Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1885

Csutak Júlia, ismét várandósan, úgy tervezte, utolsó hetéig tanít. Az ikrekkel (már iskolások) Ágota mama törődött, ők ketten Györggyel az érseki palota szárnyépületében kaptak két szobácskát.

György a metropolitának hetenkint (ha nem naponta) súgott, vagy utasítására hol a törvényszéken, hol az esküdtszéken tárgyalt-védett.

A miniszteri fölterjesztésekben az ilyenféle megnyugtató passzusok mindig tőle származtak: “Tekintve mostani nehéz helyzetünket s számolva a felelősséggel, mellyel istennek, lelki­isme­retemnek s uralkodómnak tartozom, alapintézményeink megóvása végett, indíttatva érzem magam valamennyi esperesi hivatalt s ezek útján a főpásztorságom alatt álló főegyházmegye összes papságát odautasítani, hogy szigorú felelősség terhe alatt, tartózkodjanak minden kezdeményezéstől és részvételtől zajos népgyűléseken. Különösen őrizkedjék papságunk, nehogy politikai gyűléseknek templomainkban, felekezeti iskoláink épületeiben helyet adjanak. Azon legyenek, hogy adandó esetekben a népet lelkileg megnyugtassák, annyival is inkább, mert én más alkalommal mind írásban, mind szóban biztosítottam papságunkat és népünket, és tényekkel is világosan megmutattam, hogy felsőbb egyházhatóságként soha nem tévesztjük abbeli kötelességünket, hogy eréllyel de egyszersmint eszélyességgel is egyházi autonómiánk és művelődési érdekeink védelmére keljek, valahányszor azok ellen bárhonnan is támadás intéztetik.”

Efféle fogalmazványait otthon készítette elő György, s Júlia imitt-amott helyeslőleg, vagy módosítva, változtatott a szövegen, férje örömére, hogy együtt éreznek, együtt gondol­koz­hatnak.

Tavaly hívták Györgyöt a Román Nemzeti Párt központi bizottságába, a maga érdemén és apja helyett is. Az érsek nem ellenezte részvételét, de Júlia igen. Olyan feszültség izzott közöttük a harmincas bizottság összeüléséig s tanácskozásai alatt is, lévén, hogy György bármikor elhatározhatta volna magát a részvételre, de amikor olvasták a Tribuná-ban a Párt határozatát és választói felhívását, egyszerre megenyhült életük:

“Az egész választási ciklus alatt 1881-1884-ig a legkisebb lépés sem történt sorsunk enyhí­tésére, vagy legalább az igazság eszméjének megközelítésére, ami a jogállamok egyedül tartós alapja. Ellenkezőleg, minden irányban és a közélet minden területén növekedtek az igaz­ság­talanságok nemzetünkkel szemben, keményebbek lettek az intézkedések, amelyekkel minden életérdekünket sértik, és megerősödtek a támadások a haza román elemeinek elnem­ze­tietlenítésére, ott ahol tizenhét százada élnek, és amelyet számtalanszor megvédtek és oltalmaztak utolsó csepp vérükig... Továbbra is teljes egészében fenntartjuk az 1881-ben elfoga­dott programot, valamint az erdélyi románok számára a passzív, a bánsági és magyar­országi részek számára pedig az aktív ellenzéki politika folytatását.”

- Te ezt nem írhattad s még alá sem írhattad volna - ölelte át csüggeszkedve férje nyakát. S György megtapasztalva, milyen örömet szerzett asszonyának, kedves versét suttogta fülébe, melyet anyja számára tanult meg, de neki szemtől szembe soha nem tudott elmondani, csak így most Júliának s ő akármelyik akár jövendő gyermekétől megkaphat majd, s ő már a jövő héten visszamondhat anyósának. György fia helyett is.

Szép Erdély barna fürtű
Leánya, hű anyám!

- Ez versből van, nem ismerem, ki írta?...

- Kölcsey.

- Tudod tovább is?

- Tudom.

- Hadd hallom.

- Nem folytathatom, amiért anyámnak még ennyit sem mondtam, azért neked sem folytat­hatom. Mert ez a két sor reád is illik.

Júlia megtanulta, s többször elismételte a két sort aznap este, önfeledt nászuk előtt és után.

S most várják a gyermek születését.

Február 3-án a Tribuna munkatársai feleltek sajtóvétségükért (bűntettükért?) a szebeni esküdtszék előtt. S a metropolita engedélyével és óhajára Moldován György a védőjük.

Júlia nem szereti az efféle feladatokat, de ellene tenni keveset tud, csak azt reméli, hogy férje becsülettel kerül ki minden ilyen kényszerű kalandból.

