Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára

Csetri Elek

Csoma és a szülőföld

A kérdés vizsgálatánál Kőrösi Csoma Sándor nemzettudatából indulunk ki. C. P. Kennedy századoshoz írott első (1825. január 28-i) jelentésében mondja magáról, hogy a „székely nemzetség szülöttje”, mely „a magyar nemzetnek  része”. Tibeti munkái címlapján „erdélyi-székely-magyar”-ként határozta meg nemzeti kötődését és szülőföldjéhez tartozását.³³² Ez a meghatározás a székely sajátossággal együtt a magyarság egészéhez való elkötelezettséget fejezte ki. „Legkedvesebb nemzeté”-hez való ragaszkodása jeléül kényesen vigyázott, nehogy leüssék nevéről az ékezeteket, és a távoli Kalkuttában megjelent könyvein pontosan nyomtassák nevét. Hazájának Magyarországot, szülőföldjének Erdélyt tekintette, az ügy, amit magára vállalt, az egész országot érintette. Minthogy támogatására is a „nagyobb” és „kisebb haza”, Magyarország és Erdély egységesen melléje állott, ő mindkettőnek tudományos köreivel kapcsolatot tartott fenn. Alább éppen Csomának ezeket a kapcsolatait vizsgáljuk, külön is kitérve a kisebb közösségekhez – a Székelyföldhöz és a szülőfalujához – való kötődésére. Előre kell bocsátanunk, hogy olyan egyetemes és nemzeti eszmény szolgálatában eltöltött élet esetében, amilyen a Csomáé volt, természetes tartozéknak tekinthetjük az ilyen tágabb és szűkebb értelemben vett közösséghez való ragaszkodást, szeretetet és áldozatvállalást. Hiszen Csoma a székely-magyarság és a hunok közötti rokonság hagyományvilágában gyerekeskedett ugyan, de a magyarság egészét érdeklő őshaza kutatása céljából indult nagy keleti útjára. Hasonló szándék vezette lépteit utolsó utazásakor is, aminek csak dardzsilingi halála vetett véget. Ugyanakkor élete válságos pillanataiban, végha­gyománya írásakor gondolatai hazaszállottak, népére, Erdélyre, Nagyenyedre, szülőfalujára és rokonaira gondolt. Kötődésének ellentmondani látszik, hogy tibeti kutatása végeztével Ázsiában maradt és nem tért haza. Elhatározása mögött azonban nem a magyar tudo­mányosságtól való eltávolodását kell látnunk, hanem hátterében az a gondolat húzódott meg, hogy még nem végezte el azt a feladatot, amiért Ázsiába utazott, és amiért várakozással tekintett rá a hazai közvélemény. Haláláig nem mondott le arról a gondolatról, hogy hazájába visszatérjen. Noha élete ötvennyolc esztendejéből negyvenhárom évet szülőfalujától távol töltött, több mint húsz évig pedig hazájától messze, idegen földön tartózkodott, az otthon emléke mindig ott munkált tudatában, s szerettei sem feledkeztek meg róla. Édesanyja nagyenyedi diákfiának „néha székelypogácsát” küldött,³³³ s amíg lehetett, Csoma levelezett hozzátartozóival. Göttingeni tartózkodása idején, pénzzavarában, öccse, Gábor segítette ki.³³⁴ A göttingeni akadémita számára a debreceni és enyedi kollégisták hozták el a hazai levegőt, hangulatot.³³⁵ Mikor erdélyi akadémita-társa nem küldi idejében vissza a részére kölcsönzött pénzt, az „iskolás pajtástól s főleg földitől ily gyalázatos lefőzetését” sajnálja.³³⁶ Hazafia, szülőföldi pajtása szavahihetőségét, magatartását és szolidaritását szentnek és sérthetetlennek tekintette.

Talán a legbensőségesebb kapcsolata mégis alma materével, ifjúsága tanulóműhelyével és lelki csiszolódása otthonával alakult ki. Ahogy a kollégium a székelyharisnyás, posztógúnyás fiút magához ölelte, nevelte, táplálta, oktatta és istápolta, úgy tekintette Csoma második édesanyjának a Maros menti Athént, Nagyenyedet. Keleti útja idején belé vetette bizalmát, nehézségei között hozzá fordult segítségért és kért tőle támogatást, pályája csúcspontján pedig a kollégiumnak tett jelentős alapítványt, és azt bízta meg más intézményeknek-közösségeknek szánt összegek szétosztásával. Mint ahogy a kollégiumnak adott megbízást tibeti munkái erdélyi tiszteletpéldányainak elosztására. Szülőföldjétől távol a kollégium padjaiban tanult-gyakorolt latin és magyar versikéket jegyzett fel iratai glosszájául, ezeket írta barátainak emlékül. Bizonyságául annak, hogy hazáját, szülőföldjét és alma materét mindig ott melengette-dajkálta lelkében-gondolataiban. Olyan nevet-becsületet szerzett magának, hogy a máramarosszigeti akadémiára és a szászvárosi gimnáziumba tanárnak hívták meg, sőt reménye volt, hogy az enyedi kollégiumba kerül professzornak.

