Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc Jelentéselmélet

Levelet írtál?

b. Igen.

c. ^%Nem.

d. Nem. Jegyzeteket készítettem.

A (48a) kérdésben határozatlan névmás szerepel, amely változóként funkcionál. Amennyiben a beszélővel komolyan együttműködni kívánunk, ezt a változót kell válaszunkkal kitöltenünk. Az igenlő válasz ehhez nem elegendő, meg kell neveznünk azt az eseményt is, amely megtörténtét az igenlő válasszal már jeleztük. A határozatlan névmást tartalmazó kérdéseknél tehát a puszta igenlő válasz lesz az, amely pragmatikailag nem elfogadható. Íme még egy példa:

(50) a. Nem láttál senkit?

b. ^%De igen.

c. De igen, két gyanús alakot.

d. Nem.

Mindkét esetben, a fókuszkérdéseknél és a határozatlan névmást tartalmazó kérdéseknél, az eldöntendő kérdésekhez pragmatikailag egy kiegészítendő kérdés társul:

(51) a. Autóval mész-e Bécsbe, vagy ha nem, akkor mivel?

b. Történt-e valami, és ha igen, akkor mi?

Könnyű azonban belátni, hogy ez a társulás kizárólag pragmatikai jellegű. A fókuszkérdéseknél például nem kell mást tennünk, mint egy olyan beszédhelyzetet elképzelni, ahol az egyszerű nemleges válasz pragmatikailag teljesen adekvát. Tegyük fel például, hogy a beszélő ki szeretné találni, hogy a hallgató mivel megy Bécsbe: Hadd találjam ki, hogy mivel mész Bécsbe! Autóval? Ebben a kontextusban a (47c) válasz a „kooperatív”.

1.6.2. 2.6.2. A deontikus modalitás és a deontikus beszédaktusok¹⁹

A különböző modalitásfajták közül a deontikus modalitás játszik kitüntetett szerepet a pragmatika szempontjából, mégpedig azért, mert összefügg a beszédaktusoknak egy bizonyos csoportjával (engedélyadás, tiltás, parancs, felmentés vmi alól stb.), amelyeket éppen ezért deontikusbeszédaktusoknak szokás nevezni.

A deontikus modalitás fogalmának meghatározásokor a nyelvészeti szemantika a formális logikából indul ki.²⁰ A deontikus logika a modális logika külön ágát alkotja, amelynek két alapoperátora a „kötelező” (O = obligatio) és a „megengedett” (P = permissio). A két operátor egymással definiálható:

(52) a. Op = ¬P¬p

b. Pp = ¬O¬p

Vagyis szóban: az, hogy egy p tényállás létrehozása kötelező, azt jelenti, hogy nem megengedett, hogy a p tényállás ne jöjjön létre (ne álljon fenn). Illetve: az, hogy a p tényállás megengedett, azt jelenti, hogy nem kötelező, hogy a p tényállás ne álljon fenn. Abból viszont, hogy a p tényállás létrejötte kötelező, még nem következik, hogy p fennáll (vagy hogy fenn fog állni). Más szóval, a deontikus logikában az Op → p implikáció nem áll fenn:

(53) Op ⇸ p

A deontikus logika egyfajta cselekvéslogika, egy adott normából következőleg kötelező, ill. a norma által megengedett tényállások logikája. Előírások, szabályok, törvények kötelezhetnek bennünket valamire, vagy megengedhetnek valamit. A következő mondatokban deontikus modalitást találunk:

(54) a. Itt szabad parkolni.

b. Vezetés közben be kell csatolni a biztonsági övet.

Az (54a) mondatban a ’megengedett’, az (54b) mondatban pedig a ’kötelező’ deontikus operátort találjuk. A „normát” ebben az esetben a KRESZ szabályai képviselik, az (54a) tehát azt jelenti, hogy az adott helyen a parkolás megengedett, (54b) pedig azt, hogy a biztonsági öv becsatolása vezetés közben kötelező.

