Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc Jelentéselmélet

1. fejezet 1.3. pontját).

Erős implikációt találunk a következő kijelentéspárok tagjai között:

(11) a. Péter meggazdagodott.

b. Péter gazdag.

(12) a. Anna elutazott Budapestről.

b. Anna nincs Budapesten.

Könnyű belátni ugyanis, hogy mind a (11a) → (11b), mind pedig a (11b) → (11a) implikáció érvényes. Ugyanezek az implikációs viszonyok érvényesek a (12a,b) esetében is.

Gyenge implikációval van dolgunk a következő esetekben:

(13) a. Péternek sikerült megoldania a feladatot.

b. Péter megoldotta a feladatot.

(14) a. Annának nem jutott eszébe, hogy bezárja a kaput.

b. Anna nem zárta be a kaput.

Itt is érvényesek a következő implikációk: (13a) → (13b) és (14a) → (14b). Ugyanakkor azonban nem állnak fenn a következő implikációs viszonyok: (13b) → (13a) és (14b) → (14a). Abból, hogy Péter nem oldotta meg a feladatot, azért nem következik, hogy Péternek nem sikerült megoldania a feladatot, mert az utóbbi mondat csak akkor igaz, ha Péter próbálkozott a feladat megoldásával. Hasonlóképpen abból, hogy Anna bezárta a kaput, nem következik, hogy Annának eszébe jutott, hogy bezárja a kaput. Lehet ugyanis, hogy önkéntelenül tette, anélkül, hogy gondolt volna rá.

Térjünk most vissza az előfeltevések és az implikációk kapcsolatának kérdésére! Ahhoz, hogy az előfeltevések erős implikációként legyenek értelmezhetők, azt kell megmutatnunk, hogy korábbi feltételezésünkkel szemben (amely a (8) alatti definícióhoz vezetett el bennünket) az előfeltevések tagadhatók. Pontosabban: Ha minden vélt S′ előfeltevésről ki tudjuk mutatni, hogy bár S implikálja S′-t, de ¬S nem implikálja szükségszerűen S′-t, akkor az S és S′ közötti viszony erős implikációként értelmezhető. Más szóval, az, hogy az előfeltevések erős implikációként értelmezhetők-e, a következő kijelentések megítélésétől függ.

(15) a. Anna fia orvos.

b. Annának van fia.

(16) Anna fia nem orvos, mert Annának nincs is fia.

A (15a)-ból következik a (15b). A (15a) tagadásából, az Anna fia nem orvos kijelentésből viszont csak akkor következhet a (15b), ha a (16) kijelentés nem elfogadható. Ha ugyanis az utóbbi kijelentés nem elfogadható, az csak abból adódhat, hogy a kijelentés ellentmondást tartalmaz. Íme még néhány példa:

(17) a. Franciaország jelenlegi királya meglátogatta a kiállítást.

b. Franciaországnak jelenleg van királya.

(18) Franciaország jelenlegi királya nem látogatta meg a kiállítást, mivel Franciaországnak jelenleg nincs királya.

(19) a. Péter tudta, hogy Anna elment.

b. Anna elment.

(20) Péter nem tudta, hogy Anna elment, mert Anna nem ment el.

(21) a. Péter abbahagyta a tanulást.

b. Péter valamikor tanult.

(22) Péter nem hagyta abba a tanulást, mert soha nem is tanult.

A (16), (18), (20) és (22) kijelentések egy megelőző megnyilatkozást tételeznek fel, azt tagadják, azonban még megfelelő kontextus esetében sem tökéletesek, helyettük inkább az alábbiakat használnánk:

(23) Anna fia nem lehet orvos, hiszen Annának nincs is fia.

(24) Franciaország jelenlegi királya nem látogathatta meg a kiállítást, hiszen Franciaországnak nincs jelenleg királya.

(25) Péter nem tudhatta, hogy Anna elment, hiszen Anna nem ment el.

(26) Péter nem hagyhatta abba a tanulást, hiszen soha nem is tanult.

Ezek a mondatok azonban a (16), (18), (20) és (22) mondatokéitól különböző kijelentéseket fogalmaznak meg. Tegyük azonban fel, hogy a (16), (18), (20) és (22) mondatok jól formáltak. Ebben az esetben is meg kell tudnunk magyarázni azt a körülményt, hogy ezekben a mondatokban, illetőleg a nekik megfelelő kijelentésekben a tagadásnak sajátos szerepe van. Ez vezet el bennünket a külső és belső tagadás problémájához.

