1918
A vegyes házasságok megkötésekor az egyházak papjai, különösen a katolikusok, konokul törekedtek arra, hogy nem katolikus házasulandó egyezzék bele, a frigyből származó ivadékok, nemre való különbség nélkül - pápisták legyenek. Ha az egyik fél zsidó vallású, rendszerint lemond arról az előjogáról, hogy a maga nemén születendő gyermek az ő vallását, az izraelitát kövesse. Nyilván azért, mert a családból és vallásából kitörni készülő személy oly nagy botrányt okozott övéinek, rokonságának, hogy az olyan kisebb szörnyűség, mely a jövendőt illeti, a megdöbbent hitsorsosokat megbénítja, s a vegyes szaporulatra már-már igényt sem érkeznek bejelenteni. Nem így a protestánsok! Ők szintúgy maguknak igyekeznek megszerezni a mindkét nembeli gyermekáldást. És jó előre, még az esküvő előtt.
A viszálykodások élethossziglan való kiterjedésének megelőzésére találta ki az osztó igazságot kedvelő törvény a reverzálist.
Amikor a bukaresti (Cotroceni) békekötés után Erdélybe merészkedett Traján Marghiloman, tudta, mit jelent a reverzális: a család vallási megosztását - fiú az apja, leány az anyja hitén fog elindulni az életbe.
Rimánkodásai közben, Vízaknán és Székelyudvarhelyt minden rokonnak megígérte: annyi gyermek lesz, amennyit Tünde akar. És valamennyi Tünde vallását fogja követni - a reformátust.
A görögkeleti felekezettel, ellenállásra vagy meggyőzésre hivatott papjaival, pópáival Traján nem értekezett házassága ügyében, minthogy édesanyján kívül senkit sem értesített a készülő egybekelésről.
Az esküvő módfelett egyszerű volt, afféle sötét utcai ruhás. A menyasszony sem hivalkodott fehér mirtusszal, bár megillette volna, de vallomása szerint ez már második - nem házassága, de - menyasszonysága, ezért a kis rózsaszín kalapocska fején.
A Székelyudvarhelyről választott két tanú, György, az örömapa s Csongor, az ikertárs voltak jelen (már rég kigyógyult vénuszi bajából) - valamennyien úgy ítélték, egy harmincat meghaladott, tehát minden tekintetben vénlányhoz nem is illenék uszályos fehér selyemruha s a hosszú lengő habos fátyol.
Traján, az elegáns öregurat játszó vénlegény, kifogástalanul viselkedett.
Csongor hallgatagon vett végbúcsút egyhasbeliétől, de az esküvői szertartásokat sem a templomban, sem a városházán nem kavarta meg. Csak este, mikor a két tanúval s édesapjával, négyesben holmi tort ültek a nem sokkal nyilvánosabb vacsora után, leitta magát, akkor tört ki belőle a keserűség, a megbántottság, a becsapottság, megcsaltság. Káromkodott, zokogott, oláhozott s hogy az ő testvére mégiscsak jöttment kézre kerül. Apja figyelmeztette, egyszülött nővérével az utóbbi tíz esztendőben tudomása szerint még annyit sem törődött, hogy látására vasúti jegyet váltott volna akár Vízaknára, akár Udvarhelyre.
De - s ez volt végső felháborodása Csongornak - mért nem Vízaknán tartották az esküvőt, édesanyja sírja közelében?
Erre már Moldován György is keserűen válaszolt, mintegy osztva fia bánatát.
- Azért, fiacskám, nehogy édesanyátok megneszelve a frigyet megforduljon sírjában.
A szállodai sarokszobában, ahová az új házasok elvonultak a pezsgős vacsora után, Tünde megköszönte Trajánnak, hogy mindkét esketési szertartás alatt hibátlan magyarsággal felelt a szokványos, előírt kérdésekre, még ha olykor csupán igennel kellett megerősíteni hozzájárulását az egész életre szóló társuláshoz.
