Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc Jelentéselmélet

11. fejezetet). Az episztemikus (a mindennapi ismereteink alapján történő) értelmezéshez a következő kontextust kell elképzelnünk: Elképzelhető, hogy Jancsi a kertben játszik? – Igen, Jancsi játszhat a kertben. Az előbbi értelmezések alapján magyarázható az alábbi mondatok viselkedése:

(29) a. *Jancsi a kertben játszhat, de játszhat az udvarban is.

b. *Jancsi a kertben játszhat, de csinálhat valami mást is.¹⁰

(30) a. Jancsi játszhat a kertben, de játszhat az udvarban is.

b. Jancsi játszhat a kertben, de csinálhat valami mást is.

A (29a,b) mondatok episztemikus jelentéssel azért nem jók, mert az első tagmondatban a beszélő azt juttatja kifejezésre (de nem állítja), hogy csak egyetlen lehetőséggel lehet számolni, a második tagmondat ugyanakkor más lehetőséget is számba vesz. A szubjektív és az objektív modalitás nem koordinálható. A (30a,b) mondatok ezzel szemben tökéletesek, hiszen az első tagmondat egyetlen lehetőséget említ a sok közül, a második tagmondat tehát minden nehézség nélkül megfogalmazhat egy második lehetőséget. Tekintettel arra, hogy az objektív modalitás mindig kijelentés formájában jelenik meg, a kijelentés nyelvi megfogalmazása pedig mindig konvencionális eszközökkel történik, az objektív modalitást is konvencionális eszközökkel fogalmazzuk meg. Figyeljük azonban meg, hogy nemcsak az objektív, hanem a szubjektív modalitás kifejezése is konvencionális eszközökkel történik (szórenddel és hangsúllyal).

Az előzőekben több példát mutattunk be az igazságfeltételekkel nem leírható konvencionális jelentésre. Mint láttuk, ezek egyik típusát a konvencionális implikatúrák alkotják, ide tartozik azonban a tematikus jelentés, valamint a szubjektív jelentés számos válfaja is.

Abból indultunk ki, hogy a konvencionálisan meghatározott jelentés a szemantikához, a beszédhelyzet alapján meghatározható jelentés pedig a pragmatikához tartozik. A nyelvi jelentés leírásának természetesen nem ez az egyetlen módja. Egyes elképzelések szerint a nyelvi jelentés lényegében pragmatikai jellegű, mások viszont nem kívánnak különbséget tenni szemantika és pragmatika között arra hivatkozva, hogy a két diszciplína között nem vonható éles határ.

1.4. 2.4. A pragmatikai alternatíva¹¹

Érdekes tény, hogy a nyelv pragmatikai vizsgálatát megalapozó filozófusok, John Austin, Paul Grice és John Searle mindig csak jelentésről beszéltek, a pragmatika kifejezés náluk nem fordul elő, és ez nem véletlen. A beszédaktus-elmélettel és a kommunikációelmélettel foglalkozó filozófusok ugyanis nem tesznek különbséget szemantika és pragmatika között. Szerintük a nyelvi jelentés lényege a nyelv használatából ered. A nyelvhasználat mögött viszont a beszélők szándéka húzódik, tehát az, hogy mit, hogyan és milyen célból akarnak közölni valamit a hallgatóval. Bár kétségtelenül van különbség a megnyilatkozások konvencionális és a beszélők szándékától függő aktuális jelentése között, nincs lehetőség arra, hogy a kettőt szisztematikusan szétválasszuk egymástól. Még a teljesen konvencionálisnak tűnő nyelvi jelentés mögött is explicit módon meg nem fogalmazott feltételezések húzódnak.¹² Ha egyáltalán akarunk szemantikáról beszélni, akkor a szemantika csak úgy értelmezhető, hogy az a pragmatikának az a része, amely az igazságfeltételekkel, a jelentésviszonyokkal és a szó szerinti jelentés kompozicionalitásával foglalkozik. A beszédaktusoknak nincs kitüntetett szerepük a nyelvi jelentésben (tehát nem a pragmatika par excellence jelenségei), mert éppúgy a nyelvhasználat szabályaival határozhatók meg, mint a jelentés bármilyen más aspektusa.

