Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1917. szeptember

Harmincadik évén túl a nőt, ha lány, vénlánynak mondják faluszerte, de még a városi környe­zetben is. Mégis, ott ahol Moldován Tünde forgolódott, de jobb szó talán, ha lelkiismeretes munkáját, a szegény ügy s az elárvultak istápolása körüli szüntelen tevékenységét személyes áldozatnak nevezzük - ott, mondom, Székelyudvarhely vonzásában -, őt senki nem tekintette vénlánynak, annyi tiszteletet alapított magának.

De még inkább azért tarthatta magát folyó esztendei bármely napján menyasszonynak, mert két állandó kérője akármikor elgyűrűzhette volna, ha a végleges elhatározás megérlelődik lelkében, hogy melyiket válassza.

Traján Marghilomán augusztus elejéig (1916) bármikor hajlandóságot mutatott, hogy Székely­udvarhelyt bármikor nőül vegye Tündét, akár református templomban is esküdvén, reverzálist adva, a mindkét nemű születendő gyermekek protestáns vallásában eleve megállapodva.

Csak későn, kitartó udvarlása és rajongó esekedései második évében árulta el Aladárt Trajánnak Tünde.

A dési rabbi negyvenéves mérnök fia viharos férfiélet, legényélet megszakításával ugyanúgy szüzességet fogadott egybekelésük napjáig - amint azt gyakorolta fogadalom nélkül Traján is - Tünde iránti tisztaságtiszteletből.

Néhány hónapon túl a két férfihódolat közötti feszültséget nem viselhette volna el sem Tünde, sem Traján, ha közbe nem esik naptáraikban 1914. augusztus vége, szeptember eleje.

De feltételekkel volt terhelt Aladár érzelme is Tünde iránt, s mozdulásának tere is, hogy valósággá váltsa fogadalommal pecsételt érzelmeit.

A hirtelen való egybekelésük, mely szándék még Traján váratlan nyilatkozata előtt fogant meg elméjökben, Morgenstern Izsákné heves ellenállásán feneklett, hiúsult meg, mert rögtön és elsőnek őneki, édesanyjának, Ráhel asszonynak mondta el házasulandó tervét Aladár.

- Hogyan képzelsz ily lehetetlenséget - fejezte ki egyetlen mondattal megdöbbenését az anya. - Hát nem elég neked a szörnyűség, hogy nem viselsz sem tincset, sem kalapot?

Az ortodox rabbicsalád nagy bánata volt, hogy a mérnök fiú annyira beleilleszkedett a magyar úri társadalomba, hogy gyakran már hitéről sem tudósította társalkodó ismerőseit, de leg­többször még barátkozó ismerősei is, ha ideig-óráig is, tudatlanok maradtak afelől, hogy Aladár a pajeszt, bár lelkében belül, de még viseli.

E bűn kezdete az apától, Izsák rabbitól gyökeredzett, amikor csecsemő fiának az Aladár nevet adta, adatta, s Ráhel csak engedelmesen bólintott, nem értvén egészen, hogy az új, hitük számára eddig használatlan, mert a Bibliában ismeretlen névvel azt a szokásukat erősítik meg befelé is, amelyet kifelé a magyar nyelv használatával már jó évtizede gyakoroltak.

A kettős hagyomány, melyet most az Aladár névvel az apa legalizált, mélyebb hiedelemből fakadt, mint a néhány esztendős (vagy évtizedes) magyar nyelvismeret.

Gyermekkorában hallotta Izsák a lehetőséget, hogy bizonyos kazár néptöredékkel már a magyar honfoglalókkal együtt érkezett a Kárpátok karéjába egy zsidó vallású népelem.

Férfikorára ez a sejtelem kettős büszkeséget hordozó biztos hitté erősödött.

Ezt a hitet nem zavarta, hogy odahaza, tehát házon belül a német nyelvet használták. Fontos megállapítanunk, hogy a németet, s nem a jiddist. S ez a körülmény, számos áttétel közbe­iktatásával, bizonyította Morgensternnek, hogy ő, ők a korábbi, sőt legkorábbi, a honfoglalás kori magyar zsidórétegből származnak.