Mikor tavaly Slavici János (maga szerint inkább Ion Slavici) átvette a szebeni Tribuna szerkesztését, már több mint egy évtizedes szépirodalmi múltja volt Bukarestben, ahol jára­tos­sá tette magát az irodalmi és politikai berkekben, s a magyarországi román nemzetiség­politikai törekvések és a bukaresti közéleti árnyalatok között nemcsak kapcsolatot, hanem egyetértést és együttműködési hajlandóságot sikerült teremtenie. S ennek következtében szebeni működéséhez bátorságot (tán vakmerőséget) alapoznia. Világosi születésű lévén - egyéves gyerkőcként élhette meg a fegyverletételt - a magyart is tűrhetően bírta, bár a magyarokat nem szívelte.

Február 3-án az egyik vádlott éppen ő, a főszerkesztő volt. Az ügyész felolvasta a bűnösnek talált cikkrészletet:

“Most a magyarok azon alternatívát tették fel, hogy vagy elvész a földről minden, ami nem magyar, vagy a magyar állam felbomlik, ezért egyikünk életének mindenképp el kell pusztulnia - vagy a miénknek, románokénak, vagy Magyarországnak, mert mi, románok, a szászokkal együtt igen gyöngék vagyunk a magyarokkal szemben a küzdelmet fenntartani, vagy pedig fatális módon vak ellenségeskedésre vagyunk utalva a magyar állam ellen. Emiatt figyelmeztetem román népemet, nekünk lesnünk kell az alkalmat, hogy a magyar államot alapjában felforgassuk, ellenségeit mindenütt felkeressük, részére ellenséget szerezzünk, ellenségeivel mindenütt szövetkezzünk.”

Az ügyész dörgedelmes vádbeszédet mondott, György ügyes mellékmondatokkal az idézett szöveg fortisszimóit alapfokra, pianóra, pianisszimóra hangszerelte. A bírák tanácsai alapján az esküdtek visszavonultak tűnődni a megidézett bűn fölött, s negyedórányi zárt együttlét után a bíróság elnökének tanácsai dacára “vétek hiányában” felmentették a vádlottat.

A felmentő ítélet után a vádlott, Ion Slavici kézfogással köszönte meg Moldován Györgynek közreműködését. Elvbarátjának tekintvén őt. György Júliára gondolt, s fanyarul fogadta a hálás gratulációt.

Otthon szerette volna elkerülni, hogy részletesen szóljon az esküdtszék előtt történtekről, de Júlia már hallott az ítéletről a városban, a gimnáziumban is mindenütt arról beszéltek.

- Nézd, és értsd meg, szívem - magyarázkodott György -, akár ott sem lettem volna: ha én is vádolom, Slavici hősleg viselte volna, ha egyesztendős fogházat kap, de sejtette, tudta, hogy a szebeni esküdtek őt inkriminált szövegéért bűnösnek találni nem fogják, s bátran, mert kockázat nélkül, maga állt bírái elé.

- Mit akarsz mondani azzal, hogy maga állt oda?

- Azt, hogy a hírlap, ez esetben a Tribuna felelős szerkesztője állíthat maga helyett felbérelt bűnbakot, aki jó fizetség fejében vállalja a vád tárgyát képező cikk szerzőségét. A Tribuna nyomdájának van egy alkalmazottja, bizonyos Balteş, akinek igen jól jövedelmező mellék­keresete, hogy a szerkesztő urak helyett leüli a kiszabott s államfogházra szóló kényelmes büntetéseket.

Júlia tudta, az államfogház úri dolog - a párbajvétségben talált tisztek is, leülvén a hat hónapjukat, emelt fővel, makulátlanul tagolódhatnak vissza, akár a felső társaságba is.

- Ezúttal Slavici nemcsak azért vállalkozott rá, hogy maga áll esküdtszék elé, mert nem érzett veszélyt, s a szöveget a jövendő híre miatt szentnek tartja. De végül azért is, mert Balteş éppen szokásos büntetését töltvén, nem volt sorompóba állítható.

Csutak Júlia nem engesztelődött ki a további magyarázatok után sem. Szabadságot kért a gimnáziumtól, s anyósához, meg az ikrekhez utazott Vízaknára másnap, s még februárban megszülte harmadik gyermekét, kisfiát. A vízaknai görög-katolikus pap nagy fejcsóválásokkal Mikes és Zágon keresztneveket írta be a matrikulába. Minthogy az első osztályos Csongor is görög-egyesült hiten élt, Tünde pedig anyja vallásán, református maradt.

A Slavici-ítélet vétele után Orbán Balázs báró, országgyűlési képviselő, a függetlenségi párt nevében interpellált a parlamentben, s követelte, hogy a rendeleti úton létesített nagyszebeni esküdtszéket ugyanoly módon szüntessék meg és az erdély-részi sajtóvétségekre a kolozsvári és marosvásárhelyi esküdtszékek illetékességét mondják ki.