Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom



Yüklə 3,77 Mb.
səhifə56/89
tarix27.10.2017
ölçüsü3,77 Mb.
#15504
1   ...   52   53   54   55   56   57   58   59   ...   89

1918


Az út, mely Radenitól Jassyig tizennégy óráig tartott, Jassyból Radeniig mindössze négy órába tellett. A vonat visszafelé óránkinti tíz kilométeres sebességgel “száguldott”.

A fogolytáborban éppen akkor választottak ötösbizottságot, komitét, amikor Mikest szuronyos őre visszavitte Jassyból. Mint világlátott embert nyomban beválasztották. S miért ez az egész bizottságosdi? A táborparancsnokság kénytelen vele, mert a svájci vöröskereszttől két vagyon szeretetadomány érkezett, s azzal a feltétellel adható át, ha a fogolymegbízottak kezébe.

Telefongyári munkáin megszilárdulva, vöröskereszt konzerveken erőre kapva már január első heteiben elhatározta Mikes a szökést. Január végére elegendő energia gyűlt fel izmaiban és induló elemózsia svájci konzerv a kenyérzsákban, csak a megugrás estéjét kellett jól megválasztani.

Délután sorakozót s névsorolvasást tartott a parancsnokság, sikeres szökés esetén teljes nap előny a következő sorakozóig. Hárman készülődtek nagy titokban az útra. S még egy negyedik beavatott, aki a szabad az út jelet megkiáltja.

Szabály volt, hogy a kapuőr zsandár vacsorakor, vacsora után a konyhára húzódott, fegyverét falnak támasztva, onnan figyelte a viharlámpával megvilágított kaput.

Ez az András nevű barátjuk, akit egyedül avattak tervükbe, megfigyelte, a zsandár mikor kezdi szürcsölni svájci rummal ízesített csájáját, akkor sorba futotta a barakkokat, s mindenütt bekiáltotta a “repeta” varázsszót. Percek alatt olyan tolongás támadt a konyha táján, hogy az őrzsandár se kilátni, se megmozdulni nem tudott.

Ezt a percet használta fel Mikes és két elszánt társa. Kisuhantak, át a kapu világosságán, bele a nagy sötétbe, hogy a temetőn túl találkozzanak. Hátra volt még az őrgyűrűn való átjutás. Előre kiszemelték azt az ötvenméternyi hosszú árkot, amely a felhagyott veremlakások után maradott - abban emelt fővel is megközelíthették a szuronyos, csőre töltött szantinellik őrláncát.

Végre ott hasaltak az árokszélen alig húszméternyire a legközelebbi szantinellitől. Kínjokban már arra is vetemedett megtorpant képzeletük, hogy valamelyikük hangtalan odakúszik a toporgó őr mögé, hogy megfojtsa. Beleizzadtak a gondolatba. Ekkor azonban váratlan segítség érkezett: az őrgyűrű vonalában hasalásuktól vagy száz méterre, kóbor kutyák egy hanyagul elföldelt holttestet kapartak ki a fagyos földből. A koncon való marakodás zajára közelről s távolról jelet, talán szimatot is kapva a környék minden emberhúshoz szokott csikasz ebe odagyűlt. S a szantinellik érdeklődését magukra vonták. A tőlük húsz méternyire vigyázkodó szuronyos is további tíz méterekre balra húzódott, hogy tanúja lehessen a kutyakomédiának.

Ekkor egyetlen szisszenő vezényszóra mindhárman felszökkentek, s beledőlve a havas szélbe átlépték, átrohanták az őrlánc képzeletbeli vonalát. Mocsaras, zsombékos területen hatoltak át, botladozva, bukdácsolva, de olyan sebességgel, amellyel veszélytelen nyári nappalokon futó­versenyt nyerhettek volna. Talán percekkel nem is mérhető előnyük volt, mert a szantinellik, hárman-négyen nyomukba szegődtek. Lőttek volna is, ilyen alkalomra csőre töltött puskáikkal s hogy miért nem tették, azért, amiért néhány perces üldözésüket is abbahagyták: nem akarták a táborparancsnokság figyelmét fellármázni arra, hogy az ő vigyázkodásuk idején megszök­hettek foglyok. Holnap délutánig két másik váltásra is rákenhető lesz a mulasztás bűne.

Negyedórácskát pihentek, de a Mikes fejében hordott román térkép szerint, az éjet kihasználva tovább hajszolták magukat a szántóföldek süppedékein: a gyöngén fagyott tavacskányi tócsák beszakadó jegén taposva sokáig latyakban.