A történtekről a szülők, a maradék szülők szereztek legelsőnek tudomást, a szállodai nászszoba titkát ők aztán nem terjesztették, nem osztották meg senkivel.
Vízaknán Tünde elmondta apjának: - Nem volt lelkem megbontani lelke ártatlanságát. Néhányszor megsimogattam arcát, homlokát, de hideg verejték ütött ki rajta érintésemre. Úgy éreztem, fél, hogy kudarcot vallana kölcsönös tapasztalatlanságunk útvesztőjében. Még el sem kezdte, még utánam se nyúlt, máris biztattam, hogy legközelebb, más körülmények között megtesszük, amit ma este kellett volna megtennünk. Traján röstelkedve mesélte Aszpáziának: - Tudod anyám, a pezsgő, amit, amiből a kelleténél többet ittam, de nem ihattam akkor és ott kevesebbet, megfosztott biztonságomtól. Azonkívül... – Azonkívül? - kérdezte kíváncsian anyja. - Azonkívül, elfelejtettem pizsamát vagy legalább hálóinget vinni magammal. - Aszpázia előbb kacagott, majd, nehogy megbántsa fiát, komolyan helyeselt: - Igen, a hálóing ilyen esetekben nélkülözhetetlen.
XII.
Traján bizalmas levele Moldován Györgyhöz:
A Mărăşti és Mărăşeşti csatáról - Lenin hatalomra jutásáról
s az orosz csapatok lefegyverzéséről 1917. május-szeptember
Kedves Gyurica bácsi! Már második éve itt sínylődünk Iaşi-ban. Sokat gondolok magára itt a miniszterelnökségen, mely olyan olykor, mint a bolondokháza (hogy durvábban hangzó házat ne mondjak). Sok minden irat megy át kezem alatt és még több hír a fülemen át, a legtöbb úgy, hogy egyik fülemen be, a másikon ki. A vízaknai szép nyarak emléke minden évszakban megdobogtatja szívemet. Én csak azt kérem, járjon közben Tündénél, hogy ő is oly szívesen emlékezzen együttlétünkre, mint én. Tudom, Gyurica bácsit minden érdekli, ami nálunk történik. A sok mendemondából s pletykából, némelykor a miniszterek direkt feljegyzéseiből s elejtett szavaiból tollamra tűzök egy füzérre valót, nem is tudom, vajon a legfontosabbakat-e. Ha olykor szamárságokat is idejegyzek, vagy blaszfémiákat, bocsássa meg nekem. Remélem: Măgarul duce vinul şi bea apă. Talán én is oly szamár vagyok, ki értékes bort viszek, noha csak vizet iszom.
A reformok megszavazása előtt három nevezetes dolog történt: Vandervelde úr látogatása, az amerikai misszió látogatása Scott generális vezetésével és az erdélyi önkéntesek megjelenése.
Vandervelde és Scott urak látogatását lényegében ugyanazon program szerint bonyolítottuk le.
Vandervelde Oroszországból jött, a frontról, és jó híreket hozott onnan. S azok szerint a kijelentések szerint, amelyeket újságíróinknak tett, valósággal optimistának hatott. Ilyeneket mondott: az orosz forradalmi katonák lelkesedése olyan, mint amilyen 1793-ban volt a francia forradalmi katonáké. Az egész világ el fog képedni attól, ami a vörös zászló alatt a szabadság nevében meg fog valósulni.
Scott generális szkeptikusabb volt, és nagyon érdekes a tekintetben, hogy milyen összegeket volt hajlandó áldozni az USA, hogy biztosítsa a szövetségesek győzelmét.
De a legfontosabb az erdélyi önkéntesek érkezése volt. A május tizedike megünneplésére jöttek, történelmünk nagy szimbólumának ünnepére. Nagyon sok erdélyit vittek a monarchia hadseregéből fogolyként az orosz seregek Oroszországba még 1914-től kezdődően. Ezek mind hozzánk akartak jönni, velünk harcolni. Amikor a forradalmira átalakult orosz seregek elkezdték felszabadítani az elnyomott népeket, megindult az erdélyi románok áramlása Moldova felé. Így alakult egy légió 1200 önkéntesből. Június 7-én érkeztek a iaşi-i állomásra, ahol Vintilá Brătianu és Prezan generális fogadta őket. A fogadtatás után a Sorogari magaslaton volt az eskütétel.