A deontikus logika egyik alapproblémája, hogy hogyan lehet a ’kötelező’ és ’megengedett’ operátorok közötti összefüggéseket a klasszikus modális logikából ismert ’szükségszerű’ és ’lehetséges’ közötti összefüggésekre visszavezetni. Erre lehetőséget ad a modálisháttér fogalmának bevezetése. A modális háttér tartalmazza azokat a szabályokat, normákat, elvárásokat, amelyek a ’kötelező’ és a ’megengedett’ értelmezéséhez szükségesek: valami a modális háttérre vonatkozóan kötelező, ill. megengedett. A valami kötelező tehát azt jelenti, hogy az a valami a modális háttérből következik, a valami megengedett pedig azt, hogy az a valami összeegyeztethető (kompatibilis) az adott modális háttérrel. A modális operátort tartalmazó kijelentés igazságfeltételei is ebben az értelemben fogalmazhatók meg.

Visszatérve még egyszer az (54a,b) mondatokra, szemantikai értelmezésük, mint láttuk, lényegében a következőből áll. Az (54a) mondat ezt jelenti: a KRESZ szabályai szerint lehetséges, hogy itt parkoljunk. Az (54b) mondat jelentése pedig ez: a KRESZ szabályai szerint szükségszerű, hogy vezetés közben bekapcsoljuk a biztonsági övet. A modális hátteret a KRESZ szabályai alkotják. A deontikus lehetőség is lehetőséget jelent, a többi lehetőség-fogalomtól csak a modális háttérben különbözik.²¹

A lehetőség fogalmát a logikai kompatibilitás fogalmával explikálhatjuk:

(55) p akkor és csakis akkor lehetséges, ha p kompatibilis a modális háttérrel, más szóval, ha a modális háttér nem tartalmaz egyetlen olyan p′kijelentést sem, amely ellentmondásban állna p-vel, ill. amelyből olyan p ′′ kijelentés következne, amely ilyen ellentmondást eredményezne.

A szükségszerűség fogalmát a logikai következmény fogalmának a segítségével explikálhatjuk:

(56) p akkor és csakis akkor szükségszerű, ha logikailag következik a modális háttérből.

A deontikus modalitás szemantikája tehát, éppúgy mint a többi modalitásé, lényegében a modális háttér, a logikai kompatibilitás és a logikai következmény fogalmaira épül. Ebben az esetben is, mint a kérdő mondatok esetében, két szempontból kell azonban vizsgálnunk az említett jelenséget. A szemantika azt igyekszik megmagyarázni, hogy adott modális háttér mellett egy modális operátort tartalmazó állítás igaz-e vagy hamis. A KRESZ szabályait tartalmazó beszédháttér esetén az (54a) kijelentés igaz, ha az összeegyeztethető a beszédháttérrel, az (54b) kijelentés pedig akkor igaz, ha az következik a beszédháttérből. A pragmatika ezzel szemben a modális megnyilatkozásokat a különböző beszédhelyzetek alapján vizsgálja.

A ’kötelező’ (szükségszerű) és ’megengedett’ (lehetséges) modális jelentésű megnyilatkozásokkal deontikus beszédaktusokat hajthatunk végre. Ilyen beszédaktusokról azonban csak akkor lehet szó, ha a beszélő a deontikus beszédaktusok végrehajtásához rendelkezik a megfelelő felhatalmazással vagy tekintéllyel. Ha egy apa kisfiához az alábbi megnyilatkozást intézi, akkor ezzel a megnyilatkozással deontikus beszédaktust, az engedélyadás aktusát hajtja végre:

(57) Most már elmehetsz játszani.

Az apa tekintélyénél fogva, a szülő és a gyermek közötti hierarchikus viszonyból adódóan fel van hatalmazva a tiltásra, engedélyadásra, parancs adására. Ebből következik, hogy a deontikus modalitást kifejező mondatok nem lehetnek automatikusan deontikus beszédaktusok példái. A deontikus modalitás pragmatikája ad számot a deontikus beszédaktusokról. Szemantikailag a deontikus beszédaktus létrehozásához felhasznált megnyilatkozás lehetőséget, ill. szükségszerűséget fejez ki, az aktus létrejöttéhez azonban további feltételeknek kell teljesülniük. Az (58) megnyilatkozással csak abban az esetben hajthatunk végre deontikus beszédaktust (engedélyadást), ha a beszélő fel van arra hatalmazva, hogy a parkolásra engedély adjon.

