre méltatta volna.
A bérkocsi végigdöcögött a Fleet Streeten úgy, ahogy általában a bérkocsik szokták. A kocsis kijelentette, hogy a lovai fürgébben mozognak, ha megy valami előttük (igazán csigamódra mászhattak, ha nem járt előttük semmi), s ennélfogva egy kétkerekű taliga mögé került; ha a taliga megállt, a kocsi is megállt, s ha a taliga megindult, ők is megindultak. Pickwick úr szemben ült a törvényszéki szolgával, aki kalapját a két térde közé fogta, egy dalt fütyörészett és folyton kitekingetett az ablakon.
De hát az idő csodákat művel s ennek a hatalmas istenségnek a segítségével még egy bérkocsi is képes megtenni egy félmérföldnyi utat. A kocsi végre megállt, és Pickwick úr kiszállt a Fleet-fogház kapuja előtt.
A törvényszéki szolga hátranézett a válla fölött, hogy megbizonyosodjék róla, követi-e őt Pickwick úr, aztán elindult befelé a börtönbe, foglyával a nyomában; a kapun belépve balra fordultak s egy nyitott ajtón keresztül egy előcsarnokba értek, amelyből egy hatalmas kapu nyílt a börtön belsejébe, éppen szemben a főkapuval, és amelyet kulccsal a kezében egy jól megtermett porkoláb őrzött.
A kapu alatt várakoztak, míg a törvényszéki szolga átadta az írásokat, Pickwick úrral pedig közölték, hogy várnia kell mindaddig, amíg alá nem veti magát annak a ceremóniának, melyet a beavatottak úgy neveznek, hogy: modellt ülni.
- Hogy én modellt üljek! - mondta Pickwick úr.
- Igenis, uram, hogy ráismerhessünk - felelte a jól megtermett porkoláb. - Nagyszerűen megcsináljuk ám itt az ön képmását. Pillanatok alatt elkészül, és mindig remekül eltaláljuk. Tessék besétálni, kérem, és érezze magát otthon.
Pickwick úr eleget tett a szíves tessékelésnek, bement és leült, mire Sam Weller úr, aki odaállt a széke mögé, fülébe súgta, hogy a modell ülés itt csak abból áll, hogy a porkolábok valamennyien jól szemügyre veszik a foglyot, hogy később aztán meg tudják különböztetni őket a látogatóktól.
- Jól van, Sam - mondta Pickwick úr -, hát akkor csak jöjjenek már a művész urak. Mert itt mindenki megbámulja az embert.
- Nem késnek azok sokáig, uram - felelte Sam. - Nini, egy kakukkos óra.
- Látom - mondta Pickwick úr.
- Meg egy madárkalitka - mondta Sam. - Véletlenül hogy összevág! Börtön a börtönben. Igaz e, uram?
Mialatt Sam Weller ezzel a filozofikus megjegyzéssel szórakoztatta, Pickwick úr észrevette, hogy a modell ülés már megkezdődött. A jól megtermett porkoláb, akit a kapuban felváltott valaki, leült és néha-néha szórakozottan ránézett Pickwick úrra, egy hosszú, sovány legény pedig, aki amazt felváltotta, megállt vele szemben, kabátja szárnyai alá dugott kézzel, s le nem vette róla a szemét. Egy harmadik mogorva képű ember, akit bizonyára uzsonnázás közben zavartak meg, mert amikor belépett, még egy falat vajas kenyeret majszolt, Pickwick úr tőszomszédságában telepedett le s a két kezét csípőre téve, közvetlen közelről nézte; két további ember pedig elvegyült a többiekkel s nagyon figyelmes és beható vizsgálat alá vette arcvonásait. Pickwick úr ezalatt kényelmetlenül feszengett a székén, szakadatlanul pislogva; látszott rajta, hogy nem érzi jól magát, de azért az egész idő alatt nem tett semmiféle megjegyzést, még Samhez sem szólt, aki a szék hátához támaszkodva egyrészt a gazdája helyzetén tűnődött, másrészt meg azon gondolkozott, hogy mekkora gyönyörűsége telnék benne, ha itt most nekimehetne ezeknek az egybegyűlt porkoláboknak s elintézhetné őket, egyiket a másik után, de anélkül, hogy a törvényt és a közrendet megsértené.
Végre elkészültek Pickwick úr képmásával s közölték vele, hogy most már mehet a börtönbe.
- Hol fogok aludni ma éjjel? - kérdezte Pickwick úr.
- Azt jóformán még magam sem tudom - felelte a jól megtermett porkoláb. - De holnapra már bekvártélyozzuk valamelyik lakóhoz, s aztán szépen és kényelmesen berendezkedhetik. Első éjszaka rendszerint csak lóg az ember, de holnapra rendbe hozzuk a dolgot.
Rövid tanácskozás után kiderült, hogy az egyik porkolábnak van egy kiadó ágya, amelyet átengedhet egy éjszakára. Pickwick úr persze örült, hogy megkaphatja.
- Ha velem jön, mindjárt megmutatom - mondta a porkoláb. - Nem valami nagy, de azért úgy fog aludni benne, mint a bunda. Erre tessék, kérem.
Keresztülmentek a belső kapun, aztán lementek egy rövid lépcsőn. A kulcs megfordult a zárban és Pickwick úr, először életében, az adósok börtönének falai közt találta magát.
Dostları ilə paylaş: |