Megéltük az egyesülés óráját, még mielőtt elérkezett volna. A Sorogari magaslaton jelen voltak a király, a királyné, a papi méltóságok és más fontos személyiségek. Az erdélyiek nevében Victor Deleu beszélt, valami csodálatos hatással. Ügyvéd.
Számos beszéd volt még, s a végén egy végeláthatatlan horával fejeződött be a Piata Uniriin (Egyesülés terén) az eskü.
Időnkint felmerült a kormány problémája és annak a gondolata, hogy nemzeti kormányt kellene létrehozni. Ezek a vívódások intrikákkal, gyűlölködésekkel és sokszor humoros jelenetekkel párosultak. Ezekben az időkben sok román érték került ki Párizsba és Odesszába, és egyik legnagyobb gondunk az volt, hogy az oroszoktól visszaszerezzük odamenekített kincseinket. Így volt ez Mihai Viteazul fejével is, amit végül is sikerült visszahozni. A nemzeti bank trezorja is Moszkvába került a szövetségesek tanácsa szerint. Ez még nagyon sok bonyodalmat okozott nekünk. Mindenesetre kiderült, hogy nagy hibát követtünk el, hogy Moszkvába küldtük az aranyunkat.
Hogy ne essünk kétségbe javaink miatt, eleinte a strucc mentalitását alkalmaztuk. Hogy milyen kincsek kerültek még orosz földre? Gazdag képzőművészeti magángyűjtemények, amelyek értéke felbecsülhetetlen volt, Enescu kéziratának egész gyűjteménye. Bankok készletei, Anghelescu dr. híres magángyűjteménye, Mortun nagy román festők gyűjteménye. Egyedülálló volt és csodálatos. Luchianok, Andreestek és több Grigorescu. Mortun magángyűjteménye akkor került Moszkvába, amikor az állam tulajdonában lévő festményeket szállítottuk oda, és Mortun megkért, hogy vigyük az övéit is. Azért nem utasították vissza, mert azt mondta, hogy megcsinálta a végrendeletét, és képtárát az államra hagyta. De más román magángyűjtemény is Moszkvában Mortun képeinek sorsára jutott, mert a forradalmi kormány szétosztotta nagy részét ajándékképpen, vagy ami még rosszabb, megsemmisültek.
Francia barátaink közbenjárására sok minden visszatért, így Enescu kéziratai is. Én kevéske vagyonomból semmit nem küldtem ki, így nem is ért veszteség, mint például Barbu Stirbeyt. Minden ezüstneműje, gobelinjei, családi képek, a Stirbey hercegek relikviái és más értéktárgyak Péterváron vesztek, mert Fasciotti menekítette őket, s mivel az olasz követség területen kívüli volt jogilag, a szovjetek nem adtak vissza semmit a Stirbey-kincsekből.
Még nagyobb hiba volt a királyné ékszereit Moszkvába küldeni. Semmit nem kapott vissza. Ez az ékszer nélküli állapot szerencsére nem tartott sokáig, mert édesanyja halála után megkapta mindazt az ékszert, amit a cár leányának, Coburg hercegnének ajándékozott. Így királynénk szemkápráztatóan gazdag ékszerekkel jelenhetett meg ünnepségeinken.
Ilyen körülmények között kezdődtek el azok a harcok, amelyek történelmünk legdicsőségesebb lapjait jelentik. Természetesen nem akarom megírni ezeknek a harcoknak a történelmét, mert meghaladják kereteimet, és nem akarok kritikát sem gyakorolni egyes katonai vállalkozásokra.