Sajgó lábbal, ziháló tüdővel érte utol őket az első pirkadat. Száz veszélyen át a meleg szoba, a vetett ágy képzete annyira eluralkodott fáradt-zaklatott képzeletükben, el voltak szánva, az első házba bekopogtatni, akárha zsandárlaktanya lesz is az.

A gyönge szürkületben jókora háznyi építmény feketéllett utukban. Amint közeledtek, csappant reménykedő várakozásuk, ha nem is szűnt meg. Hatalmas kukoricaszár-kazal jött velük szembe. De aztán megörvendtek, ha ide jól belefészkelődnek, akármilyen kóbor kutya nem lel rájuk.

Elsőnek Mikes kapaszkodott fel a másik kettő vállán, majd felhúzta őket, s onnan még feljebb kúsztak. Végül kazalgerincre értek, ott megbontották a kévéket, s egymás mellett ügyes szarkafészket forogtak ki, egy-egy kévét magukra húzva, hátha melegebbé válik fekhelyük, amelyet ugyan biztonságosnak éreztek, de melegnek nem. Reggelre, némi szundikálás után leheletük dere még szemöldökükre is torzonborzul reáfagyott. Kettő alvásra szánhatta magát, a harmadik figyelt a nagy lakatlan pusztaságban. Délfelé azonban megmozdult az élet: a kazal köré egy legeltető juhász terelte a nyáját, maga letelepedett eszegetni, egy-egy falatot dobva kutyájának. A deres hátú terelőállat nem vett tudomást a kazalgerinc lakóiról, akik ezekben a negyedórákban nem mertek szunyókálni. Kora délután, még világoson a vezérkos csengőjének hangja jelezte a nyáj távolodását, s amint ők hárman egyenkint kiemelték kukoricakévék közül fejüket, látták, mint vész bele a juhfalka a ködbe.

Csillagtalan sötét este volt már, amikor leereszkedtek a kukoricaszár-kazalról, s a Mikes fejében őrizett térképvázlat alapján a még világoson kiszemelt irányban nyugat felé megindultak. Néhány negyedóra múlva kutyaugatás, kukorékolás ütötte meg a fülüket. Mikes szerint ez Harlau nagyfalu lehet csak, s azon túl következik a szerethi erdő, amelyen át majd biztonságosan haladhatnak. Ez a gondolat, hogy majd biztonságosan... elvette eszük eddigi óvatosságát: besétáltak a faluba. A kutyák az idegen szagtól valósággal megvadultak. A sötét ablakokban itt is, ott is fény gyúlt, majd vasvillás parasztok próbálták elöl s hátul útjukat állni. Erre egy mellékutcába menekültek, ez azonban kutyaszorítónak bizonyult. Nem tehettek mást, a palánkokon átugorva-kapaszkodva menekülni a vasvillák s az acsargó ebek elől. Amott a kertek alatt egy mély útba zuhantak, ám szitkozódásra csak futás közben maradt idejük. Az üldözők elmaradtak, futásuk iránya helyes volt, úgy két óra múlva előttük volt a szerethi nagy, kerek erdő.

Amint rájuk virradt, egy szakadék szélén megreggeliztek gyorsan fogyatkozó konzerv­készletükből. Idejük sem volt elrebbenni, amikor újabb juhnyáj vonulása útjába kerültek. A pakulár nem jött be az erdőbe, kutyája sem tágított mellőle, de a juhok ártatlan tekintettel sorra megtorpantak a szakadék szélén, s csodálkozva keresték tovább a gyér füvet. Később favágók érkeztek, fejszéjük csattanásai egyre közelebbről hangzottak. Félelmükben ők hárman gallyakat és avart húzva magukra, igyekeztek rejtve maradni.

Amikor úgy hallatszott, mintha a fejszecsapások távolodnának, Mikes lerázta magáról a fagyos avart, s megindult, hogy fent tájékozódjék. Amint felnézett, egy két csúcsos sapkájú román katonával akadt össze tekintete. Mindennek vége, ez a favágók őre: vagy meg kell ölni, vagy...

