XV.
Békecsinálás Vízaknáról, Bukarestből, Párizsból nézve 1918. december, 1919. Vízaknán
Moldován György szembenézve a történelem (a hadtörténet) tényeivel, látva látta, hogy az 1918-as december 2-i gyulafehérvári sereglés (ott volt maga is, bár szótlan) határozatai már a következő napon málladozni kezdtek. A demokratizmus is, mely minden nemzetnek (akkor még nem minoritásnak) megadta, vagyis megadni látszott a maga népfelség-lehetőségét. A következő napokban, hetekben, hónapokban azonban - a fegyverek “dicsőségében” - csak a románok kapták meg Erdélyben az egyenlőséget (felsőbbrendűséget); a németek, szászok, svábok csak elnéző türelemben részesültek, a magyarok és szerbek (mert ragaszkodtak bizonyos területekhez) eleve ellenségnek minősültek. Már feledve a gyulafehérvári statútumokat, mindent az antanttal való alkudozásban - már-már nagyhatalmi pózban - téve az egyre növekvő étvágy s a fokozódó nemzeti önbizalom martalékává.
A Szebenben székelő Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) majd minden tagja korábbi ismerőse, olyik jó ismerőse Györgynek. Maniuval, az elnökkel erdélyies engedékenységgel és autonomista szóhasználattal társalogtak. Alkalmazkodó fogalmazásában nem tudott György olyan magyarbarát szándékot megkockáztatni, amiben ne találkozott volna Maniu Gyula európaias engedékenységével. Nem úgy Cristea Miron, akinek még ma is hagyományosan érseki jogtanácsosa maradt. Hol koronában, hol lejben, még hóilletményt húzott az érseki hivataltól. Az adminisztráció nem volt képes megcsonkítani azt a fizetéslajstromot, melyen Gheorghe Moldovan évtizedek óta rajta szerepelt, s maga a cinikus főpap, a régi ismerős, még lentebbi tekintélyidőből, Cristea Miron, ki új szebeni minőségében már-már kívülállónak tartotta Moldovánt (nem magyarsága, hanem Erdély-hívősége miatt), dehogyis gondolt rá, hogy neki anyagi kapcsolata lenne vele.
Midőn hírét vette, hogy sógora a brassai fellegvárban sínylődik, igen-igen nehezen értvén meg a demecseri fegyverletétel okát, célját, addig-addig halogatta közbenjárását, hogy az első élelmiszercsomag meg is romlott, mert közben Thuróczy Ödön ezredest a szamosújvári fegyházba internálták. Esztendőnkben onnan sem sikerült Györgynek kivakarnia őt, hogy fogolyszenvedése élményeiről beszámolhasson.
A maga gyűjtésén kívül az Erdélyt ellepő, megszálló román csapatok tevékenysége módszereiből legtöbb hiteles adatot Karcsitól kapott, öccsétől, aki most már s végleg Carol Moldovannak neveztette magát, s édesanyja, Ágota mama szívdobogását nem feledvén mégsem, legalábbis tárgyilagosan szemlélte a román csapatok kegyelmet nem ismerő tobzódását a mezőségi majd síkföldi magyar falvakban. Amikor a 49 felpanaszolt román halott áldozatát a békeszerződést mívelő négyes, majd tízes bizottság elé számlálták, ő csak a köröstárkonyi 119 civil (tehát gyermek, nő és aggastyán) lemészárlását próbálta tudatosítani Mardarescu tábornok, hadseregparancsnok fejében, aki Prezan tábornok örökébe lépett. Carol azt a választ kapta, hogy a békeszerződés igazságához nem a magyar hullák felemlegetése vezet, hanem a mártírhalált halt román hősök minél tökéletesebb számbavétele, számon tartása. Carol értetlenségére Mardarescu bikacsökével az asztalra vágott: - Hadbíróság elé állítom az alezredes urat, ha még egyszer hírül kapom, hogy sebesült székelyek s még inkább a hátrahagyott magyar vörösök lőtt és szúrt sebeit tábori kórházainkban a franciáktól kapott s nagyon szűkös kötszerekkel ápolja! - Amikor Carol (Károly) a genfi egyezményt emlegette, Mardarescu ezt üvöltötte: - A genfi egyezmény megtartását csak saját véreink számára követeljük, az ellenünk harcoló bolsevik bandákra semmiféle egyezmény nem vonatkozik.
