Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Házak, csűrök, tárgyak

A vallomásokból Oroszhegy és Szentkirály képében elénk tárul a havasalji falu a templommal, az életnek nevezett telkekkel, a telkeken álló házakkal, csűrökkel, az épített falun kívül elterülő szántóföldekkel, kaszálókkal, a Görgényi-hegység déli nyúlványát jelentő havasi erdőkkel.

A ház tekintetében különösen fontos a tornác emlegetése. Egy 25 éves menyecske vallomásában olvasható: „egyszer láttam, hogy a tornácban állottak”; „a házba hagyta a legényt és maga ki ült a tornácba, hogy ne is lásson bé, s ha hitták, hogy mennyen bé, azt felelte: én ide ki is el ülhetek”. A magyar népi építészeti kutatás egyik régi kérdése a tornác históriája és azon belül a székely tornác elterjedési idejének meghatározása. Bár a vallomásokból nem derül ki Bálint Anna szüleinek pontos társadalmi helyzete és vagyoni állapota, megállapítható, hogy az oroszhegyi székely társadalom módos rétegéhez tartoztak. A vőlegény családját viszont bizonyára még módosabbnak és előkelőbbnek érezték, azért szorgalmazták minden eszközzel a házasságot. A vőlegény családja, amelynek bizonyos tagjait agilisnak, vagy­is félnemesnek nevezték a jegyzőkönyvírók, paraszti gazdálkodást folytatott. László József ifjú házasemberként szénát csinált, szántott. Néha makrancos felesége is vele ment „mezei dologra”. Ha pedig a szentkirályi László család parasztcsaládnak számított, parasztcsalád volt a jó partit látó oroszhegyi Bálint család is. Erre utal még, hogy Bálint Anna a lakodalom után hamarosan hazament az anyjához egy hétig aratni, majd egy hétig takarni, vagyis szénát gyűjteni. Bálint Anna még mátkasága idején egy alkalommal juh nyírni ment a havasra. Mindezekből nyilvánvaló, hogy Bálint Anna családja paraszti munkából élő székely család volt az oroszhegyi Diafalván. Következésképp, házuk népi építészeti értelemben parasztháznak számított. A fenti adatok szerint tehát ennek a módosparaszti háznak tornáca volt 1798-ban.

A perben a csűr szó nem hangzott el. Annál gyakrabban került szóba a pajta, amely az irodalmi adatok és a néprajzi tereptapasztalatok alapján a Székelyföldön a csűr istálló céljára elrekesztett és istálló gyanánt használt részét jelentette. A vallomások tanúsága szerint a csűr pajtának nevezett rekesztékében aludt a fiatal házaspár. A hálóhelyet a legtöbb tanú a pajta szóval jelölte. A prókátori szövegben fordul elő ugyanerre a helyiségre az istálló kifejezés. Néhány jellemző megfogalmazás: „Azt is panaszolta, hogy a pajtában lévén az ágyok, az ura reája ki kötötte az ajtót és a könyöklőn bé kerülvén őtet erősen meg verte”; „...Kühn háltunk a pajtában, s holmit hoztam elő néki, s nem engedte meg, azért meg vertem”; „Sőt még egykor az istállóban hálván, az ajtót reám kötötte, a könyöklőn reám jött, s hogy nem engedtem, a patinggal kegyetlenül meg vert.” A szövegekben szereplő könyöklő azt az ablaknyílást jelen­tette, amelyen keresztül a pajtának nevezett csűr-rekeszbe behányták a szálastakarmányt. A pating az a szíj, gúzs vagy láncdarab volt, amellyel az eke gerendelyét az eketaligával összekötötték.

A felperes fiatalasszony egyszer nagyot akarván mondani, így nyilatkozott egy szentkirályi hajadonnak: „Mintsem én melléje fekügyem, inkább a padra vagy az odorba fekszem, mert ő haszontalan ember.” A pad szó itt jelentheti a padlást és a padozatot egyaránt. Mindenképpen a fekvőhely kellemetlen és méltatlan voltára utal. Az odor viszont a csűr szálasgabona- és szénatárolásra használt rakodótere, ahol a székely ifjúság még a XX. században is gyakran tért nyugovóra. Valószínűleg Bálint Anna is felhúzódott az odorba néhányszor, hogy ne kelljen az éjszakát férjével tölteni a pajtabeli ágyon.

A házbeli bútorok közül a tanúk emlegettek ágyat, asztalt és ládát. Bálint Anna a hitlés előtt otthon zokogva a ládára borult, úgy sírt. A körbeült asztal különösen a baljós végű lánykérés felidézésekor került szóba.

A használati tárgyak, háztartási eszközök sorából a vallomástevők emlegettek guzsalyt, amelyet Bálint Anna anyja nem csak rendeltetésszerűen, gyapjú- és kenderfonásra használt, hanem lánya verésére is; szemesgabona-mérő vékát; szapulónak nevezett ruhamosó kádat; csöbör néven szereplő moslékos dézsát; evésre használt tálat, ami valószínűleg cserépből készült.

A ruhafélék közül szóba került a lánynak ígért selyem karinca, szoknya és a különösen drága köntös. A vallomásokban többször előfordult a gúnya szó. A vőlegény prókátora „szennyes ruha” értelemben használta a kifejezést. Az egyik tanú pedig úgy adta a szót a búsuló, elhagyott férj szájába, hogy általában mindenféle ruhára, személyes holmira vonatkozzon: „Nékem elég búm vagyon, mert a feleségem el hagyott, s minden gúnyáját el hozta.”