Cseres tibor vízaknai csaták regény tartalom



Yüklə 3,77 Mb.
səhifə70/89
tarix27.10.2017
ölçüsü3,77 Mb.
#15504
1   ...   66   67   68   69   70   71   72   73   ...   89

1917. augusztus-szeptember


Annak ellenére, hogy a mi harcunk a marásesti hősi harcokkal véget ért, kisebb csaták azért még folytak. A legjelentősebb a varniţai volt Munelu és Cireşoaiánál. Legtöbbje sikertelen támadás volt, amely csak határkiigazítást jelentett. Az orosz katonák közben otthagyták a frontot, és hazamentek Oroszország szívébe.

Lenin még Finnországban volt, és ellenségei már emelték is fel fejüket.

Nekem az volt a véleményem: az orosz front felbomlása nem keserít el, sőt örülök neki, ha az oroszok összeomlanak, mi el tudjuk foglalni Besszarábiát, és az oroszokkal vagy nélkülük, a szövetségesek végül is győzni fogunk, s a háború végén megszerezzük Erdélyt, és így meg fog történni az, amit legvérmesebb álmainkban sem mertünk remélni, minden románok egyesülése a Dnyesztertől a Tiszáig. És amikor látom, hogy először életemben ez a perspektíva megnyílik szemeim előtt, olyan boldog vagyok, mint amilyen életemben sohasem voltam.

“Descompunerea frontului rusesc nu mă sperie, dimpotrivă mă bucură Rusia prăbuşindu-se noi vom putea ocupa în curând Baszarabia, şi cu Rusia sau fără ea Aliaţii vor birui în cele din urmă, deci la sfârşitul războiului vom lua Ardealul şi astfel, din această retrişte cea ce nu am îndrăznit să sperăm în virsurile noastre cele mai înflăcărate: unirea tutror Românilor de la Nistru până la Tisza.”

Míg a háború kalandjai tovább bonyolódtak, mi két jelentős vendéget fogadtunk Iaşi-ban. Előbb egy amerikai missziót, majd utána Masarykot. Az amerikai misszió 39 személyből állt, orvosok, sebészek, más értelmiségiek, üzletemberek. A missziót az amerikai Vöröskereszt küldte élelmiszerrel és egészségügyi ajándékkal érkezett. Így akarta ez az új nagy szövetséges kimutatni irántunk való rokonszenvét, együttérzését.

A misszió feje Anderson alezredes volt, magas, nagydarab naiv és amerikai jóember. Irántunk az első pillanattól kezdve meleg és megértő szimpátiát tanúsított. De volt vele egy zsidó is Chicagóból, bizonyos Flexner, aki valamiféle magas tisztséget viselt a Rockefeller-alapítványnál. Brăátianu azzal bízott meg, hogy foglalkozzak ezzel az úrral. Számos érdekes beszélgetésem volt vele, többek között a zsidó kérdésről.

“Amíg az amerikai misszió Iaşi-ban volt, azzal törődtünk, hogy minél jobban fogadjuk őket. Többek között volt egy nagy kirándulás a Stâncănál (Szikla), ahol nagyon érdekes jelenet játszódott le. A házból, amelyben voltunk, rá lehetett jól látni a besszarábiai dombokra. Hátam mögé állt Poklewsky, és ezt mondta: fogadjunk, hogy túl nézel Besszarábiára és arra gondolsz, hogy tekintettel az orosz forradalomra, visszaszerzitek Erdéllyel együtt.

Elmosolyodtam, és azt mondtam: ki tudja!

Ott látva Besszarábia dombjait, természetesen arra gondoltam, hogy a miénk lehet még. Fiatal koromban sohasem mentem fel a Kárpátok csúcsaira, hogy ne gondoltam volna Erdély megszerzésére, szó szerint ne álmodtam volna Erdéllyel való egyesülésről.” Duca miniszter szavai.

Az amerikai misszióval együtt visszatért hazájába Vopicka úr is vidáman, optimistán bízva az USA győzelmében. Mindig meleg együttérzéssel védte ügyünket és sok segítséget szerzett számunkra a Vöröskereszttől.

