Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc Jelentéselmélet

2. fejezet 2.6. pontjával), hogy a ’kötelező’ és a ’megengedett’ pragmatikai szempontból is vizsgálhatók, ti. a deontikus beszédaktusok a deontikus modalitáson alapulnak: a beszélő megtilthat/ kötelezővé tehet/megengedhet valamit. Ezért alapvető kérdés a deontikus beszédaktusok és a deontikus modalitás kapcsolatának a vizsgálata.

Szemantikailag a deontikus modalitás esetében éppúgy beszélhetünk ’szükségszerű’-ről és ’lehetséges’-ről, mint az episztemikus modalitás esetében, de a két rendszerben más e fogalmak értelme, ami abból adódik, hogy a két esetben más a modalitás forrása. Láttuk, hogy az episztemikus modalitás esetében arra, hogy mi szükségszerű és mi lehetséges, ismereteink alapján következtetünk. A deontikus modalitás esetében ezzel szemben a modalitás forrását az előírások, szabályok, törvények, az alá-fölérendeltségből adódó elvárások képezik.

Az episztemikus és deontikus modalitáson kívül azonban a természetes nyelvben több más modalitásfajta is szerepet játszik.⁵ A modalitás fogalmát ezért az eddigiknél általánosabban kell megfogalmaznunk.

1.2.2. 11.1.2. A modalitás egységes formális kezelése

A modalitás forrását beszédháttérnek (röviden: BH-nak) nevezzük. A beszédháttér a modalitás szempontjából releváns kijelentéseket tartalmazza. Ennek megfelelően beszélhetünk az episztemikus modalitás esetében episztemikusbeszédháttérről, a deontikus modalitás esetében pedig deontikusbeszédháttérről. A ’szükségszerű’-t és a ’lehetséges’-t most már a következőképpen határozhatjuk meg: ¬p szükségszerű, ha következik a beszédháttérből, és p lehetséges, ha összeegyeztethető (kompatibilis) a beszédháttérrel. A beszédháttér kijelentések halmaza, a ’szükségszerű’ tehát logikai következményként fogható fel: ha adva van a BH beszédháttér, akkor nem lehetséges, hogy p. A kompatibilitás pedig a következőt jelenti: p nem mondhat ellent a BH egyik kijelentésének sem, és a BH egyik kijelentéséből sem következhet olyan kijelentés, amely p-nek ellentmondana. A különböző modalitásfajták a beszédháttérben különböznek egymástól.⁶

Az episztemikus és deontikus modalitáson kívül még egy sor más modalitásfogalom is definiálható. Ezt az teszi indokolttá, hogy a modális jelentés nem fedhető le teljesen az episztemikus és a deontikus modalitás fogalmaival. Újabb modalitásfogalmak bevezetése nem jelenthet problémát: nem kell mást tennünk, csak a beszédhátteret kell megadnunk, a ’szükségszerű’ és a ’lehetséges’ fogalmai már rendelkezésünkre állnak. A későbbiekben még három modalitásfogalomra lesz szükségünk.⁷ Ezek a következők.

A diszpozicionálismodalitás esetében a beszédháttér valakinek a diszpozícióiból áll, azaz abból, amit fizikai vagy lelki állapota lehetővé tesz, ill. amire az kényszeríti. Például:

(9)   a. Tüsszentenem kell.

b. Most tudnék énekelni.

A (9a) értelmezése diszpozíciós beszédháttér esetében: diszpozícióim olyanok, hogy szükségszerű, hogy tüsszentsek; (9b)-é pedig: diszpozícióim most olyanok, hogy most lehetséges lenne számomra, hogy énekeljek.

A külső körülmények, adottságok képezik a beszédhátteret a cirkumsztanciálismodalitás esetében. Például:

(10) a. A folyó partján meg kell erősíteni a gátakat.

b. Vidéki házadban majd kipihenheted magad.

A (10a) esetében a körülmények miatt szükséges a gátak megerősítése, a (10b) esetében pedig a vidéki ház olyan körülményeket biztosít, amelyek lehetővé teszik a pihenést.

Kívánságok, óhajok szerepelnek a buletikusmodalitás beszédhátterében:

(11) a. Attilát kell vezérül választanunk.

b. Attila lehet a vezérünk.

A (11a) mondat értelmezése: ’annak alapján, amit kívánunk, szükségszerű, hogy Attila legyen a vezérünk’; a (11b) értelmezése pedig a következő: ’kívánságaink nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy Attila legyen a vezérünk’.