Carol szaktudására nagy szükség volt, s a hatáskörébe került katonák kedvelték, sőt bálványozták őt, ezért a hadbírósággal való fenyegetődzés elfelejtődött, bár ott, ahová Carol keze és szeme elért, a sebesülteket nem lőtték tarkón, s míg ő jelen volt, a drága francia kötszereket a “bandák” betegeire, sérültjeire is pazarolták.
Üzenetek és sváb felesége által nagyobbik természetes fia is kért még tanácsot Vízaknáról, Molnár Pál csendőr törzsőrmester Fehértemplomból. A Morariu név megváltoztatásával a szerbek őt ott magyarnak nézték. Volt róla szó, hogy a két gyermek anyjokkal Vízaknára húzódik Lugosról.
Ez volt az az esztendő, amikor a Muntyán Lenucától fogant kisebbik fia, akit a teológiára annak idején maga segített, Teodor Morariu is úgy érezte, hogy természetes atyjához fordul a zavaros, bár dicsőséges időkben - hogyan kell viselkednie egy papi embernek, ha annyi lehetőség nyílik számára mind a kegyetlenség, mind a jámborság terén.
Néhány hónapig “apjára” hallgatott Teodor, a jámborság mellett retardálván indulatait, csak aztán állt a kegyetlenek csapatába. Egészen a megyei szigurancafőnökségig.
Moldován György szívósan és ernyedetlenül, mindenütt ott volt, ahol az önkény ellen s a maga célja, Erdély autonómiája érdekében szót emelhetett, emeltethetett. Keze s esze benne volt erdélyi román szociáldemokraták Gyulafehérvárt követő kiáltványában:
“A Román Nemzeti Bizottság (nem Tanács!) nyilatkozott. A világ minden népéhez intézett kiáltványában ünnepélyesen kijelentette, hogy az összrománság egyesülését akarja, és ennek a célnak eléréséhez az egész román nép segítségét kéri.
A Román Nemzeti Bizottság eme lépésével szemben mi román szocialisták - akik nem vettünk részt e határozat meghozatalában előzetes tudomásunk sem volt róla - szabatosan meg kell határozzuk magatartásunkat.
A magyarországi és erdélyi Szociáldemokrata Párt a népek önrendelkezési jogának alapjain áll, és tökéletesen egyetért a Román Nemzeti Bizottsággal, mikor a régi Magyarország románjai részére teljes önállóságot kér. Eleget szenvedtünk, századokon át nyögtük a nemzeti rabság szégyenletes jármát, eleget voltunk mások szolgái, nyomorúságban, tudatlanságban, sötétségben éltünk. Elég kincset gyűjtöttünk másoknak - tehát magunk akarunk sorsunk urai lenni.
Sőt, még több. Álmaink egyik legszebbike minden románok egyesülése. Akarjuk, hogy minden román egy államban éljen, akarjuk, hogy minden román egyesülésével a román országokból nagy nép legyen, és megnyíljon előtte a haladás és boldogulás útja. Mindezt akarjuk, szomjúhozzuk, legalább olyan szívvel, mint a nacionalista urak, sőt, ha lehetséges, a mi lelkesedésünk még nagyobb.
De mikor mindezt kijelentjük, szent proletár és szocialista kötelességünk, hogy szavunkat felemeljük mindazok ellen, akik a mai Romániával akarnak egyesülni, a bojársággal, a rothadt és hitvány parvenükkel, kik semmiben sem különböznek Magyarország tegnapi vezetőitől, a soviniszta grófoktól, báróktól.
Jól értsenek meg bennünket! A magyarországi és erdélyi román nép ma szabad! Ezeréves bilincseik lehullottak. Láncai elszakadtak. A mai Magyarország nem a tegnapi Magyarország. Ma a Magyar Köztársaság minden politikai jogot megadott a népnek, a földet pedig, ami eddig szinte csak néhány zsarnok tulajdonában volt, most azok között osztják fel, akik megdolgozzák. Számunkra ezek nem kis dolgok. Mi ezekben az egész román nép boldog jövőjének legbiztosabb zálogát látjuk, ezért egyenesen és világosan kimondjuk: akarjuk Romániával az egyesülést, de csak akkor, ha majd Románia is valóban demokratikus állam lesz, ahol a népnek legalább annyi joga lesz, mint amennyit ma nekünk itt biztosítottak.
Ma egész Európában Románia a legszerencsétlenebb ország, ahol a feudalizmus még virágzik, ahol a dolgozó nép, a román paraszt a szó legszorosabb értelmében rabságban él.