A világismeret (l. az (5a–f) példákat) és kommunikatív ismeret (l. a (6a,b), (7a), (9a), (10), (11)–(14) példákat) szerepéről a megnyilatkozások értelmezésekor már korábban szóltunk. A ’pragmatikai alternatíva’ képviselői szerint azonban minden megnyilatkozás értelmezéséhez szükségünk van világismeretre, ill. kommunikatív ismeretre.¹³

A mindennapi ismereteink szerepét a jelentés meghatározásában természetesen egyik jelentéselmélet sem tagadhatja, a „pragmatikai alternatíva” azonban ebből a tényből arra következtet, hogy nincs kontextusmentes jelentés, és ezért nincs értelme a szemantikát a kontextusmentes jelentés alapján definiálni. Mivel azonban más eszköz nem áll rendelkezésünkre a szemantikai jelentés meghatározására, nem érdemes a szemantikát a pragmatikától megkülönböztetnünk.¹⁴

A „pragmatikai alternatívának” van egy olyan vonulata is, amely nem vezethető vissza közvetlenül a fent említett filozófiai hagyományra. E szerint az elmélet szerint a pragmatikát nem nyelvelméleti komponensként kell értelmeznünk, hanem perspektívaként. Ez azt jelenti, hogy például valamely nyelv morfológiai vagy szintaktikai szerkezete is vizsgálható a kommunikatív jelentés szempontjából, a pragmatikai szempont a nyelvleírás bármely részében szerephez juthat.¹⁵

A fentieknek megfelelően nemcsak a (31a)-nak, hanem a (31b)-nek is van kommunikatív jelentése, és a kettő nem azonos. A különbség a két főmondati ige közötti morfológiai különbségnek tulajdonítható.

(31) a. Mondom, hogy baj lesz.

b. Mondogatom, hogy baj lesz.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fenti két mondatnak ne lenne a beszédhelyzettől független szemantikai jelentése is.

Láttuk, hogy ugyanaz a kommunikatív jelentés sokféle különböző megnyilatkozással fejezhető ki, és hogy ugyanaz a megnyilatkozás sokféle kommunikatív jelentést hordozhat. Ebből következik, hogy a kommunikatív jelentés ismeretében nem következtethetünk a szemantikai jelentésre. Ha tehát egy adott elméleti keretben a megnyilatkozások jelentésének a leírása kimerül a kommunikatív jelentés jellemzésében, ez nem jelentheti azt, hogy nem kell különbséget tennünk szemantika és pragmatika között.

Jegyezzük még meg, hogy a kommunikatív jelentés általános kérdéseivel foglalkozó kommunikációelmélet nem nyelvelmélet, és nem is lehet az, mégpedig több okból is:

1. 
   A nyelvnek ugyan jellegzetes funkciója a kommunikáció, de ez a funkció nem kizárólagos; a nyelv nemcsak kommunikációs célokat szolgál.
   
2. 
   Kommunikálni nyelv nélkül is lehet.
   
3. 
   Van ugyan kommunikációs kompetencia is, de a nyelvi kompetencia és a kommunikációs kompetencia nem ugyanaz: gyakran értjük, amit valaki mond, de nem fogjuk fel, hogy mit akar közölni; ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a kommunikációs szándékot felfogjuk anélkül, hogy megértenénk a szóban forgó megnyilatkozást.
   

A fenti értelemben vett pragmatikai jelentéselméletek tehát nem alkalmasak a nyelvi jelentés leírására.

1.5. 2.5. A szemantikai alternatíva

A formális és a strukturális szemantika gyakran azért nem tesz különbséget szemantika és pragmatika között, mert a két diszciplína között nehezen vonható éles határ. Az előző fejezetben már láttuk, hogy utaló (vagy deiktikus) elemeket tartalmazó mondatok csak akkor válhatnak kijelentéssé (és csak akkor fogalmazhatók meg az igazságfeltételeik), ha a beszédhelyzet alapján meghatároztuk ezeknek az elemeknek a vonatkozását. Az utalás (a deixis) vonatkozhat személyre, élőlényre, dologra (pl. személyes és mutató névmások esetében), helyre (pl. mutató névmások esetében), időre (igeidők, időhatározók esetében).

