Gere istván kéSŐN, MÁshol, koráN, MÁskor

Bige

Elmondom nektek, hogy mi az a bige, mert nincs benne a lexikonban. (A “bigámia” meg a “Big Five” között nudli, pedig inkább azokat kellett volna kihagyni.) Az “Értelmezőben” benne van, de az meg nincs mindenkinek, pedig sokkal jobb, mert ott megtalálható a “fütyi” is, meg a “személyazonosság”: minden, sőt le is rajzolták. (A bigét.)

A bige az egy sport, amit nem lehet a lakótelepen űzni, mert tér kell hozzá, legelő, bámész tehén, napfényes, nyári ég, pedig olcsó, szinte ingyen van hozzá minden: egy rugalmas husáng az egész szerelés meg egy mindkét végén kihegyezett tízcentis, kemény ágdarab, nem túl száraz, nem túl nyers, de olyan, hogy bírja az ütés-verést.

A játék úgy kezdődik, hogy választotok egy sima helyet a kiserdő mellett – mondjuk azt a letaposott, kör alakú tisztást, ahová az öreg Benyó szokta kipányvázni a Fruskát, és itt lerakjátok a földre a bigét, aztán az egyik kihegyezett végére kicsit rávertek a husánggal – a Kisádám az rendszerint a bal oldalra csap rá, mert balos, és így esik neki kézre –, a bige ettől fölpattan a levegőbe és akkor..., akkor a husánggal tiszta erőből belevágtok, félfordulatból megkülditek keményen (ahogy a Nagyádám szokta mondani), és akié messzebb szállt, az a nyerő. Úgy sportszerű, ha a távolságot mindig ugyanaz méri le egyforma lépésekkel, mert különben előfordulhat csalás. Az Ádámékkal nem, de egyébként hallottam már ilyet. Viszont: egyedül játszani nem érdemes.

Az Ádámok csak dinnyeérés idején vannak ott a csőszkunyhóban, máskor a faluban laknak, a temetőn túl, olyan messze, hogy az öreg Benyó azzal szokta ugratni őket: oda még a harang­szót is postás viszi. Mégsem sértődnek meg, mindig adnak neki dinnyét, pedig az öreg állan­dóan válogat. Az is lehet, hogy félnek tőle, mert lebuktunk nála, amikor súlylökésben verse­nyeztünk. A kukoricás miatt nem láttuk, hogy valaki közeledik, s a kunyhó mellett már ott hevert vagy tíz kisebb dinnye összetörve. (Naná, hogy abban is a Nagyádám nyert.) Az öreg úgy rikoltozott velünk, mint a kendermagos, amikor megtojik, a feje meg lila lett, mint a pulykának, de aztán megnyugodott: egy fél dinnyét befalatozott a szalonnázóbicskával, a többit meg lehordtuk a vasúti árokba a teheneknek. Sokkal jobban ízlett nekik, mint a száraz fű, csak én lettem csupa trutymó: a klottgatyám hozzáragadt a trikómhoz, a trikó a bőrömhöz – víz, az meg ott nincs sehol.

Futásban már kétszer is lehagytam a Kisádámot, igaz, hogy egyszer azért, mert belépett az ürgelyukba, de az megeshetett volna velem is. Sajnos a Nagyádám az olyan fürge, mint a nyúl, megver minden reggel, pedig már délután is edzek, amíg ők benn hortyognak a hűvös kunyhóban; de nem és nem. Hosszabb a lába és ő a fülén is lélegzik, vagy mi.

A Kisádám ott áll bokáig friss tehénlepényben a kocsiút és a vasúti árok között (reggel mindig fázik a lába), és várják, hogy megadhassa a jelt, ha végre elhelyezkedtünk, mert azért nem adom fel, minden reggel megpróbálom újra. Én térdelőrajttal indulok (láttam a tévében, hogy rövid távnál úgy kell), a Nagyádám állva, a Frici kutya meg négylábról, de mivel arra nem lehet rávenni, hogy veszteg maradjon a startvonalnál, az eredménye nem hitelesíthető.

A Kisádám két ujját is a szájába teszi és hatalmasat füttyent, amire még a tehenek is hátra­fordítják azt a nagy busa fejüket, hogy megnézzék, működik-e a farkuk. Hót maflák: végig háttal állnak a versenynek, s ez engem úgy bosszant, hogy mindig arra várok, megfordulnak-e, közben a Nagyádám már robog, mint a mozdony, én pedig csak megkésve loholok utána a bekötőútíg, ahol megkerüli az eperfát (szerinte szederfa, de mindegy), és máris szemben fut velem. Még csak nem is liheg, s amikor találkozunk, én lesütöm a szemem és még jobban rákapcsolok, pedig tudom, hogy késő, az eperfa széles, a gyökereit át kell ugrani, de nem számít; nyargalok a Nagyádám után, s ha a Frici nem akad a lábam közé, még majdnem utol is érem. De csak majdnem.

A bigében viszont több az esélyem. Először az se úgy volt, de aztán rájöttem, miként kell alulról fölfelé megütni a fölpattanó rudacskát, hogy ne csak az égnek szálljon, de a mezőnek is, és végül három ütéssel már eljutottam a kiserdőtől a vasútig – a Nagyádám csak lesett –, és meg is nyertem volna a kört, ha a Frici nem kapja föl a bigét és nem hozza nagy boldogan vissza a lábam elé. Azt hittem, elsírom magam, mert így nem volt mit lemérni, gondolhatott mindenki, amit akart. Szerencsére a Nagyádám sportszerű volt, azt mondta, valószínűleg én nyertem, és aztán a következő körben úgy is lett. A Fricit beleraktam a nyári konyha melletti üres kútgyűrűbe és az orra alá dugtam egy fél lekváros kenyeret, hogy ne vinnyogjon, aztán az utolsó ütésnél akkorát belevágtam a bigébe, hogy elszállt, mint a rakéta, kilyukasztott egy alacsonyan lógó felhőt és csillogva pörgött tovább a kék légben, mintha sose akarna földet érni – a Nagyádám leesett állal bámult utána, a Kisádám pedig félrenyelte az almát –, aztán a bige eltűnt a vasút mögötti kiszáradt kukoricásban és nem is lett meg többé, én mégis olyan boldog voltam, mint addig talán soha, még karácsonykor se, amikor pedig kötelező.

A keresgéléssel elment az idő, de megígértem az Ádámoknak, hogy másnap revansot adok. Csakhogy reggelre akkora eső esett, hogy – Benyó bácsi szerint – az Isten is pénzért nézte, úgyhogy a visszavágóból sajnos nem lett semmi. Ültem a nyári konyha ablaka előtt az új bigét farigcsálva, néztem kifelé a cseresznyefára zuhogó, a dinnyeföldek fölé átláthatatlan, sötét fátyolt vonó esőbe, és tudtam, hogy most már egy évig úgyis én leszek a bigebajnok, mert reggel anyu értem jön a Trabanttal és kezdődik a suli, de ha jövőre meglesz a visszavágó, hát Ballesteros, akit a műholdas tévén láttam, s aki hosszú nadrágban és krémszínű mellényben játssza ugyanezt (nagy bőrtokban viszi utána a fémütőket az inas), kutyafüle lesz hozzám képest.

Az apród halála

A szőke kisfiú a nyári konyha mellett hasalt a lekaszált fűben, és egy szakadozott, olcsó­könyvtári regényt olvasott nagy figyelemmel. A felhők alól ki-kibújó nap játékosan cirógatta meztelen hátát, s apró, kellemes viszketéseket okozott a feneke partján. Néha fél kézzel hátranyúlt, és lesöpörte lábszáráról a fekete klottgatya felé törekvő, parányi vöröshangyákat. – Jó lenne, ha az embernek is lenne ilyen pamacsos farka – gondolta, miközben elnézett a nagy­árok partján békésen legelésző barna tehenek felé. – A Bori a legokosabb közöttük, mert az fekve legel.

Újra a könyvbe mélyedt, s a megsárgult lapokról lepöckölt egy tétova katicát.

“Uram! – mondja rémülten Kristóf apród. – Megsebesült? Dobó nem felel, kirántja a lándzsát a lábából és elveti. Egy percig összeszorított ököllel áll, és szívja a fogát, míg a kín első mérge szétmúlik. Aztán egyet rúg, próbálja, hogy eltörött-e a lába. Nem törött el, csak vérzik, ahogy a fájás kiszállott belőle, ismét felragadja a kardját, s reá veti magát tigrisként a be­nyoma­kodó törökre. Jaj annak, aki most eléje kerül!”

A kisfiú feltekint a körülötte sündörgő kutyára. Az elfordítja a fejét, mintha lehetetlen módon fölülről akarna felnézni őrá, aki lejjebb van, és vidáman csóválja a farkát. – Nem látod, hogy nem érek rá? – pirítja le a fiú. – Eridj a dolgodra!