Ehhez a Romániához nem akarunk csatlakozni. Mi, a dolgozó Romániával, egy román köztársasággal akarunk testvériesülni, de semmi esetre sem a bojárok és egy Hohenzollern Romániájával.
Ez a mi kiindulási pontunk, ezen az alapon fogunk minden ingadozás nélkül munkálkodni, és nem hagyjuk magunkat senkitől sem befolyásoltatni. Ezt tessék tudomásul venni!”
Moldován György elkésett értesülései:
György angol király üdvözlő táviratot küldött Ferdinánd román királynak. Szövegéből: “Gondolataim mindig is Nálad és a királynénál voltak a nehéz napokban, amelyeken országod átment.”
“Úgy értesülünk, hogy az antant hadseregei tavasszal kezdik meg katonai akciójukat Oroszországban. Több hadsereg vesz benne részt. A román-francia kooperáló csapatok Oroszország délnyugati részén működnek majd, s a déli hadsereg főhadiszállása Bukarest lesz. Egy másik hadsereg fog harcolni Észak-Oroszországban, a harmadik pedig annak keleti részein. Mindháromnak akciója koncentrikus lesz, és nagy számban vesznek részt benne az orosz önkéntesek is. Az offenzíva megkezdéséig a francia csapatok garnizonjait Románia különböző városaiban, de főleg Besszarábiában helyezik el, Iaşi-ban csupán két hadosztály marad... A déli hadsereg vezetésével Berthelot generális van megbízva.”
December elején Párizsban nagy jövés-menés volt. Királyi látogatások, készülődés a békekonferenciára. Megérkezett december 14-én Wilson is, aztán az olasz király stb. Take Ionescu aggódik. Főleg azon, hogy Brătianu makacssága miatt - Bánát kérdésében - bajok lesznek. Várakozás. Mi lesz? De ha a december hónap úgy múlott is el, hogy Románia nem jelentkezett Párizsban, hogy legalább valamelyes tanújelét adja tevékenységének - mint azt a többi nemzetek tették - ez a december mégis történelmi eseményt regisztrált, aminek kétségkívül az volt a rendeltetése, hogy súlyt adjon országunk hitelének: 1918. december elsején volt Gyulafehérváron, vagyis a még nem feldarabolt Magyarország szívében, az erdélyi, bánáti, a magyarországi összrománságnak nagy nemzetgyűlése, amelyik a románoktól lakott összes területek egyesülését mondotta ki Romániával.
Napról napra ezer és ezer esemény történt. A Nemzeti Tanács tíz-tizenöt telefonkészülékén keresztül állandóan bonyolódott a forradalmi anarchia, a magyar Erdély tragédiája.
Erdély elszakadására azonban nagyon sokáig majdnem senki sem gondolt. Még olyanok sem, akik már 1916-ban meg voltak győződve Erdély elvesztéséről. A különben teljesen indokolatlan általános optimizmus hatása alatt ezek sem vettek észre szeparatisztikus előkészületeket... A kevésbé optimisták is biztosra vették a legteljesebb erdélyi autonómiát. A megkérdezett román urak, akik közül egynéhányan a kormányzótanács miniszterei lettek, maguk is hangsúlyozták, mennyire tisztában vannak az erdélyi románok magasabb nívójával, és azzal, hogy a régi királyságot is erre a nívóra kell emelni, miért is az autonómiát okvetlenül szükségesnek tartják...
Január 13-án gyengélkedett Apáthy. Helyetteséül a város és vármegye kormánybiztosát, Grandpierre-t sikerült behozni, akit ottlétemkor már előre megdolgoztam a szebeni tervnek. Január 14-én indult el a küldöttség, óvatosan ügyelve, nehogy hivatalosnak tekintsék. A küldöttségben részt vett dr. Papp József, a volt ügyvédi kamara elnöke, dr. Menyhárt professzor, az egyetem képviseletében, báró Jósika János a református egyház, Jordáky Lajos a munkásság képviseletében, még valaki és én...
Szebenben Maniu, akit előre értesítettem, azonnal és udvariasan fogadott bennünket. Udvariassága odáig ment, hogy bejósolta küldetésünk eredményességét, ha ilyen sikerült összetételű küldöttség vállalta magára az utat.
Kiemelte nagyrabecsülését dr. Papp József iránt, aki neki mint ügyvédnek kamarai elnöke volt, és meleg szavakban üdvözölt engem is, kinek - mint mondá - a harctérig eljutott a hírem, annak a veszélyt nem ismerő meggyőződéses munkának a révén, melyet a honvéd hadosztálybíróság fogházaiban sínylődő román politikai foglyok érdekében kifejtettem, egyszersmind kifejezte a román nemzet elismerését és háláját.