Vopicka úr mesélte, hogy menekülésünk után Bukarestben virágokkal fogadták Mackensent. Információi, amelyeket országa terveiről adott számunkra, nagyon hasznosak voltak. Jó volt tudnunk, hogy Amerika a végsőkig akar harcolni, és meg akarja semmisíteni a német militarizmust.

Nagyon sokat vártunk Masaryk látogatásától. Ő Oroszországba ment, hogy megszervezze ott a csehszlovák légiót, és azért jött Iaşi-ba, hogy felvegye a kapcsolatot velünk. Masaryknak az volt a terve, hogy Franciaországban vagy Olaszországban egy nagy kongresszust szervez az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségei számára. Az egész világon visszhangot remélt ettől a kongresszustól.

Amilyen logikus, olyan hasznosnak látszott ez a gondolat, és arra adott lehetőséget, ahelyett, hogy minden nemzet külön harcoljon, egységben kell harcolni, s így több lesz az erő.

“Masaryk elképzelése engem már az elején megnyert, de Brătianu bizonyos fenntartással volt. Ma is kérdem magamtól, mi szegte Brătianu szárnyait ebben az esetben? Örök talány marad számomra.

Talán attól tartott, hogy ez a nem túlságosan kiérlelt szolidarizmus talán olyan kötelezett­ségeket jelent későbben, amelyeket nem akart vállalni. Személyes véleményem az volt, hogy ebben az esetben nem volt megalapozva a gyanakvása.” (Duca)

Amíg nálunk volt Masaryk, természetesen minden fáradságot beleadtunk, hogy jól érezze magát. A király fogadta audiencián... stb... stb...

Masaryk mindnyájunk számára kitörölhetetlen emléket hagyott.

Kapcsolatom a fronttal és a katonasággal folyamatos volt. Ebben az időben is sokat jártam ide-oda Vintila Brătianuval. Így Tecuciban megláttam repülő központunkat, felkerestem a hegyekben lévő katonáinkat, s minden helyet, ahol fontosabb hadaink voltak. Szinte kivétel nélkül fegyelmet és rendet tapasztaltam.


1917. december - 1918. január


A híres december 8-9-ig tartó hajnal óta egészen január végéig igazi agóniaállapotban voltunk.

Mindenfelé nehézségek és csak nehézségek.

Diamandy kijelentette, hogy egyáltalán nem akarjuk magunkat beleártani Oroszország belügyeibe, csupán védekezés céljából végeztünk rendőri feladatokat.

Mindenfelé keresték Rochát és eltűnése kapcsán elkezdődött egy erős románellenes agitáció.

Az igazság az, hogy én sem tudtam, mikor és hol ölték meg, és egyáltalán mi történt vele.

Meg vagyok győződve, hogy mi nem voltunk benne közvetlenül ebben az ügyben. A meg­gyilkolását a francia katonai csoport készítette elő és hajtotta végre. A franciák akkor még egy ukrán front felállításán dolgoztak, és hittek is benne.

A bolsevik kormány különösebb formalitások nélkül letartóztatta a követünket, Diamandyt és társait, és bezárták őket a Szt. Péter és Pál-kolostorba, ahol meglehetősen rossz bánásmódban volt részük.

Az USA követe szolidaritását fejezte ki Diamandyval kapcsolatban, és kiengedését kérte.

Mi a Diamandy-ügyről csak január 4-én értesültünk, már mint kész tényről.

A 49-es forradalmi divízió jegyzéket intézett hozzánk:

“A román hatóságok nemhogy nem veszik figyelembe, hogy az orosz csapatoknak új választott vezetőik vannak és nem is akarnak semmiféle kapcsolatot felvenni velük, hanem ráteszik a kezüket hadseregünk élelmiszer- és takarmánytartalékára is. Így a 49-es divízió lovai takarmány nélkül maradtak. Az orosz katonaság mozgását a román katonaság fegyverrel gátolja. A 49-edik divízió egyik regimentjét, a 194-est, Troitko-Surgivskit román felfegy­verzett katonaság vette körül. A román hatóságok letartóztatták a 149-es regiment választott bizottságát, valamint azokat az osztrák tiszteket, akiket vendégként fogadott a 149-es regiment. A népbiztosok tanácsa kéri a letartóztatottak szabadon bocsátását, azoknak az adminisztratív szerveknek a megbüntetését, akik ezeket a letartóztatásokat végrehajtották illegális módon, és garanciát kérünk, hogy hasonló eset a jövőben nem fordul elő. Ha 24 órán belül nem kapunk választ erre az ultimátumra, úgy tekintjük, hogy kapcsolataink Romániával megszakadtak, és katonai eszközökhöz folyamodunk.”