(32) a. Én inkább zenét hallgatok.

b. Ezt választom.

c. Tegnap moziban volt.

Egyik mondat igazságfeltételei sem határozhatók meg anélkül, hogy ismernénk az én, ezt, tegnap deiktikus elemek vonatkozását. A deixis azonban nem szorítkozik a névmásokra és határozószókra, ennél sokkal általánosabb jelenség.

(33) a. Megyek már!

b. Jön haza.

c. Visz neked könyveket.

d. Hozott nekünk ajándékot.

A megy, jön, visz, hoz igéknek is van deiktikus komponense. Ahhoz, hogy a (33a–d) mondatokat értelmezni tudjuk, ismernünk kell a beszélő, a hallgató és az alany által jelölt személy helyét. A (33a) mondatban a hallgató helyének irányában, a (33b)-ben pedig a beszélő helyének irányában történik a mozgás. Hasonló különbség van a (33c) és a (33d) között is.

A napok neveinek pontos vonatkozását is csak a beszédhelyzet alapján tudjuk meghatározni.

(34) a. Kedden elutazom.

b. Kedden érkeztem meg.

A (34a) mondatban a kedden határozószó vonatkozását a következőképpen határozhatjuk meg: a napokat a beszédidőtől kezdve számoljuk előre, és arról a keddről van szó, amely legközelebb van a beszédidőhöz. A (34b)-ben a beszédidőtől kezdve hátrafelé számoljuk a napokat, a kedden az elmúlt keddek közül a beszédidőhöz legközelebbit jelöli.

Tekintettel arra, hogy a beszédhelyzet ismerete szükséges ahhoz, hogy a deiktikus elemeket tartalmazó mondatok teljes értékű kijelentésekké váljanak, és így igaz vagy hamis voltuk megállapítható legyen, azt kell mondanunk, hogy a deiktikus elemeket tartalmazó kifejezések értelmezéséhez szükséges ugyan a beszédhelyzet, jelentésük azonban a beszédhelyzettől függetlenül írható le, hiszen a konvencionális jelentés absztrakt, a beszédhelyzettől függetlennek tekintett dolog.

A formális szemantikának vannak olyan elméletei is, amelyek nem ragaszkodnak az igazságfeltételekhez, pontosabban az igazságfeltételek mellett más formális eszközöket is elfogadnak. Ilyen elméleti keretben a szemantikához sorolható mindaz, ami formálisan ábrázolható. Mivel a konvencionális implikatúrák formális eszközökkel modellálhatók, őket is a szemantikához lehet sorolni. Ebben a megközelítésben a szemantika szempontjából a pragmatikának egy tekintélyes része eddig még fel nem tárt területnek számít, de csak idő kérdése, hogy beépüljön a szemantikába: a pragmatika ezek szerint csak az egyelőre formálisan meg nem ragadható jelentéstani jelenségeket foglalja magában; a két diszciplína között tehát valójában nincs értelme különbséget tenni.

A strukturális szemantikában nem az igazságfeltételek játsszák a legfőbb szerepet a szemantika és a pragmatika közötti határvonal megvonásában, hanem a konvencionális jelentésnek a nem konvencionális jelentéstől való elválasztása. A kérdés tehát így merül fel: mindig el lehet-e dönteni azt, hogy egy adott jelentés konvencionálisan kódolva van-e a nyelvben, vagy csak a beszédhelyzet alapján következtethetünk rá. A kérdés eldöntése nem mindig egyszerű.