Mikor Ázsiában tartózkodott, Csoma és a szülőföld között az összeköttetés gyakorlatilag megszűnt, minden levelezés abbamaradt, a kölcsönös vonzódás-érdeklődés azonban élete végéig tartott. A kapcsolat más formákat öltött, az előzővel szemben jó ideig a gondolat és érzelem szférájára korlátozódott. A hazai kötődés jellemző módon mindjárt birodalmi határokig szélesedett, mikor az erdélyi nagyfejedelemség magányos vándorát Egyiptomban egy ott lakó tiroli kovácsmester mint „honfitársát” fogadja és vendégül látja. Ugyanez az eset ismétlődik meg Aleppóban, ahol Pohle Ignác cseh származású kereskedő vendéglátó házában tölt öt hetet. Mi több: a kapcsolatok szálai tovább szövődnek, és Pohle ajánlólevelet ad bagdadi ügynökéhez, a magyar Szvoboda Antalhoz, aki szívesen fogadja és a maga szállásán helyezi el.³³⁷ Úgy látszik, ez volt akkor a Habsburg Birodalom kisugárzásának végső határa, mert Csoma kalkuttai tartózkodásáig nemhogy erdélyi vagy magyarországi, de egyetlen birodalmi honfitársat sem látott. Márpedig éppen akkor lett volna rájuk legégetőbb szüksége. Anyagi forrásai a perzsa fővárosban végleg kimerültek. Egy évvel azután, hogy elhagyta szülőföldje határát, nagy szükségében a szülőföld segítőkészségére gondolt, mikor Teheránban, 1820. december 20-án Kovács József professzorhoz címzett levelében a nagyenyedi kollégium elöljáróságához fordult. Egy másik levelet is írt és adott át a teheráni angol követnek, amelyet rokonaihoz szóló végrendeletnek szánt arra az esetre, ha útközben elhalálozna.

A kollégiumnak címzett levelében szól tudományos felkészüléséről és utazásáról, amelyet „nemzete eredete felkeresésére” kezdett és Teheránig jutott, bizonyítva, hogy magányos útja lehetséges. Majd így végzi: „instálom alázatosan az érdemes Patronus urakat, méltóztassanak ezen célom kivitelére illendő segedelemmel lenni, én bizodalmasan ígérem, hogy ezen elkezdett pályában éppen azon buzgósággal, mellyel hazámból kiindultam, tovább futni meg nem szűnök...”³³⁸ A keleti vándor hazaiakba vetett bizodalma megalapozott volt. Otthoni, erdélyi és magyarországi hazafiak jelentős összeget, csaknem 3000 forintot gyűjtöttek össze. Csakhogy a posta járása olyan lassú volt, hogy az első adomány, erdélyi pártfogói pénzküldeménye és levele több mint fél év múlva érkezett meg Teheránba, jóval azután, hogy Csoma elhagyta a perzsa fővárost és Bohara fele vette útját.³³⁹

Ress Imre mutatott rá forrásközlésében, hogy a Bécsben 1754-től működő Keleti Akadémia, az államkancelláriában alkalmazott hivatalnok státusú tudós orientalisták, mint Franz Ottenfels és Joseph Hammer-Purgstall jelenléte, kedvező légkört teremtett Kőrösi kutatá­sainak fogadtatására az osztrák császárvárosban. Az államkancellária Trattner Mátyás pesti könyvkiadó kezdeményezésére először 1821 őszén foglalkozott Csoma segélyezésének ügyé­vel. 1821. szeptember 18-án maga Klemens Metternich kancellár utasította Rudolf Lützov konstantinápolyi osztrák ügyvivőt a Csoma részére gyűjtött pénzadomány kézbesítésére. R. Lützov tíz hónap elteltével, 1822. július 22-én azt válaszolta a kancellárnak, hogy Csoma Teheránból elutazott és a felkutatására tett lépések eredménytelenek maradtak. Sikerte­lenségről volt kénytelen beszámolni az új konstantinápolyi osztrák ügyvivő, Fr. Ottenfels is, aki orientalista mivoltában külön is érdekelt volt Csoma hollétének felku­tatásában.³⁴⁰