Mivel egy követ letartóztatását egyedülálló esetnek minősítettük, nem vettük túlságosan komolyan Lenin üzenetét, és a következőképpen válaszoltunk:

“Megkaptuk azt a radiogramot, amit ultimátumnak neveznek, s amit a szovjetek tanácsa népbiztosai küldtek, és amit sokan írtak alá. Kérem, győződjenek meg hitelességének tartalmáról és formájáról. Ha meggyőződtek tartalmának téves voltáról, kérem tájékoztassák az aláírókat, hogy mi, illetve a román hatóságok csak rendőri biztonsági intézkedéseket tettünk, és ez nem jelent Oroszországgal szemben ellenséges álláspontot. Intézkedéseink csak a katonáink közötti konfliktusok elkerülését szolgálták, és a rendezett visszavonulást, ami egyébként fosztogatásokkal és áldozatokkal járt volna.

A 49-es divízió esete valóságos kitalálás. A román seregek egyetlen szem takarmányt nem rekviráltak el, ellenkezőleg, saját készleteikkel segítették az orosz csapatok lovait. A román hatóságok nem tartóztattak le az orosz csapatok bizottságaiból senkit, osztrák tiszteket, azokat, akiket útban visszafelé egységeikhez elfogtunk, visszatereltük állásaikhoz, hiszen már a fegyverszünet érvényes volt, pedig még módunkban lett volna őket fogolyként kezelni.”

Ugyanakkor minden hatalomnak megküldtünk egy protestáló jegyzéket erről a nemzetközi jogot megsértő esetről. Amikor pedig Lenin megtudta, hogy csapatokat küldtünk Besszará­biába, Trockij aláírásával valóságos hadüzenetet kaptunk:

“1. Romániával a kapcsolatok megszakadtak. A román konzulátus tagjait a legrövidebb időn belül kiutasítjuk.

2. A román kincstárat, amely Moszkvában van, nem kapja vissza a román oligarchia. A népbiztosok tanácsa felelősséget vállal megőrzéséért, amelyet a román népnek kell visszaadnia.

3. A román területeken tartózkodó orosz csapatok volt parancsnoka, Cserbacsev generális, forradalomellenes magatartást tanúsított, ezért az orosz nép ellenségének minősül, és törvényen kívül helyeztük.”

Közben Besszarábiában folyt a bolsevista aknamunka. Zavargások szítása Kisinyovban, és más agresszív tevékenységek.

Számunkra egy cél volt: Besszarábiának az anyaországhoz való hozzácsatolása.

Hogy megőrizzük a külszínt, Prezan generális egy nyilatkozatot tett közzé, mely szerint tudo­má­sára hozza a besszarábiaiaknak, hogy nem jövünk sem meghódítani őket, sem elvenni a néptől a földet és a föld által szerzett javakat, hanem helyre akarjuk állítani a rendet, megszüntetni a rablást, amelytől az egész lakosság szenvedett.

Kértük megbízottainkat, hogy erősítsék meg a besszarábiai népnek azt az állításunkat, hogy tiszteletben tartjuk a forradalmi vívmányait, és csak azért lépjük át a Prutot, hogy helyre­állítsuk a rendet. A szövetségesek megadták formálisan a besszarábiaiaknak a kért formalitá­sokat.

Ezek a stilisztikai elővigyázatosságok azért is nagyon fontosak voltak, mert a bolsevikok Besszarábiában kampányt indítottak ellenünk, és az ottani nép, amely nem ismert bennünket, még elhihette volna, hogy olyan oligarchiát akarunk teremteni a Prut és a Dnyeszter között, amely terrorral és reakciós rezsimmel jár.

De egész idő alatt nem a bolsevisták voltak a mi legnagyobb gondunk, hanem a németek. Meddig hosszabbítják még meg a fegyverszünetet. Ez a bizonytalanság idegőrlő volt. Figyeltük a breszt-litovszki tárgyalásokat, és láthattuk, hogy a németek magatartása a terület­harácsolás.

Közben Hindenburg arra törekedett, hogy felszámolja a keleti frontot és mindent nyugatra összpontosítson.

Az oroszokkal és a németekkel kapcsolatos nehézségeinket tetézte még politikusaink egymás közötti harca, valamint a szövetségesekkel felmerülő problémák.

Már mindjárt a december 8-9-én lefolytatott minisztertanács után megkezdődtek közöttünk a harcok. Take Ionescu továbbra is hangosan ellenezte a békekötést a németekkel még akkor is, ha a szövetségeseink azt jóváhagyják. Barátai támogatták ebben, sőt egyesek ezen még túl is mentek. Misu Cantacuzino azt kívánta, hogy vonuljunk vissza a Don folyóig, és vigyük a királyt is, és ott egyesüljünk Mezopotániában a szövetséges csapatokkal. Titulescu arra kovácsolt terveket, hogy hogyan ismételjük meg Korfu esetét, és mint pénzügyminiszter már szervezte is feliratkozásunkat az exiliumra. Take Ionescu azt tanácsolta, hogy szálljunk egy napon mindnyájan repülőgépekbe, és menjünk el. Csupáncsak az tartotta vissza, hogy az volt a hiedelme, hogy az emberi szív, különösen az idősebbek szíve nem tudja hosszú időn át elviselni a repülést.

Brătianu nem azért volt elsősorban dühös, hogy mit mondanak a politikusaink, hanem azért a hatásért, amit szövetségeseinkre gyakoroltak.

Brătianu részéről a fegyverletételre lényegében megnyerte Saint-Aulaire-t, Vopickát, Barclay-t és Fasciottit is. De minden lépésénél tapasztalnia kellett Take Ionescu romboló munkáját.

Különösen a francia katonai missziónál volt rossz a légkör emiatt.

Berthelot miután elvesztette reményét egy új ukrán-román front kialakításában, hogy a németeket a keleti fronton tarthassa, kitalálta a halál háromszöge elméletet. Ennek lényege nem volt más, mint Berthelot rögeszméje, hogy a román hadseregnek ellent kell állnia az utolsó emberig. Ennek a háromszögnek az alapja a Prut volt, és magában foglalta Iaşi-t, Huşit és Vasluit. Hadseregünknek be kellett volna húzódnia a háromszögbe és harcolnia kellett volna a végkimerülésig. Prezan hagyta magát elragadtatni ettől a tervtől, és megbízta a főhadi­szállást, hogy foglalkozzon vele.

Berthelot hatására Clemenceau-nak számos sértő kirohanása volt ellenünk. Alig tudtuk megnyugtatni a fegyverletétel miatt, néhány nap múltán újabb sértő táviratot kaptunk. Ebben azzal vádolt, hogy egyes minisztereket elfogott a pánik, és különbékét akarnak kötni a németekkel. Hozzátette: nem merem kifejezni azt az érzést, amit ez a hír ébresztett bennem. Bizalmat kértek tőlem, és én azt megadtam. Továbbra is meg akarjuk adni. De Románia jól vigyázzon, nehogy jóvátehetetlent kövessen el.

Brătianu méltóságteljesen és egyben drasztikusan felelt. Megemlítette, hogy meg kell védenünk a román államot oly módon, hogy el kellett tekintenünk Berthelot generális optimizmusától, attól az optimizmustól, amit a tények meghazudtoltak.

Különben kapcsolataink Berthelot generálissal nagyon feszültek lettek, ő nem elégedett meg azzal, hogy informálta Clemenceau-t, hanem Iaşi-ban provokatívan is viselkedett. Közvetlenül levelezett a főhadiszállással, és bírálta - nyíltan - a kormányt.

Brătianu elhatározta, hogy nem tolerálja ezt a helyzetet. Különösen Saint-Aulaire volt megértő vele szemben. A felszínen úgy látszott, hogy Saint-Aulaire rendezi a dolgot Bukarestben és Antonescu Párizsban.

Pillanatnyilag Clemenceau kirohanásai elcsitultak.

Sokat javítottak a helyzeten Pichon beszédei a francia kamarában, megszerezte egész hallgatósága rokonszenvét, végül is az egész parlament Románia pártjára állt.

A “tigris” megnyilvánulásainál két eset volt súlyosabb. Egyik Lloyd George-é és a másik Wilsoné. Mintha csak a sors akarta volna, hogy egyetlen ütést se kerüljünk ki drámai helyze­tünkben.

Lloyd George beszélt Elzász és Lotaringia visszaadásáról, és beszélt a nemzetiségek jogairól, hogy a románoknak joguk van egyesülniök, de arról is beszélt, hogy a béketárgyalások revíziójáról is szó lehet.

Az oroszok árulása és most évszázados álmuk teljesülésének bizonytalansága már nagyon is sok volt számunkra. Nagyon csodálkoztunk azon, hogyan lehet annyi ellentmondás Lloyd George szavaiban. De még ezt is meghaladta Wilsoné. Az Amerikai Egyesült Államok min­den nemzetiséggel foglalkozott a mi kivételünkkel. Számára Románia és a románok jogai nem léteztek. Több volt, mint bosszantó, súlyos, nagyon súlyos volt, különösen, hogy Amerika egyre nagyobb befolyást gyakorolt a szövetségesekre.

Igaz, hogy az ő beszédét nem kellett az utolsó szónak tekinteni, de az, hogy az amerikaiak nem vettek rólunk tudomást a békekötés előestéjén, nagyon meggyengítette pozíciónkat. Semmi sem tud jobban demoralizálni egy nemzetet, amely megtette kötelességét a szövetsé­geseivel szemben, mint hogy igazságtalanul bánnak vele.

Wilson beszéde egyik legfájóbb pontja volt számunkra az egész háborúnak.

Szükség volt ellensúlyozó intézkedésekre. Még a beszéd előtt, már megfelelő információk adása miatt kiutazott Amerikába Anghelescu, vele mentek Lucaci atya és még néhány erdélyi. Mindenki megfelelő erőfeszítést tett az ügy érdekében. A beszéd elhangzott, és annak jelentőségét sohasem lehetett többé meg nem történtté tenni.

Az ellen, hogy a központi hatalmak mellé álltunk volna, ezeket a gondolatokat fejtették ki többek között a királyi pár házasságkötésének 25. évfordulója alkalmával:

“hazánk másféle orientációja lehet, hogy anyagilag jobban megkímélte, de tönkretette volna morálisan, és örök rabságot jelentett volna számára”

“a románok, olaszok, jugoszlávok, lengyelek, rutének és csehszlovákok elszakadó mozdulatai ellenében csak a kisebbségbe került magyarok és németek képeznek centralista tendenciákat”.

“Egy másik politikai orientáció a magyarok és a bolgárok győzelmét segítette volna, és meg­semmisítette volna Szerbiát, azt az országot, amelynek olyan sok azonos érdeke van a mi hazánkkal.”

“Azok, akik más politikai orientációra törekedtek, mint amit követtünk, a konstantinápolyi szorosok ügyében egy területszerző Oroszországot támogattak volna, ami azt jelentette volna, hogy elveszítjük besszarábiai rokonainkat, az ő nemzeti érzéseiket. Ma már nincs kizárólagosság senki számára a Boszporuszon és a Dardanellákon, és hosszú időre terület­szerző Oroszországról sincs szó. És a legutóbbi kisinyovi megnyilvánulások jól tükrözik, hogy milyen fokú ott a románok nemzeti érzése.”

“a forradalom által az Osztrák-Magyar Monarchia nemzeti kérdését nem kívülről oldják meg, hanem a leghatékonyabb módon belülről”.

A december 8-i lapokban ilyeneket olvashatunk:

“Hitünk, hogy ennyi vér nem folyt hiába.”

“Ma az erő beszél, holnap az igazság és az emelkedett lélek szava, a megtisztult emberiség lelkének a szava.”