Jobb keze ujjaival pénzt mutatott s kacsintott. A katona viszonozta a kacsintást, majd egy kis időre eltávozott. A fejszecsapások még inkább eltávolodtak, de a katona nemsokára visszatért, s mosolygott: s mint a mesében, bemutatkozott, s nevén nevezte Mikest. - Polyán János vagyok Alamorról. A maga édesapja, Moldován ügyvéd úr jó emberem nekem. Egy verekedés miatt bevittek Fehérvárra, és engem ott el akartak ítélni, de a maga édespapája engemet kimentett, s hogy nem volt pénzem, elengedte a díjat is. Ha sötét lesz, csak akkor induljanak, s csak mindig abba az irányba ni, ahol a villámcsapta hatalmas fenyőcsonk áll. Arra emberrel nem, legfennebb vaddal találkoznak.

Magyarul kezdte, románul folytatta: - Én munkások őrizője vagyok, ha magukkal beszélek, a fejemmel játszom.

Azért a felkínált húsz lejt elfogadta.

Vízmosások, szakadékok mellett haladtak el, vihardöntötte törzsek állták útjokat. A hatalmas ködben még tüzet gyújtani is merészkedtek. Továbbhaladásukban mindenütt a törzsek északi, mohás oldala szerint tájékozódtak.

Nappal is járhattak az erdőben, de egy körvadászat szegélyén majdnem pórul jártak. Egy töpörödött vén erdőőr irányította őket biztonságos irányba - újabb húsz lejért -, hogy melyik úton érik el leghamarabb a Szereth partját. Mikor az erdőből kiléptek, világvégi köd torlódott eléjük. Sík mezőt sejtve, nagyokat zuhanva, meredek oldalon bucskáztak lefelé. Egyszerre sima jégfelület állta útjukat. A Szereth volna ez? - kérdezték egymástól. A széles, deltaszerű folyóágy azonban sekélyebb volt, semhogy a Szereth legyen, legfeljebb egyik mellékfolyója tán. De kis folyócska, mely nem volt benne Mikes képzeletbeli térképébe jegyezve. Néhány óra pihenés után átgázoltak a folyócska széles, kövecses medrén, s mire kivirradt, újra erdőben jártak. De a környék igen mozgalmasnak, élénknek mutatkozott. Estig egy sűrű bozótban húzódtak meg. Az erdő szélén észak felé indultak. Kutyaugatás, majd világos ablakú ház felé közeledtek. Veszélyt érezve nagy kerülőt tettek a süppedős szántóföldeken. A ködben eltévedtek. Hiába keresték az erdőt. Virradatkor egy bokortalan síkon találták magukat, búvóhelyül csak egy magányos tanya kínálkozott. Kutya nem futott eléjük. Bekopogtattak. A ház lakatlan volt. Benyomták az ajtót: az üres konyhában csak lerombolt tűzhelyet találtak. Több nyugvást remélve, egymást emelve-húzva, felkúsztak a padlásra, ott tüzet raktak a nyirkos zsúptető alatt, elébb utat nyitva a füstnek. A támasztott melegben el is szenderedtek, de valaki odalent motozni kezdett, majd román káromkodással eltűnt. Ők, kissé pihenten leereszkedtek, s megindultak a Folyó felé.

A dermesztő északi szél elfútta a ködöt. Csillagos ég derült a menekülőkre, s hogy feljött a hold is, könnyebben tájékozódtak. Enyhe lejtőre jutva, árkokra bukkantak. Hogy ezek előtt drótakadályok kuszálódtak, bizonyos, hogy lövészárkok - magyar támadás feltartóztatására. Erre persze nem került sor, s a jól kiépített védőrendszert kiürítették, vagy tán meg sem szállták. Mikes fejében a térkép bevált: jól haladtak, ez már országszéle, Románia, Moldva határához közel. A drótakadályokat némely helyt spanyollovasokból képezték ki, azokat félretolva megspórolták a háromszoros drótrendszeren való kínos átvergődést.

Ott álltak hát a Szereth partján, s nézték az ezüstös holdfényben csillogó Folyót. Megindultak, hogy gázlót keressenek. Útközben szénaboglyákra bukkantak, halálos fáradtan engedtek a kísértésnek, hogy a boglyák méhében néhány órát pihenjenek.