(58) Itt parkolhat.

A KRESZ szabályaival való kompatibilitás megállapítása csak deontikus lehetőséget fejez ki. Hasonlóképpen az (59) megnyilatkozással csak abban az esetben hajthatunk végre deontikus beszédaktust (parancsot), ha a beszélő ilyen beszédaktus végrehajtására fel van hatalmazva. Ha ez nem áll fenn, (59) csupán deontikus szükségszerűséget fogalmaz meg.

(59) Be kell csatolnia a biztonsági övet.

A deontikus beszédaktusok nem szorítkoznak az engedélyadásra és a parancsra: deontikus beszédaktus a felmentés és a tiltás is. Megfelelő fölé–alárendeltségi viszony esetében tehát a (60a,b,c,d) megnyilatkozások mind deontikus beszédaktusokat képviselnek.

(60) a. Meg kell enned a levest.

b. Nem kell megenned a levest.

c. Meg szabad enned a levest.

d. Nem szabad megenned a levest.

A (60a) megnyilatkozás beszédaktus jelentése ’parancs’, a (60b)-é ’felmentés’, a (60c)-é ’engedélyadás’, végül a (60d)-é ’tiltás’.

A szemantika és pragmatika megkülönböztetése, mint láttuk, lehetővé teszi a különböző lehetőség- és szükségszerűség-fogalmak egységes kezelését (ily módon a deontikus logika egyik alapproblémája is megoldódik) és a deontikus beszédaktusok adekvátabb kezelését.

1.7. 2.7. Összefoglalás

A pragmatika alapegysége a megnyilatkozás, amely vizsgálható folyamatként és eredményként. Az előbbi esetben beszédaktussal van dolgunk. Ugyanaz a megnyilatkozás sokféle beszédhelyzetben fordulhat elő, változhat a beszélő, a megnyilatkozás helye és ideje. Különbséget kell tennünk tehát megnyilatkozás-példány és megnyilatkozás-típus között. A megnyilatkozás-példányok vizsgálata a beszélt nyelvi kutatásokban ugyan fontos szerepet kap, a pragmatikaelmélet azonban elsősorban a megnyilatkozás-típusok kérdéseivel foglalkozik.

A megnyilatkozások pragmatikai jelentésének a meghatározásában alapvető szerepet kap (a) a megnyilatkozás szemantikai jelentése, (b) a világismeret, (c) az emberi kommunikációt vezérlő elvek ismerete. Az utóbbiak közül a legfontosabbak azok, amelyeket Paul Grice fogalmazott meg először. A pragmatikai vagy kommunikatív jelentés mindig a beszédhelyzettől függ és általában nincs egyértelműen meghatározva. Az igazságfeltételekkel le nem írható konvencionális jelentés (amit Grice konvencionális implikatúrának hív) a szemantika része. Szemantikai minden olyan jelentéselem, amely előre jelezhető; a pragmatikai jelentés nem jelezhető előre, rá a konvencionális (szemantikai) jelentés, a beszédhelyzet és a kommunikációt vezérlő elvek ismeretében következtetünk.

A szemantika és a pragmatika fenti szétválasztása azonban nem az egyetlen lehetőség: olyan elgondolásokkal is találkozunk, amelyek nem tesznek különbséget szemantikai és pragmatikai jelentés között. A két diszciplína megkülönböztetése azonban a jelentéstani elemzésekben bizonyos előnyökkel járhat, amit két kérdéskör kapcsán mutattunk be: az egyik a kérdő mondatoké, a másik a deontikus modalitásé.

A kérdő mondatoknak, éppúgy mint minden más mondatnak, van szemantikája és pragmatikája. A kettőt különválasztva, de egymásra vonatkoztatva érdemes tárgyalni. A fókuszkérdések esetében a pragmatikai értelmezést megkönnyíti a kérdő mondat szemantikai–szintaktikai szerkezete (a fókusz jelenléte). Más esetekben a lehetséges pragmatikai jelentések számbavételéhez a tipikus beszédhelyzetek adhatnak kiinduló pontot. Mindkét esetben azonban, mint láthattuk, a szemantika és a pragmatika szétválasztása gyümölcsözőnek bizonyult.