Tekintsük például az ún. pragmatikaipartikulák kérdését. A pragmatikai partikulák (pl. tehát, hát, szóval, is) olyan nyelvi elemek, amelyek a megnyilatkozást a beszédelőzményhez kapcsolják, a beszélő elvárását vagy az azzal ellentétes tényállást jelzik, esetleg nyomatékosító funkciót töltenek be. Pontosabb értelmezésük azonban mindig a beszédhelyzettől függ. A (35a)-ban a tehát partikula a beszédelőzményhez kapcsolja a megnyilatkozást, a (35b)-ben a hát partikula elvárást (és talán csodálkozást) fejez ki, a (35c)-ben a szóval partikula a tényállás megerősítését várja a hallgatótól, végül a (35d)-ben az is partikula megerősíti a kérdő mondatban kifejezett bizonytalanságot. A megnyilatkozásokban a pragmatikai partikulák kétségtelenül kizárólag pragmatikai funkciót töltenek be, ugyanakkor azonban ezt konvencionális eszközökkel teszik. A pragmatikai partikulák olyan nyelvi elemek, amelyeknek a jelenléte a megnyilatkozásban előhívja a releváns pragmatikai funkciót. Az a körülmény, hogy a pragmatikai partikulák jelentése általában nem határozható meg pontosan, nem lehet perdöntő, hiszen a konvencionális implikatúrákkal kapcsolatban is azt láttuk, hogy jelentésük nem mindig egyértelmű. A szemantika és pragmatika közötti határvonal ebben az esetben, úgy tűnik, elmosódik, egyértelműen nem vonható meg.

(35) a. Tehát elkészültél a feladatoddal.

b. Hát nem maradsz itt?

c. Szóval nem jártál sikerrel?

d. Hová is tettem?

Hasonló a helyzet az indulatszók esetében is:

(36) a. Jaj, de szép!

b. Jaj, de fázom!

A de szócskáról még mondhatjuk, hogy a felkiáltó mondat (egyik) grammatikai kifejezője, a jaj felkiáltószó azonban a felkiáltó mondatban kifejezett jelentéstartalmat erősíti: a (36a)-ban a csodálkozást, a (36b)-ben pedig a fázik mértékét. A felkiáltószók is konvencionális eszközök, értelmezésükhöz általában elég, ha a mondatkontextust ismerjük. A hallgatóhoz tehát konvencionális eszközök révén jut el az érzelmileg színezett jelentés. Még mindig lehetséges persze, hogy a pragmatikai partikuláknak, indulatszóknak van szemantikai jelentése is, pl. nyomatékosítás, csodálkozás, felkiáltás, egyéb érzelmi színezés, amelynek pragmatikai funkcióit azután a kontextus és a beszédhelyzet alapján határozzuk meg. Minden jel arra mutat azonban, hogy konvencionális eszközökkel (toldalékokkal, szavakkal, kifejezésekkel) tisztán pragmatikai jelentések is közvetíthetők, ezeknek tartalma azonban nem jelezhető előre, a pragmatikai jelentés csak a beszédhelyzet ismeretében határozható meg.

Harmadik és egyben utolsó példaként térjünk vissza még egyszer a deixis kérdéséhez. Az utalásnak van egy sajátos fajtája, amit rámutatóutalásnak (osztenzív deixisnek) nevezhetünk. Például:

(37) a. Ez ki?

b. Ez micsoda?

Az ez mutató névmással egy dologra vagy egy személyre mutatunk rá. Ennyit tudunk a mutató névmás rámutató (osztenzív) használatának konvencionális jelentéséről. A fenti két kérdést azonban a beszédhelyzet ismerete nélkül nem értjük, a kérdések értelmezhetetlenek. A kérdő mondatok szemantikai jelentését a rájuk adható válaszok alapján szokták vizsgálni. Mármost a beszédhelyzet ismerete nélkül sem a (37a), sem pedig a (37b) kérdő megnyilatkozás esetében nem tudjuk megmondani, hogy milyen típusú választ vár el a beszélő. Ez különösen igaz a (37b) esetében: vajon a beszélő egy tárgyra mutat rá, vagy egy eseményre vagy esetleg egy esemény következményeire? Nem lehet tudni. A rámutató utalás tehát egyértelműen pragmatikai probléma.