A könyvet nem először olvassa, tudja, hogy még csak ezután jön majd a tüzes kerék, de azért türelmetlen. Valamit már eddig is ki kellett volna találni, mert most kis híján kinyírták a kapitányt is. Biztosan van, aki nem is tudja, hogy milyen egyszerű szerkezet géppisztoly, s hogy micsoda irtást lehetett volna rendezni vele a galád törökök közt. Az övék is, amelyet közösen találtak a Pujuval egy László utcai kerítés alatt, az is nagyon klassz. Csupa zsír, de klassz. Rendszeresen ellenőrzik a Pujuval, hogy megvan-e. Kár, hogy nincs hozzá golyó, mert az Öregtemetőben akár ki is lehetne próbálni.

A kutya elsunnyog a ház mögé, a kisfiú pedig észreveszi, hogy egy kendermagos csirke már úgy beleette magát az udvar közepére hajított sárgadinnye héjába, hogy szinte el is tűnik benne. Óvatosan lopakodik mögéje, és felkapja mindenestül. A csirke ijedten csipog, s rémül­ten pislognak kis gombszemei. A kisfiú gondosan, a nyílással felfelé helyezi le a padlásfeljáró lépcsőjére, és még ki is támasztja egy cső kukoricával, hogy el ne billenjen. Ha nagyapa hazaér a szolgálatból, majd megmutatja neki. Csak ez a nyugtalan kis csutak ki ne rágja magát addig a dinnyehéján keresztül. Mert még korán van sajnos, messze még a madárlátta kenyér.

A kisfiú kiballag a vasúti őrház előtt futó sínpárhoz, s a talpfákon ugrálva halad a kézi sorompóig. A sínpár az egyik irányban a nagy gombákat termő erdőnél ér össze, a másik oldalon a péntekisták tanyájánál. De ha az ember közelebb megy, akkor meg az látszik, hogy nem is ér össze, csak mindig távolabb. A talpfák fölött most is furcsán parázslik a levegő. Vonat már csak este jön. Pedig az ól mellett talált egy nagy rozsdás szeget, azt jó lenne ki­lapíttatni nyílhegynek. Igaz, tegnap ilyenkor is jött még egy sínautó, meg néhány izzadt pálya­munkás. Vizet húztak a kerekes kútból, rálocsolták egymás barna hátára, és abból a vödörből ittak, amelyikből a Bori szokott. Nagyanya megkínálta őket a ropogós cseresznyéből.

A kisfiú átvág az udvaron, és a kerítés lécei alatt, ahol a tyúkok szoktak, átbújik a kertbe. Egy ideig távolról figyeli a méheket, aztán az eperfa alatt egy csodálatos hernyót talál. De óriásit. Nagy, citromsárga testéből tüskék állnak ki, azokon pedig kék, drágakőszerű pettyek díszle­nek. Fürgén mozog. Ide kéne hívni a kutyát, hogy mit szól hozzá. Mindig olyankor tűnik el, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, megmondta nagyapa is.

A kisfiú lapulevelet tol a hernyó alá, ügyesen felemeli rajta, és kiviszi a kocsiútra, ahol sima a terep. Hogyha kettő lenne, akkor versenyeztethetné őket, de ez egy gyufásdobozt talán egyedül is el tud húzni. Bekotor a zsebeibe, de csak az a gyufásdoboz van nála, amelyikből tegnap citerát csinált; széleit sűrűn bevagdosta bicskával, a szemben levő résekbe meztelen gatyagumit húzott, két gyufát a doboz szélein a gumik alá dugott, hogy megemelkedjenek és kifeszüljenek, egy harmadikkal pedig pengette, míg meg nem unta. A doboz éppen jó lesz, de mivel kösse rá?

A disznóól lehajló tetején talál egy hosszú cukorspárgát, azzal hurkolja hozzá, de a meg­átal­ko­dott, csökönyös jószág semmi hajlandóságot nem mutat, hogy mozduljon, bárhogy noszo­gatja. Dühében felkapja végül, s a hosszú madzagon körbeforgatja a levegőben. – Repülő hernyó, repülő hernyó! – kiabálja diadalmasan. Hirtelen egy gödörbe lép, s az addig szép körívben szálló kék-sárga röppentyű a kisfiú vállához csapódik. Rémülten érzi meg a sok kicsi tű szúrását, szédelegve elengedi a spárgát, és már tudja, hogy szörnyű dolog történt: a hernyókirály bosszút állt.