Egész jó auspiciumok között indult tehát a szebeni - történelemnek szánt - jelenet. A mi álláspontunk az volt, hogy Erdély magyar területein a közigazgatás legyen magyar, román részen román, vegyes lakosságú területen pedig vegyes. Esküt ne kívánjanak a tisztviselőktől, csupán fogadalmat, mivel ez is hűségre kötelező, és megfelelő szankciókra jogosít. Olyan meggyőzően adtuk elő álláspontunkat, hogy Maniu alig volt képes érveket találni ellenük. (Annyira benne volt egyébként a szívélyes és udvariasnak látszó viselkedésben, hogy egyik alkalommal ezt a fordulatot használta: “méltóztattam mondani”.)
Elvben majdnem elismerte javaslatunk indokolt voltát, hivatkozott azonban a történelmi helyzetre, s csak úgy mellékesen említette a 28 vármegyére vonatkozó elvi döntést. Nem vitatta a fegyverszüneti megállapodás szövegét... Végül is egy óra után azzal az ígérettel hagytuk el az elnökségi épületet, hogy még aznap ún. minisztertanács elé viszi az ügyet, s az eredményt közölni fogja velünk.
Hazajövet Vízaknán értesültünk róla, hogy dr. Apáthyt letartóztatták és elszállították Kolozsvárról...
Letartóztatásának oka a cigányi vérengzés volt. Az történt ugyanis, hogy a temperamentumos szilágysági fiúk tényleg rátámadtak az előnyomuló román hadsereget szállító egyik vonatra és a mit sem sejtő katonák közül Cigányi közelében hatot vagy nyolcat megöltek.
Néhány szó az erdélyi szászok és bánáti svábok magatartásáról Erdélynek Romániával való egyesülése alkalmával.
Az “impériumváltozás” a sokrétű, ellentmondásos szász és sváb magatartás szempontjából rengeteg fejtörést és diplomáciai erőfeszítést igényelt az erdélyi románság, később az Erdélyi Kormányzótanács, még később a bukaresti román kormány részéről is.
Tény és való, hogy az 1918. november elején szervezkedő német összetételű nemzeti tanácsok egy része elejétől fogva szabotálta a Károlyi-kormány országos rendelkezéseit. Ilyen volt például a brassói Nemzeti Tanács, élén a szász K. E. Schnell-lel. Visszautasította az öt korosztály behívását, és bevonultatását, amit a Károlyi-kormány elrendelt. Olyan szász politikus viszont, mint Rudolf Brandsch, aki akárcsak a román Aurel Popovici - a “Grossösterreich” híve volt azelőtt, 1918 őszén a magyar parlamentben a Szász Nemzeti Tanáccsal egyetemben lojális volt a magyar kormánnyal. Akárcsak a bánáti svábok.
...A magyaroktól való elfordulás szószólója a segesvári H. Fabritius volt, aki elsőként állt a gyulafehérvári egyesülés mellé, már annak előkészítésekor. Utána következett a “Bukaresti Szászok Közössége” csatlakozása is.
A szebeni szász polgárság akkor még az egyesülés ellen nyilatkozott. Egyrészt gazdasági hivatkozásokkal, mert féltette a nyugattal való kereskedelmét, másrészt mert autonómiát követelt a szász vidéknek.
Az egyesülés után, amikor már az Erdélyi Kormányzótanács gyakorolta a hatalmat, már könnyebben mentek a tárgyalások a megegyezés felé. Végül Medgyesen a Központi Szász Tanács (Sächsischer Zentralanschluss) és a Szász Nemzeti Tanács 1919. január 8-i együttes ülésén egy hódoló határozattal üdvözölték az egyesülést.
Voltak azonban elvétve kivételes esetek is. Például a besztercei szászok esete egyenesen szórakoztató.
A szebeni Kormányzótanácshoz 1919. február végén beadvány érkezett, amelyikben a Beszterce-Naszód megyei szászok azt kérik, hogy a besztercei járásban és a megyeszékhelyen lakó szászokat ékeljék be az erdélyi szász autonóm szervezetbe, ha a Kormányzótanácsnak tényleg szándékában van a szászoknak bizonyos autonómiát adni.