Csakhamar talpon voltak, s a part menti füzek s bozótosok védelmében kilométereket gyalogolva a gázlót keresték. A folyó szétterüléséből megítélhető, rá is találtak az alkalmas átkelőhelyre. Ott a parton gyors elhatározással mezítelenre vetkőztek, minden holmijukat fürge mozdulatokkal a köpenyek batyujába kötötték, fejükre emelték, és zsupsz, bele a folyóba. A jégtáblák között hónaljig merülve biztonságosan s libasorban haladtak. Társai megdöbbenésére s bosszúságára Mikes a Szereth közepén megállt, s azt mondta: őseink is itt keltek át, honfoglalásra indulva s visszatekintve előbbi hazájukra, Etelközre, amelyet mi is most hagytunk el! A társak dideregve káromkodtak a hazafias megnyilatkozástól. A jégtáblák között fél kézzel evezve csakhamar partot értek. Heveny törülközés után jólesett a száraz.

Az elhagyott parton három zsandár bukkant fel. Ideje volt, íme az istenkísértő gázló haszná­la­tának s most egy jó kis izzasztó kocogás, eltávolodva a túlparti szuronyoktól pásztorkunyhóra lelve szusszantak, szundítottak pár órácskát.

Csillagok alatt keltek ismét útra. Vasúti töltésen kellett átbukdácsolniok. Mikes “térképébe” ez jól beleillett, ám ezen túl kellett következnie még egy sínpárnak, a Magyarországba vezetőnek. Falvakat kerülve, szántóföldeken át. Rátaláltak a következő vasúti töltésre, s jóhelyt járnak, a fölszedett sínek mutatták. Puszta talpfákon lépegettek egy jó darabig tovább. Távoli falvak égésének fényében gyönyörködtek, abban a hiszemben, hogy ezek a tüzek már a magyar tüzérség téteményei.

Befelhősödött, egy vasúti őrbódé lámpája csábította előrejutásukat, de mégis megtorpantak, letértek a töltésről, egy ápolt kövesútra jutottak. Tovább, dombok közé kerültek, ott egy zsandárhang szólt rájuk. - Sănătate copii! Unde vă duceţi? (Jó egészséget fiúk, merre lesz a menet?) Koromsötét volt, az őrállónak felelni kellett, de szedni is nyomban a lábukat. - La Suceava, să trăiţi! - válaszolt Mikes és közben elkezdett magában dumálni hangosan románul, minthogy társai egy mukkot sem tudtak ezen a nyelven.

Nagy siettükben egy falu felé közeledtek. Vajon csakugyan Szucsava ez? S mögöttük újabb két zsandár (vagy az előbbiek) szuronya csillant. Nem futhattak, de el kellett tűnniök a szuronyok elől. Mindjárt az ötödik házban világosság volt s nyitott kapu. Az udvar mélyén, árnyékban állva bezörgettek.

Mikor a zsandárok a kapura értek, Mikes hangos románul elkiáltotta, hogy román erdőirtó munkásokként éjszakai szállást keresnek, de nem kívánják ingyen. Közben zörgették az ajtót: - Fáradtak vagyunk, éhesek! Egy női hang: - Várjatok, rögtön, csak kapok valamit magamra. - Jó, jó, rendben van - nyugtatták az asszonyt hangos román szóval. A zsandárok lassan tovább sétáltak.

A hatgyermekes zsidóasszony nyomban látta, kiféle a három bekéredzkedő. Libazsír, libatöpörtyű, lágy kenyér s egy kicsi pálinka is került. Az asszony sírva mesélte, hogy férjét még a harcok elején elvitték, nem tudja, él-e, hal-e. Nincsen hír róla. Ha odaát hadifogolyként találkoznának vele, üzeni, hogy ő is, a gyermekek is jól vannak, várják a fatit. Panaszos beszédébe az asszony magyar szavakat is beleszőtt.

Hajnali köddel kertjén át lekísérte a Szucsava folyóig vendégeit. Intette őket, a túlparton nagyon sok a katona, főként orosz. Az intelmek dacára át kellett jutniok a folyón. Nem volt erejük levetkőzni s bugyrot vinni a fejükön, úgy, ahogy voltak belegázoltak a Szucsavába. A legmélyebb helyen is csak hasig ért a víz. A sebesen úszó jégtáblákat csápoló kezükkel hárították félre.

A köd feloszlott, de ők tovább gyalogoltak, hogy altestükre rá ne dermedjen a jeges ruházat. Betorkolló úton hatalmas tömeg közeledett. Ijedten át akartak vágni távoli földekre. De mégsem. Jámbor parasztok közeledtek: sok asszony, gyermek s kevés koros férfi. Közéjük vegyültek. Székelyek voltak, bukovinaiak s vasárnapi misére igyekeztek Józseffalvára. Odaérvén, a paplakba osontak, menedéket kérve. A plébános szívesen fogadta őket, de elmondta, hogy őt magát kémnek tekintik az oroszok, és majd mindennap látogatásukkal zaklatják. Ám ha biztonságban akarnak pihenni tovaindulásukig, tud számukra egy alkalmas helyet.