Csoma kapcsolataiban a bölcsőtől a koporsóig kettősség figyelhető meg. Erdélyben születik, ez felkészülésének helyszíne, innen indul nagy útjára, ide fűzik hajszálgyökerei, a nagyenyedi kollégiumhoz fordul segítségért nehézségei leküzdésére, és végig meghatározó életében a szülőföld hagyományvilága. Gyarmathi Sámuel, a magyar nyelvtudomány erdélyi születésű vezéregyénisége Kolozsvárról küld híradást indulásáról, de az ő aláírásával a hírt pesti tudományos orgánum, a Tudományos Gyűjtemény röpíti világgá, teszi ismertté a magyar közvélemény előtt. Gyarmathi arról ír, hogy „Kőrösi Úr Erdélyi Székely”, „egy tudós buzgó Hazánkfia” alapos itthoni és göttin­geni tanulmányai során a „napkeleti nyelveket” és a „szláv nyelvet” is elsajátította, „számos Geographiai és Historiai esmereteket szerzett magának” és ázsiai utazásra indult „Nagy Apáink hazájába”, történeti és nyelvészeti kutatásra. Erről Kenderesi Mihály kormányszéki consiliarius értesítette Gyarmathit, az utóbbi pedig a folyóirat szerkesztőségét.³⁴¹ Mikor a Tudományos Gyűjtemény a hírt a Jelenségek rovatában leközölte, Csoma utazását kiemelte az erdélyi provincia keretei közül és az egész magyar társadalom gondjává, közüggyé változtatta. Ennek az elvi megállapításnak bizonyságául teheráni levele után, az enyedi professzorok kezdeményezésére nemcsak Erdélyben indul gyűjtés Csoma érdekében, hanem – mint egy kicsiny forrás folyammá szélesedve – jóformán kiterjed az egész magyar nyelvterületre. Sőt a gyűjtés ügye – Magyarországon és Erdélyen túlmenőleg – birodalmi mederbe terelődött. Hiszen láthattuk, hogy a gyűjtött pénz Csomához juttatását a bécsi birodalmi kancellária vette kezébe, és tudósunk hollétét a konstantinápolyi nagykövetségen keresztül évekig kutatta.

Thaisz András, a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője, valóságos cikksorozatot indított a bátor Ázsia-kutatóról, és lelkes felhívását megküldte a magyarországi vármegyéknek. Hogy keleti utazása, őshazakutatása országos üggyé szélesült, bizonyítja, hogy Magyarország vármegyéi Erdélynél jóval nagyobb pénzösszeggel járultak hozzá Csoma anyagi megse­gítéséhez.³⁴²

1820. évi segélykérő levele után Csoma tizenkét évig nem küldött haza levelet vagy más értesítést, öt évig pedig teljesen eltűnt honfitársai szeme elől, s csak 1826-ban érkezett róla indiai híradás hazájába.³⁴³ 1826-ban aztán a Tudományos Gyűjtemény lelkesen adta „a két Magyar Haza” lakóinak tudtára az örömteli hírt, hogy „Kőrösink még él!”³⁴⁴

A beszámolóból kiderül, hogy milyen kacskaringós utat futott be a híradás, amíg az angol kormánymegbízottól a folyóirathoz eljutott. William Moorcroft ugyanis a Kőrösivel való találkozást jelentette a brit hatóságoknak. Tudomást szerzett róla a Bombayban tartózkodó George Willock, Csoma teheráni ismerőse, aki aztán közölte az újságot testvérével, a teheráni angol követtel, Henry Willockkal. Az utóbbi a konstantinápolyi angol követhez továbbította a híradást, aki viszont azt br. Franz Ottenfels, az ottani osztrák megbízott tudomására hozta. Ottenfels, aki a segély eljuttatása ügyében már nyomozott Csoma után, a Habsburg Birodalom mindenható kancellárjának, Klemens Metternich hercegnek tett jelentést, az a bécsi magyar udvari kancelláriával közölte a hírt, az utóbbi meg a maga rendjén az Erdélyi Guberniummal. Az erdélyi kormányhatóság eljuttatta az értesítést Nagy­enyed­re és annak professzorai, Kovács József és Baricz János, az alma mater nevében a Csomával kapcsolatos híreket a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőségéhez juttatták. A hírhez fűzött Jegyzést aláíró két nagyenyedi professzor a részletes beszámolóhoz még hozzátette: „Vagyon tehát remé­nységünk, hogy fáradhatatlan Hazánkfija Kőrösink’, a’ kinek utazásában minden jól érző Magyar, ’s a’ Tudományokat és Nemzetek eredetének kivilágosodását kívánók buzgó szívvel részt vesznek, még valaha – ’s talán nem sokára – vissza jönni látjuk, és hazafiúi buzgósággal ölelhetjük, fogadhatjuk.”³⁴⁵ A közérdeklődésre jellemző, hogy a két nagyenyedi professzor levelét az akkori legfontosabb magyar hírlap, a Magyar Kurir is leközölte.³⁴⁶