1.1.3. 12.1.3. A külső és belső tagadás⁶

A belső vagy deskriptív tagadás a logikai tagadásnak feleltethető meg: ha p igaz, akkor p nem igaz, és ha p hamis, akkor p igaz. A külső tagadást már nem ilyen könnyű jellemezni. Ha a külső tagadást is logikai eszközökkel definiálnánk, akkor a (27) kijelentés logikailag kétértelmű lenne.

(27) Péter nem ment el.

Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a (28) kijelentés is jelentheti a (27) külső tagadását, akkor a (27) tagadásaként elhangzott (28) kijelentés logikai szerkezete (29a) vagy (29b) (a „¬” a belső, a „∼” a külső tagadás jele):

(28) Péter elment.

(29) a. ∼ (¬Péter elment)

b. ¬( ∼ Péter elment)

A (28) kijelentés ismét tagadható külső tagadással és így tovább. Így valójában minden kijelentés a tagadás szempontjából potenciálisan végtelen többértelműséget eredményezne, ami nyilvánvalóan abszurd következmény.

A belső és külső tagadás közötti különbség megértésekor e két tagadás funkciójából kell kiindulnunk, amivel persze a pragmatika irányába mozdulunk el. A külső tagadásnál mindig egy megelőző megnyilatkozást tagadunk. Ebben az esetben a megnyilatkozás bármely részét kétségbe vonhatjuk: az állító részt éppúgy, mint a feltételezett részeket. A külső tagadást tartalmazó mondat sohasem áll meg egymagában: minden előzmény nélkül nem mondhatjuk azt, hogy Nem igaz, hogy Péter tudja, hogy Anna elment vagy Péter nem tudhatja azt, hogy Anna elment, mivel Anna nem ment el. A belső tagadásnál ezzel szemben nem polemizálunk, hanem megállapítunk, leírunk: Nem süt a nap; Péter nem éhes. Habár ez a két funkció pontosan elkülönül egymástól, a nyelvi megvalósítás nem teszi mindig világossá, hogy melyik tagadásról van szó. Ez csak megfelelő kontextus alapján dönthető el. Azt mondhatjuk tehát, hogy szemantikailag csak egy tagadás van, s ez megfelel a belső tagadásnak. A belső és külső tagadás közti különbség nem szemantikai, hanem pragmatikai jellegű.

A külső tagadástól pragmatikailag különbözik az előfeltevések felfüggesztése. A beszélő egy már korábban bevezetett előfeltevést felfüggeszthet, például Péter gyermekei biztosan okosak, ha egyáltalán vannak gyermekei mondatban a beszélő először feltételezi (preszupponálja), hogy Péternek vannak gyermekei, utána azonban a ha egyáltalán vannak gyermekei mellékmondattal kétségbe vonja ezt az előfeltevést, s ezzel az érvénytelenné válik.

A külső tagadás a fentiek értelmében nem használható fel érvként az előfeltevéseknek erős implikációként való értelmezése mellett, mivel az semmiképpen sem tekinthető a kijelentések szokott értelemben vett tagadásának.

Az implikációs elemzéssel azonban egyéb bajok is vannak. A hisz, vél, gondol predikátumok esetében a beágyazott mondat előfeltevései eltűnhetnek: Éva azt hiszi, hogy fia Londonban tanul mondatnak nem előfeltevése, hogy Évának van fia, annak ellenére, hogy a beágyazott mondatnak ez előfeltevése. Ezt abból láthatjuk, hogy az Évának van fia nem következhet a Éva azt hiszi, hogy van fia, és azt hiszi, hogy fia Londonban tanul konjunkcióból, amelynek egyik tagja a kiinduló mondat. Ugyanakkor azonban az Éva azt hiszi, hogy fia Londonban tanul mondat esetében általában (ha nem szól ellene semmi) mégiscsak feltételezzük, hogy az Évának van fia igaz kijelentés. Más szóval, ez utóbbi default-feltételezésként jelenik meg. A default-feltételezések „csökkentett értékű” előfeltevések. Az előfeltevések tehát az implikációktól abban is különböznek, hogy bizonyos kontextusban default-feltételezésként jelennek meg. Az implikációs elemzés ezekről nem tud számot adni.⁷

További gondot okoz az a körülmény, hogy az implikációs elemzést egzisztenciális előfeltevések magyarázatára használták, ahol az implikációk viszonylag egyszerűen fogalmazhatók meg. Más típusú előfeltevések esetében azonban az implikációs elemzéshez hiányzik a megfelelő logikai háttér.

