Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1919-1920

Hozsváth (Moldován) Mikes, a Pesti Hírlap párizsi tudósítójának részjelentése a Korridorról:

Előzmények: Kramař, nacionalista cseh politikus már a Szláv Birodalom Alkotmány­terveze­téről készült elaborátumában (1914. június 7.) felveti annak szükségét, hogy a jövendő cseh-szlovák államnak s az alakítandó délszláv országnak közös határra kell törekednie. Grey angol külügyminiszterhez intézett memorandumában Masarýk Tamás is magáévá teszi ezt a tervet (1915. április 15.). Ha a Korridor létrejönne, meggátolhatnák Németország keleti aspirációit a Balkánon keresztül, s egyúttal Magyarországot elzárhatnák attól, hogy a németséggel szövetségben hatalmi vagy éppen nagyhatalmi illúziókat táplálva háborgassa a vele szom­szé­dos népek nyugalmát. A hangoztatandó cél természetesen az kell legyen, hogy Csehországnak kikötőre van (lesz) szüksége az Adriai-tengeren a délszláv partokon.

Az antant (a békekonferencia) a döntést magának tartotta fenn.

A Korridor területére, mely többségében német (osztrák) nemzetiségű, Ausztria is igényt tartott. De a keresztényszocialistákkal ellentétben a szociáldemokraták, kormányra is jutván, nem ragaszkodtak a terület bekebelezéséhez. Renner kancellár úgy nyilatkozott 18 novem­be­rében, hogy Magyarországgal élelmiszer-szállítási szerződést kell kötni. Otto Bauer, az ugyan­csak szocialista külügyminiszter is azt hangoztatta, hogy az alföld-hegyvidék termékcsere végett a két ország között a békesség fenntartása lenne eszélyes.

A Deutscher Volksrat für Westungarn december 22-én kihirdette Nyugat-Magyarország autonómiáját.

Coolidge 1919. március 19-én úgy nyilatkozott, hogy legjobb lenne Nyugat-Magyarországot Ausztriához csatolni, népszavazással, bár ezekben az országokban e tekintetben nem lehet megbízni. A francia delegátus egy közeli Anschluss lehetősége miatt ellenezte ezt a megoldást, nem kis okkal a csehek és szerbek érvelése miatt.

A békekonferencia február-márciusban foglalkozott először érdemben Pozsony, Sopron, Vas vármegyék sorsával a Korridor lehetőségét mérlegelve. A csehek térképekkel felszerelkezve álltak a konferencia elé. Bár ők jól tudták, tervük ellentmond a wilsoni elveknek, de a négy magyar-osztrák megyét Csehország és Jugoszlávia között megosztva olyan rendszert hozhatnának létre, mely a világbékét is szolgálná. Beneš február 5-én felajánlotta a terület népszövetségi ellenőrzésének lehetőségét.

A csehek területi követeléseit a Tízes Tanács tárgyalta: az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország, Olaszország és Japán 2-2 delegátusa napokon át tárgyalta Beneš előterjesztése alapján, s már-már megszavazta a beadványt, mikor a közömbös, mert érdektelen japánok mellől egyszer csak felpattant az eladdig álmosan bólogató olasz szakbizottsági tag, Sonnino: - Melyik területről lenne szó? - S mikor gondosabban megtekintette a szépen preparált cseh térképet, megértette, hogy itt egyebek között egy délszláv hatalomnövekedésről is szó van, mereven elzárkózott a cseh kérelem teljesítésétől. Az angolok is rájöttek közben, hogy a Korridor létesítését nem lehet földrajzi vagy gazdasági s még inkább nem etnikai érvekkel igazolni. A Bizottság így március 8-án a korridorkérelmet elutasította. Sőt a békekonferencia első határozatában a területi bizottság odáig megy véleménynyilvánításában, hogy a magyar-osztrák határ nem szorul változtatásra.

Március közepétől hetek teltek azzal, hogy Ausztria Párizsban lévő (alacsony szintű) meg­bízottait rávegyék a Tanács-Magyarország elleni fegyveres akcióra, majd arra, hogy intervenciós csapatokat engedjen át területén. Erre az utóbbira Otto Bauertől azt az üzenetet kapták, hogy Ausztria népe retteg attól, hogy bármilyen idegen csapatok átvonulását kelljen eltűrnie, másrészt pedig Ausztriának nem érdeke a magyar Tanácsköztársaság korai megdöntése, mert a béketárgyalásnál hátrányos volna számukra külpolitikailag egy demok­ra­ti­kus Magyarország, de még belpolitikailag sem lenne előnyös. Otto Bauer egy esetleges Dunai Föderációra gondolt, mely ha megvalósulna, sokak által vágyott Anschlusst lehetetlenné tenné.