Nos, Aladár hadmérnökként részt vett az első, az 1914. szeptemberi galíciai harcokban, s a Lemberg melletti Rava-Ruszkánál eltűnt. Talán fogságba esett, talán... Ez a második talán bizonyult valószínűbbnek: meghalt, hősi halált halt. S hogy nem került elő holtteste, noha főhadnagyként érte a géppuskasortűz, vagy gránátrobbanás, nyilván névtelenül került sírba. Híre jött, hogy nemcsak holmi főhadnagyokkal eshetett meg ilyesmi, egy ezredes, Ferenc Ferdinánd volt szárnysegéde, Alexander Brosch von Aarenau ezredes is, felismeretlenül tömegsírba került, nem messze hadosztályparancsnoki harcálláspontjától, ahonnan az orosz szanitécek által kivezényelt rutén parasztok - végezzünk minél előbb - undorodással a lövészárokból kiszélesített hosszú gödrökbe lökték.

Ez a körülmény vált ismertté megmenekült visszavonulók s később az undorodó rutén parasztok vallomásaiból.

A második értesülés - volt tiszttársak biztos emlékezései alapján: Morgenstern Aladár főhad­nagyot von Aarenau ezredes mindig maga mellett tartotta, nemcsak beszélgető partnerként, hanem tanácsadóul is emberi dolgokban, minthogy szárnysegédi tevékenysége hosszú esztendei alatt valósággal kikopott az élet köznapi gondolkodásmódjából. S Aladár többoldalú bölcseleti ismeretei mellett tüzér- és műszaki tiszti iskolákat végzett - mérnökként, tehát gyakorlatias képzettsége miatt akár tanácsadóként is beválhatott, holmi körülményeskedő vezérkariak mellett, s végül - s ezt Tünde is bizonyíthatta - Aladár remek kozőr volt, kifogy­hatatlanul szellemes társalgó.

Tünde elsőbb Morgensternéket kereste fel Désen. Elég ridegen fogadták, különösen Ráhel asszony viselkedett elutasítóan. A keresztény nővel való társalgás közben izgalmában még parókája is reszketett kopaszon tartott fején. Nem fogadta el fia holttá nyilvánítását. Az Úr nem engedheti meg, hogy ő ne térjen haza a hadifogságból.

Tünde azzal érvelt: amulettjéről fogom felismerni.

Az anya jól ismerte ezt a Dávid-csillag formájú aranyláncon függő kis tokot, amelybe az ő képe van foglalva.

Ismerte az aranytokocskát Tünde is, de tudta, hogy Ráhel képe mögött egy másik arany­ajtócska Tünde menyasszonyi képét rejti. Erről azonban éppen a féltékeny anyának nem akart s nem mert, bizonyíték híján, szólni.

Az elhatározás, Galíciába menni a rava-ruszkai harcmezőre, egészségügyi megbízatással párosítva, sikerült, de a titkolt, mert ki nem mondott terv megvalósításától még messze járt a szerelmes női szándék.

Hivatalos igazolványt kért és kapott Landes-Kriegsfürsorge-Commission für Ungarn Nr. 5340/1917. L.K.G. jelzéssel. Az Országos Hadsegélyző Bizottság bélyegzője mellett Tisza István aláírása. Végül a Legitimationt jellegzetes vonásokkal még egyszer aláírta! Der President der Landes-Kriegsfürsorge-Commission-Tisza.

Sötét téli éjszakán átkelve a Kárpátokon Stryjbe érkezett Tünde. Lucskos, sáros idő. Lengyel, rutén, zsidó város. Éppen tovább akart utazni, amikor figyelmeztetik, láttamoztatni kell útlevelét. Az osztrák parancsnok visszadobja Tisza István aláírását. Két katonát ad melléje, hogy a legközelebbi vonattal visszaküldje Budapestre. A katonák ott hagyják az induló vonat­ban. Ekkor vakmerőn kiugrik a mozgó szerelvényből, s a szomszéd sínpáron az ellenkező irányba tartó vonatra száll. Reggel fél kilenckor megérkezik Przemyślbe. A temetőt, a temetőket kutatja.

Pro Patria 1914. A temető itt hatalmas táblákra van osztva: magyar, osztrák, német, orosz, mohamedán parcellák. A németeké már egészen kész. Kapuján: “Deutschlands Heldensöhne”.