A fenti értelmezések mind csak egy-egy lehetséges (az adott beszédháttérre vonatkozó) értelmezést tartalmaznak. Ezek mellett természetesen vannak más lehetséges, vagy akár igen kézenfekvő modális értelmezések is (episztemikus helyett deontikus, cirkumsztanciális helyett episztemikus stb.), bennünket azonban az adott ponton éppen csak a szóban forgó értelmezés érdekel.

Logikailag mindezek a modalitásfogalmak jól kezelhetők. Később látni fogjuk azonban, hogy nyelvészeti szempontból a modalitás logikai megközelítése nem nyújt magyarázatot minden, a modalitással kapcsolatos jelenségre.

Az episztemikus és a többi (deontikus, diszpozicionális, cirkumsztanciális, buletikus) modalitás között – ez utóbbiakat a továbbiakban összefoglalóan dinamikusmodalitásnak fogjuk hívni⁸ – van azonban egy fontos különbség. Az episztemikus modalitás esetében arról van szó, hogy ismereteink alapján mit állíthatunk egy adott tényállásról: lehetséges, valószínű, vagy kizárt annak fennállása. Az episztemikus modalitás esetében tehát jelen tényállások státuszának az eldöntéséről van szó. A dinamikus modalitás esetében egy esemény bekövetkezésére vonatkozó következtetéseink játszanak szerepet; arra vagyunk kíváncsiak, hogy adott beszédháttér esetében milyen esemény következhet be, vagy milyen eseménynek kell bekövetkeznie, tehát a modalitás jövőbeli eseményekre vonatkozik. A két esetben, az episztemikus és a dinamikus modalitás esetében másképpen fest a következtetésreláció, ami annak tudható be, hogy nemcsak az egyik premisszában van eltérés, ti. a (12a,b,c) és (13a,b,c) esetében az (a) premisszában, hanem, mint mindjárt látni fogjuk, a következményben szereplő kell modális elemnek is más az értéke. A (12a,b,c)-ben az episztemikus kell-re, a (13a,b,c)-ben pedig a dinamikus kell-re találunk példát.⁹

(12) a. Én leszek a polgármester.

b. Csak akkor lesz belőlem polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába.

c. Rendszeresen el kell járnom a kocsmába.

(13) a. Polgármester szeretnék lenni.

b. Csak akkor lesz belőlem polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába.

c. Rendszeresen el kell járnom a kocsmába.

A (12a,b) premisszákból következik a (12c) következmény, a (13a,b) premisszákból pedig a (13c) következmény. Könnyen látható azonban, hogy a (12c) következménynek nem elengedhetetlen tartozéka a kell operátor, az alábbi következtetés ekvivalens a (12) következtetéssel:

(14) a. Én leszek a polgármester.

b. Csak akkor lesz belőlem polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába.

c. Rendszeresen eljárok a kocsmába.

Következésképpen a kell a (12c) következményben csak a logikai következtetést teszi explicitté.¹⁰ A következtetés logikailag a kell nélkül is érvényes. A (13) következtetés esetében ezzel szemben egészen más a helyzet. Az alábbi nem lehet érvényes következtetés: ⁹

(15) a. Polgármester szeretnék lenni.

b. Csak akkor lesz belőlem polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába.

c. Rendszeresen eljárok a kocsmába.

Abból ugyanis, hogy polgármester szeretnék lenni, és csak akkor leszek polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába, nem következik logikailag, hogy rendszeresen eljárok a kocsmába. A kell operátor tehát a (13) következtetésben nem hagyható el: a premisszákból az következik, hogy rendszeresen el kell járnom a kocsmába. Ebből következik, hogy szemben a (12c)-ben előforduló kell operátorral, a (13c)-ben a kell nem fejezhet ki logikai implikációt. Ebben az esetben mindennapikövetkeztetésekről beszélünk (practical inferences). A mindennapi következtetés sémája (16).

(16) a. x el szeretné érni y-t.

b. x csak abban az esetben érheti el y-t, ha z-t teszi.

c. Ezért x-nek z-t kell tennie.

Ez a séma nemcsak a buletikus modalitás esetében érvényes, hanem a többi dinamikus modalitás esetében is. Az alábbiakban a deontikus modalitásra mutatunk példát.