Az említett problémák azt bizonyítják, hogy nem mindig vonható éles határ a szemantika és pragmatika között. A két diszciplína közti megkülönböztetést azonban ezért még nem kell feladnunk. Tudjuk, hogy az alaktanban sem tudunk pontos határvonalat vonni ragozás és szóképzés, illetőleg szóképzés és szóösszetétel között. Ennek ellenére mégiscsak beszélünk az alaktanban ragozásról, szóképzésről és szóösszetételről. Az éles határ hiánya ellenére továbbra is ragaszkodhatunk tehát eredeti elképzelésünkhöz: a szemantika tárgya a beszédhelyzet ismerete nélkül előrejelezhető konvencionális jelentés, a pragmatika tárgya pedig a szemantikai jelentés, a beszédhelyzet és a kommunikációs elvek ismeretében kikövetkeztethető jelentés leírása.

1.6. 2.6. A szemantikára épülő pragmatikai elemzés

A következőkben két példán mutatjuk be, hogy a szemantikát és a pragmatikát egymástól megkülönböztető és a szemantikára épülő elemzés a gyakorlatban hogyan fest.

1.6.1. 2.6.1. A kérdő mondatok szemantikája és pragmatikája¹⁶

A kérdő mondatokat a hagyományos leírás általában két nagy csoportra szokta osztani: eldöntendő és kiegészítendő kérdésekre. Formális kritériumok alapján azonban nem két, hanem négy különböző kérdéstípust kapunk.

(38) a. Találkoztál a barátnőddel?

b. Vonattal vagy autóval mész Bécsbe?

c. Hová utazol?

d. Miért költözöl vidékre?

A (38a) eldöntendő kérdés: a hallgatónak két lehetőség közül kell választania. A szemantikailag lehetséges feleletek a (39a,b) kijelentések egyikével ekvivalensek.

(39) a. Igen, találkoztam a barátnőmmel.

b. Nem, nem találkoztam a barátnőmmel.

Az, hogy két válasz ekvivalens, azt jelenti, hogy az egyik válaszból a másik a világismeret alapján rekonstruálható. A (39a) válasszal ekvivalens például az Igen; Igen, találkoztam; Találkoztam; Természetesen; Együtt mentünk moziba.

Egy adott kérdésre adható egymást kizáró válaszok összességét válaszhalmaznak nevezzük. A (38a) eldöntendő kérdés válaszhalmaza kételemű: az egyik elem tagadása a másiknak. Ábrázolása:

(40) {p,¬p}

A (38a) kérdés tehát így is megfogalmazható: ’p vagy ¬p igaz?’.

A (38b) választó (diszjunktív) kérdés, az egyes lehetőségek nem feltétlenül zárják ki egymást, de ha ki is zárják, ezt nem logikailag, hanem mindennapi ismereteink alapján teszik. Más szóval, ismereteink alapján kizárt, hogy valaki egyidejűleg vonattal és autóval menjen Bécsbe. A választó kérdések azonban egynél több lehetőséget is megengedhetnek. Például:

(41) Pétert, Jancsit, Bélát vagy Sanyit láttad?

Ebben az esetben a válasz lehet Mindegyiket is.

A választó kérdésre nem felelhetünk sem igen-nel, sem pedig nem-mel, ami világosan mutatja, hogy a választó kérdés nem vezethető vissza az eldöntendő kérdésre. A választó kérdés válaszhalmaza két lehetőség esetén (42a), kettőnél több lehetőség esetén (42b).

(42) a. {p, q}

b.{p₁, p₂,…,p_n}

Ezek szerint a (38b) jelentése így fogalmazható meg: ’p vagy q, vagy p és q igaz?’. Ennél lényegesen több lehetőséggel kell számolnunk abban az esetben, ha a válaszhalmaz több elemű.

A (38c) esetében a válaszhalmaz kijelentései úgy jönnek létre, hogy a kérdésben szereplő változót kitöltjük. A (43a)-ban nem kijelentések, mint (42a,b) esetében, hanem változót tartalmazó kijelentéstartalmak szerepelnek; ezeket p_i(x)-szel jelöljük. A (43b) halmaz a (43a) változójának kitöltésére szolgáló egyedekből áll, amelyeknek szemantikai-szintaktikai kategóriáját a kérdőszó határozza meg. A ki kérdőszó esetén ez a kategória {alany, ember}, a mit kérdőszó esetén tárgy, dolog, a mivel kérdőszó esetén {határozó, eszköz}. A kérdőszó kategóriáját (43b)-ben K_j-vel jelöltük. A (38c) válaszhalmaza, (43c), tehát bonyolultabb szerkezetű.