Fenségesen bús és megrázó az ismeretlenül eltemetettek temetője. A katonák külön élete már akkor elvész, amikor hadba, harcba vonulnak. Tudja, hogy Aladár sírján még jel sincsen.

Kórházak, fertőző osztályok, háborúban kibomlott idegbetegek részlege. Még mindig jelen a halálfélelem.

Chyronban tízezer katonasír.

Jarosławban találkozik Irányi mérnökkel, aki az ismeretlen tömegsírok felkutatására kapott megbízást.

A frontról idekerült katonák fegyelmezetlenek. A sáros úton a közkatona nem áll félre a tisztnek. Nem tiszteleg. Tünde nem mer szállást venni s a kórházba sem a nővérszobákba kéredzkedni. Több ezer nemibajos katona, mind fegyelmezetlen. A kórházból kiszökdösnek, fertőzik a várost. Sapkájukat, derékszíjukat elveszik. Papírcsákót viselnek és madzaggal kötik fel nadrágukat, hogy nehezebben mehessenek a városba.

A környéken hatvanötezer sír. Sok névtelen.

Lembergben egyenest a Garnison szállóba megy. Ott két parancsnok van. A magyar kurtán-furcsán lerázza, elutasítja. A lengyel megnézi a przemyśli püspök ajánlólevelét, és - befogadja. A 2. hadsereg főszállásmestere, Bartha alezredes, amikor megtudja, hogy Tünde erdélyi - attól fogva mindenben segíti őt. Bartha Albert az, aki Rava-Ruszka felé egyengeti Tündét, majd Irányi mérnök szándékát, s aki a Huize melletti tömegsírra tereli figyelmöket.

Az egyik járványkórház meséli, hogy a német beteg nem hajlandó egy szobában feküdni orosz fertőző fogoly katonával. Tolmácsai bukovinai magyarok s lengyelek, valamint magyarul megtanult orosz foglyok.

Irigykednek arra, akinek adatait lejegyzi.

Szobatársai mondták, hogy Ozmán Melmet hetek óta egy árva szót sem váltott senkivel. Tréfálkozni próbált Tünde az öreg harcossal, s intett neki, hogy most ő következik adatai felírásában. A jó ember azonban nem vette tréfára a dolgot, annyi bánat födte arcát, hogy nem volt mód vele tréfálkozni. Aki nagyon akar, az mindenütt tehet valamit. Addig okoskodott Tünde, míg sikerült a következő tolmácsolás: a török mondta egy tatárnak, a tatár egy muszkának, a muszka egy németnek, s bár a németet kihagyhatták volna, az orosz kétséges tudását meg kellett erősíteni egy valódi némettel. És boldog, nagyon boldog volt, szinte repesett Ozmán, mikor látta, hogy értik, megértik.

S mi volt az, amit mondott?

“Élek!”; aztán újon csak az: “Élek!”

További unszolásra még a következő a feleségének: “Lehet, hogy elesem itt, és meghalok, de vigyázz! Anyánkat és gyermekeinket ne sértsd meg!”

Sok gondot okoz, hogy a magyarul nem tudó ápoló személyzet a neveket s a származási helységeket hibásan írja a fejtáblára. Például Orsovát Orizowának írva látta egy helyt. Isten ne adja, milyen halálhír lehet ebből?

Lemberg=Lwów, magyarul hajdan Ilyvónak mondták. A várost egy Lwów nevű ukrajnai fejedelem alapította. S az öreg Ryneken, a városháza előtti hatalmas téren nagy kőoroszlánok hevernek, karmaik közt az alapító fejedelem címere.

A városházán vagy kétszáz lengyel úrinő dolgozik. Mindnek kezében ott a cigaretta. Borzasztóan csodálkoztak azon, hogy Tünde úrinő létére nem dohányzik.

Mindenki azt mondja: Prosze pani.

Megnyugszik, hogy megtudja, mit jelent: kérem kisasszony...

Egy este magyar tisztek elviszik a zsidó színházba.

A Karola Ludvica-Korzóról nyílik a Jagiellonska utca. Itt van a zsidó színház. Telt ház. A külső függönyön bibliai képek. Salamon király udvara. Sába királynő érkezése keleti pompa ragyogásában.