A terv a következő volt: Averescu Mărăşeşti felé egy rendkívül erős támadásba kezd, amely magára vonja az ellenség teljes figyelmét. Ugyanakkor tüzérségünk és az oroszok jól felkészülten és fegyverzetten Galaţi-Namoleasa-Focşani felé nyomul, hogy átjusson Munténia síkságára.
Averescu elindult, s mivel nem volt sok akadály előtte, viszonylag könnyen haladhatott előre. Így győzelmeket ért el, amelyek kétségtelenül morálisan nagyon jó hatással voltak ránk. A mi bombázásaink nagyon jó körülmények között kezdődtek, és katonáink alig várták, hogy kirohanhassanak fedezékeikből, és támadjanak. Amikor minden készen volt és a lelkesedés a tetőfokán volt, Cserbacsev generális táviratot kapott közvetlenül Kerenszkijtől, hogy állítson meg minden támadást. Az oroszországi helyzet annyira megromlott, hogy Kerenszkij nem tartotta képesnek katonáit, hogy komolyabb harcban részt vehessenek. A mi sorainkban a kiábrándulás természetesen óriási volt. Munténia visszafoglalásának lehetősége egyszerre elszállt. Az oroszok szolidaritásának újabb hiánya rendkívül nehéz helyzetbe hozott minket.
Prezan generális mesélte, hogy éppen együtt ebédelt az amerikai követségen Cserbacsevvel, amikor Kerenszkij távirata megérkezett. Első gesztusa az volt, hogy ne vegye számításba a táviratot és tegyen úgy, mintha meg se kapta volna. Azután mégis teljesítenie kellett a kapott parancsot.
Logikus következmény az volt, hogy Averescunak is meg kellett volna állítania a katonáit. De Averescu azzal, hogy azt mondta, nem érti a főhadiszállás utasítását, tovább is előre ment, immár csakis személyes dicsőségével törődve.
Ez a paranccsal való nem törődés mélyen indignálta Prezant is és Berthelotot is.
Berthelot nemcsak indignált volt, de kérte egyenesen a királyt, hogy vegye el a parancsnokságot Averescutól.
Brătianu tanácsára a király visszautasította, hogy ilyen extrém módon járjon el, mert mint köztudott, Averescu joggal vagy nem, nagyon népszerű a hadseregben.
Ezek az események azonban Brătianu és Averescu között nagyon erős megkeményedést idéztek elő.
Mackensen tudomást szerezvén az esetről és tudva, milyen szellem uralkodik az orosz hadseregben, úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy bennünket kikergessen Moldvából.
Nem sokkal azután, hogy megállt a námoloasai front, megindult a németek támadása.
A védelem hősies volt. Katonáink valóban szülőföldjükért harcoltak. A harcok kb. két hétig tartottak, és ekkor érkeztek el a hősiesség csúcsára. A katonák eldobva ruháikat egy szál gatyában, meztelen szuronnyal rohantak kézitusára az ellenségre. Végül is katonáink kemény harcok után legyőzték ebben az ütközetben Mackensent, akinek le kellett mondania Moldva elfoglalásáról.
Két katonai vonatkozású esemény volt még abban az időben: Cristescu generálistól elvették a parancsnokságot és Tîrgu-Ocnánál a németek olyan erős támadást intéztek, hogy majdnem megsemmisítették Mărăşeşti győzelmünket.
Cristescu felháborodva tiltakozott azzal, hogy ő igenis győzelmeket ért el, a nagyvezérkar viszont energikusság és hidegvér hiányával vádolta. Szegény ember civilben, könnyel a szemében botorkált az utcákon azt hajtogatva, hogy ő végrehajtotta a terveket.
A nagy harcok után a nyár viszonylag nyugalomban telt el. Amikor pedig a nyugati frontokról elkezdtek jönni a győzelmi hírek, reményeink egyre erősödtek.
Közben az orosz csapatoknál egyre erősebb lett a jelszó: békét és földet akarunk!
Dostları ilə paylaş: |