(17) a. Tomi kötelessége, hogy mindig, amikor vendégeink vannak, zongorán eljátssza a Holdfény-szonátát.

b. Ma este vendégeink lesznek.

c. Tominak ma este el kell játszania a Holdfény-szonátát.

Ebben az esetben sem hagyható el a kell operátor a konklúzióból.

A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a kell csak az episztemikus szükségszerűség esetében fejezhet ki logikai implikációt (és ebben az esetben az operátor a következményben elhagyható). A dinamikus modalitás esetében a kell mindennapi következtetést testesít meg, és a következményből nem hagyható el. Ez a tulajdonság egyébként a deontikus modalitással kapcsolatban említett (8a) alatti implikáció hiányával függ össze. A (8a) tehát nemcsak a deontikus, hanem a többi dinamikus modalitás esetében is fennáll. Sem a diszpozícióink, sem a külső körülményeink, sem pedig a kívánságaink alapján definiált és egy p tényállásra vonatkoztatott szükségszerűség még nem jelenti azt, hogy p fennáll. A (8) képletet általánosabban tehát így adhatjuk meg (D□ a dinamikus szükségszerűség operátora):

(18) D□p → p

1.3. 11.2. A nyelvészeti hagyomány

1.3.1. 11.2.1. A modalitás mint egy szintaktikailag meghatározott szóosztály

A modalitást gyakran egy szintaktikailag meghatározott szóosztály jelentésével azonosítják.¹¹ Ebben az esetben természetesen számolnunk kell azzal, hogy az így értelmezett modalitásfogalom nem tartozik az általános nyelvészet körébe, hiszen nyelvenként más és más jelentésekről ad számot. De nem lehetnek általánosan érvényesek a felhasznált szintaktikai kritériumok sem. Vegyük például az angol modális segédigéket. Ezek az igék a többi igétől viszonylag jól elkülöníthetők a következő kritériumok segítségével. (a) Egyszerű mondatban nem állhat két modális segédige; (b) a modális segédigéknek nincs melléknévi és/vagy főnévi igenévi alakjuk, (c) a modális segédigéket nem egyeztetjük szám szerint, és (d) a modális segédigék az igei szintagmában az első helyet foglalják el. A tipikus modális segédigékre valóban érvényesek ezek a tulajdonságok (shall ’kell’, will ’akar’, can ’tud, -hat/-het’, may ’-hat/-het’, must ’kell’ stb.), a „majdnem” modális need ’szüksége van’ és dare ’mer’ igék azonban már nem tesznek eleget minden szintaktikai kritériumnak, ezért a szintaktikai kritériumok alapján ezek az igék nem sorolhatók a modális segédigék közé. Valószínűleg minden szintaktikai kritériumokra alapozott meghatározásnál találunk ilyen eseteket.

Mármost az angol modális segédigék elkülönítésére felhasznált kritériumok más nyelvben általában nem érvényesek. A németben például egy egyszerű mondatban állhat két modális segédige, a modális segédigének van főnévi igenévi alakja, a modális segédige szám szerint egyeztethető az alannyal, és az igei szintagma utolsó eleme is lehet. A német modális segédigékre inkább az jellemző, hogy nem passziválhatók, és dass-kötőszós (’hogy’-kötőszós) mellékmondattal nem állhatnak. De ezek a tulajdonságok sem abszolút érvényűek, a wollen ’akar’ például passziválható, és dass-kötőszós mellékmondattal is állhat.

A nyelvspecifikus modalitásfogalom egyik legkellemetlenebb következménye azonban az, hogy egyes esetekben azt kellene mondanunk, hogy ugyanazt a jelentést az egyik nyelvben modálisan, a másikban pedig nem modálisan fejezzük ki. Például:¹²

(19) a. The house is to be sold.

b. Das Haus muss verkauft werden.

c. A házat el kell adni.

(20) a. He wants to come.

b. Er will kommen.

c. Akar jönni.

(21) a. He would like to come.

b. Er möchte kommen.

c. Szeretne jönni.

(22) a. He is supposed to come.

b. Er muss kommen.

c. Állítólag jön.

(23) a. He claims to be an actor.

b. Er will Schauspieler sein.

c. Azt állítja magáról, hogy színész.

(24) a. The film is said to be good.

b. Der Film soll gut sein.

c. A film állítólag jó.