Kollégiumi pártfogói joggal gondolhattak közeli hazatérésére, hiszen segélykérő levelében Csoma az utazáshoz szükséges összeg kézhez vétele után egy évvel utazása befejezését és hazatérését ígérte. Négy év eltelte után sem tudva, hogy egykori diákjuk eredeti úti céljától messze kanyarodva tibeti stúdiumokba mélyedt, a kollégium elöljárói abban reménykedtek, hogy Csoma a tanulmányokat a magyar őshazakutatás érdekében folytatja: „Az eddig vett, rész szerint fent említett tudósításokból bizonyosan ugyan nem tudhatni, de gyanítani lehet, hogy a mi Utazónk Ázsiában, Bucharában vagy másutt valahol utasítást kapott, hogy napkeletre tovább Tibetbe, a’ Mogul vagy Sinai Birodalomba menvén, vagy oda közelítvén, ottan bizonyosabb nyomokra, utasításokra fog találni feltett célja elérésére. Úgy is a’ Dalai Láma lakhelyében népes műhely, ’s számos kéziratok gyűjteménye találtatik, és oda Á’siából több, távolabb lévő helyekről is mennek s gyűlnek a’ tanulók vagy utazók.”³⁴⁷

A hazai közvélemény változatlan érdeklődéssel kísérte a messzi útra merészkedő Csomát, s a kezdeményezés iránti figyelmet még fokozta, hogy a nemzetközi diplomáciai csatornák után személyisége bekerült a nagy külföldi folyóiratok híranyagába. A Tudományos Gyűjtemény újabb tudósítása (1826. IX. 105–110.) Egy erdélyi fi utazása Tibetben címmel büszkén idézte a kalkuttai Quarterly Oriental Magazine alapján Csoma sorsának alakulását és tudományos munkálkodását. A kalkuttai lap nem jutott el ugyan Pestre, de híranyagát a bécsi Archiv für Geschichte, Statistik, Literatur und Kunst 1826. júliusi száma közvetítette. Jóllehet Erdélyben ekkor még nem volt napilap, de az indiai értesülés értelmiségi forrásokon keresztül lassacskán itt is ismeretessé vált.

Ami a kérdés tartalmi részét illeti, Thaisz András kételkedik abban, hogy az erdélyi tudós tibeti kutatásai elősegítenék eredeti célkitűzését; elismeri viszont, hogy búvárkodásai „nevezetes hézagot töltenek be a Nemzetek és Emberiség történet-írásában”. A cikk alapvetően pozitív Csoma-képébe már a kétely árnyai is belekeverednek, ami abból a tényből adódott, hogy ázsiai utazónk munkásságában nemzeti célok helyett a tibetisztika kérdései kerültek előtérbe.³⁴⁸ A Hasznos Mulatságok a kalkuttai Quarterly cikke alapján Csoma tibetisztikai foglalatosságait értékeli ugyan, de megkérdőjelezi, hogy „különösen a magyarok eredetére nézve” hasznos lenne-e.³⁴⁹ Még hosszú éveken át a Tudományos Gyűjtemény volt az az orgánum, amelynek soraiból Kőrösiről – töredékesen ugyan, de – egyáltalában értesüléseket szerezhetett a hazai közvélemény.

Noha változatlanul „a magyar nemzet” tagjának tekintette magát, sokáig nem küldöttt haza semmiféle értesítést. Így külföldi lapértesülésekre támaszkodva ismét csak évek múlva jelent meg hazai hír tudósunk orientalista foglalatosságairól. A Jelentés írója abban reménykedik, hogy Csoma „mint Tudós Író fellép” és hozzáteszi: „talán nemzetünk’ eredete eránt is fontos felvilágosításokat fog közölni”.³⁵⁰

A munkája iránti érdeklődésre jellemző, hogy Fekete Gáspár, gr. Apponyi Antal, az Osztrák Birodalom párizsi nagykövete gyermekeinek nevelője a francia fővárosból reflektált a Tudományos Gyűjtemény legújabb tudósítására, és azt J. Gerard doktor idevágó jelentésének angol nyelvű közlésével egészítette ki.³⁵¹

Ismeretes, hogy Csoma 1830-tól már Kalkuttában tartózkodott, tibettudományi munkái kiadásán fáradozott, s most már inkább a világ szemének látókörébe került. Mégis egy kis terjedelmű értesítésen kívül³⁵² három évre ismét eltűnt a hazai közönség elől.

A valóságban azonban diplomáciai síkon tovább zajlott a neki szánt pénzösszeg eljuttatásának egyre kanyargósabb folyamata. 1830-ban a bécsi udvari kancellária Metternichhez intézett átirata nyomán Fr. Ottenfels a Kőrösivel való kapcsolatfelvétel akadályairól számolhatott be. A következő, 1831. esztendőben a Csoma által 1821-ben Teheránban az angol ügyvivőnél hagyott iratok ügye mellett már feltűnik Metternich kancellár azon herceg Esterházy Pál londoni ügyvivőhöz szóló utasítása is, mely a Kőrösinek gyűjtött pénzadomány felől intézkedik.³⁵³ A nyilvánosság előtt érdemben a Tudományos Gyűjtemény csak 1832-ben foglalkozott vele, mégpedig személy szerint Horvát István. A folyóirat szerkesztését is ellátó Horvát teljes egészében, latin nyelven közölte Csomának Kalkuttában 1832. április 30-án kelt és báró Philip Neumann londoni osztrák követségi tanácsoshoz intézett levelét. Olyan hosszú hallgatás után Csoma azért szánta rá magát az írásra, mert Neumann tanácsoson keresztül megérkezett hozzá Kalkuttába az a jelentős (több mint 142 font sterlingnyi) pénzösszeg, amelyet gyűjtés eredményeként Magyarország nádora küldött számára.³⁵⁴

Jól tudjuk, hogy a szóban forgó 142 font sterling a mintegy tizenkét évig vándorolt hazai segélynek az angol pénzre váltott megfelelője volt, amelyet Csoma 1820. év végi teheráni kérésére küldtek neki. Sajnos a pénz csak későn, Csoma elutazása után érkezett meg a teheráni angol nagykövetségre. Miután keleti vándorunknak nyoma veszett, a pénz Perzsia fővárosából Londonba jutott, s csak most, 1832-ben került a Kalkuttába érkezett Csoma kezébe. Nyilvánvaló, hogy a hazájában gyűjtött pénzről volt szó, amelyet József nádor utasítására továbbított a londoni osztrák nagykövetség Indiába. Az 1819-ben egyszerű határátlépővel és nem birodalmi útlevéllel távozó Csomát a nádor kérésére nemcsak hogy nem vonták felelősségre, hanem kiutazását utólagosan jóváhagyták 1833-ban és különleges diplomáciai védelem alá helyezték. Csoma hálás volt a védelemért és a pénzküldeményért, de leveléhez szomorúan hozzá kellett tennie: „mivel érzem, mily kevés eredménnyel szolgál­hatok a magyarok bölcsőhelyének kutatásában és meghatározásában, minthogy Imauson túl fekvő Szkitiába vezető út zárva előttem, zavarban vagyok, vajon elfogadhatom-e azt, vagy vissza kell utasítanom”. A segítségére érkezett pénz elfogadását olyanformán indokolta, hogy nem saját céljaira fordítja, hanem szanszkrit könyvek vásárlására, melyeket Magyarországra küld tanulmányozásra. „Ha a magyar tudósok a szanszkrit irodalomról bőségesebb isme­retekre tesznek szert, csodálkozni fognak, hogy mily nagyfokú ennek a régi nyelvnek rokonsága a mi anyanyelvünkkel” – írja magyarázatul. A szanszkrit és a Távol-Keleten annyira elterjedt tibeti nyelvtől reméli „a magyar régiségek megvilágítására” szolgáló anyag összegyűjtését. Közli véleményét a magyar őshaza helyéről: „Kétségtelenül Kínai Tatárország rejtekei azok a helyek, ahol a magyar nemzet őshazáját keresnünk kell.” Hogy valami biztatót is mondjon a hazai elvárásokra, kitart eredeti tudományos célkitűzései mellett: „Ázsiai vándorutam tárgya – kikutatni a magyarok első lakóhelyeit, összegyűjteni viselt dolgaik történeti adatait, és megfigyelni azt a hasonlóságot, amely több keleti nyelv és a mi anyanyelvünk között megvan” – írja Neumann tanácsosnak.³⁵⁵

Vitathatatlan, hogy a filológus Csoma itt a szanszkrit–magyar nyelvrokonítás híveként jelent­kezik, ez azonban a kor divatos felfogása volt. A levelet közlő Horvát István kétségeit fejezi ki e rokonságról és német szakmunkára hivatkozva megjegyzi, hogy az általa felsorolt több mint tucatnyi nyelvet akarták a szanszkritból származtatni s kívánja Csomának, hogy „meg ne tsalatkozzék édes reményeiben”.³⁵⁶ Horvát különben rövidesen újabb cikkben fordul szembe a szanszkrit–magyar nyelvrokonság gondolatával.³⁵⁷

A Neumannhoz írott levéllel a jég megtört, és kapcsolat létesült Csoma és a magyar, illetve birodalmi tudományos és politikai körök között. Ide sorolható József nádor 1833. január 2-i levele a Magyar Királyi Kancelláriához, melyben sajnálatosnak tartaná, ha „azokat az ős­történeti és nyelvészeti kutatásokat, amelyeket Kőrösi Sándor sok év lefolyta óta annyi lelkesedéssel fölvállalt, és amelyeket a hazai dolgok megvilágítása céljából folytatni szándé­kozik, valamilyen külső ok miatt félbe kellene hagynia...”³⁵⁸

A kiépülő kapcsolat legnagyobb horderejű momentuma mégis az volt, hogy 1833-ban a Magyar Tudós Társaság levelező tagjai sorába választotta Kőrösi Csoma Sándort. Neve után megjegyzi, hogy „most Kalkuttában” tartózkodik.³⁵⁹ Ajánlói közül kiemelkedik Schedel (Toldy) Ferenc, az Akadémia segédjegyzője, későbbi neves irodalomtörténész és tudo­mányszervező, aki első helyen azzal ajánlja „Kőrösi Csoma Sándort, a híres ázsiai utazót”, hogy „nem csak díszére van nemzetünknek, hanem honjövetele után nélkülözhetetlen orientalista társa lenne Intézetünknek”. Másik ajánlója Pergel János nagyváradi születésű jog- és történettudós volt. November 15-én aztán tizenhét hazai társával együtt (közöttük volt az erdélyiek közül Szász Károly nagyenyedi professzor, neves ellenzéki politikus és ifj. Szilágyi Ferenc, a Clio szerkesztője) a közgyűlés az Akadémia levelező tagjává választotta Csomát.³⁶⁰

A magyar Akadémia döntésének súlyát emeli, hogy nagy tibetistánkat egy évvel azelőtt fogadta tagjává, mielőtt két alapvető munkája, tibeti–angol szótára és tibeti nyelvtana megjelent volna. Mondhatnók úgy is: bár az őshaza kutatása terén nem tudott eredményt elérni, Akadémiánk bizalmat előlegezett Csomának. Alighanem értesülései voltak a magyar Akadémiának Csoma céltudatos munkájáról és tibetisztikai sikereiről, s annak alapján döntött. Az Akadémia döntése túltette tehát magát a Csomával kapcsolatos hazai csalódottság hangulatán, s a tudósnak az egyetemes művelődés szolgálatában végzett áldozatos munkáját jutalmazta. A tibetisztika alapjait megvető munkáinak megjelenése (1834) – ha nem is az őshazakutatásban, de – mindenképpen megerősítette az elhivatottság tekintetében Csomába vetett bizalmat és várakozást.

Marczell Péter kiemeli, hogy a magyar Akadémia bizalmát két évvel megelőzte József nádor, „aki Csomát különleges védelme alá vette s erről a hivatalos diplomácia annak rendje és módja szerint kiértesítette a brit feleket”.³⁶¹

Sokat lehetne írni Csoma tibetisztikai munkáinak kedvező nemzetközi fogadtatásáról, itt azonban érintőlegesen csak a hazai visszhangot említjük. A magyarországi lapok közül elsőnek Széchenyi István Jelenkora tájékoztatta az olvasóközönséget Kőrösi műveinek megjelenéséről (1834. 8. sz. 665.), aztán a Tudománytár következett (1835. VIII. 226–227.). Részletesen a másik magas szintű fórum, a Tudományos Gyűjtemény írója, Horvát István ismertette Csoma munkáit. Írása végén joggal megkérdezte: „Nem sajnos dolog-e, hogy e magyar írónak munkáját Göttingából tanuljuk ismerni?” (1835. XII. 124–129.). A munkák szakszerű bemutatására a következő esztendőig kellett várni. (Uo. 1836. V. 126–129.)

Sajnos Erdélyben nem akadt sajtóorgánum, amely Csoma munkáinak érdemi bemutatására vállalkozhatott volna. Nem az érdeklődés hiánya, hanem az információs hálózat fogya­tékossága, az orientalisztikában és az angol nyelvben való járatlanság okozhatta a nehéz­ségeket. Az erdélyi sajtó csak akkor szólalt meg, mikor megérkezett Nagyenyedre Csoma 1835. július 18-i alapítványokat tevő levele. Ismeretes, hogy a levélben a tudós 450 aranyat adományozott a Bethlen Kollégium, a kézdivásárhelyi határőr altiszti iskola, szülőfaluja és öccse részére. A nagylelkű adományt nagyenyedi tanárai azzal hálálták meg, hogy levelét latin eredetiben és magyar fordításban is közzétették, s azzal „oskolájok egykori derék nevendékje s a haza egyik legérdekesebb fija iránti tiszteleteket a háládatosságokat akarták kinyilatkoztatni a két magyar haza előtt”.³⁶²

A Nagyenyedre küldött 450 arany tulajdonképpen a hazájából részére juttatott és 1832-ben font sterlingben felvett adomány visszaszármaztatása volt. Küldeménye indoklásában szülő­földje iránti ragaszkodása jutott kifejezésre: „Édesen emlékeztem mindig nemzetemre, s hogy megtessék, mely nagy szeretettel viseltessem Alma Mater, legkedvesebb nemzetem és rokonaim iránt” – írja.³⁶³ Az adományozott 450 aranyból a következő alapítványokat létesítette: Kenderesi–Kőrösi-stipendium 100 arany értékben, melynek törvényes kamataiból évente a negyenyedi kollégium legérdemesebb diákja részesüljön; Csoma-stipendium a „kézdivásárhelyi katona-nevelő intézetnek” 100 arany értékben (ebben az altiszti iskolában tanultak a 2. székely határőrezred fiai, köztük a szülőfalu, Kőrös fiataljai); 100 aranyat juttatott öccsének, Csoma Gábornak; 100 aranyat pedig szülőfaluja lakosainak, mégpedig úgy, hogy minden família vagy ház kapjon egy-egy aranyat, a falu vezető emberei (pap, iskolamester, jegyző, főkáplár és falubíró) pedig ezenkívül még egy-egy aranyat. Végül 50 aranyat hazatérése esetére a saját részére rendelt megtartani, amely halála esetén „testvére legérdemesebb gyermekének” jusson.³⁶⁴ Az összegek el is jutottak rendeltetési helyükre.

Csoma ugyanazon a napon (1835. július 18-án) levelet írt Döbrentei Gábornak, a Magyar Tudós Társaság titkárának Pestre is. Először megköszönte az Akadémia tervezetének és alapszabályzatának részére küldött példányait. Hasonlóképpen „a magyarok bőkezűségéből ideküldött pénzt”, de ismételten közölte, hogy „a magyarok ázsiai nyomairól” semmit sem gyűjthetett. Noha úgy véli, hogy hosszú távolléte alatt „az európai tudományosságnak” használhatott valamit, hazáját illetőleg semmit sem. Azért a neki küldött pénzből 200 aranyat visszaküld, mert több szanszkrit könyvet nem szükséges vásárolnia. Röviden kitér a tibeti munkáiból a Magyar Tudós Társaságnak szétosztásra felajánlott 50 példány ügyére.³⁶⁵

Idézett adományt tevő leveleiben intézkedett a hazaküldött tiszteletpéldányok felől is. Erkölcsi arculatához tartozó háládatossága késztette, hogy a Habsburg Birodalom részére juttatott 50–50 példányból Magyarország és Erdély számára 10–10 darabot rendeljen. Gr. Teleki József, az Akadémia elnökének döntése értelmében a Magyarországnak szánt példányokból a Nemzeti Múzeum, a pozsonyi Apponyi Könyvtár, a Magyar Tudós Társaság, a pesti Nemzeti Kaszinó, a Királyi Egyetem, a zágrábi Akadémia, a debreceni református kollégium, a sárospataki református kollégium, a soproni evangélikus kollégium és az eperjesi görög katolikus iskola kapott egyet-egyet. Az Erdélybe küldött példányok felől Csoma pontosan megírta elképzelését. Eszerint a példányokat tíz név szerint megjelölt „nagyon tisztelt férfinek” ajánlotta (köztük volt Kenderesi Mihály és több nagyenyedi professzor), akik az ő nevében különböző erdélyi intézményeknek-hatóságoknak kellett hogy felajánlják és elküldjék azokat. „Erdélyország mint szülő és nevelő földje számára 10 példányt ajánlván”, háláját akarta kifejezni azoknak, akik tudományos felkészülésében, tanulmányútjában és keleti utazásában segítették. „Nem a célból küldöttem ezen könyveket, mintha azokat Erdélyben tanulni kellene – írta –, hanem hogy lennének mintegy bizonyságai hálámnak s ázsiai tanulmányaimnak, s hogy míg a tudósok ezekről ítéletüket megteszik, lássa a világ, hogy az ázsiai tudományosság kútfejei megnyitására mi is tettünk valamit.”³⁶⁶