1.1.4. 12.1.4. Az előfeltevés fogalmának meghatározása

Láttuk, hogy a belső tagadás az előfeltevéseket érintetlenül hagyja. Ez azonban nemcsak a tagadásra vonatkozik, hanem néhány más nyelvi műveletre is. Így például a (3a,b,c) nemcsak az (1) és a (2) előfeltevéseit tartalmazza, hanem a (30a) és (30b) mondatoknak is ugyanezek az előfeltevései:

(30) a. Anna fia orvos?

b. Legyen Anna fia orvos!

És ez mindig igaz: a kérdő és felszólító mondatok ugyanazokat az előfeltevéseket tartalmazzák, mint a nekik megfelelő kijelentő mondatok. Más szóval, az előfeltevések nemcsak a tagadással szemben invariánsak, hanem a kijelentő mondatnak kérdő vagy felszólító mondattá történő átalakításával szemben is. A (30a) és (30b) nem kijelentések, de akkor az (1)-et is mondatként – és nem kijelentésként – kell kezelnünk. Ezzel viszont elhagyjuk a logika területét, mégsem mondhatjuk, hogy az előfeltevések problémáját pragmatikai problémának tekintjük, mégpedig az alábbiakban részletezendő okok miatt.

Előfeltevése csak mondatoknak lehet, egy szó vagy egy szószerkezet önmagában sohasem járhat előfeltevéssel. Egy mondat azonban csak akkor járhat előfeltevéssel, ha benne olyan szó vagy szószerkezet szerepel, amely előfeltevést idéz elő. Azokat a szószerkezeteket és lexémákat, amelyek a mondatokban előidézik az előfeltevéseket, preszuppozíciósszerkezeteknek (PSZ) nevezzük. Preszuppozíciós szerkezet lehet szintaktikai szerkezet (mint például a határozott főnévi szerkezet) vagy lexéma (például a faktív igék esetében).

Eddig tehát két empirikus hipotézishez jutottunk:⁸

(31) Valamely S mondat bármely S′ előfeltevése az S mondatban szereplő valamely PSZ preszuppozíciós szerkezethez kapcsolódik; S′-t PSZ idézi elő (indukálja). Valahányszor a PSZ előfordul S-ben, S′ is megjelenik.

(32) Valamely S mondat előfeltevései invariánsak a tagadással, a mondatnak kérdő mondattá (eldöntendő kérdéssé), ill. felszólító mondattá történő átalakításával szemben.

Az, hogy valamely PSZ valóban jár-e előfeltevéssel, a PSZ-nek a mondaton belül elfoglalt szintaktikai helyzetétől függhet, főnévi szerkezet esetén például attól, hogy ez a főnévi szerkezet alanya, tárgya vagy határozója-e a mondatnak. De a PSZ előfeltevései nem függnek attól, hogy kijelentő (állító vagy tagadó), kérdő vagy felszólító mondatról van-e szó. Ez következik a (32) hipotézisből. Plauzibilisnek látszik a következő hipotézis is:

(33) Nincs olyan PSZ, amely csak tagadó vagy csak eldöntendő kérdést tartalmazó kérdő vagy csak felszólító mondatban fordulhat elő, de kijelentő mondatban nem.

E hipotézis egyik következménye, hogy ha a PSZ preszuppozíciós szerkezet, akkor van olyan kijelentő mondat, amelyben a PSZ előfeltevéssel jár. Egy nyelv preszuppozíciós szerkezeteinek számbavételéhez tehát elegendő kijelentő mondatokat vizsgálni. Ahhoz, hogy a tagadást olyan esetekben is alkalmazhassuk kritériumként, amikor a mondat valamilyen oknál fogva nem tagadható, a következő hipotézisre van szükségünk:

(34) Bármely PSZ tulajdonságai megvizsgálhatók olyan S kijelentő mondatban, amely (belső) tagadással tagadható.

Tehát például a (35a) mondat helyett a (35b), a (36a) mondat helyett a (36b) mondatban vizsgálhatjuk az előfeltevéseket.