Vállát fogva rohan az istálló mögé, ahol nem láthatja senki, lihegve megáll, tapogatja a vállát, picike sörtéket talál, megpróbálja egyenkint kihúzogatni, de balszerencsére nagyanya éppen tegnap vágott körmöt neki a szabóollóval, s így nem is sikerülhet.

Most mi lesz? Az nem lehet, hogy hernyóvá változzak, olyan csak a mesében van – hessegeti el magától a gondolatot. Nagyanyának nem mondhatom el, mert csak letolna. Ő nagyon szigorú. Néha. Néha viszont, ha melléfekszem az ágyon, megengedi, hogy hozzábújjak, nagy, a munkától megkeményedett ujjaival kisimítja az arcomból a hajam, és ilyenkor nyugodtan alszom el, és az jó. A múlt héten viszont dermedten figyeltem a konyhaablakból, hogyan vágja bele tiszta erőből a vasvillát a tyúkól deszkafeneke alá beszorított veszett rókába. Ő egészen bátran odament, pedig még a kutya is elszaladt ijedtében a kertbe.

Tegnap már úgy is botrány volt, amikor az ujjam beleragadt az erigonos üvegbe. Nagyon dühös lett, még azt is megígérte, hogy ellazsnakol, de aztán elfelejtette, mert mennie kellett megfejni a teheneket. Igaz, hogy az üveget kalapáccsal kellett letörni az ujjamról, és jól el is vágta. Most meg ez az átkozott hernyó! A tüskékből a bőröm alatt is ilyen kukacok nőnek majd, és elindulnak mindenfelé, akár a rehoma, ahogy nagyapa mondja; kis járatokat fúrnak maguknak, s végül megbénul az egész karom.

Egyszerre a legvadabb képzeletek kezdtek rohangálni az agyában. Hogy meglepődnek majd a nagyszülei, ha a reggeli vonat érkezésekor észreveszik, hogy a régi vasutasbundán nem ő, hanem egy nagy hernyó heverészik. Nagyapa gyorsan ugrik, és tekeri a telefont, hogy jöjjön az állomásfőnök meg a vöröskeresztes sínautó, őt meg addig lekváros kenyér helyett eperfa­levéllel etetik, s aggódva néznek le rá.

Egészen lefekvésig csak ez a gondolat foglalkoztatta. A borzalmas és titokzatos betegségek az “Utazás Tibetben”-ből meg a láthatatlan ember. Sokáig forgolódott a vastag bundán, és fogta az asztal lábát, hogy valami a sötétben is kösse a valósághoz, aztán végre elaludt.

A törökök vad rajokban istentelen elnyújtott “Illéri!” üvöltéssel rohamozták a vár falát, a levegőben füst és korom keringett, a kibukó hold fénye itt-ott megvillant a janicsárok kopasz fején és lobogó kontyán. Ő meg ott állt, láncingbe öltözötten, tőrrel a kezében, mint egy igazi apród (Balázs vagy Kristóf) Bornemissza mellett a bástyán, és forró borsólevest (úgyse szereti) öntözgetett egy kondérból nyolc félszemű szpáhira, akik lovastól törekedtek felfelé a létrán. S akkor a füstön, lángon, izzó légen át meglátta a hatalmas termetű, bíborgatyás janicsárt, amint dárdáját szörnyű erővel a hadnagy felé veti. Épp annyi ideje maradt, hogy Bornemissza elé ugorjon, és önnön testével védje meg. A dárda hegye iszonyatos fájdalmat okozva fúródott a hernyós vállába. Bornemissza egy ugrással a török előtt terem és miszlikbe aprítja. Minden csapása eleven bosszú és sötét halál. Aztán az apródhoz fut, aki immár haldo­kolva fekszik. – Köszönöm, fiam! – mondja, és megsimogatja a sebesült homlokát. Szemében – ennek a kemény embernek a szemében – könnyek. – Nem számít, hadnagy úr, úgyis halálos beteg vagyok – hárítja el ő a dicséretet, és eszméletét vesztve lehanyatlik. Az ágyúdörgés már csak messziről hallatszik el hozzá, s az a hang is csak olyan lusta távoli moraj, mint a fél ötös személyvonat ismerősen monoton, egyre erősödő dübörgése.