Ezzel a beadvánnyal kapcsolatban írja a Patria című lap 1919. március 7-én:
“...Akkor, mikor a demokrácia minden osztály és nemzet közötti falat lerombolt és egy szintre hozott, ilyen területi beosztásokat alakítani azt jelentené, hogy magát az önrendelkezést, amire vágytunk, tegyük tönkre... Népeken, vallásokon, osztályon és érdekeken felül áll a nemzeti szuverenitás. Minden kísérlet államot csinálni az államon belül, alkotmányellenes konfliktust jelent ezzel a szuverenitással szemben.
Ha ma, úgy látszik, léteznek is ilyen »állam az államban« elképzelések - ahogy a nemzetiségek a Habsburg-birodalomban éltek -, kötelességük fejükből kiverni az ilyen letűnt, politikai természetű maradványokat, egybe kell olvadjanak a román néppel, és le kell mondjanak a szeparatista korlátokról. Ami jó volt a középkori Ausztriában, anakronizmus a demokrata Romániában.”
Így a Kormányzótanács hivatalosa 1919 márciusában.
*
Az akkor szerb okkupáció alatt álló Bánátban is elég sokrétű volt a sváb magatartás Gyulafehérvárral szemben. A Sváb Nemzeti Tanács és a külön megalakult Bánáti Néptanács az elején egy bánáti köztársaságot akart Magyarország kebelén belül alapítani. De már az aradi román-magyar tárgyalások idején az ott jelenlévő sváb küldöttek a románokhoz közeledtek, és Bánátnak Romániával önrendelkezési alapon való egyesüléséről tárgyaltak. A bánáti német szociáldemokraták viszont nem akartak a feudális Romániához csatlakozni, hanem a Magyar Köztársaságban akartak önrendelkezési alapon maradni.
Dr. Otto Roth 1918. december 2-án kikiáltatja a Bánáti Köztársaságot.
A svábok átállása Romániához nehezen ment. Csak 1919 júliusában, a szerb csapatoknak Bánátból történt kivonulása után indult meg ez irányba a sváb burzsoázia propagandája, és csak augusztusban, a Magyar Tanácsköztársaság leverése után határozzák el a Romániához való csatlakozást.
Zsidó intermezzó -1918 végén, 1919 elején - Nagy-Romániában.
1918. december 23-án I. G. Duca miniszter, a liberális párt nevében így nyilatkozik az Universul című újságnak:
“A liberális párt a zsidókérdés legszélesebb megoldása mellett van... Akkor, mikor a román területek átcsatolása következtében - az emberi jogoknak megfelelően - politikai jogai lesznek Nagy-Romániában a zsidó elemnek, megengedhetetlen, hogy a regáti zsidók ne élvezzék ugyanazon jogokat, és alsóbbrendű helyzetbe kerüljenek a többi zsidóval szemben... Egyetlenegy tekintetben került az utóbbi időben konfliktusba a liberális párt bizonyos zsidó körökkel. Éspedig a zsidók magatartása miatt a bukaresti békével kapcsolatban. A liberális párt nagy hibának tartja, hogy a zsidók elfogadták az ideiglenes győztesek által adott jogokat, amelyeket olyan okmányban írtak elő, mint amilyen a bukaresti békeszerződés volt.”
*
Take Ionescu Párizsban, a Román Nemzeti Egységkomité elnöki minőségében interjút adott a Le Temps-nak.
“...Az egyik probléma, amit Romániában azonnal meg kell oldani, a zsidó probléma. Csak egy megoldás lehetséges: minden Romániában született zsidó, aki nem volt más ország alattvalója, meg kell kapja jogszerűen a román állampolgárságot. Minden más kombináció, mint az is, amit a bukaresti békeszerződés előírt, igazságtalan és lehetetlen. Különben is, hogyan lehetne kétségbe vonni a romániai 300 000 zsidó abszolút egyenlőségét, mikor Nagy-Románia létrejöttével több mint félmillió orosz, osztrák és magyar zsidó kap automatikusan román állampolgárságot?”
No, lám! Nincsen öröm üröm nélkül.
Az újonnan megjelent zsidótörvényt, amelyik “mindazoknak, kik az országban születtek, és nem élveztek idegen protektorátust, teljes állampolgári egyenlőséget biztosít...”, élesen kritizálja egy képviselő az Adevărul-ban.
A törvény tele van kibúvókkal, a zsidók bizonyítékokat kell produkáljanak a törvényszékek előtt, írásokat kell felmutassanak, amelyeknek kibocsátását a hatóságok sokszor megtagadják. “Ilyen törvénnyel jelentkezünk a világ előtt!... Félek, szükség lesz rá, hogy újabb törvényt hozzunk...” - zárul a cikk.