Egy kicsit templomszerű, egy kicsit komédiaszerű minden. A darab címe: Blümall. Históriai operett négy felvonásban. A függöny felgördül. Zsidó esküvőt látni, a rabbi énekelve imádkozik. A hang, a ritmus ismerős. A rabbik mindenütt így énekelnek. Az esküvői nép csupa kaftános, pajeszos zsidó. A második részben lengyel nemesek, akár mentés magyar urak is lehetnének. A ruhák, az arcok. Aztán jönnek a lengyel főnemesek. Hamisítatlan öltözékben. De aztán következik itt minden: zsidó szertartások, üldözés, szenvedések, ezer bonyodalom. Lánykérésekkel, lányszöktetésekkel, öngyilkosság-őrület, kínpad. Szinte sok a gyötrelemből. A darab azonban mindenen túl nagyon is realisztikus, a drámai színészek megrázó erővel játszanak. Csupa élet, szenvedély mindenki. A zsidó élet művészi keretben.

Ahogy a zsidót s a lengyelt szembeállítja egymással a szerző. Ez két nép! A darabban a gaz lengyelt börtönbe vetik, a zsidóság diadalt ül, hosszú, elegáns kaftánban járják a táncot, ide-oda leng a pajesz, s a hősnő és párja spanyol ruhában orosz táncot jár. S a zárójelenetben magyaros táncritmusba csapva át a kórus zengő hangon énekli tiszta magyar ejtéssel: - Éljen! Éljen a magyar! Él..jen! a ma-gyar.

Ez volt a ráadás a darab szerint is, teljesen értelmetlenül. S hogy a kép egészen kerek legyen a színházról: a páholyokban s az első helyeken éppúgy, mint a legénység hátsó soraiban sokszor mély horkolással aludtak a katonák. Volt ebben valami nagyon szomorú.

Orvoskongresszus Lembergben. A vendégek közt ott van Böhm Emolli vezérezredes, Lemberg felszabadítója. Állítólag barátja a magyaroknak. Monoklit visel, mellén sok-sok érdemrend. Szenvtelen, mozdulatlan arc. A kongresszuson ötszáz európai hírű orvos vett részt. Verebélyi Tibor a véredények sebészetéről beszél. Nagy szerep jut egy erdélyi ember­nek, a kongresszus titkárának, dr. Moldovánnak. Névrokon. A koleraügyek szakértője.

Ó, milyen igénytelen itt a nép! Faekével szánt ma is. Bőven termelnek lent, s zsír helyett lenolajat használnak. Minden háznál van erre való sajtolókészülék. Itt nem zúgnak a malmok a Dnyeszteren s a Veresovicán. Itt kézimalmokban őrlik meg roppant fáradsággal a kenyérnek valót. Mindenki ért mindenhez, és a maga kis világában elő- és megteremt mindent.

A vidéken szerte sok jelölt s még több jeltelen sír. Kegyeletes rokonok már ásatnak itt is, ott is. A városon kívül áll a Lanczkoronszky kastély, melynek a harcok idején nagy szerepe volt, de most üresen áll, ennek parkjába hordják össze a hősök porait, maradványait, testük rothadó tésztáját.

A lengyel nép nagyon szívélyes. Ha az ember váratlanul toppan be, akkor is szívesen látják, az egyszerű lengyel köznapi ebéddel. Ez nem vendégnek készült darabokra vagdalt, pirosra sült krumpli. De aztán valami gyönyörű szép lazacszínű rózsaszín leves, mely céklalé és tejföl keveréke. Ezt rákanalazva krumplira, remek leves. Utána jön még vaj, paprikás-köményes túró, retek, s elvágott tojáshéjban valami, ami nagyon jóízű. S került még meleg fánk aludttejjel. A túróscsusza mellé cukros zöldsalátát adtak.

A grodeki tó sajátságos mély szomorúságot áraszt. Ködös, bús, fekete. Harmincezer katona alussza itt örök álmát a nádasok között. Hetzel Henrik doktor, a budapesti állatorvosi főiskola tudós tanára, itt az állatkórház igazgatója házából figyeljük, a sikertelen temetőásók milyen kegyelet nélkül szállítják nyitott szekéren a számukra fölösleges, hiába kiásott csontokat.

Egy faluban galíciai gyerekek katonásdit játszanak. Páros sorokban masíroz a kis csapat. A vezér menetelő kezével ütve a ritmust, szüntelenül énekli: “Hallod-e te kőrösi lány...” Még a második sorát is magyarul mondja a pikánsabb változatban.