Az angol mondatokban nincs modális segédige, német megfelelőikben azonban mindenütt szerepel ilyen ige, amiből az következne, hogy a német mondatok modalitást fejeznek ki, míg az angol mondatok nem modálisak. Ezzel szemben intuíciónk is azt sugallja, hogy az angol mondatok pontosan ugyanazt a modalitást fejezik ki, mint német megfelelőik, csak másképpen. Erről azonban egy szóosztályra épülő modalitásfogalom nem tud számot adni. Ugyanezt mutatják a magyar példák is: a (19c), (20c) és (21c) mondatokban modális segédige szerepel, a (22c) és a (24c) mondatokban modális módosítószót találunk, a (23c) mondatban ezzel szemben sem modális segédige, sem pedig módosítószó nem jelzi a mondat modalitását.

Ha a magyarban kívánnánk a modalitást egy szóosztályhoz kötve meghatározni, hasonló problémákba ütköznénk. Mivel a magyarban nem annyira egyértelmű a modális segédigék osztályának szintaktikai kritériumok alapján történő meghatározási lehetősége (szemben az angollal vagy a némettel), a modális jelentés reprezentánsainak vagy a módosítószókat, vagy a módosító határozószókat, vagy pedig a módosító mondatrészleteket tekinthetnénk.¹³ Módosítószó például a talán, módosító határozószó a valószínűleg, módosító mondatrészlet az úgy tudom a Pisti, úgy tudom, még nem érkezett haza mondatban.¹⁴ A módosítószók a mondatba be nem illeszkedő elemek, amelyek tehát nem lehetnek szintagmatagok. A módosítószók között azonban sok olyan van, amely nem modális jelentésű, pl.: hiszen, hogyisne, igenis, íme, mindössze, mintegy, netalán, persze, szinte, szóval, ugye, utóvégre. Az, hogy nem tagadhatók, és nem kérdezhetünk rájuk, az egész szóosztályra jellemző (sőt jellemző tulajdonsága a módosító határozószóknak és módosító mondatrészleteknek is). Ezekből a tulajdonságokból legalábbis arra következtethetünk, hogy az említett módosító elemek nem lehetnek részei a mondat által kifejezett kijelentésnek.¹⁵ Tisztán szintaktikai alapon (a jelentésre való hivatkozás nélkül) a módosítószók nem, vagy csak nehezen választhatók el a kötőszóktól, az indulatszóktól és a különböző pragmatikai partikuláktól.

Vegyük például a következő mondatokat!

(25) a. Csak Pisti volt otthon.

b. Pisti csak beszélt és beszélt.

(26) a. Pisti is itthon volt.

b. Pisti fel is ébredt.

A csak és az is csak a (25b) és (26b) mondatokban tekinthető módosítószónak, a (25a) és (26a) mondatokban más funkciót töltenek be és más a jelentésük. A két mondat az igazságfeltételek szempontjából is különbözik egymástól. Hasonló különbségeket állapíthatunk meg a már és a még határozószókra vonatkozóan is:

(27) a. Már otthon volt.

b. Ő már csak ilyen.

(28) a. Még nem volt otthon.

b. Még van kedved tréfálni?

Itt is az a helyzet, hogy a már és a még csak a (27b) és (28b) mondatban tekinthető módosítószónak, a (27a) és (28a) mondatban már nem.

Hasonló meggondolások vonatkoznak a módosító határozószókra és módosító mondatrészletekre is. Ami a módosító határozószókat illeti, még ha felismerjük is őket toldalékaik alapján, nem minden határozószót tekinthetünk ide tartozónak. Így például szintaktikailag egy családba tartozik a természetesen, tagadhatatlanul, kétségtelenül, remélhetőleg egyrészt és a bizonyosan, feltehetőleg, sejthetőleg, valószínűleg másrészt, modális jelentést azonban csak a második csoport hordoz. A módosító mondatrészletek esetében is ez a helyzet: az azt mondom, én mondom, mondom, látom, látszik, hidd el, bevallom stb. szintén módosító mondatrészlet, de egyikük sem tartozik a modalitás kifejezőeszközei közé.

A fenti megfigyelésekből egyértelműen azt a következtetést kell levonnunk, hogy a modalitás fogalmát nem azonosíthatjuk egy szóosztály jelentésével. Adekvát meghatározás csak szemantikai alapon képzelhető el.