Pathó Andrásék levendulaillatú tisztaszobája lett rejtekhelyük. Tisztálkodással és töltött (töltelékes) káposztával ünnepelték isten napját.

Reggelre, kéretlen, parasztgúnyákat szereztek számukra. Székelyharisnyát, és barna darócból szabott viseltes szokmányokat.

Mikesnek a legbővebb székelyharisnya is rövid volt. Úgy segítettek rajta, combtövön kettévágták és spárgával nyakba kötötték az alsó szárakat. A szokmány aztán eltakarta a hézagot s a fázó combrészeket.

Egy Gyorgye nevű kacska s látszólag félnótás legényre bízták hármukat. Pathó szerint nagyon jól ismeri a hegyi ösvényeket. S csakugyan, órákig mentek, s eltévedő lövedékeken kívül senkivel nem találkoztak.

Sztupkát és Gura-Homorát messze elkerülték, s Buksolya határában egy öreg erdőkerülő kunyhójában, Gyorgye barátjánál célba értek. Az öreg vadőr vöröshagymát, juhsajtot s kenyeret tett az asztalra, s azt tanácsolta, nyugodtan menjenek le a faluba, viselkedjenek otthonosan, sétáljanak parasztosan az oroszok szeme előtt ki a határba, s éjjel átjuthatnak.

Minden úgy volt jól, amint a vadőr tanácsolta, s már baj nélkül kijutottak a határba, amikor szembejött velük piszkos, csukaszürke mundérban, osztrák-magyar katonasapkával a fején egy baka. - Hová mész? - kérdezte Mikes magyarul. - Haza - felelte a baka. - Akkor erre gyere - intette Mikes -, mert a faluban elfognak az oroszok. Erre ő, akár a fába szorult féreg, elkezdett üvölteni, s mintha földből termettek volna elő, orosz katonák vették körül őket. A csukaszürke baka boldogan gajdolta, hogy ő most szökött át az ausztriákoktól, s íme máris milyen jó fogást csinált.

A darócszokmányos “álbukovinaiakat” Gura-Homorára lovas katonák kísérték a főparancs­nokságra. Gyorgye, a táka, szőrén-szálán el. Úgy érezték, mindennek vége, s alighanem Szibériában fejezik be útjokat. Egyelőre azonban egy parasztházból alakított fogdába zárták őket.

Az ablakon szuronyos őr volt, de rács nem. Egy nagydarab muszka kenyeret, teát és cukrot hozott vacsorára.

Az őrt szenderedni sejtvén, kinyitották az ablakot, s nesztelenül kimásztak. Koromsötét volt, de csak a legjáratlanabb szakadékos utakat keresték. Távoli tábortüzet pillantottak meg. Ketten lövészárokba csúsztak. Drótakadályok állták útjokat. Spanyollovast találtak. Eltolták.

Mikes nagy örömében, hogy most már saját térfélen vannak, a karót, amelyet csak az imént rántott ki egy kerítésből, a drótakadályokhoz vágta. Amit nem láthattak, itt is, ott is üres konzervdobozokat függesztettek fel az akadályokra s a karózuhintástól százméternyire meg­zendült a dróthúros akadályrendszer. S erre kétfelől olyan tűzpárbaj és rakétázás kezdődött, hogy csak a közeli vízmosás mentette meg őket a megliggatástól.

Ha másra nem is, arra mégis jó volt a villogó csetepaté, hogy az arcvonalak megmutatták magukat. Mikes pontosan észlelte, merre kell indulniok.

Negyedórával szürkület előtt megindultak, alig tehettek meg száz lépést, ordítást hallottak: - Állj! - így, magyarul, s még egyszer: - Állj! - mert nagy boldogságukban az őrszem felé kezd­tek rohanni. Három lövés dördült. Mikes földre vetette magát, és üvöltött: - Ne lőj, magyarok vagyunk! Mikor teljesen megvirradt, úgy emelték fel a földről, félig dermedten, harmad­magával, hordágyon vitték mögötte az elvérző két társát.

Az emberi öröm nem lehet sértetlen a földön. Végre magyar területen rázta a boldog-boldogtalan didergés Mikest.


Yüklə 3,77 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   52   53   54   55   56   57   58   59   ...   89




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin