Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Gaudeamus,
avagy a Kamaz

Már mák, azt látom abból, hogy kenyeret kér a fasírozotthoz, mintha nem lenne abban elég. Csak fűszer meg száraz zsömle, azt se tudni, hogy mi tartja össze, és van pofájuk elkérni érte egy húszast. Amíg sorban áll a pultnál, beoldalazok a rötyire és kicsit lenyalom a hajam, aztán néhány csattal hátratűzöm a fülem mellett. Ó, szívem, kunkorodik rajtad a foncsor, moss kezet és térj vissza balettlépésben; vár a Nagy Maci: három deka rizling gépi kólával; pénzhez jutott az embered...

Amikor visszamegyek, az újságon könyököl, világos színű kezeslábasa ujjával már le is dörzsölte róla a friss nyomdafestéket. Okos cég, krémszínű munkaruha egy sofőrnek. Rögtön meglátszik rajta minden, moshatnám naponta, ha nem rázna a mosógép: múltkor is levitt a kövezetre, “s egy-egy szívdobbanásra hőkölök remegve”, ez hogy jutott eszembe, negyedik­ben indultam vele a szavalóversenyen, bizony; teljesen összezsírozza a Sportot fasírtos kezével a nagy totószakértő. Kidobott pénz az is.

Eszmélj fel, picim, mondom, társaságban vagy, de csak értetlenül rám pislant a pohara fölött, aztán egy kettest ikszre javít. A kabátot ugyan nem gombolom ki, mert alája csak a mackó­felsőt kaptam fel, de azért láthatni, hogy őrzöm az alakom. Reggel is, amikor jövök visszafelé a köhögésből a rózsás függöny mögötti kengurucsaptól; falikút, azt mondja az ingatlan­kezelős, és így mindján más, szóval mászkálok gyufa után kutatva, kezemben az első cigivel, kibomlott pongyolában, meztelen, hát megint ott áll az a fiúcska a pincekérónk ablaka előtt, meghajolva, ahogy illik; hátán stoplámpás iskolatáska, s les befelé, leshet, mert a volánkezelő este elfelejtette elhúzni a sötétítőt. Lusta felmászni, hogy megigazítsa a görgőket, pedig meg­ígérte, de hát még csak pár hónapja, hogy leszakadt. Telik az idő, fejlődik a technika, úgyis motoros spalettát veszünk majd, hirdetik agyba-főbe.

Lehet, hogy letiltanak a Kamazról, mondja végre, s a szája széle zsíros, bajszán morzsa bi­zony­talankodik, hogy leessen-e, azt meg sem kérdi, hogy én éhes vagyok-e, és a papír­szal­vétába beletörli az orrát. A nővérem szerint ez a természetes modor, nincs benne megjátszás semmi, csak én nem tudom értékelni, csak én játszom az eszem vég nélkül, pedig mindössze annyit merészeltem volna elmondani, hogy a sógora helyett minden reggel nekem kell kiguberálni az aprópénzt, mert kiröhögnék, úgy remeg a keze, amíg be nem nyesi az első kétdekást, és még szétszórná a pénztár körül a bélásokat, mint a vetőmagot. Éjjel meg hörög ez az egyszerű, de jó ember, méghozzá nagyon.

Levesznek, mi az, hogy levesznek, tudtommal állandóan túlóráztok, mert kevés a sofőr. Igen, de engem ki akarnak csinálni, mert túl sokat tudok, mert túlságosan is ismerem a kisded játékaikat... és most kapóra jön nekik, fellöktem két biciklistát a rátóti elágazásnál, köz­vet­lenül az erdő után...

A filmekben ilyenkor csend következik, aztán a szenvedő asszony beledugja az orrát a pohárba, és dönt: következzék bár száműzetés és kényszermunka, szíve választottja mellett kitart; de engem megbüfögtet a Maciban a kóla. A szomszéd asztalnál felröhög a fiatal pár, sose láttam itt őket; a fiú mindkét bakancsa fönn az asztalon. Milyen bunkó és milyen szép, istenem. Lehet vagy gimnazista, ha még van ilyen. Van hát. Ellógtunk az utolsó óráról, lófrál­tunk a piacon, s papírzacskóból ettük a szilvát a kancsal Sebestyénék lépcsőjén ülve, az összeomlani készülő jéggyárral szemben, s napozás közben a vállára dőltem, és talán minden perc közül ez volt az utolsó szép, de tényleg.

Meghalt valaki, kérdem, s nem nézek rá, csak a “Hitel almá”-t figyelem a pult fölött, meg a sebtapasszal átragasztott árjegyzéket, és a kabát mély zsebéből előkotrom az utolsó cigim. A hátam közepe viszket, pont ott, ahol cukorspárgával erősítettem vissza melltartómra a le­szakadt kapcsot. Nem kellett volna masnira kötni, csak csomóra.

Nem, nyögi ki, de biztos, hogy följelentenek, mert nem álltam meg. Észre se vettem. Úgy jöttek utánam.

Látom a szemén, hogy ez nem minden, hát csípek egy darabot a kenyérből, amit meghagyott, s közben rájövök, hogy az életem biztosan nagyon nyugodt lenne nélküle, még talán ki is kupálnák kicsit a sitten. Befőttet vinnék neki, cigit meg a Füles Évkönyvet, és kibékülnék a házmesterékkel, amíg benn van. És kiváltanám az órám a zéből.

A keze remeg, ahogy belögyböli a bort, három deci tisztán, méghozzá mádi. Édes bor a fasírthoz. Fostam, mondja, mert a svarcból jöttem homokkal a Légrádinak, de épp ott tökölt nála a buzi nagy tartályos mészszállító, és várnom kellett, hiába zsákolták ki semmi perc alatt, ők is svarcban, naná, de nekem már a gyárban kellett volna lennem, nehogy Kapszalics hülyét kapjon, hiszen megígérte, hogy megbuktat, s amilyen genyó, meg is teszi.

A válla fölött látom, hogy a fiú és a lány nagyon jól mulatnak rajtunk, nem is leplezik. A fiú utánozza a kilötyögtető, remegő kezet, vihognak, ő ül velem szemben, de kihívóan semmibe veszi megrovó tekintetem; az inge köldökig nyitva, izmos, egészséges, öntelt fiatal állat, amilyen az én emberem is volt, amikor Lapaj felüzent vele az udvarról Veruska tanárnőnek, s ő berontott az ajtón egy szál gatyában, ami kék volt, emlékszem, oldalt sliccelt, s mi, tejszagú, szende szüzek, felriadva a művészettörténet porszagú álmodozásaiból, láttuk, hogy ott áll az ajtóban, nyeglén, mint Dávid, liheg, izmos felsőtestén verejték-cseppek, és a vállán vörös salakkal hintett horzsolás, lábszára férfiasan szőrös, és nem is hallottuk, hogy mit mond, de azt láttuk, hogy a Veruska tanárnő szeme is megvillan, kurtán felel, s ő bólint, a hátán vibrál­nak az izmok, ahogy fordul, s még egyet villan fehér zoknija; két piros csík volt rajta a torna­cipő fölött, becsapja az ajtót és dobogva leszalad a lépcsőn.

Kérsz még egy Macit, kérdezi; hát persze hogy kérek, rendezem a képem, kiiszom az utolsó kortyot, már olyan, mint a Fagifor, és a kezébe adom az üres poharat, megtörik rajta a gyenge fény, utána nézek; szédülök kicsit, de megrázom a fejem és minden rendben, csak a pulóver szakadt a hóna alatt, meg az overall feneke fekete. Kenyeret ne felejtsünk el venni, ha még nyitva van valami egyáltalán. Meg egy villanykörtét a vécébe.

Tudod, ki fog nekik alapbérért kocsit slagozni a garázsban, mondja haragosan, amikor vissza­jön, inkább otthagyom őket a francba. A tálcán rajta van a visszajáró pénz is; óvatlan voltál, drágám, ez legalább négy kiló. Most kellett felváltania, tehát amit az előbb vett, az másból volt, lehet, hogy egy másik Adyból, amelynek már a seggére is vert. Gyorsan elkapok egyet, kenyeret kell venni, cigit meg sót, és még volt valami. Csak pofákat vág, nem szól semmit, tehát több lóvé is van nála, már ordítana, ha ez lenne minden.

Egy bélás legurul a tálcáról, s ahogy megfordulva fölkapja a padlóról, a feje a hajlástól azon­nal vörös lesz, meglátja a szemtelenül vigyorgó srácot, felegyenesedik, odalép az asztaluk elé, és lelöki az asztalról a fiú bakancsos lábát. Rajtam röhögsz, kisfiam, kérdi, és a nagy, redvás mutatóujját beledugja a fiú fröccsébe, megkeveri vele, aztán lenyalja. Akkora mancsa van, mint másnak bundakesztyűben. Mert ha igen, közli a sráccal, akkor olyat belevágok a pofádba, hogy karácsonyig nem mehetsz emberek közé!

A fiú megszeppen, az emberem van vagy százhúsz kiló, csak tessék-lássék pofázik vissza, hogy a lány előtt ne égjen nagyon, és szerencsére ennyiben is maradnak. Én már tudom, hogy nem szabad beleavatkoznom, mert rajtam csattan az ostor, csak nyelek egyet ijedten a Maciból.

Marha könnyen veszik ezek az életet, mondja, amikor visszaül, nem látszik rajta, hogy ideges, de én tudom, hogy a látszat csalóka, még nem dőlt el, hogy a kedve robban vagy lecsillapszik és megdermed, mint a láva. Honnan az anyjukból veszik ezt a szemtelen önbizalmat, folytatja, és gurgulázik egyet a savas mádiból, honnan az anyjukból veszik a bátorságot. Le kéne tiltani őket az útról. Ha tudni akarod, egy cseppet sem sajnáltam őket, még ha fostam is kicsit, mert úgy feküdtek ott a krumpliföldön, mint aki sose kel fel: abban a kerékpáros-maskarában, sisakban, szétszakadva rajtuk minden, és ott jajgatott körülöttük az egész csapat, mert voltak vagy harmincan, és a legtöbbnek a bringája is ért annyit, mint a mi összes bútorunk meg a tévé, és én úgy gyűlöltem őket abban a pillanatban, hogy legszívesebben beléjük tolattam volna a Kamazzal.

Nyugi, mondom, ne kiabálj, már mindegy. Ami történt, megtörtént, ha nem esett nagyobb bajuk, akkor minden helyrehozható, igen, ezeket mondom, de jól tudom, hiszen évek óta nagyon is jól tudom, hogy már minden menthetetlen, de ebben a pillanatban végérvényesen megértem, hogy az emberem, akihez tartozom, végleg föladott mindent, amit valaha is ter­veztünk, csak halogattunk mindig, s hogy pontosan azoktól választja el ez az utolsó szakadék, akiket szeretnie kéne, akik törekszenek valamire, akik maguk alakítják sorsukat, akik folytatni akarják az életet, nem csak legyinteni rá, s akik nem elégszenek meg azzal, hogy elgyávultan lessék a sors vadon nőtt bokraiból, hogy mi történik az utakon.

Nézem a kezemet, este feltétlen kifestem a körmöm, kell még legyen a hígítóból, borzalmasan néz ki a lepattogzott lakk.

A fiú feladja a lányra a kabátot, és komolyan nagyon szépek: a lány szőke Kleo-frizurás, hosszúcombú, biztosan sportol, s csak most látom, hogy mindkettőjük kabát-hajtókáján ott a halványkék szalag, rajta az évszámok tussal. Apuci elüldözte őket, hurrá, csak miénk a kocsma: rossz helyre jöttetek, az új emberek máshol gyülekeznek, nem itt, menjetek, drágáim, ez az ember életveszélyes, ne kössetek bele, mert neki mindegy, utálja az életét és megvet mindent, amiről kishitűen úgy gondolja, hogy el nem érheti, de legfőképpen a boldogságot gyűlöli, én csak tudom. Menjetek, s ne mondjatok le semmiről: otthon se mustáros pohárból igyátok a kávét, de porcelánból, ne nyugodjatok bele, hogy csöpög a csap és fut a kép, és mossatok fogat, ennek semmi köze a politikához.

Tiszta hülyék mind, amerre csak nézel, morogja az én jó uram, mintha se apjuk, se anyjuk nem lenne; hát ember az ilyen állat, és kiröhögnek, ha szólsz nekik udvariasan.

Óvatosan kifújom a füstöt, és leverem a hamut a szék alá, a csikkmintás linóleumra. Mit vagy úgy oda, kérdem fáradtan; pontosan ilyenek voltunk mi is, tojtunk az egészre.

Ahogy te tévedsz, mondja, és lecsapja poharát az asztalra, de úgy, hogy kilögybölődik az öklére a bor, ahogy te tévedsz; mi sose lehettünk ilyen hülyék, mert mindig is akartunk valamit, és az öregem nyakon is vágott volna, ha ilyen nyeglén viselkedem. És, és melóztunk, és ha valakinek joga van itt feltenni a lábát az asztalra, az én vagyok, mondja, és tényleg fel is teszi a bal lábát, csattan a villanyszerelőcipő, aztán térdig felrántja rajta a nadrágot, hogy láthatóvá váljanak vastag, csomókban összefutó visszerei, mint szétrobbanni készülő lila érdem­rendek, úgy feszülnek a bőre alatt fenyegetően és szánalmasan. Mi melóztunk, ismétli meg.

Igen, igazad van, bólintok én, és valamit azért el is értünk, teszem hozzá, lehúzom a lábára a kezeslábas szárát, és belenézek az én uram savószínű szemébe, figyelem remegő, olajpiszkos kezét, ahogy a szájához emeli a poharat; ennyit azért elértünk, ismétlem, és beledugom az orrom a Nagy Maciba.