(35) a. Péter sajnos ismét dolgozik.

b. Péter ismét dolgozik.

(36) a. Anna fia valószínűleg már hazajött.

b. Anna fia már hazajött.

A (35a) és (36a) mondatok nem tagadhatók, a tagadás tehát nem alkalmazható tesztként. A (35b) mondatot úgy kaptuk a (35a) mondatból, hogy elhagytuk az utóbbiban a tagadást akadályozó sajnos modális elemet. Ugyanezt tettük (36a,b) esetében is.

Az összetett mondatok előfeltevéseinek megállapítása külön problémákat vet fel. Minden kétséget kizáróan érvényes azonban a következő hipotézis:

(37) Valamely S összetett mondatnak nem lehet olyan S′ előfeltevése, amely nem előfeltevése az S valamelyik S i tagmondatának, ha S_i-t különálló mondatként (tehát nem S tagmondataként) vizsgáljuk.

(37) következménye, hogy az összetett mondatoknak nem lehetnek sajátos preszuppozíciós szerkezetei. Összetett mondatok esetében új előfeltevés nem jöhet létre, a (37) hipotézis viszont nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az összetett mondatban az egyszerű mondat előfeltevései megváltozzanak, esetleg meg is szűnjenek.

Ezek után az előfeltevés fogalmát így definiálhatjuk:

(38) Legyen S egy tetszőleges (egyszerű) mondat, amely egy PSZ preszuppozíciós szerkezetet tartalmaz. PSZ kapcsolódjék egy S′előfeltevéshez.

Definíció: S′ akkor és csakis akkor előfeltevése S-nek, ha – függetlenül attól, hogy S igaz-e vagy hamis – nem lehetséges, hogy S′ ne legyen igaz.

A (38) definíció lefedi mindazok a jelenségeket, amelyeket előfeltevésnek szeretnénk tekinteni. Ugyanakkor a formális logika (vagy akár általánosabban: a modellelméleti szemantika) szempontjából természetesen nem oldja meg az előfeltevések problémáját. Az előfeltevés (38) szerint egy új szemantikai reláció, amely a logikából ismert relációk egyikére sem vezethető vissza.

A (38) definíció logikai szempontból azonban számos problémát vet fel: nem tudjuk pontosan, hogy milyen szemantikai relációról is van szó, nem ismerjük annak tulajdonságait, nem tudhatjuk, hogy mi történik abban az esetben, ha egy előfeltevés nem teljesül. A logikai problémák kikerülhetők, ha az előfeltevés definícióját a szövegkoherencia fogalmával kapcsoljuk össze.⁹ A p → q implikáció empirikus szempontból érvényes, ha (a) a’ q, de p’, és (b) a ’lehetséges, hogy q, de p’ ellentmondásos kijelentések. Például:

(39) a. Péter rózsát vett.

b. Péter virágot vett.

c. *Péter nem virágot, hanem rózsát vett.

d. *Péter talán nem vett virágot, de rózsát vett.

(40) a. Minden nyelvész okos.

b. Vannak nyelvészek.

c. *Nincsenek nyelvészek, de minden nyelvész okos.

d. *Talán nincsenek nyelvészek, de minden nyelvész okos.

A (39a,b) között közönséges implikációs viszony áll fenn, a (40a,b) pedig a preszuppozíciós viszonyt példázza. Az alábbi példákban ezzel szemben nem találunk implikációs viszonyt:

(41) a. Péter nem vett rózsát.

b. Péter virágot vett.

c. Péter nem vett virágot, még rózsát sem.

d. Péter talán egyáltalán nem vett virágot, de semmi esetre sem vett rózsát.

(42) a. Azt hiszi, hogy az egyik munkás betört a lakásába.

b. Valaki betört a lakásába.

c. Senki sem tört be a lakásába, de ő azt hiszi, hogy az egyik munkás betört a lakásába.

d. Talán senki sem tört be a lakásába, de ő azt hiszi, hogy az egyik munkás betört a lakásába.

Könnyű belátni, hogy a (41a,b) és a (42a,b) nem érvényes következtetések. A (c) és a (d) tesztek mindegyikére szükség van, mert előfordulhat, hogy a mondat csak a modális operátor jelenlétében ellentmondásos. (A (43a) kijelentésből természetesen nem következik a (43b) kijelentés.)