Holoscowiełkiben deszkatemplom. Virágos oltár. Az emberek térdepelnek. Egy asszony azzal a hangsúllyal, mint aki valamit előad, hangosan beszél egyedül. Közben a mellét verdesi szelíden, mondatonként. Gyónik, nyilvános bűnvallomást tesz. Papot sehol nem látni.

Lysa-Gorn erődnél sok vér folyt. Sok a névtelen sír.

De Tünde tudja, itt nem állapodhatnak meg. Irányi már szeretne ásatni, már fel is fogadott néhány embert.

Ám Bartha Albert alezredes azt állítja, Rava-Ruszkánál van egy domb, ahol a hadosztály harcálláspontja volt. Annak alján van egy tömegsír. Azt kell megvallatni.

Beletelik egy hét, míg húsz jól megfizetett rutén paraszt végigvillázza a foszlott katona­ruhában koccanó csontokat. S a kirendelt előfogatok ugyanolyan kegyetlenül fuvarozzák a csontokat, mint a grodeki tó partjáról más kegyetlen szekeresek.

Az előkészített koporsók üresen állnak, s mennek tovább Huize község határába, ahol Bartha alezredes nyomozata alapján volt ama hadosztályparancsnokságnak még egy harcálláspontja egy lankás emelkedő fölött.

Ötödnap jelenti egyik ásó: ennek a hullának valami van a nyakán.

Irányi mérnök, a kihantolási művelet hivatalos, katonai igazolványokkal ellátott megbízottja éppen a közelben intézkedett, s fejében a kívánt és keresett érdemrend ismeretével, csalódottan legyintett a talált sáros, hullatrágyabűzös, érdemrendnek vélt lelet láttán: - Ez nem az, amit keresünk, de adjátok ide!

Kesztyűs kézzel nyúlt le a közös, tömegsírárokba. - Alighanem dögcédula - mondta a maga nyelvén az ukrán napszámos, öreg, vaksi ember egyébként -, csak hát talán mégis más a formája.

Tünde, aki a hírre, mely egy távolibb ároknál érte, odafutott, nyomban felismerte a beszennye­zett “érdemrendben” az általa áhított Dávid-csillagot, amelyről már beszélt volt a mérnöknek. Csupasz kézzel ott a füvön tisztára csiszolta a medaliont. Az ásó és szurtos kezű férfiak csodálkozva nézték a térdepelve szorgoskodó nőt. Szerencsére. Mert Tündének sugallat­szerűen eszébe ötlött kötelessége Ráhellel szemben, az ortodox hagyomány némi, bár hiányos ismeretében: a temetetlen holttest égre kiált, s az idegenben holt személynek legalább egy részét a feltalálható tetemből, vallásos eltemetésben kell részesíteni.

- Melyik testen találták ezt? - toppant fel Tünde.

Még mindig állt a munka, s e kiáltás után még inkább, míg a tolmács ukránra (ruténra) fordította a kérdést. Az ásó munkás lába elé bökött ásójával, alighanem azon a tetemen állt, melynek nyakán ama tárgyon megkoccant az ásó, amely mozdulattal végleg elválasztotta a koponyát a gerinctől.

Tünde most már tolmács nélkül, puszta mozdulatokkal kérte a foszlott hajú fejet. Állt a munka, közel s távol mindenki ezt a különös kívánságot bámulta.

- Semmivel nem haladtunk előbbre - bosszankodott Irányi mérnök.

Tünde a maga szomorúsága nagy nyugalmából túlvilági hangon figyelmeztette a kérkedőt:

- Ahol ő állt, ott állt Aarenau báró is, melléje kellett kerülnie a sírba is!

Ott akkor Irányinak el kellett ismételnie a keresett nyakék-nyakérdemrend formáját, jelentőségét.

Azt, hogy bárói cím jár a Lipót-rend II. osztályával, már Tünde intelme is közölte, de azt, hogy a rendjel maga és a nyaklánc is színaranyból van, nem hangoztatta a mérnök.

Tünde egy közeli vízállásban tisztára mosta a koponyát. Egy szikkadt magaslatra száradni tette ki.