*
Ugyancsak 1919. március 3-án Brătianu sürgős táviratot továbbít a békekonferenciához. A távirat szövege:
“Az utolsó hírek jelentik, hogy a reguláris magyar hadsereg a védekezésre képtelen erdélyi lakosság soraiban borzalmas mészárlásokat végez. Különösen Stiria-n...” (Az istenért! Világost hívják majd később Şiriának, de nem Stiriának!) “Itt több mint nyolcvan embert gyilkoltak meg. Egész Arad megye terror alatt van, és a román hadsereg haladéktalan segítségét kéri.”
Március 4.: Az Erdélyi Kormányzótanács megszakítja diplomáciai kapcsolatait a Magyar Köztársasággal:
A Román Követségnek,
Budapest
Kérem, hozza a budapesti magyar kormány tudomására a következőket...
A Szebeni Román Kormányzótanács nem érzi magát tovább indíttatva, hogy fenntartsa eddigi összeköttetését a Magyar Köztársaság kormányával, ezért visszarendeli e kormányhoz kiküldött teljhatalmú megbízottját...
Nagyszeben, 1919. március 2.
Iuliu Maniu s. k.
a Román Kormányzótanács elnöke
Az okmány egyébként az okokat is felsorolja. Íme:
- a megállapodás ellenére román fiatalokat soroznak be erőszakkal a hadseregbe olyan területeken, amelyek még adminisztrációjuk alatt állanak;
- feloszlatják a román gárdákat, és elbocsátják azok vezetőit;
- üldözik a román hivatalnokokat;
- rabolják, kínozzák, ölik a román lakosságot; amit a magyar kormány nemcsak eltűr, hanem legnagyobbrészt maga szervezi vagy követi el azokat.
*
“A bánáti szerb rémségek:
A szerbek egy öreg román papot láncra verten vezettek. Az esetet polgárok látták Temesvár állomásán. A pap nevét tudósítónknak nem sikerült megtudnia.
Ugyancsak Bánátból kapjuk a hírt, hogy a szerbek letartóztatták Augustin Ghilezan csákovai esperest. Indokolás: megtagadta Péter király nevének említését a misén.”
A Patria hírei, 1919. március 12-én.
Aki sztrájkol, csomag nélkül teszik át a demarkációs vonalon!
A Patria március 13-án a következő szövegű körrendeletet közli:
“Tudomásunkra jutott, hogy az erdélyi vasúti tisztviselők március 15-től kezdődőleg sztrájkba akarnak lépni.
Tudomására hozzuk mindazoknak a tisztviselőknek, hogy a nagyvezérkar rendelete értelmében a sztrájk kimondásától számított 24 órán belül családjaikkal együtt összeszedjük és az északerdélyi demarkációs vonalon tesszük át őket, anélkül hogy egy kézitáskán kívül mást magukkal vihetnének.”
Az Evenimentul híreiből:
Az Egyesült Államok ötmillió dollár hitelt adott Romániának, ami az eddig nyújtott hitelekkel együtt tizenötmillió dollárra emelkedett. (Március 6.)
Iaşi-ban a kenyeret ausztráliai lisztből sütik. (Március 8.)
Az Egyesült Államok egyik fő gondja Románia ellátása. A hajótonnahiány akadályozta eddig, hogy mindazt küldjenek, ami szándékukban volt. Február elsejétől máig 40 000 tonna élelmet szállítottak, amit utólag fogunk fizetni. Ebből is kitűnik a szövetségeseknek, főleg Amerikának gondossága, hogy a bolsevizmus elterjedését akadályozó országok ellátása miatt intézkedjék.
Tiraspol, március 4.: D’Anselme generális Franchet d’Espereytól táviratot kapott, amelyben az a szövetséges hadseregek déloroszországi akcióinak fontosságára hívja fel a figyelmet. “Odesszának és vidékének megtartása Franciaország becsületbeli ügye” - mondja a távirat.
*
Maniuék lapja, a Patria március 26-án hírül adja a Vyx-jegyzék átadását Budapesten és a Károlyi-kormány válaszát.
Az eseményt mi az Erdélyi Kormányzótanács e hivatalos lapjának közlése alapján rögzítjük:
Március 20-án adta át a jegyzéket Vyx, a szövetségi katonai misszió elnöke Károlyi Mihály grófnak. A jegyzéket Belgrádban március 19-én Lobit generális, a szövetséges hadsereg magyarországi főparancsnoka írta alá.