Az osztrák békedelegáció május 13-án jelent meg Párizsban. S noha a szociáldemokrata párt hozzájárulását nem bírta e tekintetben, felvetette, hogy Ausztria szeretné elfoglalni Nyugat-Magyarországot, de nem úgy, mint aki védtelen szomszédtól veszi el, hanem a nagyhatalmak megbízásából. Ausztriával azonban mint legyőzött országgal foglalkoztak, s Karl Renner óhajára eleinte alig hederítettek.

Azon a napon (május 8.), amikor rögzítették a magyar-román és a magyar-cseh határokat, Balfour felvetette a magyarországi németek dolgát, az amerikai Lansing pedig arról beszél, hogy a határ rendezetlensége miatt problémák merülhetnek fel. Sonnino, aki a kérdés feszegetésében mindig (még mindig) a jugoszlávok előretörését orrontotta, tiltakozott, mondván: sem a magyarok, sem az osztrákok nem álltak elő határmódosítással.

Wilson úgy értesült, hogy az osztrákok igénybejelentéssel akarnak élni. Az osztrák béke­tervezetben Magyarország felé az 1867-es határokat tartották meg.

Bauer külügyi államtitkár hangoztatta: az osztrák kormány nem akarja, hogy a párizsi béke­konferencia hatalmi szóval ítélje Ausztriának Nyugat-Magyarországot, hanem népszavazást kíván a területen.

Wilson és Lloyd George távozása után a Tanácsköztársaság elleni fegyveres beavatkozás mindenáron való folytatását a francia Clemenceau erőltette - s a béketárgyaláson azt indítványozta, hogy a magyar-osztrák határban eddig hangoztatott döntést vizsgálják felül.

Ekkor Renner jegyzékkel, Kramař pedig emlékirattal fordult a Konferenciához. A kétféle megoldás lehetőségével. Kramař (Beneš szájával) emlékeztette Clemenceau-t, hogy a csehek igényével együttjárt az a két vasútvonal, amely Pozsonyt az Adriával összeköti, nagy veszély volna, ha mindkét vonal Ausztriához kerülne. (Anschluss!) Ha a csehek első követelése nem teljesülhet, az osztrákok kérése valósuljon meg, de a magyarok se maradjanak a terület birtokában.

A franciák a csehek követelése felé hajlottak, az olaszok (Sonnino!) az osztrákok igényei felé.

Az angolok s amerikaiak kétségeskedései miatt az osztrákok esélyei növekedtek.

Az olaszok a vitában (váratlanul) a magyarok birtokában látták a térség jövőjét. Az olasz kül­döttek végül is tartózkodtak a szavazástól, amikor a másik négy delegáció Nyugat-Magyar­országból 4312 négyzetkilométert 340 917 lakossal népszavazás nélkül Ausztriának ítélt.

Egy amerikai azt mondta nekem: “Nyugat-Magyarországnak Magyarországtól való elszakítá­sának osztrák igényét a szövetségesek azért teljesítették, mert meg akartak büntetni egy nemzetet, amely magáévá tette a kommunizmust, és megjutalmazni szomszédját, Ausztriát, amely elutasította Budapest csábítását.”

Július végén általános sztrájk ütött ki Bécsben, a neves baloldali szocialista szónok, Friedrich Adler, a munkásszolidaritással ellenkezőnek, igazságtalannak mondta a Konferencia döntését.

Karl Renner (a kancellár) viszont sürgette Clemenceau-t, hogy sürgősen menesszen a békekonferencia Legfelső Tanácsa (Tízes Tanács) nevében szövetséges katonai alakulatokat Nyugat-Magyarország elfoglalására - Ausztria számára.

A csehek nem adták fel a reményt a Korridor megvalósíthatására. Amikor Renner kérését hírül vették, körülnéztek, s úgy látták, hogy egyetlen lehetséges szövetséges katonai alakulat a térségben az a cseh hadosztály, amely Pozsonyt tartja megszállva.

De Beneš (és Kramař) nem csak a Tízek Tanácsának rendelkezéseit vélték teljesíteni (színleg azt is!), hanem saját régi tervük megvalósításához véltek nagy lépést előre tenni. Mert ha nincsen népszavazás, ki mozdíthatja ki a cseh csapatokat egy olyan területről, melyről a békekonferencia mindvégig ingadozó véleményeket vallott?

Kedves Csongor bátyám, innen Párizsból ennyit lehetett látni, magyarázni arról az egynapos ütközetről, annak előzményeiről, amelyet te (ti) csapataitokkal, tüzérségeddel Ligetújfalunál megvívtál.