Csak ezután kerített sort a medalionra. Megkísérelte a kétajtós csillagot körömmel felnyitni - sikertelenül. Nagyon jól ellenállt íme elhantolva a halott esztendőknek. Akkor azt gondolta Tünde, majd csak Morgensternék szeme láttára nyittatja ki az ékszert.

A következő félórában megkerült, a Lipót-rend második osztályát nyakban viselő holttest nem Morgenstern Aladár mellett, hanem alatt hevert. A családtól Irányinak az egész test exhumálá­sára volt megbízatása, ezért az aranyláncon függő rendjel kiemelése után, koponyától csizmáig kivájták a többi hullák foszlányai közül báró Alexander Brosch von Aarenau ezredes maradványait. Lehetséges, sőt valószínű, hogy Morgenstern Aladár testrészeiből is került egy és más a bárói, előkészített koporsóba.

Tünde a közeli katonai műhelyben egy koponyaméretű deszkadobozt ácsoltatott, abba helyezte a tökéletesen megszáradott koponyát.

Miután a báró tetemét megtalálták, a tömegsírbontó munka erősen ellanyhult, majd napok alatt be is fejeződött.

Irányi boldogan, mint valami sikeres ősrégész, vette birtokba s agnoszkálta a Lipót-rendet.

A tiszti étkezdében, a közeli tábori kórházban, közszemlére téve így mutatta be az aranyholmit.

- Aranyszegélyű, fehér szélű, sötétvörös kereszt. Középpajzsa kerek, rajta arany monogramm: FIA, azaz Franciscus Imperator Austriae. Körülötte aranyszegélyű fehér karikában: Integritati et merito. Hátlapján arany tölgykoszorún belül, fehér zománc alapon: Opes regum corda subditorum - arany felirat. A kereszt fölött bíborral bélelt császári korona. A hadiékítmény halványzöld babérkoszorú, közepén a császári korona.

Irányi ezt Brosch von Aarenau dicsőségére s hősi halálára hivatkozva a legtárgyilagosabban tudományos hangnemben adta elő. Eleve gyakorlásul, sok más majdani előadásának, melyekben a hős testének felkutatása is bent foglaltatik majd.

A latin kifejezéseket magyarázatlanul hagyta, meg nem sértendő a latinos műveltségű urakat, de mert némelyek nyíltan megvallották értetlenségüket, hajlandó volt magyarra fordítani az előkerült három idézetet.

Tünde még azon a héten felmentését kérte igazolványaival tanúsított egészségügyi felügyelő­sége alól.

Hazautazott, málhája egy része egy alumíniummal födött, ólomforrasztású ládika volt, melynek tartalmáról nem szívesen nyilatkozott.

Első útja Désre vezetett, ahol a rabbi házaspár most is meglehetősen ridegen fogadta. Igaz, Izsák rabbi inkább csak szótlan mogorván.

Tünde tétovázott, melyik hozományával kezdje. Az ólmozott ládikára esett választása.

A házaspár idegenül nézett az idegen dobozra. Végül Izsák rabbi szólalt meg:

- Honnan legyen bizonyságunk róla, hogy ez az ő koponyája?

- Nem elég a fej az eltemetéshez?

- Igaz, leányom, hogy a fej elég lenne, vagy bármely biztos része a testnek. De itt a bizonyosság hiányzik.

Ekkor Tünde elővette táskájából az aranyláncon függő mogendovidot.

Azok mindketten elámultak. Undorodás nélkül vették kézbe a halott fiú nyakából hazakerült aranyemléket.

- Emögött vagyok én - koppantott az egyik ajtólapocskára Ráhel. De körömmel ő sem tudta felpattintani a fedőlapot.

A templomszolgát hívták, ki egy kicsi vésővel sikert ért el. A lapocska mögött csakugyan Ráhel képe volt.

Az asszony megcsókolta saját képét, s mindketten spontán rövid héber áldást mondtak.

Akkor Tünde kérte a templomszolgát, nyissa ki a másik ajtócskát is.

- Azt soha nem használta - tiltakozott az anya.

De a másik lapocska is kinyílt. S Tünde képecskéje nézett rájuk. Ráhel most kezdett zokogni. Kevés idő múlva, csillapodván, lányomnak nevezte ő is Tündét, hosszan megölelte, s nem törődött vele, hogy tisztes, ősz parókája félrecsúszik fején.