Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom

1917. július

Tisza István elutasító modora és egyre romló tekintélye hónapokon át visszatartotta Moldován Györgyöt, hogy ultima ratióként elmondható józan tanácsaival felkeresse. Tartott tőle, hogy a lehetséges tanácsok egyben Cassandra-jóslat riadalmaként is hatnának - a győzelem óráiban.

Hogy júniusban a miniszterelnökségből kiszorult Tisza, meg kellett keresni a következő embert, akivel e végzetes kérdésről tárgyalni, tanácskozni lehet. Választása két jelentős erdélyi személyiségre esett, Ugron Gáborra és Bethlen Istvánra. Mikor az Erdélyi Szövetség elnökévé a 42 éves grófot, IV. Károly király valóságos belső titkos tanácsosát választották, ővele látszott érdemesnek megbeszélést kezdeményezni.

György tudta, hogy a gróf a parlament és a harctér, valamint birtokai között végez szabályos ingamozgást - a vajdakamarási kastély intézőjével teremtett személyes kapcsolatot, hogy neki telefonon jelentse, ha az “elnök” úr a birtokra érkezik, néhány napos vagy néhány hetes ejtő­zésre. (Az nem is juthatott eszébe, hogy ezt a gyanakvó főurat egyszerű vízaknai otthonába invitálja.)

Július közepén az intéző jelentette, hogy a gróf úr őméltósága Vajdakamarásra érkezett, de nem óhajt senkit sem fogadni. Erre György tétovázás nélkül azt kiáltotta a telefonba: - A szebeni érsek jogtanácsosa akar vele beszélni Erdély jövőjéről. - Néhány perc múlva az intéző kedvező választ mondott a távbeszélőbe.

Ugron Gábor akkoriban tett nyilvános kijelentése szerint, a parlamentben már mindenki tudta, hogy Bethlen István az ország sorsának intézésében nagyobb szerepet fog vinni, mint mostanság elképzelhető.

A vajdakamarási fogadtatás csakugyan a görögkeleti román érsek jogtanácsosának szólt.

- Remélem, jó híreket hoz - üdvözölte a gróf Györgyöt.

- Bármilyenek legyenek is híreim, mind jóra fordíthatók.

- Érdeklődéssel hallgatom.

- Minden elgondolását és cselekedetét, amit Erdély érdekében kifejteni méltóztatik, mi a legmesszebbmenően helyeseljük. A sármási gázmezők hasznosításainál ragaszkodni kell ahhoz, hogy az ország belsejébe tervezett gázvezetékeket csak azután építsék ki, miután a Székelyföld, Marosvásárhely és Brassó vidékének iparosításához szükséges energiát bizto­sították. Nemes gesztusnak tetszik számunkra, e részt kívülállók számára, hogy a gázmezők területét birtokló urak kutatmányi tulajdonjogukról lemondtak, s hozzájárultak, hogy a közeli s főként a székelyföldi ipari és magánfogyasztók alacsonyabb áron juthassanak az új energia­forrás használatához, mint a majdani, távolabbi felhasználók.

- Ezeket az elgondolásokat és meggondolásainkat elemi kötelességünknek éreztük, mi mezőségi nagybirtokosok.

- Ha szabad helytelenítő megjegyzést is tennem: a Deutsche Bank szerepét a gázmezők és vezetékek kiépítésében kétségesnek tartjuk.

Moldován kissé még az érsek véleményét is sejtette.

- A háborús helyzet múltával ez a kapcsolat is módosulni fog.

- Nagyon helyeseljük azt is, hogy Erdély vasútvonalát mintegy felével meghosszabbítani tervezik, különösen a nyugat-keleti vonalakat. A Borgó-hágó, a Tölgyesi-szoros, Gyimes és a Bodzai-szoros felé tartó vonalak kiépítését, különösen a székely körvasút megkerülésével, de az azonos nyomvonalak felhasználásával.

- Vallom - mondta a gróf -, nincs ma égetőbb kérdése sem hadviselésünknek, sem élelmezé­sünknek, sem gazdasági életünknek, mint az erdélyi vasutak kérdése.

- Azt is tudjuk viszont, hogy bizonyos, nem erdélyi pártkörökben másként vélekednek erről.

- Tudom - folytatta a gróf -, de félre kell tenni most minden pártszempontot, hogy jóvátegyük azokat a mulasztásokat, melyeket a magyar állam, a magyar közvélemény, a magyar nemzet, a magyar parlament Erdéllyel szemben elkövetett az évtizedek során - elhallgatott, majd fölemelt ujjal folytatta -, de úgy gondolom, jogtanácsos úr jövetelének ezek tudomásul­vételénél fontosabb célja is volt.