Január közepén Randa alezredes váratlan látogatása lepett meg. A legnagyobb titokban érkezett. Ő az Osztrák-Magyar Monarchia katonai attaséja volt. Károly király titkos üzenetét hozta a mi uralkodónknak. A titok nagyon jól megőrződött, senki sem tudott a jelentéséről. Fălticenin keresztül jött. Brătianu és Stirbey mondták el nekem, bízva diszkréciómban. Randa azt a hírt hozta, hogy egy román békeajánlatot nagyon jól fogadna Károly király és a központi hatalmak. Ausztria rádöbbent az orosz forradalom nagy veszélyére, és bennünk, románokban jó segítőtársat látnának a közös veszélyben. Ha tárgyalásokba kezdünk, tiszteletre méltó engedményeket adnának az osztrákok. Azt is támogatnák, hogy a román dinasztia dolgát ne kérdőjelezzék meg többé. Boldogok voltunk, hogy ebben a dologban is tisztábban láthatunk, csak azt nem értettük meg, miért jár külön utakon Ausztria. Miért ez a gyors magatartásváltás a dinasztia dolgában?

Ebből egy dolgot tudtunk meg bizonyosan, hogy Ausztria és Németország között nem a legteljesebb az egyetértés.

Az osztrák-magyar parancsnokság nyomása alatt Czernin gyors békekötést akart velünk. Számukra a sürgősség nagyobb volt, mint a németeké. Így szövetségeseik háta mögött akartak megállapodást, hogy elérjék a kívánt célt. Ha nem sietnek, előfordulhatott, hogy olyan kormánnyal kell békét kötniök, amely a dinasztia megdöntését akarja, így sietni kellett, hogy egy teljes jogú Romániával kössenek békét. A fiatal Károly király megtehette ezt a gesztust, amely az uralkodók vetélkedésének látszatát kelthette, és nem egy türelmetlen sietségét, vagy akár gyengeségét.

Randa távozása után Iaşi-ból az események felgyorsultak.

Január végén Prezan felszólítást kap Mackensentől, hogy küldje sürgősen a tárgyaló delegációt Focşaniba. Világos volt, hogy itt a vég kezdete. Amikor Lupescu generális megérkezett Focşaniba, Mackensen küldötte kifejti, hogy Románia helyzete mennyire rossz, hogy az oroszok kiléptek. Megemlítette, hogy a németek sohasem éltek vissza hatalmukkal, mert számítanak Románia barátságára.

Másnap Lupescu generális közölte, hogy neki csak kizárólag katonai felhatalmazása van a tárgyalásokra. Erre kapott a németektől egy jegyzéket, melyre négy napon belül választ kértek. A németek tudni akarták a román kormány intencióit.

Ez az ultimátum nem engedett meg semmiféle halogatást, kitérést.

Brătianu összehívott minket, liberális munkatársait és közölte, hogy nekünk, akik a háborút elindítottuk, vissza kell vonulnunk, és a királynak új kormányt kell létrehívnia.

Brătianu tudta jól, hogy Clemenceau nem fog adni formális felhatalmazást sem, hogy elkezdjük a béketárgyalásokat.

Take Ionescu és társai megőrizték eredeti álláspontjukat: semmiféle békekötés a németekkel! A király, a kormány és a parlament meneküljön tovább Dél-Oroszországba.

A két lehetőség közül a kormány lemondása volt az elfogadhatóbb.

Brătianu a látszat megőrzése miatt még megpróbált egy tárgyalást a konzervatívokkal, hogy bizonyítsa, hogy minden lehetőt elkövetett.

Miután Brătianu és Take Ionescu kifejtették téziseiket, és kiderült, hogy nem tudnak megegyezni, Take Ionescu azt javasolta a királynak, hogy adjon parancsot a további harcra. A király azt válaszolta, csak akkor, ha ő a csapatok kellős közepén vesz részt a harcokban. Könnyekkel a szemében mondta: ez az én megmásíthatatlan kívánságom.

A kocka el volt vetve, a kormánynak le kellett mondania.



Yüklə 3,77 Mb.

Dostları ilə paylaş:
1   ...   66   67   68   69   70   71   72   73   ...   89




Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©muhaz.org 2024
rəhbərliyinə müraciət

gir | qeydiyyatdan keç
    Ana səhifə


yükləyin