Vyx a jegyzék átadásakor kijelentette Károlyinak: “A jegyzékben szereplő új demarkációs vonalat az antant nem fegyverszüneti demarkációs vonalnak, hanem politikai határnak tekinti.”
Kivonat a jegyzék tartalmából:
A békekonferencia 1919. február 28-i ülésén elhatározta, hogy az összetűzések elkerülése végett, ami a békemunkálatokat zavarhatja, a magyarok és románok között szükséges egy semleges zónát létesíteni, amelyben sem román, sem magyar katona nem lehet, és amelyiknek fontosabb pontjait szövetséges csapatok fogják megszállni. A főparancsnok engem bízott meg, hogy a kérdést Önnel rendezzem. Vyx alezredes budapesti képviselőm, a következők közlésével van megbízva...
A semleges zóna határai:
Keleten: Arad-Nagyszalonta-Nagyvárad-Nagykároly-Szatmárnémeti vasútvonal. Mindezen helységek kívül maradnak a magyar és román katonai megszálláson.
Északon: A Szamos és a Tisza egészen 5 kilométerre Vásárosnaménytől nyugatra eső pontig.
Nyugaton: a határ áthalad 5 kilométerre északnyugatra Vásárosnaménytől, azután nyugatra 5 kilométerre Debrecentől, 3 kilométerre nyugatra Dévaványától - Gyomától nyugatra, 5 kilométerre Orosházától, Hódmezővásárhelytől és Szegedtől.
Délen: A Maros folyó, Arad és Szeged. E városokon kívül maradnak a román és magyar csapatok és azokat a szövetségesek szállják meg.
A zóna kiürítésének feltételei: a magyar csapatok visszavonulása március 23-án kezdődik, és 10 nap alatt befejeződik.
A békekonferencia felhatalmazza a román csapatokat, hogy vonalukat a semleges zóna keleti határáig tegyék át... Az áttétel március 23-án indul, és maximum 10 nap alatt befejeződik.
De Lobit s. k.
*
A magyar kormány Vyxnek adott válasza:
Van szerencsém Önnel közölni, hogy az említett jegyzéket átadtam a Magyar Köztársaság kormányának, és a kormány nincs abban a helyzetben, hogy a békekonferencia határozatát tudomásul vegye és végrehajtását foganatosítsa.
Ez a határozat ellenkezik az 1918. november 13-án megkötött fegyverszünettel, mivel figyelmen kívül hagyja az ország vitális érdekeit, megakadályozhatja fejlődését, és megzavarhatja a békét.
Mivel a magyar kormány nem vállalhatja a felelősséget e határozat végrehajtásáért, mert nem hívták meg a békekonferenciára, és semmi része e határozat meghozatalában nincs, arra kényszerül, hogy a mai napon beadja lemondását.
Mikor Önnek e lemondást tudomására hozom, kérem, intézkedjenek, hogy a legrövidebb idő alatt a békekonferencia tudomására kerüljön a magyar kormány elhatározása.
Károlyi Mihály s. k.
*
Ütik a vasat Brătianuék:
Brătianuék kitartása, “állhatatos kitartása” tényleg eredményre vezetett: átadták végre a Vyx-jegyzéket.
Csakhogy! A Magyar Tanácsköztársaság nem akar visszavonulni Debrecenig, Szegedig stb., ahogy azt kijelölték számára.
Szinte egy hónap van még hátra április 21-ig, a román támadás megkezdéséig. Azt elő kell készíteni. És addig? Addig ütni kell a vasat az antantnál. Mert hogy a támadáshoz - ha nem is lehet tőlük nyílt parancsban megkapni az engedélyt - kell a jóindulat, kell a támogatás, kell a legalább utólagos jóváhagyás.
Küldik a békekonferenciának a magyar és szerb atrocitások részletes listáit.
1919. március 23-án (két nap telt el a pesti események óta) a párizsi román delegáció titkársága a békekonferenciának a következő tartalmú levelet küldte:
“Hivatkozással március 3-i levelünkre, amelyhez három jegyzéket csatoltunk - mindhárom a szerb csapatoknak Bánátból, a magyar csapatoknak Észak-Erdélyből való sürgős kivonására vonatkozólag, mellékelten van szerencsénk az e jegyzékekhez tartozó első kimutatásokat megküldeni. Ezek a magyar csapatok által Erdélyben, a szerbek által Bánátban elkövetett atrocitások részletes és dokumentált felsorolását tartalmazzák...”