1.3.2. 11.2.2. A modalitás mint a beszélő értelmi, érzelmi vagy akarati attitűdje

A modalitást a beszélőnek mondanivalójához való attitűdjével is kapcsolatba hozhatjuk. A nyelvészeti hagyomány egy az előzőtől különböző vonulata szerint a beszélő megnyilatkozásai általában két részből állnak: abból, amit a beszélő mond, az ún. dictumból, és abból, ahogyan mondanivalóját minősíti, az ún. modusból. A modusban csapódik le a beszélőnek a dictumban ábrázolt valósághoz való értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulása.¹⁶ A logika nyelvére lefordítva a dictum a kijelentéstartalom, a modus pedig a modalitás; kijelentő mondatok esetében a kettő együtt alkot kijelentést. Bizonyos esetekben a modus és a dictum a megnyilatkozás nyelvi formájában élesen elválik egymástól. Ez az eset áll fenn az alábbi mondatokban:

(29) a. Azt hiszem, hogy esik az eső.

b. Attól tartok, hogy esik az eső.

Ezekben a mondatokban az esik az eső a dictum, a tényállás, melyre a főmondatban kifejezett modus (azt hiszem, attól tartok) vonatkozik.

A modus és a dictum viszonya azonban legtöbbször nem ennyire egyértelmű, a kettő szerkezetileg nem válik szét egymástól ennyire világosan. Például:

(30) a. Bár esne az eső!

b. Esik az eső!

A dictum mindkét mondatban változatlan, de a modus az előzőktől lényegesen bonyolultabb módon fejeződik ki. A (30a) mondatban a modust a bár határozószó és az ige feltételes módja, a (30b) mondatban pedig csak a hanglejtés jelzi. A dictumba beágyazva jelenik meg a modus a következő esetekben:

(31) a. Pisti talán otthon van.

b. El akarok menni moziba.

Ezekben a mondatokban a modalitást a talán módosítószó, illetőleg az akar ige fejezi ki. A (31a) lehetséges parafrázisa: ’Valószínűnek tartom, hogy Pisti otthon van.’, a (31b)-é pedig: ’A moziba menéshez való viszonyulásomat az akarás fejezi ki’.

Abból azonban, hogy a modalitást a beszélői attitűd nyelvi kifejezőeszközeivel hozzuk kapcsolatba, még nem következik, hogy a modalitás pragmatikai fogalom. A modalitást kifejező beszélői attitűd nem függ a beszédhelyzettől, a beszélő kommunikációs szándékától, a megnyilatkozás külső tényezőitől. A beszélői attitűd éppúgy absztrakt kategória, mint ahogy mondatszemantikai szinten absztrakt kategória például a személyes névmás.

Ha a Bally-féle modus-fogalomból indulunk ki, amely szerint a modalitás értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulást fejez ki, akkor a következő mondatokban a főmondatok mind a modust jelzik, márpedig látni fogjuk, hogy e mondatok egy részében nem lehet szó modusról.

(32) a. Állítom, hogy esik az eső.

b. Tagadom, hogy esik az eső.

c. Kívánom, hogy essen az eső.

d. Örülök, hogy esik az eső.

e. Sajnálom, hogy esik az eső.¹⁷

De nem túl tág-e ez a meghatározás? Mit is jelent tulajdonképpen az értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulás? A viszonyulás minősítés: egy már esetleg fennálló vagy csak a jövőben bekövetkező tényállást minősítünk. A minősítés Bally-féle fogalma kizárja a minősítendő tényállás és a minősítés tartalma közötti oksági kapcsolatot. Vagyis e fogalom szerint nem számíthat minősítésnek az, amikor a szóban forgó tényállás előidézi, azaz okozza a beszélőnek a tényálláshoz való viszonyulását. Például:

(33) a. Nagyon megharagudtam azért, hogy Pisti elment.

b. Az bosszantott fel, hogy Pisti elment.

A (33a) mondatban a Pisti elment tényállás az oka haragomnak, (33b)-ben pedig ugyanez a tényállás felbosszantott. Ezért tehát sem a (33a), sem pedig a (33b) főmondata nem fejezhet ki modalitást. De vajon a (32d)-ben örömömnek nem okozója-e az eső? Ha igaz az, hogy nem lehet szó modalitásról abban az esetben, ha a szóban forgó tényállás előidézi a beszélőnek az adott tényálláshoz való viszonyát, akkor a (32d) mondatban a főmondat nem a modus kifejezője. A (32d) viszont lényegében azonos a (30b)-vel, ezért az utóbbi esetében sem beszélhetnénk modusról.

Egy további tisztázandó kérdés a viszonyulás, minősítés tartalmára vonatkozik. Vajon definiálható-e pontosan az értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulás fogalma? Ha pontos meghatározás nélkül használjuk e fogalmat, akkor mindenféle bajokba keveredhetünk. Így például modalitásnak minősülhet a tagadás is, amiről mindjárt látni fogjuk, hogy nem tartozhat a modalitás körébe.

(34) a. Nem Péterrel találkozott Anna.

b. Nem esik az eső.

Az első mondat csak úgy értelmezhető, hogy a beszélő az Anna Péterrel találkozott mondatban kifejezett tényálláshoz tagadólag viszonyul, a második mondatnak jelöletlen olvasata ezzel szemben egyszerűen a Nem esik az eső tényállás leírása. Ez azt jelentené, hogy az úgynevezett deskriptív vagy belső tagadás nem lenne a modus része, ezzel szemben a polémikus vagy külső tagadás a modalitáshoz tartozna. A polémikus (külső) tagadás vizsgálata viszont inkább a pragmatikához tartozik, mivel egy olyan diskurzust tételez fel, amelyben a tagadott tényállás már megfogalmazódott, a modalitás ezzel szemben szemantikai fogalom. (L. a 12.1.3. pontot.) Mindebből az következik, hogy a (32a) mondatban a tagad ige szintén nem fejezhet ki modalitást.

Vagy hová tartoznak a mondást jelentő igék? Vajon a ’mondás’ is viszonyulás? A kérdés eldöntéséhez vegyük közelebbről szemügyre a következő mondatokat:

(35) a. Én azt állítom, hogy Pisti otthon van.

b. Megparancsolom, hogy Pisti otthon legyen.

c. Kérdezem, hogy Pisti otthon van-e.

Az állít ige azt jelzi, hogy ’a beszélő igaznak tartja a ’Pisti otthon van’ tényállást,’ a megparancsol ige azt, hogy ’a beszélőnek az a kívánsága, hogy a ’Pisti otthon van’ tényállás létrejöjjön’, és a kérdez azt, hogy ’a beszélő szeretné tudni, hogy a ’Pisti otthon van’ tényállás fennáll-e’. A két utóbbi esetben nyilvánvaló, hogy a ’Pisti otthon van’ egy lehetséges tényállást fejez ki. Mindhárom esetben a főmondat igéje a beszélő viszonyulását fejezi ki egy létező ((35a) esetében), ill. egy lehetséges ((35b,c) esetében) tényálláshoz. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az állít, megparancsol, kérdez a modushoz tartozónak tekintendő. Más kérdés, hogy ezek az igék jelen idő egyes szám 1. személyben illokúciós (beszédaktus)jelentést is hordozhatnak.

Nem minden mondást jelentő ige értelmezhető azonban a modalitás kifejezőeszközeként. A (36a,b) mondatokban sem a mond, sem pedig a suttog nem hordoz modális értéket, hiszen egyik esetben sem lehet arra következtetni, hogy a beszélő (pontosabban a főmondat alanya által jelölt személy) hogyan viszonyul a beágyazott mondatban megfogalmazott tényálláshoz.¹⁸ Az sem állapítható meg, hogy a tényállás fennáll-e egyáltalán vagy sem.

(36) a. Géza azt mondja, hogy Pisti otthon van.

b. Éva azt suttogja (Pisti fülébe), hogy szereti őt.

A mondást jelentő igék közül tehát csak azok fejezhetnek ki modalitást, amelyek értelmi, érzelmi vagy akarati minősítést is magukban rejtenek.

Egy további kérdés a minősített tényállás jellegével függ össze. Úgy tűnik, hogy az értelmi, érzelmi vagy akarati minősítés vonatkozhat egy már fennálló tényállásra (egy tényre), és lehet olyan jellegű is, hogy benne a szóban forgó tényállás fennállásával kapcsolatos bizonytalanság, vagy a tényállás létrehozásának óhaja (vagy annak ellenkezője) jut kifejezésre. A két esetet a (37a,b,c), illetve a (38a,b,c) alatti példák mutatják be:

(37) a. Géza tudja, hogy Pisti beteg.

b. Géza letagadja, hogy Pisti beteg.

c. Géza sajnálja, hogy Pisti beteg.