Az Erdélybe küldött könyvek elosztásában határozó Magyar Tudós Társaság Csoma kívánságát tekintetbe vette ugyan, de az övénél kétségtelenül helyesebb rendet állapított meg. Kőrösi Erdélynek juttatott „tibeti szókönyvéről és grammatikájáról” a legmagasabb magyar tudományos fórum 1836. január 11-i ülésén úgy döntöttek, hogy a nagyenyedi kollégiumnak adott 2–2 példányt leszámítva, a következő művelődési intézményeknek adományoznak a munkákból egy-egy darabot: Kolozsvári Királyi Lyceum, kolozsvári Református Kollégium, kolozsvári Unitárius Kollégium, gyulafehérvári római katolikus püspökség, balázsfalvi görög katolikus püspökség, székelyudvarhelyi Református Kollégium, marosvásárhelyi Teleki- és nagyszebeni Brukenthal-könyvtárak. A példányok végül is az itt megszabott rendeltetési helyre jutottak, és gazdagítják azóta is az említett intézmények könyvtárait. Egyik-másik intézmény példányát a szeretet és elismerés sorai díszítik.³⁶⁷ Fontos megjegyeznünk, hogy Csoma munkáiból nemcsak az erdélyi magyar, hanem a román és szász intézményeknek is jutottak példányok.

Kortársai emlékezéséből tudjuk, hogy munkáján és tudásának átadásán kívül igazi örömöt az okozott számára, mikor hazájára, annak szolgálatára és az otthoniakra gondolt. Hasonló magatartásáról számol be Schöfft Ágoston „pesti festész”, aki tudósunkat Kalkuttában meglátogatta s a találkozást megörökítette. Tőle tudjuk, hogy Csoma jelenléte folytán sokkal helytállóbb Magyarország-kép alakult ki az indiai város tájékozottabb lakosaiban, s azt is, hogy egészen felvidult, mikor az otthoniakról beszélhetett: „Víg volt, nevetgélt és nagy kedvre is derült mindenkor, ha Magyarországról beszélhetett. Általában ő igen beszédes, s ha nekieredt, alig várhatni végét. Gyakran oly kellemes beszédbe vegyülék vele, ha hazánkról s a magyarok eredetéről vitatkoztunk, hogy sokszor esteli tíz órán túl is mulattam nála.”³⁶⁸

Mintegy húsz esztendő után Schöfft volt az első, akihez Csoma anyanyelvén szólhatott. Olyan hosszú idő alatt nemcsak magyarokkal nem találkozhatott és nem beszélhetett, hanem – minden gyanúsítás elkerülése végett – Magyarországra szóló leveleit is latinul írta. A zárkózott, mindig magába mélyedt, szinte komornak ismert Csoma most honfitársa jelen­létében egyszeriben megváltozott, s mikor a festővel anyanyelvén beszédbe elegyedhetett, nála szokatlan módon vidám volt és hosszasan diskurált-vitatkozott.

Csoma leveleiből azt is tudjuk, hogy nemcsak sokat gondolt az otthoniakra, hanem haza is akart térni. Teherántól Kalkuttáig megtaláljuk leveleiben a hazatérés gondolatát. A sors azonban másként határozott. Ismeretes, hogy 1842 elején Kalkuttából elindult utolsó utazására. Úgy tűnik, hogy fiatalkori álma, a hazai elvárások, az őshaza megtalálására vállalt kötelesség indította útnak, mikor ötvennyolc évesen, megrokkant egészségi állapotban útnak indult. A távoli Dardzsilingben halt meg, és idegen föld borítja hamvait. Utolsó napjaiban is a nagy hazafiúi elhatározás, az őshazakutatás körül forogtak gondolatai, ez töltötte be lelkivilágát. De a test összeroskadt. Az erdélyi hegyek és a kollégium hiába várták haza nagy fiukat.

A szellem és a lélek régióiban azonban örök a kapcsolat Csoma és a szülőföld között. A világhírű tudós nemcsak mérhetetlen szellemi és lelki értékeit-kincseit hagyományozta hazájára, hanem annyi áldozattal kiérdemelt földi javait is hozzátartozóinak, rokonainak juttatta. A szülőföld pedig hálás maradt az érte hozott áldozatért és a Csoma révén osztályrészéül jutott dicsőségért. Népmese kapta szárnyra alakját, tudósok és írók, költők és művészek búcsúztatták és áldoznak azóta is emlékének, iskolai vetélkedők idézik úttörő munkásságát hazájában és a nagyvilágon. Intézmények és utcák büszkén viselik nevét, teszik maradandóvá és élővé a kapcsolatot a haza és fia között. Széchenyivel szólva, valóban „él minden jobb magyarnak lelkében”.