(43) a. A fal fekete.

b. A fal fehér.

c. *A fal talán nem fehér, hanem fekete.

d. A fal nem fehér, hanem fekete.

Az előfeltevések esetében azonban a modális teszt is elegendő. A (39a,b,c,d) és a (40a,b,c,d) tanúsága szerint a közönséges implikációk és az előfeltevések a két teszt alapján azonban általában nem választhatók szét. Egy a szövegkoherencián alapuló további kritérium felhasználásával azonban adekvát eredményhez jutunk.

(44) a. Jancsi korábban dohányzott, de aztán abbahagyta a dohányzást.

b. Anna csúnya, de Éva csúnyább Annánál.

c. Karcsi elutazott, és Béla tudta, hogy elutazott.

Az első tagmondat minden esetben a második tagmondat előfeltevése. A (44a,b,c) természetesen hangzó, koherens szövegek. Általában is igaz, hogy a preszuppozíciót megfogalmazó mondat és az azt előidéző mondat egymásutánja koherens szöveget eredményez. Ez nem áll fenn közönséges implikációk esetében:

(45) a. ^??Péter virágot vett, és rózsát vett.

b. ^??Valaki betört a lakásába, és az egyik munkás betört a lakásába.

Az előfeltevések empirikus meghatározásához tehát adekvát tesztet nyújt az implikáció és a szövegkoherencia. A (38) definíció helyett ezért az előfeltevések meghatározásához a (46) definíció is felhasználható.

(46) A q kijelentés előfeltevése a p kijelentésnek, ha a p és q kijelentések között olyan következményreláció áll fenn, amelyre érvényes, hogy

a. p → q, és M q → p, ahol M a modális operátor jele, és

b. q és p egymásutánja jól formált, koherens szöveg.

A (46) definíció azonban csak kijelentő mondatok esetében használható. A (34) hipotézis alapján ez azonban nem korlátozza a preszuppozíciók vizsgálatát. A (46) definíció előnye, hogy nem rendelkezik a (38) definíciónak a logika szempontjából kellemetlen következményeivel (háromértékű logika feltételezése, kétféle logikai tagadás szükségessége, egy új logikai következményreláció, a preszuppozíció bevezetése).

1.1.5. 12.1.5. A pragmatikai előfeltevés-fogalom

Az előfeltevés fogalma a pragmatika oldaláról is megközelíthető. Pragmatikai szempontból az előfeltevés nem kijelentések közötti reláció, tehát nem a kijelentés jár előfeltevéssel, az előfeltevések forrása a beszélő, aki a megnyilatkozásában jelen lévő előfeltevéseket, ill. az azokban megfogalmazott kijelentéseket adottnak tekinti.¹⁰ Az előfeltevések nem képezik az állítás részét. A (47a) és a (47b) logikailag implikálja a (47c)-t.

(47) a. Még Péter is felemelte a szikladarabot.

b. Péternek sikerült felemelnie a szikladarabot.

c. Péter felemelte a szikladarabot.

A beszélők közös ismerethalmaza (’common ground’) tehát kiegészül a (47c) kijelentéssel. Ezt az ismerethalmazt azonban az adottnak tekintett előfeltevések is kiegészítik, (47a) esetében ’Mások is felemelték a szikladarabot’ és ’Pétertől lehetett legkevésbé elvárni (a szóba jöhető egyedek közül), hogy a szikladarabot felemelje’, a (47b) esetében pedig ’A szikladarab felemelése viszonylag nehéz feladat volt Péter számára’. Az adott beszédhelyzetben ezek az előfeltevések nem képezik vita tárgyát.

A pragmatikai előfeltevés-fogalom nem statikus, hanem dinamikus. A beszélgetőpartnerek által igaznak elfogadott előfeltevések a közös ismeretek részévé válnak. A (48a) megnyilatkozás például feltételezi, hogy a beszélőnek van nővére, ezt azonban a beszélgetőpartnereknek nem kell feltétlenül tudniuk. A megnyilatkozás elhangzása után azonban a (48b) kijelentés már a közös ismeretekhez tartozik.

(48) a. Holnap este nem értek rá, mert a nővérem jön vacsorára.

b. A beszélőnek van nővére.

A pragmatikai felfogás szerint az előfeltevések a közös ismeretekkel kapcsolatosak, azokat változtathatják meg vagy egészíthetik ki, nincs közük tehát a kijelentések igazságértékéhez. Ha valamely előfeltevés nem teljesül, akkor ez nem jelentheti azt, hogy az előfeltevést előhívó kijelentés hamis, sem azt, hogy egy háromértékű logikában a ’sem nem igaz, sem nem hamis’ vagy a ’zéró’ értéket kapja, hanem csak azt, hogy az adott beszédhelyzetben a megnyilatkozás nem adekvát.

Az előfeltevések pragmatikai kezelésére a dinamikus logikai modellek tűnnek a legalkalmasabbaknak, amelyek a diskurzus különféle szempontjait vizsgálják, és amelyekben az „akkomodáció”, a közös ismeret változása a diskurzus folyamán nyomon követhető.¹¹ A logikai diskurzus-elméletek az összetett mondatok preszuppozíciós problémáit is jól tudják kezelni. A hagyományos pragmatikaelméletben használt grice-i fogalmak közül a konvencionális implikatúrák a szemantikába és nem a pragmatikába tartoznak, a konverzációs implikatúrák viszont nem alkalmasak a mondatok preszuppozíciós tulajdonságainak a jellemzésére. Ezt az alábbi példával mutatjuk be.

(49) a. Pisti megbukott.

b. Valaki megbukott.

c. Pisti volt az.

A (49a) kijelentés csak akkor lehet igaz, ha mind a (49b), mind pedig a (49c) kijelentés igaz. A (49a) kijelentés tehát a (49b) és (49c) kijelentések konjunkciójaként fogható fel. A (49a) tagadása ebben az esetben ennek a konjunkciónak a tagadása lesz:

(50) a. Pisti nem bukott meg.

b. ¬(Valaki megbukott & Pisti volt az)

Mivel az (50b) már abban az esetben igaz, amikor a konjunkció első tagja hamis, az (50a) megnyilatkozásnak tartalmaznia kell a ’Valaki megbukott’ konverzációs implikatúrát és a ’Nem Pisti volt az’ állítást. Az (50a) mondat azonban egyáltalán nem ezt jelenti.

A pragmatikai előfeltevés-fogalom bevezetésére a logikai előfeltevés-fogalom körüli problémák miatt volt szükség. Ha azonban nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az előfeltevés-fogalom valamely standard logikai rendszerben explikálható legyen, akkor a pragmatikai előfeltevés-fogalom bevezetésére sincs szükség. A strukturális szemantika szempontjából a logikai előfeltevés-fogalom körüli nehézségek nem motiválhatják a szemantikai előfeltevés-fogalom feladását. A fenti (38) és (46) alatti definíciók adekvátnak tekinthetők.

1.2. 12.2. A legfontosabb preszuppozíciós szerkezetek

Az alábbiakban áttekintjük a legfontosabb preszuppozíciós szerkezeteket. Az áttekintés lehetőséget ad majd az előfeltevések osztályozására, amelyre a következő pontban kerül sor.

1.2.1. 12.2.1. A határozott főnévi szerkezet

A határozott főnévi szerkezetek fogalma magában foglalja (a) a tulajdonneveket: Péter, Budapest, Duna, Hortobágy; (b) a funkcióneveket: Budapest polgármestere, a kalocsai érsek, az MTA elnöke; (c) a határozott névelővel ellátott főneveket: a könyv, a nagy ház, a szép leány; (d) a birtokos személyragot tartalmazó főnévi csoportokat: feleségem, gyermekeim, Péter háza, Anna könyve; (e) néhány főnévi funkcióban használt kvantorszót: összes, mind, valamennyi, vagy ilyen kvantorszót tartalmazó főnévi szerkezetet. A határozott szerkezetek fogalma tágabb, mint a logikából ismert határozott leírás fogalma, mert utóbbinál ki szokták kötni az egyediséget (unicitást) is.¹² Határozott leírás a könyv, de a könyvek, vagy az összes könyv nem (feltétlenül) az. A határozott leírásokkal kapcsolatban említett (egzisztenciális) előfeltevés azonban – néhány általánosan jellemezhető esettől eltekintve (l. alább) – a határozott főnévi szerkezet jellemző tulajdonsága:

(51) Péter dolgozik.

Előfeltevés: Van valaki, akit Péternek hívnak.

(52) Az MTA elnöke megnyitotta az ülést.

Előfeltevés: Az MTA-nak van elnöke.

(53) A könyv az asztalon fekszik.

Előfeltevés: Van könyv.

Van asztal.

(54) A könyveket betettem a szekrénybe.

Előfeltevés: Vannak könyvek.

Van szekrény.

(55) Péter felesége szőke.

Előfeltevés: Van valaki, akit Péternek hívnak.

Péternek van felesége.

(56) Anna megeszi az összes almát.

Előfeltevés: Van valaki, akit Annának hívnak.

Van alma.

Könnyen látható tehát, hogy az unicitás csak speciális esetben áll fenn, tudniillik akkor, amikor a főnévi szerkezet nem tartalmaz kvantorszót, egyes számban áll, és ezenkívül még néhány további feltétel is teljesül.

A határozott főnévi szerkezetek azonban nem minden szintaktikai-szemantikai környezetben járnak egzisztenciális előfeltevéssel, és a különböző határozott szerkezetek sem viselkednek mind egyformán. Vizsgáljuk meg ezeket a kérdéseket kissé részletesebben.

(a) A határozott főnévi szerkezetekhez kapcsolódó előfeltevések fellépését befolyásolhatja a mondatok aktuális tagolása (téma–réma szerkezete):

(57) a. Péter megírta a levelet.

b. A levelet Péter írta meg.

(58) a. Anna megfőzte az ebédet.

b. Az ebédet Anna főzte meg.

A (57a) mondatnak nem előfeltevése, hogy Van levél, ugyanakkor ez az előfeltevés kötelezően fellép a (57b) mondat esetében. Hasonlóképpen a (58a)-nak sem előfeltevése, hogy van ebéd, a (58b) mondatban viszont jelen van ez az előfeltevés. Ezt a tagadáspróbával könnyen igazolhatjuk:

(59) a. Péter nem írta meg a levelet.

b. A levelet nem Péter írta meg.

c. Anna nem főzte meg az ebédet.

d. Az ebédet nem Anna főzte meg.

A tagadás hatókörében a mondat rematikus elemeit találjuk, a tagadás nem érinti a tematikus elemeket.

(b) Egzisztenciális előfeltevés nem léphet fel, ha a létezést a mondatban explicite állítjuk, vagy tagadjuk:

(60) a. Az ajándékosztásra nem került sor.

b. Ez a probléma nem létezik.

c. Ez a probléma fennáll.

A magyarázat egyszerű: ugyanazt ugyanabban a mondatban nem állíthatjuk (tagadhatjuk) és feltételezhetjük egyidejűleg.

A jogi nyelvben vagy a jogi nyelvhasználattal rokon mondatokban gyakran találkozunk olyan határozott főnévi szerkezetekkel, amelyek nem járnak előfeltevéssel:

(61) a. A becsületes megtaláló jutalmat kap.

b. A törvény áthágása 5000 forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.

c. Az a tanuló, aki eléri a maximális pontszámot, felsőbb osztályba léphet.

Egyáltalán nem biztos, hogy van becsületes megtaláló, aminthogy az sem biztos, hogy a törvényt áthágja valaki, és hogy van tanuló, aki eléri a maximális pontszámot. Ha meggondoljuk, hogy a (61a,b,c) alatti mondatok szemantikai szerkezete feltételes mondatot tartalmaz, akkor könnyen megmagyarázhatjuk az előfeltevések hiányát. A (61a,b,c) mondatok parafrázisai: ’ha valaki megtalálja az elveszett tárgyat, jutalmat kap’, ’ha valaki áthágja a törvényt, pénzbírságot kap’, és ’ha valaki eléri a maximális pontszámot, akkor felsőbb osztályba léphet’. A feltételes mondatban megfogalmazott kijelentésnek azonban nem kell feltétlenül teljesülnie.

A fenti (a)–(c) példák azt bizonyítják, hogy az első pillantásra triviálisnak tűnő egzisztenciális előfeltevések vizsgálata is felvet érdekes nyelvészeti (szintaktikai és szemantikai) kérdéseket. Az idézett példákból az is kiderül, hogy a tulajdonnevekhez kapcsolódó előfeltevések mindig fellépnek, ami a tulajdonnevek jelentésével függ össze: a tulajdonnevek, mint tudjuk, „merev jelölők”, azaz minden lehetséges világban azonosítják azt az egyedet, amelynek az adott tulajdonnév a neve.