(43) a. {p₁(x₁), p₂(x₂),…, p_n (x_n)}

b. {a₁, a₂,…, a_m}K_j

c. {p₁, p₂,…, p_n}

ahol (43c)-ben egy tetszőleges p i kijelentés úgy jön létre, hogy a kérdőszó helyére behelyettesítjük a (43b) halmaz valamelyik elemét. A (38c) kérdés ezek alapján így fogalmazható meg: ’melyik p_i igaz?’. Mind a (43b), mind pedig a (43c) potenciálisan végtelen elemet tartalmaz. Mindennapi ismereteink és a beszédhelyzet azonban ezeket a halmazokat véges eleművé teszi. (Gondoljunk még az olyan kérdésekre, mint Kivel találkoztál?, Ki lakik itt?)

A kérdő mondatok közül kétségtelenül a (38d) a legbonyolultabb szerkezetű.

Ezeknél a kérdéseknél ugyanis nem határozható meg grammatikailag a kérdőszó helyére behelyettesítendő elem, vagyis a válasz formájára nem tudunk nyelvtani megkötést adni. Az elvárt válaszra szemantikai megkötések is nehezen fogalmazhatók meg. Az, hogy mi számít elfogadható válasznak, általában pragmatikai tényezőktől (is) függhet. A (38d) kérdésre például olyan választ várunk, ami okként, indoklásként értelmezhető. A magyarázat nem föltétlenül egyetlen kijelentés, hanem egy szövegszerűen összefüggő kijelentéshalmaz is lehet.

(44) {T_i}_OK

A csak szemantikailag vagy pragmatikailag (de nem grammatikailag) meghatározott válaszhalmazzal rendelkező kérdő mondatokat szokás nyitottkérdéseknek nevezni. Nyitott kérdések a miért? kérdéseken kívül a mi?, hogyan? és a milyen? kérdések között is előfordulhatnak.

(45) a. Mit tudsz Annáról?

b. Hogyan oldottad meg ezt a feladatot?

c. Milyen benyomásokat szereztél Svédországban?

A nyitott kérdések általános jellemzése nem könnyű feladat, nem meglepő tehát, hogy a kérdő mondatokkal foglalkozó logikai rendszerek sem boldogulnak velük.¹⁷

A kérdő mondatok pragmatikájának megértéséhez első lépésként azokat a beszédhelyzeteket kell számba vennünk, amelyekben egy kérdő mondat elhangozhat. A beszélő kérdő mondatot fogalmazhat meg az alábbi esetekben:

1. 
   A beszélő nem tudja a választ, a hallgató viszont tudja a választ, és a beszélő feltételezi, hogy a hallgató tudja a választ.
   
2. 
   Sem a beszélő, sem pedig a hallgató nem tudja a választ, és a beszélő tudatában van ennek.
   
3. 
   A beszélő tudja a választ, a hallgató azonban nem, és a beszélő tudja, hogy a hallgató nem tudja a választ.
   
4. 
   A beszélő tudja a választ, nem tudja azonban azt, hogy a hallgató is tudjae a választ.
   
5. 
   Mind a beszélő, mind pedig a hallgató tudja a választ, és a beszélő tudatában van ennek.
   

Az (a)–(e) által jellemzett beszédhelyzetektől függően általában más és más lesz a beszélő kommunikációs attitűdje.

Az (a) beszédhelyzetben a beszélő kommunikációs szándéka a „kognitív deficit” kifejezése: ’nem tudom, hogy… ’, de ugyanakkor ’szeretném megtudni, hogy… ’. Mivel a beszélő föltételezi a hallgatóról, hogy választ kaphat tőle a kérdésére, ezért a kérdésben kifejeződő logikailag nyitott struktúra lezárását a beszélő a hallgatótól várja. Ezt a kérdésfajtát felvilágosítástkérőkérdésnek(information question) nevezzük. Általában csak ebben az esetben beszélhetünk valódi kérdésről.

A (b) beszédhelyzetben, vagyis amikor sem a beszélő, sem pedig a hallgató nem tudja a választ, és a beszélő is tudatában van ennek, a beszélő kérdésével egy problémát fogalmaz meg. Egy kérdés probléma marad, ha az adott beszédhelyzetben sem a beszélő, sem pedig a hallgató nem tud a kérdésre válaszolni. A kérdés szemantikailag nyitott struktúrája nem válik zárttá. A beszélő kommunikatív szándéka a probléma közlése.

A (c) beszédhelyzetben a beszélő a kérdést didaktikai céllal teszi fel. A kérdésre adott válasz egyenértékű a kérdésben megfogalmazott probléma megoldásával, ezért ezeket a kérdéseket feladatmegoldástelősegítőkérdéseknek (problem solving questions) szokták nevezni. De a találóskérdés is ebbe a csoportba tartozik.

A (d) beszédhelyzet bizonyos mértékig hasonlít a (c) beszédhelyzethez, annyi a különbség, hogy ebben az esetben a beszélő nem tudja, hogy a hallgató tudja-e a választ. Vizsgahelyzetben ez a vizsgakérdés tipikus esete.

Az (e) beszédhelyzetben a válasz ismert mind a beszélő, mind pedig a hallgató számára, és mindketten tudják ezt egymásról. A kérdést éppen ezért nem is kell formálisan lezárni. Mivel az ilyen kérdéssel nem kérünk felvilágosítást, nem közlünk ismeretet, nem fogalmazunk meg problémát, nem ellenőrzünk ismeretet, funkcióját az érzelmi szférában kell keresnünk. Ide tartoznak az ún. retorikaikérdések(Meddig fogsz még, Catilina, visszaélni türelmünkkel?). De ide tartoznak a csodálkozást kifejező kérdések is: Te még itt vagy? Ide sorolhatók továbbá a nyomatékos állítást kifejező kérdések is: Hát kocsma az én házam?

Ugyanaz a kérdő mondat az (a)–(e) beszédhelyzeteknek megfelelően különböző pragmatikai jelentést hordozhat. Például:

(46) Milyen hosszú egy derékszögű háromszög átfogója, ha ismerjük a befogók hosszát?

Püthagorász számára a (46) probléma volt, az iskolában didaktikai vagy vizsgakérdés, egy tanuló szájából elhangozva lehet igazi kérdés, egy matematikai értekezésben cicerói kérdés.¹⁸

Példánk azt bizonyítja, hogy a kérdő mondatok szemantikája a beszédhelyzettől független, pragmatikai jelentésük ezzel szemben csak a beszédhelyzet ismeretében érthető meg. A beszédhelyzethez tartozik az is, hogy a beszélő mit tud, és hogy milyen ismereteket tételez fel a hallgatóról. Ugyanaz a kérdő mondat megnyilatkozásként más-más pragmatikai értéket hordozhat.

A pragmatika feladata annak a meghatározása is, hogy milyen beszédhelyzetben lehet eldöntendő kérdésre egyszerű igen-nel vagy nem-mel válaszolni. Ebben gyakran a kérdések formája is segítségünkre lehet.

(47) a. Autóval mész Bécsbe?

b. Igen.

c. ^%Nem.

d. Nem, vonattal.

(48) a. Történt valami?

b. ^%Igen.

c. Igen, fölrobbant a kávéfőző.

d. Nem.

A (47a) ún. fókuszkérdés, az autóval fókuszban áll. A (47b) válasz elfogadható, a (47c) nem az. „%”-kal jelöltük a pragmatikailag elfogadhatatlan válaszokat (szemantikailag nincs velük semmi baj). A hallgató a (47a) kérdést – joggal – felvilágosítást kérő kérdésként értelmezi. Az igenlő válasz nyilvánvalóan kielégíti a beszélő tudásvágyát, a nemleges válasz viszont nem. Az udvariasság pragmatikai elve megköveteli, hogy a nemleges választ kiegészítsük és megszüntessük a beszélő ’kognitív deficitjét’. A (47d) válasz ezt teszi. A fókuszkérdések mind ugyanígy működnek.

(49) a.