A deontikus modalitásról is adekvátabb képet kapunk, ha különválasztjuk a szemantikát és a pragmatikát. Egyrészt ezzel lehetővé válik a modalitásfajták egységes logikai kezelése, másrészt egyértelművé válik a deontikus megnyilatkozások és a deontikus beszédaktusok közötti különbség.

5. fejezet - 3 A KOMPONENSES ELEMZÉS

1. 3 A KOMPONENSES ELEMZÉS

1.1. 3.1. A szószemantika elemzési módszerei

Ebben és a következő néhány fejezetben a szójelentés leírásának különböző módszereit fogjuk közelebbről megvizsgálni. A módszerek bemutatását az ún. komponenseselemzéssel kezdjük, majd a következő fejezetben a prototípuselmélettel, illetőleg a kognitívszemantikával folytatjuk. Az 5. fejezetben a poliszémia tárgyalása kapcsán bemutatjuk a kétszintűszemantika jelentéselemzését is.

A komponenses elemzés a szószemantika legrégibb elemzési módszere, amely abból a feltevésből indul ki, hogy a szemantikailag rokon értelmű, azonos szemantikaimezőhöz tartozó szavak jelentése közötti kapcsolat, illetőleg a jelentésük közötti különbség szemantikai jegyekkel, komponensekkel fejezhető ki. A prototípuselmélet, illetőleg a kognitív szemantika ezzel szemben elveti a szemantikai jegyekkel történő jelentésleírást és az azonos szemantikai mezőhöz tartozó szavak jelentésének egymástól való pontos elhatárolásának lehetetlenségét hangsúlyozza, ezért e módszer helyett az adott szemantikai mezőhöz való tartozás feltételeit vizsgálja, a szójelentést tipikalitási feltételekkel írja le. Látni fogjuk, hogy mindegyik módszer más problémát vesz célba, más-más típusú kérdéseket kíván megoldani. Valójában ezért egyik módszer sem nélkülözhető, a különböző jelentésleírások kiegészítik egymást és nem föltétlenül tekinthetők egymással összeegyeztethetetlennek.

A komponenses elemzést gyakran alkalmazza a strukturális szemantika, s a formális szemantika is él vele.

1.2. 3.2. A komponenses elemzés és előzményei

Mielőtt a ma is jól használható komponenses elemzés tárgyalására térnénk rá, érdemes röviden összefoglalnunk a módszer történetét.¹ A komponenses elemzés célja, mint említettük, az volt, hogy az azonos szemantikai mezőhöz (pl. a rokonságnevekhez) tartozó szavak jelentésében szemantikai jegyek segítségével fejezze ki azt, ami bennük közös, és azt, ami az egyes szavak jelentését elválasztja egymástól. A jegyek olyan segédeszközök voltak, amelyek lehetővé tették a rendszerszerű összefüggések ábrázolását. A szemantikai jegyek eredetét és metanyelvi természetét nem tisztázták, a leírás nyelve, a metanyelv és a tárgynyelv közötti különbség nem jelent meg problémaként. Ma már tudjuk, hogy a szemantikai jegyek mint a jelentésleírás eszközei a metanyelv részei, ezzel szemben a szemantikailag leírandó szavak a tárgynyelvhez tartoznak. A nyelvtudományban a metanyelv és a tárgynyelv megkülönböztetése azért is okoz problémát, mivel a metanyelv is a természetes nyelv része.

A leírás egyik alapelve a gazdaságosság volt, a szemantikai jegyek megalapozottságának kérdése nem merült fel problémaként. A fonológiai megkülönböztető jegyek mintájára azt feltételezték, hogy a szemantikai jegyek is binárisak, kétértékűek. Ezt a két értéket „+” és „−” előjellel jelezték, pl. +ember, −ember (a szemantikai jegyeket a továbbiakban nagy betűvel fogjuk írni, ezzel különböztetve meg őket az azonos alakú tárgynyelvi szavaktól). A két bináris érték közötti választás általában önkényes volt. Ennek következtében a férfi szó jellemezhető volt akár a +férfi, akár pedig a −nő jeggyel. Ezenkívül az sem volt követelmény, hogy a jegyek általánosan alkalmazhatók legyenek, előfordulhatott, hogy egy-egy jegy csak egy nagyon szűk szemantikai mezőben került alkalmazásra. Ebben az értelemben a jegyek nem voltak motiváltak, ad hoc jellegűek maradtak.

A komponenses elemzés egy további alapvető problémája, hogy ezzel a módszerrel viszonyfogalmakat (relációkat) nem lehet jellemezni, mivel a jegyek alapvetően csak tulajdonságok lehetnek, relációk nem. Ezért már a rokonságnevek jellemzésekor is nehézségekbe ütközünk, illetve ad hoc megoldásokhoz kell folyamodnunk, amint relációs jelentésű rokonságneveket kellene szemantikai jegyek segítségével jellemeznünk.

Nézzünk meg most néhány szemantikai leírást.

A férfi, nő, lány, fiú szemantikai leírásához az említett módszer szerint három jegyre van szükség: αember, αférfi és αfelnőtt, ahol „α” a „+” vagy a „−” értéket veheti fel. Ebben az esetben az elemzés önkényessége még nem feltűnő.

Néhány rokonságnév egy lehetséges komponenses elemzése (2) alatt található.²

Az αfelmenő és αlemenő nemcsak azért van szükség, mert ezek a jegyek különböztetik meg pl. az apa szót a fia szótól, hanem azért is, mert segítségükkel lehet az azonos szintű rokonságneveket jellemezni: a fivér és a nővér szavak esetében mindkét jegy „−” értéket kap. Olyan eset természetesen nem fordulhat elő, amikor mindkét jegy „+” értékű. Mármost könnyen látható, hogy ezekkel a jegyekkel már nehezen tudnánk a „többszörösen” felmenő, vagy „többszörösen” lemenő rokonságot jelölő szavak jelentését leírni. A dédnagyapa és a dédunoka szavak szemantikai jellemzése nem fér bele a (2) jellemzés keretébe.

A hagyományos komponenses elemzés önkényessége mindenekelőtt a tárgyak neveinek jelentésleírásában szembetűnő. Tekintsük például a szék, zsámoly, heverő, pad és pamlag szavakat, amelyek leírásához az αtámla,x αhosszú, αkárpitozott jegyeket használhatjuk:

A felhasznált jegyek mindegyike különböző típusú dolgot jelöl. Az αtámla jegy a háttámla meglétére, az αhosszú jegy a tárgyra jellemző dimenzionális tulajdonságra utal, végül az αkárpitozott jegy azt fejezi ki, hogy a tárgy kárpitozott-e (amennyiben a tárgynak van háttámlája, a támla is lehet kárpitozott). Mivel a zsámoly is lehet kárpitozott, az αkárpitozott jegy „−” értéke csak a szóban forgó kategória tipikus példányaira vonatkozhat. Ez már önmagában is problémát jelent a hagyományos komponenses elemzés számára. Hasonló probléma merülhet fel az αtámla jeggyel kapcsolatban is, hiszen a heverőnek is lehet támlája. Nem szerepel a (3) jellemzésben, hogy a pamlag lehet ülő- és fekvőbútor, a heverő viszont csak fekvőbútor lehet, a kettő között tehát funkcionális különbség is van. Problémát jelent az is, hogy a heverő és az ágy megkülönböztetése újabb jegyek bevezetését teszi szükségessé. Ugyanez vonatkozik a gyerekszék, fogorvosi szék szavak szemantikai leírására is. Újabb és újabb ülő- és fekvőbútorok neveinek bevonásával a jellemzés egyre bonyolultabbá és egyre önkényesebbé válik. És ezek a jegyek csak az adott szemantikai mezőhöz tartozó szavak jelentésének megkülönböztetésére, illetőleg a közös jelentések meghatározásához használhatók és nem alkalmasak az egyes szavak kimerítő szemantikai leírására.

Nem könnyebb a helyzet az állatok és növények nevének szemantikai jellemzésekor sem.

A tigris ’nagy testű, fekete csíkos bundájú macskaféle ragadozó’, olvashatjuk a Magyar Értelmező Kéziszótár-ban. A meghatározás mellett ott látható a tigris képe is. Mármost a tigris szó jelentésének adekvát jellemzése szemantikai jegyek segítségével nem lehetséges. Az +emlős, +ragadozó, +macska jegyek nyilvánvalóan nem elegendők. A ’csíkos bunda’ nem föltétlenül megkülönböztető jegy, hiszen a tigrisnek több változata ismeretes. Alapszíne lehet sötétebb vagy világosabb, sőt fehér és fekete is lehet, az oldalsávok pedig elmosódhatnak. A tigrist nem az említett jegyek alapján ismerjük fel, hanem a képe alapján: tudjuk, hogy tipikus esetben a tigris hogyan néz ki. Megfigyelésünk általánosan is érvényes: állatok neveinek jelentése nem írható le adekvát módon jelentésösszetevők segítségével.

A tulipán szó jelentéséről a Kéziszótár-ból a következőket tudhatjuk meg: ’tavasszal nagy, kehely alakú, piros, sárga, fehér vagy tarka virágot hozó, lándzsás levelű, hagymás dísznövény’. A tulipán szó azonban nem ezt a jellemzést, hanem a virág képét idézi fel bennünk. A jellemzés nem is elég specifikus: kehely alakú virág sok van, az említett színek más virágoknál is megtalálhatók, hagymás dísznövény is sok van. A szemantikai jegyekkel történő jellemzés itt is csődöt mondana.

A végkövetkeztetés egyértelmű: tárgyak (artefaktumok) valamint állatok és növények nevének (összefoglalóan: a természeteskategóriáknak, natural kind terms)³ jelentése nem írható le adekvát módon szemantikai jegyek segítségével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az artefaktumok és a természetes kategóriák jelentésének leírásához egyáltalán nem is érdemes szemantikai jegyeket felhasználnunk. Az artefaktumok jellemző dimenzionális tulajdonságait például mindenképpen kódolnunk kell, hiszen csak így magyarázható meg a mértéket jelölő melléknevekkel kapcsolatos viselkedésük. Ahhoz, hogy ezt világosabban láthassuk, először megvizsgáljuk a dimenzionális melléknevek szemantikai tulajdonságait. A mértéket jelölő melléknevek többnyire párosan jelennek meg: nagy – kicsi, hosszú – rövid, magas – alacsony, széles – keskeny. Ezek közül az egyik a jelöletlen, a másik a jelölt. A jelölt szó használati köre szűkebb a jelöletlennél, termékeny morfológiai folyamatoknak nehezebben engedelmeskedik és sajátos szemantikai tulajdonságokkal rendelkezik. A magas és a hosszú jelöletlenségét és az alacsony és a rövid jelölt voltát például az alábbi érvekkel bizonyíthatjuk.⁴

(a) Mértékhatározóval csak a jelöletlen szó állhat:

(4)   a. tíz emeletnyi magas

b. *tíz emeletnyi alacsony

(5)   a. öt háznyi hosszú

b. *öt háznyi rövid

(b) Ha a melléknévből főnevet képzünk, akkor jelöletlen esetben a képzett főnév jelentése előre jelezhető: a képzett főnév, egyéb lehetséges jelentései mellett, minden esetben mértéket is jelölhet. Jelölt esetben viszont a melléknévből vagy nem képezhető főnév, vagy ha igen, a képzett főnév jelentése nem transzparens, mértéket általában nem jelenthet.

(6)   a. magasság, hosszúság, szélesség, nagyság

b. *alacsonyság, rövidség, *keskenység, kicsiség

(c) A jelöletlen szó összehasonlító szerkezetben nem idéz elő előfeltevést – szemben a jelölt szóval, amely ilyen esetben mindig előfeltevéssel jár.

(7)   a. Ez a ház éppolyan magas, mint amaz.

b. Ez a ház éppolyan alacsony, mint amaz.

A (7a) mondatban a két ház bármilyen magasságú lehet, lehet magas is, meg alacsony is. A (7b) mondatban ezzel szemben csak két alacsony házról lehet szó.

Tekintettel arra, hogy esetünkben párokba állítható, polárismelléknevekről van szó, a poláris párok pozitív, jelöletlen tagját +pol-lal, negatív, jelölt tagját pedig −pol-lal jelölhetjük. Ezt minden jeggyel megtehetjük: „+” értéket a jelöletlen, „−” értéket pedig a jelölt elem kap. A „+” és a „−” érték közötti választás így már nem önkényes: az előbbi mindig a jelöletlen, az utóbbi pedig a jelölt értéket fejezi ki. Némely esetben a jelöletlenség perceptuális kitüntetettséget jelent. Így például a vertikális dimenzió a horizontálissal szemben perceptuálisan kitüntetett, ami azt jelenti, hogy észlelése könnyebb, a tárgyak vertikális dimenziója feltűnőbb. A horizontális dimenzióban pedig perceptuális szempontból a hosszúság az elsődleges, a szélesség a másodlagos. Mindezek perceptuális tesztekkel igazolhatók. A mértéket jelölő melléknevek jellemzéséhez tehát legalább három jegyre van szükségünk: αpol, αvert(ikális), αmásod(lagos):⁵

(8)   a. hosszú [+pol], [−vert], [−másod]

b. széles [+pol], [−vert], [+másod]

c. magas [+pol], [+vert]

A rövid, keskeny és alacsony szavak csak az αpol jegy értékében különböznek (8a,b,c)-től.

Az említett jegyek általánosak, tehát nemcsak a dimenzionális melléknevek jellemzésekor van szükségünk rájuk, hanem sok más szó szemantikai leírásában is, pl. bal, jobb, hosszában, fent, lent, fölött, alatt, emelkedik, süllyed, emel, állít, fektet.⁶ Vö.:

(9)   a. Állítsd fel a szobrot!

b. Fektesd le a szobrot!

A szobor maximális dimenziója a szobor elhelyezkedésétől függően a vertikális vagy a horizontális dimenzió. Az állít igében a vertikális, a fektet igében a horizontális dimenzió játszik szerepet. A két ige jelentése így írható körül: ’helyezd az adott tárgyat vertikális helyzetbe’, illetőleg ’helyezd az adott tárgyat horizontális helyzetbe’.

A mértéket jelentő melléknevek használata azoknak a tárgyaknak a tulajdonságaitól is függ, amelyekre alkalmazzuk őket. Ebből következik, hogy a tárgyak dimenzionális tulajdonságait szintén ábrázolnunk kell tudni. Egy dimenzionális melléknevet akkor alkalmazhatunk egy tárgyra, illetőleg annak nevére, ha a melléknév szótári ábrázolása kompatibilis a tárgy szótári ábrázolásával.⁷ Például:

(10) a. A kocsi hosszú.

b. A kocsi magas.

(11) a. A rúd hosszú.

b. A rúd magas.

(12) a. A cigaretta hosszú.

b. *A cigaretta magas.

(13) a. *A torony hosszú.

b. A torony magas.

(14) a. Az alma nagy.

b. *Az alma széles/hosszú.

A tárgyaknak az avert és az amásod jegyeken kívül még egyéb jegyei is lehetnek. Így például a tárgyaknak lehet maximális tengelyük, amit αmax-szal jelölünk. Ha maximális tengely a vertikális, a magas melléknevet használjuk, ha nem, akkor a hosszú melléknevet. A cigaretta maximális tengelye a horizontális tengely, ezért a magas melléknévvel nem használható. Egy tárgynak lehet ezenkívül fő és nem fő dimenziója. A fő és a maximális dimenzió nem ugyanaz. Egy tárgynak lehet több fő dimenziója is (pl. a kocsinak), de ezek közül csak az egyik lehet maximális (a kocsinál a menetiránynak megfelelő horizontális dimenzió). De az is előfordulhat, hogy egy tárgynak ugyan több fő dimenziója van, de ezek közül egyik sem maximális (pl. az almának, labdának). Ugyanakkor a maximális dimenzió mindig egy fő dimenzió alá tartozik.

A cigaretta fő dimenziója egyúttal a maximális dimenziója. Az ablaknak két fő dimenziója van, egy vertikális és egy horizontális. A nagy ablak mindkét fő dimenziót magában foglalja, a magas ablak és a széles ablak csak az egyiket. A vastag melléknév nem fejezhet ki fő dimenziót, a vastag ajtó esetében a vastag a két fő dimenzió (a magas és a széles) mellett a ’nem fő’ dimenziót jelöli. A nagy melléknév esetében pedig minden dimenzió fő dimenzió (pl. nagy labda, a ’labda’ mindhárom dimenzió szempontjából nagy). Amennyiben egy tárgynak két fő dimenziója van, amelyek közül csak az egyik maximális, akkor a másik fő dimenziót másodlagosnak tekintjük (a hosszú melléknév használatát a maximális, a széles melléknév használatát pedig a másodlagos fő dimenzió határozza meg (pl. hosszú kocsi, széles kocsi. A fő dimenziót az afő jegy jelöli. Vannak egy-, két- és háromdimenziós tárgyak, amit 1dim-, 2dim-, illetőleg 3dim-mel jelölhetünk.

A melléknevek (8a-c)-ben bemutatott jellemzése a fentiek alapján a következőképpen pontosítható:⁸

(15) a. hosszú [+pol], [+fő], [–vert], [+max], [–másod]

b. széles [+pol], [+fő], [–vert], [–max], [+másod]

c. magas [+pol], [+fő], [+vert]

A (15a–c)-féle jellemzést kiegészíthetjük még a vastag és a nagy melléknevek jellemzésével:

(16) a. vastag [+pol], [–fő]

b. nagy [+pol], [+ fő], [–max], [–másod]

A (15a–c) és (16a,b) jellemzések alapján – a tárgyak dimenzionális tulajdonságainak ismeretében – megállapítható, hogy milyen dimenzionális melléknevek milyen tárgyak esetében használhatók. Érthető okokból a melléknevek jellemzésében a dimenzióra vonatkozó információ nem releváns, a főnevek jellemzésében pedig nem jut szerephez az αpol jegy.

Íme néhány tárgyat jelentő szó dimenziós jegyekkel történő jellemzése:

(17)

18)

A kocsi maximális tengelye a menetirány által meghatározott horizontális, ezért használhatjuk a hosszú melléknevet ennek a dimenziónak a jelölésére. A horizontális dimenzióban van egy másodlagos dimenziója is, ez teszi lehetővé a széles melléknév használatát. Végül a kocsinak van egy vertikális fő dimenziója is: a kocsi magas. A háromdimenziós cigarettának egy fő és egy nem fő dimenziója van. Fő dimenziója a horizontális, amely egyúttal a maximális dimenziója. Van tehát hosszú cigaretta, de nincs magas cigaretta. A –másod jegy miatt nem használható a széles cigaretta sem. Ezzel szemben a –fő jegy miatt beszélhetünk vastag cigarettáról. Az ajtó esetében beszélhetünk magas, széles és vastag ajtóról. A magas a maximális, vertikális fő dimenziót, a széles a másodlagos fő dimenziót, a vastag pedig a nem fő dimenziót jelöli. Az almának nincs maximális dimenziója, ezért nem használható sem a magas, sem pedig a hosszú, és a –másod jegy miatt a széles is kizárt. A nagy labda példája mutatja, hogy a nagy mind a három dimenzióra vonatkozik (nincsen sem széles labda, sem – ebben az értelemben – magas labda).

A bemutatott elemzés három fontos újdonsággal szolgál. Az első és a legfontosabbik: a szemantikai jegyek nem lehetnek önkényesek, tehát minden egyes jegy felvételét külön meg kell indokolni. A második: a szemantikai jellemzésnek a jelöltséget is kifejezésre kell juttatnia. Végül a harmadik újdonság a tárgyak nevének szemantikai leírására vonatkozik. A bemutatott elemzésekből kiderül, hogy nem kell arra törekednünk, hogy a tárgyak nevének jelentését kimerítően jellemezzük szemantikai jegyekkel, arra viszont szükség van, hogy a leírás tükrözze a tárgyak dimenzionális tulajdonságait. Ezt mindenekelőtt a mértéket jelölő melléknevekkel való kompatibilitás teszi szükségessé. Mindezek a meglátások ma is érvényesek.