- Engedje méltóságod, hogy saját szavainak ismétlésével közelítsem meg mondanivalóm érdemét.

- Kíváncsian hallgatom.

- Nem titok, hogy az antant-békefeltételek környezetünkben nemzeti elvű átrendezést tartal­maznak. Ön a Monarchiát, mint kelet-közép-európai, kiegyensúlyozó hatalom fennmaradását tartja szükségesnek. Ausztria és Magyarország - mondta ön - nem egyéb, mint a kis nemzetek vétója a nagyokkal szemben. S szétszakításuk, szakadásuk német vagy orosz hatalom martalékává tenné őket.

- Folytassa kérem.

- Az orosz hatalom, jelen állapotában, nem veszedelem, a németek pedig elveszítették velünk együtt a háborút.

A gróf elgondolkozva hallgatott.

- Az most a kérdés, alkalmas-e a Habsburg Birodalom eddigi s jövendő szerepkörének ellátására. Nem lenne-e szükség szerkezeti reformokra?

- Ezeket össze kellene kötni területi kérdésekkel is - mondta István gróf -, s magunkat nem tartom vert állapotban lenni a szerbekkel s a románokkal szemben.

- Igen, tudom, méltóságod azt tartja, hogy Boszniát és Hercegovinát megosztva Horvátország és Szerbia között, Szerbiát egy a Horvátországéhoz hasonló autonómiával felruházva Szent István koronájához kell csatolni.

- Nem ez az ön véleménye is?

- Emlékeztetem önt boldogult Andrássy Gyula 1877-es kijelentésére: a csónak tele van, nem bír el egyetlen szál nemzetiséget sem, akár aranyból van, akár szemét.

- Hagyjuk ezt - legyintett a gróf -, magam is visszavonóban vagyok ezt az elgondolásomat, de Románia ügyében határozott vagyok: az ország keleti határainak biztosítására lakosságcserét javasolok. A hadikárpótlást nem pénzben, hanem Havasalföld és Moldva szegélyének jelképes átadásával kérjük, ahová a tőlünk áttelepítendő románokat költöztetnénk. Helyükre megbízható magyarokat hoznánk, elsősorban a moldvai csángókat.

- Ha sor kerülhet rá, eziránt lehet tenni lépéseket, de óva intem önt, hogy határainkat kelet felé akár egy méterrel is kiterjeszteni javasolná.

- Valamit azonban tenni kell ez ügyben.

- Engedje, hogy megint egy múltbéli magyar politikusra hivatkozzam: Kossuth Lajosra, az ő hagyatékában a magyar-román megbékélésként Erdély autonómiája van iktatva.

Bethlen csodálkozólag s tiltakozóan tárta szét karját.

- Ne méltóztassék jelen győzelmi helyzetünkben a német hadsereg szerepét állandónak tekinteni. Távozásukkor helyüket az antant foglalja el. Az utolsó óra, hogy Erdély autonó­miáját mi valósítsuk meg, jelen határaink keretében. Utolsó és egyetlen lehetőség, mert nélkülünk s más nem fog ilyen megoldásra törekedni.

Csaknem egy órát beszéltek, vitatkoztak még ezután. Moldován biztosította a grófot, hogy az erdélyi románok ma még megnyerhetők a közös ügy számára.

- Ma még?

- Igen, de holnap talán már nem.

Moldován a lehetőségek határát adta elő reális részletességgel, Bethlen az érvek hatása elől előítéleteinek bomló bástyái mögé hátrált - egyre kevesebb meggyőződéssel, de makacsul.

- Akárhogy is lesz, a háború után új világ kezdődik, jogtanácsos uram. Ha, adja isten, mi leszünk azok, akik ennek az új világnak útjait ebben az országban kiszabhatjuk, meg kell hogy tagadjuk sok régi meggyőződésünket és előítéletünket. Olyan dolgok, mint az agrárreform, a népegészségügy, a falvak kultúrája, az anyanyelvi magas szintű oktatás, talán elérkeznek a megvalósulás küszöbére.

- S hogyha pedig nem mi leszünk, akik az élet, a nemzetélet új útjait kicövekeljük, magyar szívünk minden erejével azon leszünk, hogy népünk léte biztosítva legyen, ha nem is egy autonóm Erdély előnyösebb és szerencsésebb keretei között.

- Az ön magyar szíve - csodálkozott a gróf.

- Igen, igen - bólogatott Moldován, s hosszan búcsúzkodtak.

- Még találkoznunk kell!

- Igen, igen...