(38) a. Géza azt akarja, hogy Pisti beteg legyen.

b. Géza nem szeretné, hogy Pisti beteg legyen.

c. Géza attól tart, hogy Pisti beteg.

A (37a,b,c) mondatok esetében a Pisti beteg tényállást adottnak tekintjük, a tud, letagad, sajnál faktív predikátumok, amelyek a beágyazott mondatban kifejezett tényállás igazságát (jelen és múlt idejű mondat esetében) preszupponálják. (L. a 12.2.2. pontot.) Ezzel szemben a (38a,b,c) mondatokban a Pisti beteg tényállás fennállása csak lehetséges, illetőleg a jövőben esetleg bekövetkező állapotot jelöl. (Ugyanez vonatkozik a Tudom, hogy Pisti eljön; Tudom, hogy Pisti beteg lesz típusú mondatokra.) A különbséget úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az első esetben a viszonyulás a világ egy aktuális állapotára vonatkozik (amelyben tény a szóban forgó tényállás), a második esetben pedig a világ egy lehetséges állapotára (amelyben előfordulhat, hogy a szóban forgó tényállás tény vagy ténnyé válik). A két eset között tehát lényegbevágó a különbség. A Bally-féle modalitás-fogalom nem tesz különbséget a két eset között, tehát mind a (37a,b,c), mind pedig a (38a,b,c) mondatok főmondataiban szereplő predikátumokat a modus kifejezésének tekinti. A modalitás fogalmát azonban csak abban az esetben tudjuk pontosabban megragadni, ha ezt a fogalmat a logikában használatos modalitás-fogalomhoz közelítjük. Ebben az esetben viszont azt kell mondanunk, hogy a modalitás a világ egy lehetséges állapotával függ össze. Ez azt jelenti, hogy a főmondatban csak a (38a,b,c) esetében jelenik meg a modus, a (37a,b,c) faktív igéi nem játszanak szerepet a modalitásban. A faktív predikátumok és az állít ige között az a lényeges különbség, hogy az utóbbi esetében a mondat alanya által jelölt személy jelzi a beágyazott mondatban megfogalmazott tényálláshoz való viszonyulását: Pisti azt állítja, hogy Éva beteg. A beszélőnek nem kell osztoznia Pisti attitűdjében. Mindebből az következik, hogy a (32a,b,c,d,e) mondatok közül csak (32a,c)-t tekinthetjük a modalitás kifejezőeszközének.

Ha a modalitás lényegét azoknak a kifejezőeszközöknek az összességében látjuk, amelyek lehetséges tényállásokra utalnak (egy lehetséges tényálláshoz való viszonyulást fejeznek ki), akkor a modalitás így definiálható:

(39) A modalitás a világ egy lehetséges állapotát fejezi ki, amelyben az adott tényállás fennáll.

Más szóval: a dolgok másképp is alakulhattak volna, mint ahogy valójában alakultak, vagy másképpen is állhatnának, mint ahogy jelenleg állnak. Ha egy tényállással kapcsolatban más lehetőségekkel is számolunk, akkor ez azt jelenti, hogy a tényállás fennállását a valódi világtól különböző lehetséges világban vagy világokban képzeljük el. A modalitás lényege tehát a kijelentés érvényességének lehetséges világok egy részhalmazára való relativizálása.

A (39) alatti modalitás-fogalom a logikai modalitást is fedi: az, hogy egy p tényállás lehetséges, azt jelenti, hogy p legalább egy lehetséges világban igaz. Egy p tényállás fennállása szükségszerű, ha p minden lehetséges világban fennáll.

A modalitás kifejezőeszközei közé tartoznak (39) szerint mindazok a nyelvi elemek, amelyek egy kijelentéstartalmat (tényállást) oly módon minősítenek, hogy az eredmény egy lehetséges világállapotot tükröz. A lehetséges világállapotokhoz speciális esetként a faktuális világ is hozzátartozik. Ezért modális a ’állítom, hogy p’ is. Nem tartozik viszont a modalitás körébe, mint ahogy fentebb láttuk, sem a tagadás, sem a mondást jelentő igék, sem pedig a faktív igék, mivel egyik sem teszi viszonylagossá a szóban forgó tényállás érvényességét. Ezt a kissé filozofikusnak tűnő jellemzést nyelvészetibbé tehetjük a modalitás nyelvi kifejezőeszközeinek bemutatásával.