*
A listák párizsi átadása előtt egy héttel, 1919. március 15-én, Maniuék hivatalosában, a Patria-ban (25. sz.) a következő ordító címek alatt: A magyar gaztettek listája - Olvasd és add tovább! - a lap egyenként sorolja fel az atrocitásokat, amelyekkel - mint láttuk - Brătianu állandóan ostromolta a békekonferenciát, hogy elérje a demarkációs vonal előretolásának engedélyezését.
Rászántuk magunkat a felsorolt esetek tüzetesebb tanulmányozására. Az eredmény igen meglepő: a lapban közölt listákon az egész határmentéről, 50 helységből összegyűjtött, névvel ellátott eset van felsorolva. (Megszámoltuk!) Az esetekből 25-nél nem írja a lap, hogy mikor történt, a többi eset közül 15 még 1918. november elején, (főleg november 2-8. között, tehát a forradalom első napjaiban történt), egy eset decemberben, 4 januárban, 4 februárban és egyetlenegy márciusban, amikor a listákat Párizsban átadják. Az egészet március 23-án adják át a békekonferenciának, mint friss “gaztetteket”.
Ami az atrocitásoknak, hogy úgy mondjuk, a struktúráját illeti, az eseteket szortírozva, azt látjuk, hogy: 75 gyilkosság, 13 verés, 14 rablás, 35 letartóztatás, egy fegyverelkobzás az, amit jelentenek. A 75 gyilkosságban benne van az a 40 fosztogató is, akit az Urmánczy-, s a Mihályi-birtokon (az utóbbi kérésére is) kivégeztek, s köztük van az a 20 magyar-román alkalmazott, akiket a kastélyok (Mihályi!) védelmében a fosztogatók (orgyilkos rablók) öltek meg. Mindezek már a novemberi aradi tanácskozáson vád tárgyai (személyei) voltak.
*
Mária királyné olyan mély benyomást keltett Párizsban, hogy ottani különböző intézmények kérték, hódolatuk jeléül fogadjon el tőlük különböző ajándékokat.
Ezeket az ajándékokat három bőröndbe csomagolták és feladták az Împaratul Traian hajóra. Mikor azonban a hajó Constanţa kikötőbe befutott, nem kevesebb, mint 150 bőröndöt számoltak össze. Ezeket különböző, Franciaországban - egész vagy félhivatalos - küldetésben lévő román állampolgárok hozzácsapták a három bőröndhöz, és mint “királyi poggyászt” szállították haza. Esetleg a királyné bőröndjei fiadzottak meg.
*
Erdélyi vagonok.
A hegyeken túlról (Erdélyből) nagy mennyiségben érkeznek élelmiszerrel, tűzifával megrakott vagonok. Amilyen rendes emberek az erdélyiek, feljegyzik a küldött vagonok számait. (Egész szokatlan dolog!) A számolásnál aztán kitűnik, hogy a vagonok közül sok nem érkezik meg rendeltetési helyére. A vagonok eltűnése azokat is felháborította, akik az árut az országba küldték, de azokat a javíthatatlanul naivokat is, akik azt hitték, hogy a küldeményeket majd megkapják.
*
A tolvajlások pártja. Vezércikk az Adevărul-ból, április 11-én:
“Mindenütt, ahol egy vagon eltűnik, egy liberális »geschäft«-re bukkan az ember. Azok, akiket az ügy érint, még a fáradságot sem veszik maguknak, hogy valami magyarázatot adjanak, mert 2-3 nap múlva a lapokban más témák veszik át a lopások helyét. Csak úgy hirtelenjében ami eszünkbe jut ezek közül:
Mi történt azokkal a vagonokkal, amelyeket Erdélyből küldtek, és semmit sem lehet róluk tudni?!
Mi lett azzal a nyolcvan tonna cukorral, ami a Dunán sleppekre rakva még megvolt, mikor a németek kimentek?
Miért fagyott meg az Erdélyből küldött burgonya Predealon, mikor a fővárosban és vidéken is akkora a krumplihiány?
Hát a Piteşti-i marmelád- (lekvár-) lopásokkal mi van? Az országban a németek óriási készleteket hagytak vissza marmeládból! Ki tartja ezeket eldugva és adja apránkint a fűszereseknek, hogy a magas árakat fenntartsa, és kinek a zsebébe megy a pénz?”
Dostları ilə paylaş: |
